Diagnózis kritika

(Kérem mindazokat, akik még nem olvasták a könyvet, de szeretnék, ennél a pontnál hagyják abba az olvasást. A kritika minden lényeges pontját érinti a történetnek, így tele van spoilerrel!)

 

Mottó: „Fejét a mellére szegezve térdre rogy.” (129.o)

 

Nehéz lenne udvarias szavakba önteni, mit éreztem, mikor az Avana egyesület Zsoldos Péter díjat kiosztó zsűrijének értékelését olvastam, többek között a regény kategóriában győztes műről.

 

„ANTAL József Diagnózisa igen jó ötlet alapján megalkotott, mélyen pesszimista, sajnos nem

lehetetlen jövőkép. Emberalakjai jól ábrázoltak (bár azért előfordul, hogy a dramaturgiai

szükségszerűség maga alá gyűri a pszichológiai hitelt). Epikuma feszült és érdekes, itt-ott túlzsúfolt.

(Nagyszerű a regény „felütése”, az első jelenet, ahogy az „Orvos vagyok! Engedjenek

oda!” mondat megváltozott jelentésére ráébredünk.) Írói nyelve kiváló (jól kivitelezett ötlet az

önazonosság változására a fejezetkezdetek lassú szövegváltozása). Kár, hogy ezt a jó regényt

és szép kötetet bosszantó sajtóhibák (hiba hiába helyett, halotta hallotta helyett, megjátsza

megjátssza helyett, teszik tetszik helyett, előről elölről helyett, fotótűz futótűz helyett, életünkkel

játsszunk játszunk helyett) és élményzavaró elválasztási hibák terhelik (gyors-abban,

betonp-lacc, sí-rásó, ugya-nolyan, fe-lülni, ugya-nabból, háro-méves, le-gelkeseredettebb, belépés).”

 

Kezdjük mindjárt az elején, az „igen jó ötlet alapján megalkotott” résszel. Az igen jó ötlet esetünkben az, hogy a jócskán túlnépesedett (cirka 20 milliárdos) Földön az emberek nagy kaptárvárosokba húzódtak, hogy túléljék a mutálódott, vad élővilág fenyegetéseit, és az Egészségügyi Világszervezet mai jelentésével ellentétben nem az egyén egészségét hivatott megóvni. A WHO a könyvben erőszakszervezetté avanzsált, és megszűnt a hagyományos értelemben vett orvosi ellátás, hogy ezzel csökkentsék a túlnépesedett Földön az emberiség létszámát.

Az Egészségügyi Világszervezet arra specializálódott, hogy aki mosogatás közben megvágja magát egy késsel, bizton számíthat rá, hogy hamarosan rátörik az ajtót, és szitává lövik, nehogy valamit költeni kelljen a kezelésére.

Némiképp sarkított a példa, hiszen ha az illető jól bezárkózik, két-három napig ki sem mozdul a lakásából, és ügyel rá, hogy egy molekulányi sebferomon se kerüljön a külvilágba, tán megúszhatja, ha nem mély a seb, és nem tör ki rajta valami fertőzés.

Megkérdezhetjük, hogy miért az orvosok és a WHO lett a szerencsétlen sebesültek és betegek mészárosa, mikor erre a könyv valóságában is létező katonai szervezetek sokkal alkalmasabbak. Megkérdezhetjük, de sajnos választ nem fogunk rá kapni.

Az alapötlet már csak azért sem működik, mert nem gazdaságos. Beteg és sebesült embereket egyenként, vagy kis csoportokban fegyverrel lemészárolni, elszállítani stb. nem kifizetődő. A könyvben leírt módszerek, a technikai támogatás, az eszközök fejlesztése, gyártása, karbantartása olyan összeget emésztene fel, amit nyugodtan párhuzamba lehet állítani ugyanezen emberek tényleges orvosi ellátásának költségeivel.

Ez tehát a zsűri szerint „sajnos nem lehetetlen” jövőkép. Sajnos a Diagnózis egyetlen pillanatig sem képes meggyőzni erről az igényes és logikusan gondolkodó olvasót.

 

Létezik egy elvárás az olvasóval szemben, amikor sci-fit vesz kézbe. A kételkedés felfüggesztése. Ezen azt értjük, hogy amikor fantasztikus történetet olvasunk, hajlandóak vagyunk a saját valóságunk realizmusát félretenni, és elfogadni, hogy a történetben szereplő világnak mások a szabályai. Ez egészen addig működik, míg az író a kimondott-kimondatlan szabályokat meg nem szegi. Ekkor ugyanis a világ működőképessége szétfoszlik, és csak rosszul összetákolt, önkényes és kaotikus kép marad, ami nem tudja elhitetni magáról, hogy megvalósulhat.

Amikor Antal József a Földet választotta helyszínül, és embereket szereplőül, akkor kimondatlanul bár, de elfogadott bizonyos szabályokat, melyek az emberi viselkedésre, pszichológiára, reagálásra vonatkoznak. Azonban rögtön ezután nagyvonalúan át is lépett rajtuk.

Pedig az írásnak, regényírásnak is megvannak a maga szabályai. Orson Scott Card – akit a magam részéről nagyszerű írónak tartok, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül -, azt tartja, hogy írás közben bármilyen szabályt meg lehet szegni, ha az író képes és hajlandó megfizetni az árát.

Vannak azonban szabályok, amik árát gyakorlatilag lehetetlen megfizetni. Az egyik ilyen szabály, hogy a létező legrosszabb védekezés az író részéről, mikor a műve hitelességét kérdőjelezik meg, hogy: De hát ez a valóságban megtörtént!

Nem számít! Az életen senki sem fogja számon kérni a valószerűséget, mivel a valóságnak elég hathatós érvei vannak önmaga mellett. Egy íráson azonban bármikor számon kérhető a hitelesség és a logika, az ok-okozati összefüggés és valószerűség, már amennyiben nem abszurd műről beszélünk.

A Diagnózis nem abszurd mű, bár néhol ezt nem lehet ilyen egyértelműen kijelenteni róla. A fent említett elvek azonban csak opcionálisak benne. Amikor az író által megalkotott karakter az író által kreált helyzetben nem tudja a cselekményt az író által elképzelt irányba tovább vinni, az író habozás nélkül átgázol a hitelesség, valószerűség, logika, és karakterábrázolás valamennyi szabályán.

De nézzünk konkrét példát.

 

Főhősünk egy utcai bandában nőtt fel, egy kaptárvárosban, ahol az efféle bandákat a jótét orvosok habozás nélkül levadásszák, ha csak egy horzsolást szereznek is. Kőkemény fickó, habozás nélkül öl, hogy életben maradjon. Amikor elkapják, némi szerencsével bekerül az orvosképzőbe. Ott aztán megtanítják neki az ideológiát, kiképezik, hogy rezzenéstelen arccal öljön, motiválják azzal, hogy ha jól végzi a munkáját, akkor nagyobb lakást (ami a 3,6 m3-től indul!!!, és jelenleg 50 vagy 70m3-es, attól függően, hogy a regény melyik fejezetét kezdjük olvasni, szerkesztő rulez), jobb ételt, kiváltságokat (mint amilyen az, hogy meggyógyítják, ha megsebesül vagy megbetegszik, nem pedig lelövik, mint a kutyát) kap.

Íme tehát hősünk, aki soha sem ismert más életet, mint az „ölj, hogy élj”-félét, rajongva felnéz a felettesére, a közönséges emberek felett áll, soha nem látott még betegséget, és büszke arra, ami.

