Több fényt

Egy lux: egy gyertyaláng fényereje nem tudom, mekkora távolságban. Nem tudom, mekkora fókuszban.
A Tizenegyedik és a Gray sarkán járunk, a kocsi reng alattunk. A felüljáró lámpái kicsit berezegnek, elhalványulnak, amikor elhúzunk mellettük, de még tartják magukat. Sárga neonok, ipari fény, ívfény, vagy hogy hívják az ilyet – én csak rohadtul tápláló, vastag ízű és zsíros fénynek. Egyszer, mikor még újonnan jöttem a városba, és nem tudtam, mi merre, megálltam az egyik alatt, és addig szívtam magamba a löketet, míg az egész vasúti híd ki nem aludt. Töksötét lett az egész, állítólag Atlantától idáig látni lehetett, azazhogy nem lehetett látni semmit, csak a sötétség csíkját a város csicsás fényei közepén, és ez volt, ami elárult. Akadt még tanulnivalóm.

Tizenkét lux: eltévedt kölykök elemlámpái az erdőben, egyre közelebb. Nem tudom, mekkora intenzitással.
A Gray véget ér. Ráfordulunk a bazársorra, és egy kicsit összerezzenek, annak a fényreklámcowboynak a kaszinó elején olyan édeskés az íze. Roger mellettem kiszúrja, mit bámulok, de nem vigyorodik el, csak még mélyebben nyomja a gázt. Mintha lenne hova.
– Köpd ki. A vattacukor az ellenséged, fogd már fel.
A műszerfalon kialudt minden. Egy szál műszer nem sok, annyit se látni. Roger vakrepülésnek hívja, és néha hülyéskedik, úgy beszél a műsorvezetőkkel, mintha ők lennének az irányítótorony. Következnek a nyolcvanas évek szuperslágerei. He, mi van, szerinted azt akarja mondani, hogy hófúvás az összes kifutópályán? Felkelés után egy Tic-Tac, és mindig Coca-Cola, rövidesen hírekkel jelentkezünk, aha, értem, aszongya, kilökni mindet ernyő nélkül, és miénk a gép.
Most nincs kedve hozzá. A szemközti a sávban a kocsik lámpái szintén gyengülnek, vagy ez csak a természetes hatás, a káprázat okozza, nem tudom. A szemünk maradt ugyanaz, pedig minden más megváltozott.

Háromszáz lux: légvédelmi reflektor, az a régi fajta a filmhíradóban.
A visszapillantóban mintha mindig ugyanaz játszódna le újra és újra. A kocsik elhúznak velünk szemben, és mindegy, mi jön, taxi, két furgon, kiránduló család üvöltő kölykökkel, vagy egy kurva nagy Mack kamion. A kormány mögött az árnyék, a papa árnyéka, az egyedülálló, de öntudatos mama árnyéka, vagy a hagymaszagú paraszt kamionos árnya mindig lehajol, csekkolja az áramellátást. A lámpát meg az akkumulátort, gondolom. Aztán eltűnnek, jön a következő taxi, a két furgon meg a kamion, és kezdődik elölről. Pedig nem csinálok semmit, esküszöm.

Ezeregy lux: a Beverly Bordello tematikus házának fénytermése, egy éjszaka fél órájában. Azt mondják, templomi műgyertyákkal rendezték be az egészet.
Kicsit lassulunk, és visszakanyarodunk ugyanarra a csomópontra, ahonnan a lejárat már csak ötven méter lenne. Egy pillanatra láttam a táblán. Nem merem megkérdezni, mi a francot csinálunk, Roger nincs olyan kedvében, és csak forgatom a kezemben az üres elemlámpát, míg le nem ejtem.
– Ne is kérdezd, milyen érzés ezt csinálni…
Nem mondok semmit, csak lehajolok, jó sokáig kotorászok az ülés alatt, és az elemlámpát átpasszolom a hátsó térfélre.
– És ne mondd, hogy tudod…
A kezem nem fér át az ülés alatt, úgyhogy kénytelen leszek felmászni a támlára, onnan a hátsó ülésre. Lelkiismeretesen keresem a nagy semmit, a lámpát akkurátusan körbetapogatom, és káromkodok a fogam között.
– Mert nem tudod, faszikám, kurvára nem tudod.

Nyolcmillió lux: a Pinkie Dog homlokzatáról lepergő fény, ami vakítóan pattan le a tengerig egy átlagos nap alkonyán. Feltéve, hogy nincs szmog. Feltéve, hogy nyár van, átlagos nyár, de itt novemberben is az van. Napsütéses órák száma, beesési szög, fénytörés, egy táblázat, aminek az alsó soraira sehogy sem emlékszem.

Ezermilliárd lux: a nap fénye, meg a holdé is, ami tudvalevőleg ugyanaz, csak plusz egy gellerrel. Ami nem fogy ki, nem tudom, mennyi idő alatt, és nem tudom, mekkora intenzitással. Soha nem fogyhat ki, mert kevesen vagyunk hozzá, akárhányan göbbedünk is itt a rokonságunkból.
Egyre éhesebb leszek, és fogadni mernék rá, hogy Roger ezt a felesleges kis kilengést oldalra csak azért vágta le, hogy a beverje a fejem a kilincsbe, amikor visszafelé mászok. Sehol egy kamion, ami elől ugrálni kellene. Egyszer végre valaki elmagyarázhatná, mi az az intenzitás.
– Nem volt kedvem vakrepülni, te barom.
Még egyszer ugyanazt nem játszhatom el, tehát a bal kezemmel szorosan megragadom a lámpát, ki-be csattintom a rekeszt, ahová az elemek jöttek volna, és előadom a seriffpörgetést. A lámpa megperdül, balból jobba, vissza, és éppen átküldeném a megemelt bal combom alatt, amikor Roger szó nélkül pofán csap a bőrkesztyűs öklével.