Azonban az első napján, amit a regény bemutat, megöl egy sebesültet, aki valami ostoba közlekedési balesetben sérül meg. A fickónál persze nincs mentességi igazolás, hogy őt nem kell kicsinálni, pedig egy nagyon jelentős áttörést elért elméleti fizikus, aki felfedezte a teleportációt. Mit ad isten, pont az előadásra sietvén balesetet szenved, főhősünk épp ott van, és már meg is indult a cselekmény. És itt jön az első epizód, ahol megtorpanunk. A sikátorban a dokira rátámad egy banda, ahhoz hasonló, mint amilyennek ő is tagja volt korábban. Persze leveri a nagyját, a többivel meg az odaérkező erősítés végez.

Válogatás nélkül, ami azért vicces, mert a kaptárvárosokban mindenki genetikai alkatának megfelelő kódot kap, tehát ez alapján nyugodtan ki lehetne válogatni a jó tulajdonságokkal rendelkező egyedeket, és csak őket szaporítani. Erre pedig mindeddig lett volna idő, hiszen ez a helyzet már vagy ötszáz éve fennáll. Ha azt vesszük alapul, hogy ez megközelítőleg húsz generáció, az értelmes olvasó azon kezd tanakodni, vajon hogy lehetnek ezek még mindig húszmilliárdan, miért nem dolgoztak ki eljárást a megfelelő genetikai alkattal rendelkezők begyűjtésére, miért nem működik a gyógyszeres, művi meddővé tétel, mikor pl. az emberek nagy része engedelmesen elmegy az altató injekciójáért 50 éves korában?

A kérdésekre nincs válasz. Hősünk, Phyl Macao doktor a bunyó közben futó pillantást vet egyik támadójának, egy fiatal lánynak az arcára, kb. két másodperccel azelőtt, hogy egy rúgással eltörné volna az állkapcsát. Ám e pillantás drámai változásokat indít el a főszereplőben. Annyira mély hatást gyakorol rá, hogy egy ilyen szépség akarta kibelezni, hogy azon nyomban beleesik, mint vak ló a gödörbe, és még csak meg sem öli, hanem gyorsan egy kukába dobja, hogy az időközben megérkezett erősítés ne találja meg. Hüpp-hüpp, a jelenet mindent elsöprő romantikája könnyet csal az olvasó szemébe.

Hol van még azonban a dolog vége?! Hősünket a városon kívüli romok és erdő fölé küldik helikopteres járőrnek, ahol egy tisztáson integető alakra lesznek figyelmesek. Az illető egy 150 éves öregasszony, aminek láttán dokink majdnem kidobja a taccsot, hiszen ilyen öreg és rút embert még sosem látott.

 

„Mert Macao nagyon sok nőt kifejezetten szépnek tartott azok közül, akiket a halálba segített, annak ellenére, hogy csecsemőkorától kezdve arra kondicionálták, hogy egy ötvenéves nemcsak, hogy bűnösen öreg, semmi joga az élethez, de rút is, undorítóan és visszataszítóan rút…”

 

De egy százötven éves azért már neki is sok, ennek ellenére követi a nyanyát a romházba, és ott talál egy kisgyereket, aki beteg. Az öregasszony, aki tök szenilis, eddigre jut el odáig, hogy a doktor bácsik rosszak, tehát rátámad Macaóra. Ne is foglalkozzunk vele, hogy bármilyen szenilis is a nő, már százötven évvel ezelőtt is halált jelentett az orvos szó, tehát nincs az a hatalom, hogy jóságos doktor bácsinak fantáziálja Macaót. Aki viszont úgy megijed, tökig szervópáncélba öltözötten, amint egy százötven éves vénség egy serpenyővel ütni kezdi, hogy rögtön cafatokra lövi egy sorozattal. Aztán viszont – ismét érzelmes pillanatnak lehetünk tanúi – úgy dönt, hogy bár első pillantásra megállapítja, hogy a kölyök diftériás, és neki egy ötven kilométeres távot kell lefutnia a Városig, magával viszi és meggyógyítja.

Persze a Városig nagyon sok ellenséges alak kerül az útjába, de ő mindet leharcolja, lelövi, lebunyózza, leszúrja a kerámiabicskájával stb. mindezt úgy, hogy az egyik karjában ott a gyerek. Aki persze sértetlenül megússza. Van Damme filmjeiben nincs ekkora bődületes ostobaság, de mi ne is törődjünk vele, hiszen „Epikuma feszült és érdekes, itt-ott túlzsúfolt.” J. De még mennyire!

Sajnos jól képzett orvosunk csak a Városhoz érve döbben rá, hogy újonnan feltámadt lelkiismerete nem engedi, hogy a gyereket bevigye, hiszen fertőzhet! De semmi gond, beszól a főnökének, hogy:

 

„- …Előbb kapcsoljanak a professzor úrhoz!

– Itt vagyok Phyl! Hol az ördögben tekeregtél? Komolyan aggódtam…

– Hosszú Ant! Holnap elmesélem. Van egy kis baj. Rosszul érzem magam…

– Nem csodálom. Behozunk és összefoltozunk, ne félj!

– Nem érted Ant! Nem sebesültem meg! Lehet, hogy megfertőződtem…

– Micsoda?

– A vénasszony odújában. A vizorom tönkrement, nem tudom elérni a személyi monitort, de érzem, hogy lázam van… Nem akarok meghalni, Ant!

– Ne félj fiam, nem hagylak kint. Mit is csináljunk? Túl értékes vagy, hogy kint maradj, de ha fertőző vagy, nem jöhetsz a városba… Sőt, azonnal el kell pusztítanunk még a környéket is termitbombával… no, nem. Lehet, hogy semmi bajod. Várj csak… Nos, ledobunk egy kígyót, addig összeröffentem a mentelmi bizottságot. Légy türelmes, fiam.”

 

A kígyó egy önjáró diagnosztikai műszer. Ami rögtön ezután megjön, és diagnosztizálja Macao doktorban a diftériát. Eltekintve a párbeszéd „magyarázzuk el az olvasónak a szituációt és a döntési mechanizmust” szájbarágósságától, itten akad még néhány probléma. A diftéria, más néven torokgyík lappangási ideje 2-3, néha 5-6 nap. Főként gyerekeket támadott meg, és a legyengült immunrendszerűeket. Macao doktor tehát ideális alanya a diftériának, rögtön az első találkozást követően néhány órával már meg is fertőzte őt a szörnyű kór, mégpedig kimutathatóan. Pokoli gyors egy cucc ez!

Azonban. Ha szegény Macao doki ilyen könnyedén elkapta a betegséget, akkor a regény egésze úgy bukik, mint egyszeri biciklista az ürgelyukban. Az Ellenállás tagjai ugyanis ki-be járkálnak a Városba benti és kint bujkáló társaik közötti közvetítőként. Ha fel is tételezzük, hogy ők nem betegszenek meg (a diftériát jobbára csak hordozók és nem betegek terjesztik), akkor is simán kiirtják egy-egy Város lakosságát néhány hét leforgása alatt. Azt egyébként a könyv is írja, hogy a szimulációk szerint bármilyen járvány megfékezhetetlen lenne egy ennyire ellátatlan, összezsúfolt populáció esetén.

Na, most, hogy évszázadok óta kihalt a regény Földje, ugorjuk át ezt a problémakört, amire sajnos a regény írója biokémikusként (PhD!!!) nem talált értelmes megoldást – és nagyvonalúan tekintsünk el attól is, hogy megkérdezzük, a zsűrinek vajon mért nem tűnt fel alapos mérlegelésük közben, hogy a regény világának logikája szappanbuborékként pattan szét, amint mondjuk segítségül hívjuk a google keresőjét, és rászánunk tíz percet a tényekkel való ismerkedésre -, és menjünk tovább.

Macao doki a biztonság kedvéért mindjárt két adag diftériaölő nanorobot szállítmányt kér, és gyorsan meggyógyítja saját magát és a gyereket is. Milyen nagyszerű is ez!

Ne tegyük fel a kérdést, hogy ahol a genetikai tervezés (egy ízben Macao örvend, hogy milyen jó is, hogy ő nem orvosnak tervezetten született, hanem bandában élt, és így volt alkalma megismerni a Városba vezető titkos alagutakat) és a gyógyászati nanorobot technológia működik, ott vajon mi az, ami megakadályozza a népesség megfelelő csökkentését, úgysincs rá értelmes válasz a könyvben.

Miután a nanorobotok nyilván a bőrükről, ruhájukról, szervópáncélról stb. is eltávolították a diftéria minden fertőzőképes baktériumát (hát hogyne, azért intravénás a cucc!), a doki beviszi a gyereket a városba a titkos alagutakon át, miközben megöl öt-hat bandatagot, akik épp az útjukba kerültek. Ez igazából semmi, mert visszafelé megöl harmincat. Ezt gond nélkül kibírja a felébredt lelkiismeret. Majd diadalmasan bejelenti a professzornak, hogy lám, meggyógyult, és egy helikopter hazaviszi.

Másnap reggel pedig olyan történik…

Nos, minden írónak vannak erősebb és gyengébb oldalai. Antal József szerint egy író teljes fegyverzetével, vagyis írói eszköztárával együtt ugrik elő a névtelenségből, s ezen már legfeljebb csak némileg polírozni lehet.

A magam részéről ezt egetverő ostobaságnak tartom, de mindenkinek megvan a maga véleménye. Az viszont bizonyos, hogy ha Antal József a Diagnózisban olvasható minőségű párbeszédek írására képes csak, akkor nagyon sürgősen neki kell állnia polírozni ezt a fegyverét:

Szereplőink: a fürdőből előugró Macao doki, aki rögvest lecsapja a hozzá behatoló alakot; a behatoló, aki mint kiderül, az Ellenállás tagja, és annak az állkapocstörött lánynak a nővére, akit jó dokink szerelmesen bár, de félig agyonvert, majd a kukába dobott; és az alvó kislány, akit a doki tegnap megmentett.

A párbeszédet a leütött, de magához tért nő kezdi:

„- Jó karban van a tested, szemét.

Macao nem válaszolt. A párás melegben is kiszáradt a szája.

– Mit keres itt? – pattogta a lány számon kérő hangon. – Ügyelned kéne…

– Mi van?

– Mindegy… Semmi közöd hozzá… Miért nem ölsz már meg, gyilkos?

– Légy csendben! Kérlek… Felébreszted…

– Mikor zavartattad te magad, hóhér?

– Kérlek… Nem bántalak…

– Aha. Átadsz inkább a Szolgálatnak…

– Nem. De ne kiabálj, kérlek…

A nő értetlen arccal nézett rá. Olyan gyönyörű volt, ahogy tanácstalanul megrázta a fejét… Macaót valami ismeretlen fájdalom szállta meg.

Ki lehet? – gondolta, és a lány felé nyújtotta a kezét.

– Nem kell a segítséged! – A lány dühös volt, de nem kiabált. Felpattant, fújtatva az orvos arcába bámult. Egészen közel hajolt. – Mit akarsz, hóhér? – sziszegte.

Milyen jó szaga van! – gondolta Macao.

– Nem vagyok hóhér… Már nem. Orvos vagyok.

– Szép kis orvos! Gyilkos!

– Nem vagyok gyilkos…

– Valóban. Hiszen nem ölted meg a húgomat! Tudod hány gyereket öltetek meg tegnapelőtt a sikátorban?

– Nem tudom. Tízet? Tizenötöt?

– Micsoda nemtörődömség! Igazi hóhér vagy. Huszonhárman maradtak ott!

– Sajnálom. Sajnálom…

– Nem hiszem. – A lány keserűen elfintorodott. – Ti képtelenek vagytok a sajnálatra… Biztosan szép kis prémiumot kaptál utánuk…

Macao csak a fintor nyomán az ajka mellé rajzolódó finom vonalat bámulta.

– Kaptam… – vallotta be. – Sajnálom.

– Egyebet sem tudsz mondani, mi? Még hóhérnak is ostoba vagy…

– Ostoba vagyok. Nem tudok mást, csak ölni.

– Biztosan még büszke is vagy rá.

– Az én pácienseim sohasem éreztek fájdalmat. – Amikor elkezdte, már tudta, hogy nem kellett volna ezt mondania. De mondani akart valamit, amivel imponálhat a lánynak, és a régi reflexek áterőszakolták magukat a zavarodottság ködén. A régi lányoknak mindig tetszett ez a mondat. Azt jelentette, hogy ő, Macao, jó orvos, biztos előmenetelre számíthat, de legalábbis akkor, abban a pillanatban jól van eleresztve… – Tényleg ostoba vagyok. Bocsáss meg!

– Miért kérsz bocsánatot? Ne tőlem kérj bocsánatot! No, engedj!

Felrántotta a tolóajtót.

– Csendesebben! Kérlek! Felébreszted…

A lány halkan felkacagott.

– Szóval ezért nem ügyelsz! No, akkor hagylak is, henteregj tovább az ostoba ringyóddal…

Az ágyra pillantott. Elsápadt. Megperdült.

– Te perverz állat! – sziszegte. – Ez egy gyerek! Leköpnélek, de… – Legyintett. Visszafordult az ajtó felé.

Macao egy ugrással átszelte a szobát.

– Nem. Nem mégy el innen, amíg ezt meg nem magyarázom.

– Nem érdekel…

– De engem igen. Hóhérnak születtem, hóhérnak tanítottak, hóhérmunkát végzek. Rendben van. Hóhér voltam… Hóhér vagyok. Rendben. Megvethetsz. Leköphetsz. De nem vagyok az, aminek hiszel… Az a gyerek ott beteg. Beteg volt. Én gyógyítottam meg…

– No ne röhögtess! Szánalmas vagy. Ti nem tudtok gyógyítani. Egyetlen orvosságotok van: a halál. Takarodj az utamból!

– Nem – sziszegte Macao. – Bocsáss meg, de addig nem eresztelek ki innen, amíg ezt meg nem magyarázom…

– Köpök a magyarázatodra!

– Azt megteheted… Viziten voltam az egyik északi romvárosban. Ott találtam ezt a kislányt. Haldoklott. Diftéria. Behoztam a városba, gyógyszert szereztem, és meggyógyítottam…

– Hazudsz… Kislány? Azt akarod mondani, az ott egy kisgyerek? Mocskos perverz vagy. Behoztad a városba, mi? Gyógyszert szereztél, mi?”

 

Vessünk véget mindenki szenvedésének, noha a párbeszéd még tovább folytatódik, és tovább borzolja az olvasó idegeit. Férfitársaim, tegyétek a kezeteket a szívetekre, és gondoljatok bele a szituba. Bűntudatotok van, mert rájöttetek, hogy olyasmit csináltatok, ami helytelen. Erre jön egy ismeretlen nő, betör a lakásotokba, és nekiáll rátenni egy-két-sok lapáttal erre. Mi tesztek?

Ez véleményem szerint erősen Cyrano-s helyzet – „Mert magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el!”-, nemdebár? Szóval, a harci kiképzésen átesett, felsőbbrendű, sőt, 170 IQ-jú doktor egy picit sem pöccen be a folyamatos és félig (már ami a pedofíliát illeti) igazságtalan vádaskodásokra, nem izgatja, hogy minden adu (erőfölény, jog, otthoni terep) az ő kezében van, kétségbeesetten nyöszörög, miközben a halálos veszélyben forgó ellenálló nő lazán lemossa. Aki aztán, ahelyett, hogy elhúzná a csíkot, mikor már látszik, hogy egy kétbalkezes, lúzer csődtömeggel hozta össze a sors, inkább benyit a szobába, ahol aztán jól félreérti a helyzetet. Ami azt illeti, szemfüles olvasónak talán feltűnik, ami az írónak, szerkesztőnek és a zsűrinek nem, hogy a nő rögtön egymás után kétszer is rádöbben, hogy egy kisgyerek fekszik a doktor ágyában. Hmm, kétperces memória, mint az aranyhalnak?

A párbeszéd azonban kétségkívül világ-, szituáció- és karakteridegen egyszerre, ami már önmagában is nagyon durva teljesítmény. Azt már szinte félve említem meg, hogy az olyan ellenálló, aki az első megjegyzésével elárulja, hogy ismeri a doki időbeosztását, ezzel gyakorlatilag szabad utat adva egy alapos vizsgálatnak a kórházon belül, nagymértékben kockáztatva az informátorát, hát, az nem sokáig marad életben, mert vagy az ellenség, vagy a saját társai teszik el láb alól a hülye libát, aki nem tudja tartani a pofáját.

Emlékeztetném a kedves olvasót a zsűri értékelésére: „Emberalakjai jól ábrázoltak (bár azért előfordul, hogy a dramaturgiai szükségszerűség maga alá gyűri a pszichológiai hitelt).” Hát igen, gyakorlatilag minden oldalon. Bár nem teljesen értek egyet, mert ez nem dramaturgiai szükségszerűség, hanem kétségbeesett próbálkozás, hogy az író a szereplők ellenében is az általa kitalált mederben tartsa a cselekményt, annak minden logikátlansága ellenére.

Gyengébb idegzetűek itt akár abba is hagyhatják, ugyanis még a regény 70. oldalánál sem járunk…

 

A doktor egyébként profin kezeli a kislány ébredésekor a kérdéseket, mintha egy gyerekpszichológussal zárták volna össze pár évre. A fenti párbeszédből persze kitűnik, hogy a jó doki meglehetősen hadilábon áll a verbális önkifejezéssel, de ezen is nyugodtan átugorhatunk. Főként, mikor kiderül, hogy a kislány és a betörőnő jól ismerik egymást, így a sértetlenül távozó ellenálló rögtön magával is viszi a kislányt.

Ez viszont valóban dramaturgiai szükségszerűség, ugyanis se a doki, se az író nem tudna mit kezdeni a kislánnyal, aki remek konfliktusforrás, csodálatos ellenpont, afféle élő lelkiismeret lehetne az ártatlanságával, és egyrészt újabb és újabb erőfeszítésekre késztethetné Macaót, másrészt a saját szerepére és a helyes útra ébredés katalizátora lehetne. Ezt azonban Antal nem vállalja fel, s talán bölcsen teszi, mert a belső folyamatok ábrázolásánál minden esetben kudarcot vall a regény folyamán, így lehet, mi jártunk jobban, hogy egyszerűen egy teljesen hiteltelen húzással eltávolította a lehetőséget a regényből.

 

Hab a tortán, hogy akárcsak a húgába, a hős ellenállóba is első ütésre beleszeret a főszereplő. No comment.

Miközben azonban Macao reménytelen szerelmeinek reménytelenségeivel van elfoglalva, az író jön, lát és ismét győz a logika felett. A jó doktort patrónusa, a Főorvos elviszi a titkosnál is titkosabb Szanatóriumba! Ez egy, a Várostól jó távol lévő rekreációs és üdülőkomplexum, amit egy Falu vesz körül, innen toborozzák a személyzetet. Ezek az emberek persze semmiről se tudnak, ami a világban történik, ahogy a Városban sem tudnak semmit a külvilágról, mert ötszáz éve úgy tudják, hogy ott kint veszélyes mutáció tombol. E témából Macao és a Főorvos párbeszéde:

 

„- Amikor iderepültünk… A sivatag szélén. Az a pusztaság. Annyira idegen volt!

– Idegen! Hahahaha! – A Főorvos harsogva nevetett, mint mindig, ha igazán mulatságosnak tartott valamit. – Ha tudnád, Phyl, mennyi energiájába kerül a Szolgálatnak, hogy fenntartsa azt a pár száz kilométeres sávot a városok körül, ahol legalább a látszata megvan annak, hogy „Itt veszélyes mutációk vannak!” Idegen, ez jó! Hahahaha!

– De miért?

– Miért? El tudod képzelni, hogy mi történne, ha az emberek tudomására jutna, hogy idekint minden rendben van? El tudod képzelni? Nem lenne erő, ami megállítaná őket! De még sokan vagyunk! Iszonyú sokan. A népesség csak lassan csökken, és a Földnek kell még néhány évszázad. És az emberiségnek is. Még négyszázötven év, és a népesség a tizedére csökken.”

 

Kedves olvasó, kérem, gondolkodjon egy kicsit velem. Az elmúlt ötszáz év alatt a Föld lakossága a regényben cirka huszonöt milliárdról húszmilliárdra csökkent a gondos orvosi kezelés következtében. Vajon mi késztetné ezt a folyamatot arra, hogy eszeveszetten felgyorsulva hirtelen tizennyolcmilliárd embert faragjon le a feleslegből?

És ha már itt tartunk, vajon a Városok technológiai háttere nélkül hányan élnék túl az első hat hónapot a Városon kívül a természet lágy ölén, a vadul kiáramló emberek közül? Persze, mondja erre a könyv, de hát a járványveszély! Ámde ha a mutációk – amik azért kezdetben valóban voltak, csak nem bizonyultak túl életképesnek a könyv valóságában – nem tudtak bejutni a Városokba, vajon a temetetlen holtak keltette járványok miért jutnának? Tehát vajon melyik megoldás lenne ésszerűbb az emberiség létszámának csökkentésére? És vajon Macao, az ő 170-es IQ-jával vajon miért nem jön rá erre az alapvető logikai buktára? Valószínűleg azért, mert az író gyorsan kiverte a főhős fejéből a gondolatot, miszerint gondolkodnia kéne, és nem vakon menni az író által kigondolt cselekmény szerint.

Azonban. Van itt még némi belső logikai bug. Az Ellenállás tagjainak egy része a Városon kívül él. Ám ötszáz év alatt egyikük sem jött rá, hogy a természet önszabályozó mechanizmusa működött, és a mutációk jó része elpusztult. És mivel senki sem jött rá, nem is mondták el a Városban élőknek.

Ó nem, más magyarázatot ötöltem ki! Az Ellenállás olyannyira meg akarta óvni az embereket a Városokban, hogy inkább titokban tartották előttük ezt az apróságot, nehogy még kimenjenek a Városokból, és meghaljanak a kegyetlen anyatermészet cseppet sem lágy ölén.

Ezt még el is lehetne fogadni, ha a könyvben említésre méltó problémának tartaná az író ezt az érdekességet. Sajnos nem teszi, tehát mind a probléma megfogalmazása, mind a megoldás az olvasóra marad. Végül is érdekes koncepciója lehetne ez a regénynek, hogy afféle szedd magad mozgalom keretében az olvasó megtalálja a regény logikai hibáit és önmaga számára kreál egy hihető magyarázatot rá az író helyett.

Ami azt illeti, ezért az ötletért, mint a sci-fi megújítására tett valóban előremutató lépésért már valóban oda lehet ítélni egy díjat!

Speciel nem pont a Zsoldos-díjat, de ha már ló nincs… Nem igaz?

 

Ezután következik a regény krimi része. Macao és az Ellenállás, Macao és a Szolgálat, az Ellenállás és a Szolgálat! Micsoda édeshármas. És mindenkinek köze van a regény elején említett fizikus fickó kutatásaihoz, amit Macao doki vett magához, de senki sem tud róla. Azonban mind az Ellenállás, mind a Szolgálat sejti, hogy a jó doktor tudja, hol az infókristály. Tehát mindenki megkörnyékezi, az Ellenállás pedig hosszú beszélgetésben fejti ki neki, mi is történt valójában a Földön az elmúlt ötszáz évben. És bizony sok minden történt, elszabadult genetikai kísérletek, városokat és országrészeket elpusztító beavatkozások, hogy meggátolják a mutációk tovaterjedését, teljes ökológiai és éghajlati változások, a tengerszintek megemelkedése, a sarki jégsapkák olvadása… és mindezenközben a csökkenő szárazföldeken szardíniaként toporgó emberiségből szinte senki sem halt meg!

Amint kihevertük a logikai bug okozta sokkot, máris újabb tény toppan elénk: a Városoknak már rég fel kellett volna lázadnia, a fennálló rendnek meg kellett volna buknia, mert az Ellenállás szimulációi szerint a diktatúrák csak addig maradtak fenn, amíg alapítójuk életben volt. Legkésőbb három generáció alatt meg kell bukniuk az ilyeneknek!

Ha az ember belegondol, hogy Róma sokkal hosszabb ideig volt diktatúra, mint köztársaság, ha felidézi, hogy a Pax Romana évszázada milyen rövid pillanatnak tűnik az Egyiptomi birodalom több száz éves békéjéhez képest, akkor azért kínosan mosolyog a három generációs tuti becslésen, és sóhajtva gondol arra, hogy ezt a marhaságot a szerző elég valószínűen a Szovjetunió alig több, mint 70 éves fennállására alapozhatta. Sebaj, végül is az egy példából általánosítás nyilván bevett szokás magasan képzett tudósok között…

No, de itt aztán megcsillan Macao 170 intelligencia hányadosa, és abból, hogy a Szanatóriumban belenézett a Főorvosok szemébe, meg abból, amit titkos szerelme az Ellenállásból elmondott neki, ripsz-ropsz kikövetkeztette egy, a Főorvossal játszott golfmeccs alatt, hogy hohó, hát itten van a kutya elásva! Azért stabil a rendszer, mert a vezetők ötszáz éve ugyanazok, és itten ő által leszen verve! Igaz ugyan, hogy a Főorvos őt nevezi ki utódjául, de ezt álnokságból teszi, mert majd jól átülteti belé az agyát, így aztán a régi Főorvos lesz majd új testben!

Persze rögtön tudja, hol kell keresnie a bizonyítékot, és persze meg is találja, és már épp el is mondaná következő találkozóján titkolt szerelmének, de akkor megjelenik a Főorvos.

Olyan régi sablon ez, hogy már attól nyikorog, ha rágondolunk, Ettől persze még lehetne jó, de sajnos nem az. Miután mindhárman sakkban tartják mindhármukat, kezdetét veszi a szokásosan jól sikerült, karakterhű párbeszélgetés, ahol a nő leginkább a „na csak lőj, te hóhér/gyilkos/főhóhér/szemét” szöveget tudja nyomatni, de a többiek se tesznek tanúságot kifinomult tárgyalástechnikáról. Pedig legalább Macaónak 170 az IQ-ja, a Főorvos ötszáz éve gyakorolhatja a dolgot, az ellenálló nő meg egyenesen a Gaia-tudatból szólhatna.

Az Alapítvány peremében ez a hármas patthelyzet Golan Trevize-zel a mérleg nyelve helyén elég jól összejött Asimovnak. Antal József ezt sajnos nem mondhatja le magáról. A megoldása erőltetett, hiteltelen, hihetetlen.

Ami nem akkora csoda, lévén az első verzió végét az író saját bevallása szerint is háromfelé hagyta nyitva. A legjobb talán az lett volna, ha Macao maga ellen fordítja a fegyvert, legalább önmaga számára végleg lezárva a sztorit. Ez is elég nagy ostobaság ugyan, mert így aztán elérhetetlen szerelme jó eséllyel egy plazmapuska áldozata lesz, a teleportálás elmélete pedig a Szolgálaté, de az kétségtelen, hogy a megoldás átgondoltsága pompásan illene a nagyszerű és koherens karakterhez, akinek az író még véletlenül sem tudta ábrázolni Macaót.

A regénnyé bővített verzióban azonban Macao egy bazi nagy stukkerrel olyan zseniálisan lövi nyakon a Főorvost, hogy az menten mozgásképtelen lesz, mert tönkremegy az a nyaki implant, ami a régi test és az új agy idegvégződéseit összekapcsolja, és magától összeköttetést teremt a két rész között.

Persze a Főorvos még tud beszélni, atyailag helyesel az ő megöléséhez, és barátilag elárulja, hogy be lehet állítani az agyátültető robotot, hogy csak látszólag cserélje ki a két agyat, és Macaóét rakja vissza Macao testébe. Ráadásul még megsúgja, hogy az elmúlt ötszáz évről gondosan naplót vezetett, és hogy ezek hol találhatók. Ezeket Macaónak feltétlen el kell olvasni, mert különben nem tudja majd eljátszani a Főorvost!

És mindenben igazat mond a hosszasan haldokló férfi, úgyhogy Macao gond nélkül átveszi a helyét. Nos, aki úgy gondolja, hogy ez hiteles, az már eddig sem olvasta ezt a kritikát, vagy felettébb értetlenül nézett a megállapításaira, de innentől ne is olvassa!

Maradt még pár fordulat a Diagnózisban, inkább vegye meg a könyvet és élvezze.

Véleményem szerint egy céljai mellett elkötelezett, ötszáz éven át tűzön-vízen át kitartó, rendkívüli elme ilyetén lépése olyan logikátlanság, amihez foghatót nehéz regénybe írni, ám itt ez tulajdonképpen már fel sem tűnik a sok hasonló hiba mellett.

Nem megyek bele, mennyire lehetetlen még ábrázolni is egy ötszáz éves elmét, nemhogy eljátszani. Mondjuk az írónak nem sikerül ez előbbi, de talán épp ezért megy Macaónak az utóbbi.

De lépjünk túl ezen a kis közjátékon, és folytassuk a regény történetét! Az Ellenállás megkapta a kristályát, így nekiláttak kidolgozni az elméletet. Ne firtassuk, honnan a technológia, honnan a nyersanyag, honnan a képzés, honnan az élelem, az energia. Ezeket a kérdéseket faragatlanság lenne boncolgatni, kb. mintha egy halottat rugdalnánk. Vannak és kész! Ez az író verziója, mert egyetlen szót sem veszteget arra, hogyan volt képes az Ellenállás fennmaradni ötszáz évig, és lépést tartani a technológiával, tudománnyal, ráadásul nem is akármilyen volumenben. De mivel a regény eddig annyiszor bukott el a józan ész és logika, vagy gazdaság és pszichológia próbáján, hogy eggyel több vagy kevesebb marhaság már nem számít.

Új, mindennél borzasztóbb dolog fenyegeti a Városokat: a Penész! Ez egy járványszerű betegség, ami azzal jár, hogy minden egyéb tünet vagy kiváltó ok híján az emberek egy nap lefekszenek az ágyukba, és aztán addig heverésznek ott, míg meg nem halnak. Rögtön ezután elkezd rajtuk burjánzani valami penészgomba, mintha végzetes lábgomba-terjeszkedés indult volna meg, viszont a halál általában bekövetkező jelenségei, bomlás, felfújódás stb. nem nagyon.

Persze, egyik halottnak sincsenek ismerősei, barátai, akik aggódnának értük, úgy tűnik, minden elhunyt egyszerűen tök magányos lehetett, és egyik se dolgozott, mert a kutyát nem érdekelte, hogy három-négy napig nem jöttek elő az alvókapszulájukból. Egyiknek se volt felesége, barátnője, barátja, adósa, hitelezője, munkaadója stb. Ezt csak én mondom, mert efféle apróságokra a könyv ismét nem veszteget szót. Ahogy arra sem, miért a több ezredik haláleset után kezd feltűnni valakinek – és ez ki más lehet, mint maga a Főorvos bőrébe bújt Macao doki -, hogy minden hulla vv-sisakot hordott. Amúgy a szerkesztő, vagy lektor figyelmét alighanem elkerülte az a szabály, hogy a kifejezéseket illik egységesíteni egy könyvön belül, és ha az első harmadban vv-nek neveztük, virtuális valóságnak, akkor nem kéne viárfüggőkről, vitual reality függőkről írni a könyv végén, de ez szőrszálhasogatás, nem igaz?

Macao doki értő segítséggel egyetlen pillanat – na jó, kell nekik vagy fél nap – alatt rájön, amire jó pár évszázada senki, még a Hálót gyakorlatilag töviről hegyire ismerő Ellenállás sem, hogy az adatsisakon keresztül a vegetatív idegrendszer is befolyásolható, így elnyomható az éhség- és szomjúságérzet. Állítja a könyv. Ezeket az érzeteket valóban a vegetatív idegrendszer váltja ki, csakhogy az érzőműködés következtében érezzük őket. Valóban nem lenne éhségérzet, ha leállítanánk a gyomor és a bél működését, csakhogy ezzel az erővel sokkal gyorsabban meghalnának a szerencsétlenek, ha a légzést állítanánk le. Ha viszont csak az éhséget akarjuk elnyomni, ahhoz az idegrendszer érzőműködését kell befolyásolni, de hát egy tudományosan képzett írótól igazán nem várhatjuk el, hogy ilyen apróságokra odafigyeljen. Mint ahogy a szerkesztőtől, a lektortól és a zsűritől sem, hogy a középiskolás, gimnáziumi biológiaórákra emlékezzenek. Ámbár a fene tudja, lehet, hogy ilyesmit még nem tanítottak kellő alapossággal, mikor a fent említettek iskolába jártak, ez lehetséges. Felmerül viszont a kérdés, miért szerkeszt, lektorál és zsűrizik valaki olyan témában, amihez nem ért, és így az ordító hibák felett is átsiklik?

De vissza a könyvhöz, ahol a jó doki 170-es IQ-val könnyedén rájön, csak két szervezetnek van meg a kellő háttere és lehetősége az ilyesfajta Háló manipuláláshoz: az Ellenállásnak és a Szolgálatnak. Mivel az Ellenállás profiljába nem illik, hogy véletlenszerűen ártatlanokat öljön meg, marad a Szolgálat. A könyv ritka pillanatainak egyike, mikor a logika és az ok-okozati összefüggés irányítja a cselekményt.

Macao legfőbb érve a Penész felszámolására, hogy egy ilyen akciót azért kell leleplezni és megszüntetni, mert a Szolgálat nem tartja irányítása alatt, és ha ez kitudódik, akkor aztán lesz nemulass, ezzel a következtetéssel kipukkan, de ez senkinek nem tűnik fel a környezetében. Neki sem, legalábbis nincs nyoma a könyvben, hogy a főhős észlelné az érvelésében bekövetkező törést, mindenesetre neki van egyéb indítéka is, együttműködik az Ellenállással, és megint beleesik – na, ezúttal mondjuk második látásra! – egy nőbe az Ellenállástól. Persze, hogy bonyolultabb legyen a helyzet, az Ellenállástól megtudja, hogy valakik képesek lehallgatni a Hálót, és visszakeresni a kiindulópontot, ami tulajdonképpen fizikai képtelenség.

Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért kell két konfliktust egyszerre alkalmazni, mikor jól láthatóan egy is meghaladja az író kapacitását olykor-olykor. Aztán persze világos lesz, hogy tulajdonképpen ezt muszáj, mert a második veszélyforrás nélkül megoldhatatlan az első probléma. Ez persze még nem lenne teljesen veszett fejsze nyele, ám a két probléma közötti ok-okozati összefüggés hiánya miatt azért kilóg a lóláb.

A könyv eredeti elképzelése az volt, hogy egy Prágában elkövetett merényletsorozat következtében a legtöbben meghaltak azok közül, akik már ötszáz éve vezették az ottani orvosi szervezetet, ezért újakat, fiatalokat kellett a helyükre ültetni. Ezek viszont jól megrészegültek a hatalomtól, előszedtek a semmiből egy mutánst, aki időben és térben képes „látni” a Hálót, bizonyos korlátok között persze, aztán megcsinálták a programot, amitől jól meghalnak az emberek, a Hálólátó mutáns segítségével pedig elkezdték levadászni a Hálón kommunikáló Ellenállás tagjait.

És akkor lássuk a buktatókat. A könyv szerint, ahogy erősödtek a mutáns képességei, úgy egyre távolabb tudott menni a Hálón, és ezért a letartóztatott ellenállók egy egyre táguló spirálba rendezhetők földrajzilag. Aki egy kicsit belegondol, ez olyan, mintha egy telefonközpontból elkezdeném lehallgatni azokat az emberek, akik egy cégnél dolgoznak, és kiderülne, hogy ezek az emberek egy spirál mentén laknak. Hát, sajna ez nem így van. A letartóztatásokból valóban lehet következtetni arra, hogy honnan indult a hullám, de csak akkor, ha a kommunikáció többsége a lokális szervezeten belül történik, és ha a Hálón a távolságok egybeesnek a földrajziakkal. Az előbbi ugyan valószínű, az utóbbi viszont nem, úgyhogy a zseniális megközelítés ily módon ugrik. Ha az író egy kicsit elgondolkodott volna, és Macao netán időrendbe szedte volna a letartóztatásokat, akkor láthatta volna, hogy az első letartóztatások Prágában történtek, mivel a Hálón ugyan a távolságok egész mások, de nyilván a saját portájukon kezdik a tisztogatást az ifjú titánok.

A második buktató a Penész terjedése. Macao doki vélekedése az egyre szaporodó halálesetekről, amik ugye egy járvány elburjánzásaképpen értelmezhetők:

 

„Egy ilyen dolgot nem hirdethetnek meg nyíltan, még kapcsolatok sem mutathatnak oda más helyekről. Csak személyesen lehet terjeszteni, ügynökökkel. Az Ellenállásnak biztosan megvan az ügynökhálózata mindenütt, ők egyszerre elindíthatják az áldozatok toborzását. Ha nem így történt, az bizonyítja, hogy a terjesztőknek az elején nem volt kiterjedt hálózata. Egy idő után persze már az áldozatok maguk terjesztették a járványt, ami ezek után a klasszikus mintázatot követi.”

 

Ez az érvelés sajnálatos módon a legkevésbé sem fedi a valóságot. Ugyanis, a könyv szerint a Penész eleinte kevés, majd egyre több és több áldozatot szedett, vagyis valóban egy járványhoz hasonló terjedési mintát követett. Azonban, megint csak a könyv szerint, aki egyszer oda belépett, és nem volt nagyon-nagyon motivált arra, hogy kilépjen, akkor ott maradt, és élt boldogan, amíg hamarosan el nem halálozott. Mivel tehát a „fertőzöttek” nem nagyon érintkezhettek „egészséges” emberekkel, a Penész terjedése gyakorlatilag csak annyi lehetett volna, amennyi kezdetben, a szegényes ügynökhálózaton keresztül történt. Semmiképpen sem mutathat egy efféle „betegség” járványos terjedést. Sőt, a hír, hogy sokan tűnnek el, halnak meg azok közül, akik a Hálót használják, előbb-utóbb elterjed, és akkor aztán kitör a pánik, és az ügynököknek még kevesebb esélyük van új jelölteket csábítani a pusztulásba.

De félre a logikával, mikor a dolog olyan jól hangzik, nem igaz?

Macao doki és 170-es IQ-ja azonban nem jut eddig a felismerésig, és miért is jutna, mikor a könyv által írottak is szögesen ellentmondanak a józan észnek. Beszámol a feletteseinek a Penésszel kapcsolatos információiról és gyanújáról, majd gyorsan elkéri az Ellenállástól a teleportálót, amit eddigre persze pont kifejlesztettek. Elmegy a Szanatóriumba, majd a szobájába kéretett lányt szeretkezés után észrevétlenül elaltatja, és elteleportál Prágába, a semmiből kisakkozza, hol tarthatják az összeesküvők az összejövetelt, és kinyírja az egész prágai vezetőséget. Ez véletlenül úgy sikerül neki, hogy alig egyperces melóval be tudja állítani, mintha ezek egymást mészárolták volna le. Aki nézett valaha Helyszínelőket, az most zokogva lefordulhat a székről, Macaó csodálatos beállításai is nagyjából fél résznyi műsoridőt töltenének ki a sorozatban. Mert hát teljesen hihető, hogy a csapat vezetője lemészárolta a kollégáit, miközben eltörték a térdét, ujját, kificamították a vállát, ájultra verték egy asztallábbal stb., de ő ennek ellenére végzett csaknem mindenkivel, aztán még körbejárt, szájba és halántékon lőtt két túlélőt, majd hirtelen meghasonlott önmagával és öngyilkos lett. Ha elfogadjuk, hogy a védőruhán keresztül nincs sem ujjlenyomat, sem DNS, de még feromon se, amit a diagnosztakígyók azonosítani tudnának, a testek elhelyezkedése, a lövések iránya akkor is elég sokat elárul ahhoz, hogy kételkedjen az ember. Ráadásul, ha hozzávesszük, hogy a város legnagyobb hatalmú embereiről van szó, nyilvánvaló, hogy haláluk a kutyát sem fogja érdekelni, és felületes, semmitmondó nyomozás lesz. Peeersze. Mivel a Macao által értesített WHO főnökség már úton van, hogy kikérdezze a prágai vezetőket, elég kínos lesz, amikor semmiféle információt sem tudnak majd kiszedni belőlük, és nyilván érdekelni fogja őket, ki tette el láb alól ilyen hirtelen a Főorvosokat.

Azonban, hogy ne maradjunk konfliktus és izgulnivaló nélkül, miután Macao átadta a Hálólátó mutánst az Ellenállásnak, és visszateleportált a Szanatóriumba, hiába minden alibi, amikor a Városba repül, rögvest letartóztatják. A prágai vezetés síron túlról érkező bosszúja: egy felvétel a Hálóbeli virtuális találkozásról, amit Macao és az Ellenállás egyik vezetője bonyolított – ezt is a mutáns szerezte, még mielőtt a doki elhozta volna.

Természetesen hosszas verések és kínzások következnek, majd a sebészrobot bevetése előtt drámai hirtelenséggel beront a Prágába küldött vizsgálóbizottság feje, és hasonló drámaisággal közli, hogy minden bizonyíték biztos hamisítvány, mert az árulók egymást ölték halomra, hogy elkerüljék a felelősségre vonást, és bár azt állították, hogy kifejlesztettek egy gépet, amivel le lehet nyomozni a Hálót – érthető módon egy mutáns létének felfedése elég gázos lett volna -, ez hazugság, tehát minden bizonyítékot el lehet dobni

A szereplőkben továbbra sem merül fel a józanság szikrája, nem kérdőjelezik meg az első pillantásra hihetőnek tűnő „egymást mészárolták le” sztorit Prágában, nem folytatnak alapos vizsgálatot, nem teszik fel a kérdést, hogy Hálóvizsgáló berendezés nélkül hogy sikerült annyi letartóztatás stb.

A logika megint elbujdokol szégyenében, és „dramaturgiai szükségszerűség” nemcsak a pszichológiai hitelt, hanem minden mást is maga alá gyűr.

 

És ezzel meg is érkeztünk a harmadik részéhez a regénynek, ami tulajdonképpen csak azért van, mert a szerző egy ilyet is akart írni. Igazából nem kapcsolódik az első két részhez, szereplői némelyikének a puszta léte is bizonytalan hitelességű, a végkifejlet pedig elkeserítően üres, ráadásul azt a teljesen valószínű lehetőséget is megcsillantja, hogy ennek a könyvnek bizony lesz folytatása.

Lennie kell, mert olyan hollywoodi a befejezés, mint amikor a jól sikerül zombiirtás után a főszereplők elhagyják a temetőt, és az utolsó képkockákon egy aszott kéz nyúl ki az egyik hantból.

A jó Macao doki elhagyja a feleségét, mert immáron kiteljesedett lelkiismerete nem hagyja nyugodni, és nem tud együtt élni azzal a nővel, akit ugyan nem szeret, de fergetegeseket kefél vele. Inkább a hármas számú „első látásra szerelem” nővel kavar, akiről egy óvatlan pillanatban kiderül, hogy hohó, hiszen ez ugyanaz a bige, aki még kölyökként, a bandában elvette az ő szüzességét.

Könnyezzük meg ezt a csodálatos, és éppilyen csodálatosan valószínűtlen találkozást! Egy húszmilliárdos Földön, ahol minden nagy kaptárvárosban több tízmillióan élnek, pont ez a két valószínűtlen életpálya fogja egymást a kritikus pillanatban keresztezni. Igen.

Miután túltettük magunkat a sokkon, gondolkodjunk el ezeken a számokon kicsit. A regény írója szerint alig néhány százezren élnek az agyátültetéses halhatatlanná tévő módszerrel a Földön. Kérem tisztelettel, nézzen mindenki magába. Ha csak háromszázezer emberen végzik el ezt a beavatkozást 10-20 éves rendszerességgel, az testvérek között is ötszáz év alatt… minimum hét és fél millió átültetés, és ugyanennyi élet. És soha, senkinek nem tűnik fel, hogy az illető megváltozott, hogy nem ismeri meg a régi barátait, osztálytársait, szerencsejátékpartnereit stb. Persze le lehet nyomozni az illetőt, de azért lássuk be, nincs az a szervezet, amelyiknél a hibaarány kisebb, mint egy a hét és félmillióhoz.

De hát ez csak egy a sok-sok abszurditás közül.

Vissza a regényhez, mert az Ellenállás holtpontra jutott a teleportációs technológiával. Az űrben, zéró gravitáción kellene tesztelni, ráadásul a WHO főnök nagy-nagy razziát tervez. Erre Macaónak ismét zseniális ötlete támad: lopjunk űrhajót!

Mi sem egyszerűbb, mert rögtön kikövetkezteti, hogy az biztos, hogy a Marsról visszahozott telepeseket szállító űrhajók, és természetesen a parancsnokuk is megvan még. A parancsnok persze halhatatlan, a flottát pedig leparkolták a Hold sötét oldalán egy bázis felett, és mivel az űrben nincs korrózió, hát tutira épségben van még.

Aki esetleg ért valamit a fizikához, nyugodtan igyon egy kis vizet, próbáljon magához térni, és csak utána folytassa az olvasást.

Az űrben csak akkor nincs korrózió, ha az űrhajókból kiengedték a levegőt, és abszolút nulla fokon vannak.

Azonban. Hold körüli pályán éppúgy éri a napsugárzás a hajókat, mint magát a Holdat. Éppen ezért a hajótestek hőmérséklete a legóvatosabb becslés szerint is a Hold felszíni hőmérsékletét érheti el, vagyis -170°C és 110°C között váltakozhat. Ötszáz év alatt, csak a hőtágulást figyelembe véve elég sokat romolhat a hajók állapota. És akkor nem beszéltünk a mikrometeorok vagy nem is annyira mikro meteorok hatásairól. Sem pedig arról, hogy milyen elmebeteg hagy magára az űrben, ellenőrzés nélkül egy komplett flottát?!

De mit kötözködünk itt ilyen semmiségeken? Inkább nézzük tovább a könyvet, melyben a jó doktor újabb nehézséggel néz szembe: az ötszáz éves űrhajós csak akkor segít neki, ha egy első világháborús szimulációs játékban legyőzi a Vörös Bárót. Ne menjünk bele, hogy ha valaki eddig jut el ötszáz év alatt, azzal már nemigen érdemes foglalkozni, mert alighanem sokadik gyermekkorát éli, inkább koncentráljunk arra, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy a már jó ideje játszott szimulációban a megoldás egy kis trükk, de erre persze senki sem jön rá, csak és kizárólag Macao, aki természetesen két nap alatt megoldja a feladatot.

A történet, miután kacagva, két lábbal megtiporta a józan észt és a valószínűség minden szabályát, eljut a komplopás tervéig. Ugyanis űrhajó az nincs a Földön, de pár komp azért van. Ezt fogja ellopni Macao és a volt űrhajós. (Később kiderül persze, hogy mégis van űrhajó, sőt, felfegyverzett naszád is, ezért a komppal gyorsan el kell majd tűnniük a térképről…)

Ezután a megfelelő időpontig Macao doki hazatér. Kísértetiesen ismerős szitu: letartóztatják. Ezúttal azonban alapos az indok, féltékeny volt felesége, akit a doki elhagyott, rendszeresen követte őt az ellenálló nő lakásáig, akibe Macao szokás- és menetrendszerűen beleszeretett. A nőt elkapták, és megszerezték a teleporterét is. Aztán elkapták a dokit. A WHO főnök elviszi a Szanatóriumba, és megpróbálja kivallatni. Ám a kritikus pillanatban azok az emberek, akik személyzetet alkotják, minden logika, megszokás és hitelesség ellenére berontanak a szobába és leverik a WHO főnököt, mint jégeső az éretlen szilvát – íme egy deus ex machina, teljes életnagyságban. Fordul a helyzet, Macao vallatja a WHO főnököt, majd, miután megtudja, hogy barátnőjét alaposan szitává lőtték, meg is öli. Ezután ismét egyik kedvenc módszeréhez folyamodik, megpróbálja valami másnak beállítani a WHO főnök halálát, ezúttal balesetnek. Gil Grissom kezet csókolhatna az ilyen elkövetőknek, ugyanis már a huszadik századi módszerekkel is ki lehet mutatni, hogy nem ott, nem akkor és nem úgy halt meg az áldozat. Mindegy, egy ilyen jelentéktelen ember esetében nyilván nagyon felületes lesz a vizsgálat…

Ezután Macao visszatér az Ellenálláshoz, majd megy kompot lopni. Előbb azonban az író még ad egy maflást a logikának. Mert tudjuk-e, miért nem tudta volna senki használni a lelőtt ellenálló nő teleporterét? Mert a nő, mikor berontottak hozzá, egy villámgyors mozdulattal a párnák közé dobta a távirányítót! Erre persze Macao is csak úgy jött rá, hogy olyan sokszor megnézte a felvételt, amit az egyik biztonságis fejkamerája készített… nem is lenne érdemes ezt a hihetetlen ostobaságot még megcáfolni sem.

A kalandos komplopás következik. Eltűnődhetünk rajta, hogy vajon ezek a kompok is ötszáz évesek, vagy újabb modellek, s ez utóbbi esetben vajon mennyit változtattak esetleg a vezérlésen. Eltűnődhetünk, de ilyesmivel a regény mesmeg nem foglalkozik, mi is tegyük hát félre a kétségeinket.

Miután ellopták a kompot, gyorsan vissza is jönnek vele, és átadják az Ellenállásnak, majd Macao doki visszavánszorog a Szanatóriumba, gyalog, egy közeli barlangból, ahol teleportere volt, és az Ellenállás által addigra megbabrált adatokkal be tudja bizonyítani, hogy a halott WHO főnök hatalomátvételre készült. Még utoljára üt rajtunk egyet a szerző, hiszen, ha a WHO főnökről be tudja bizonyítani, hogy hatalomátvételre készült, csak gyanússá teszi magát azzal, hogy balesetnek állítja be a halálát, mert egy ilyen egybeesés azért sokakat elgondolkodtathat. Kivéve a Diagnózisban, ahol ez nem szokás.

És itt véget ér a könyv. Még csak annyit érdemes elmondani, hogy az író gyorsan még csavar egyet a történeten, és Macao most már nemcsak a Szolgálat szerinti jövőt tartja rossznak, hanem az Ellenállás céljait is, és szilárdan elhatározza, hogy bizony egyiknek sem fog segíteni.

 

Nehéz további konklúziót levonni egy részletes elemzés után. Azt hiszem, hogy az igazán fontos következtetést meghagyom az olvasóknak. Mert ez lenne a lényeg: vajon milyen könyv a Diagnózis? Ezt mindenki döntse el maga.

Egy másik, bár sajnos lényegtelenebb kérdés, hogy vajon megérdemelten kapott-e Zsoldos-díjat. Azért lényegtelenebb, mert a díj súlya és megítélése az utóbbi évek tapasztalatai alapján elég rossz. A Zsoldos-díj napjainkra az égvilágon semmire sem garancia.

Viszont van egy kérdés, amit én mindenképpen feltennék. Olvasva a könyvet, és olvasva a zsűri értékelését, nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy valami nagyon nincs rendben.

Nincs rendben, ha olvasás közben ezzel foglalkozó embereknek nem tűnik fel, hogy logikailag hibás a történet. Nincs rendben, ha egy zsűritag, ha esetleg nem szakértője annak a területnek, amiről a könyv szól, nem néz utána az adatoknak.

 

„Mindenáron, sokszor fogcsikorgatva csak sci és csak fi akar lenni. Ebből legtöbbször már jó eredmény, ha csak a fi sikerül.”

 

Ezek Zsoldos Péter szavai, és azt hiszem, nagyon is illenek ide. Ha egy történet, egy karakter nem működik, hiába a tudományos maszlag és a technoblabla. És itt – szerény véleményem szerint – ezek nem működnek.

Felteszem hát a kérdést, tulajdonképpen mi az a zsűri szerint a Diagnózisban, ami méltóvá teszi Zsoldos Péter emlékéhez?

 

Hannibal Lector