Körülbelül nyolc lux.
– És ha már meglágyult az agyad, tartsd magadban, érted! Ne beszélj itt magadban, érted!
Mostanában gyakran motyogok az orrom alatt. A kocsi meg régi, de meglepően halk a motorja.
– És ne játszd itt nekem a bazári majmot!
Maradok a helyemen, kezek szorosan összezárva a csípő mentén. Aztán csak csinálnom kell valamit, és amikor a magnó utolsót nyekkenve abbahagyja azt a nyervogó, alig élő kísértetdalát, villámgyorsan kipattintom a kazettát, és elkezdem csak úgy két ujjal visszatekerni. Remélem, ennyi elég mentegetőzésnek, és felsóhajtok.
– Éhes voltam.
Hátulról egy betonkeverő és egy rejtélyes teherkocsi közeleg a visszapillantóban. A teherkocsi platójára mintha csillogó kígyót tettek volna, karnyi vastagot, de amikor leelőz, látom, csak kábelfektető, a hátulján meg a cég nevét is feltüntették, az meg az, hogy Plazmózis.
– Én meg százhetven centi vagyok. Tudod, mit jelent az?
Azt, hogy seggfej vagy, csak nálam szerencsésebb seggfej, és egy kicsit előbb érkeztél a városba, és kicsit előbb találkoztál a főnökkel, úgyhogy valahányszor együtt ülünk egy kocsiban, amit, ha szabad megjegyeznem, mindig én szerzek, és nem te, szóval akkor te osztogatod a parancsot, de attól még csak parancsolgató seggfej maradsz. Csak szerencsés seggfej, nálam olyanabb, és úgy tűnik, ennyi épp elég.
– Na? Nem hallom!
Az ajkam mozog, de az majdnem mindig mozog, úgyhogy Roger nem tudhatja, mi van. A kábelfektető után gyomorrepesztő dübörgés, és hosszú motoroscsürhe előz be a kocsink elé. Az utolsó motoros beint, és ez valami nyugati parti dolog lehet, nem tudom, pontosan mi, mert ahhoz túl sötét van, és nem bírom tovább, nyelek egyet, és a zabálás előtt átszakadnak a gátak, és a motor fényszórója egy pillanat alatt kialszik.
Fékek csikorognak, és a rémület elszakítja minden önuralmunkat. Csak szippantunk, és az egymásba torlódó kocsik, gépek, motorok és fémdarabok tömege abban a másodpercben elsötétül. Roger is éhes lehetett. A reflektorok kialszanak, még egy kicsivel azelőtt, hogy az ütközésben darabokra törnének bennük az izzók, és a felüljáró lámpái elhalványulnak. Egyre lassabban csúszunk a roncsok közt, és mindketten most vagyunk igazán nyugodtak órák óta. Roger hátranyaklott fejjel lóg az ülésén. Elengedte a kormányt, és csak a fogai villognak a sötétben, amint átdöccenünk még egy motoroson, és leállunk a korlátnak zúzódva.

Fáj a homlokom, és valami csöpög róla. Émelyítő, édes íze van, amint egy kicsi a számba csepereg belőle, és amikor előrekukkolok a műszerfal felett, hogy lássam, hogy is állunk, merre az előre, egy fél doboz Seven Upot veszek észre a szélvédő előtt ide-oda gurulni. Ment belőle az üvegre is. Lassan folyik lefelé, mint a tisztítófolyadék, csak belül.
– Jó, ideje váltani.
Roger a rádióra teszi a kezét, és gépbe élet költözik. Megmozdul, a frekvenciatekergető gomb magától fordul, a mutató pedig megáll a rendőrségi sávban. Azaz nem a rendőrségiben, hanem a külön ügynökségében, ami csak a mi kedvünkért létezik.
– Mozdulj meg, te seggfej.
Azt hiszem, a bőrkabátos árnyéknak mondja, aki előttünk téblábol a motorroncson, és próbálja felemelni. Furcsa szögben áll a fél keze, és a bőrkabát zippzáras ujjaiból néha vérpettyeket permetez a szélvédőre, ahogy csapkod, mint egy eleven madárijesztő. Gőzöm sincs, mi lehet a szándéka, hiszen a motort nem tudja felemelni, és a gépnek különben is elszállt az egyik kereke, a másik meg félbe gyűrődött. A sötét plecsnik cuppanva érkeznek az üvegre, ami egyébként meg se repedt. Kicsit megülnek egy helyben, de nincs idejük megalvadni. Vörös csíkként kezdenek lecsúszni, párhuzamosan a Seven Up foltjaival.
– Na, kiből lesz a rádiósztár?
Az ügynökségi frekvencián megint lecserélték a bemondót. A gépi hang ma kappanszerű, de határozottan női, és a ’46-os teremfocibajnokság adatait kezdi sorolni, később meg felháborodik a kisfókák sorsán, amiket nem is sima bunkókkal, hanem egyenesen szöges deszkákkal vernek agyon a nyerészkedők. Várunk, mert tudjuk, hogy a lényeg hátravan, és minket különben sem lehet ilyen könnyen megtéveszteni.
A bemondó társalgási hangnembe vált, és helikopter rendel az egyik felüljáró fölé. Dél, dél-délnyugat, a Gray és a Riverdög között. Ketten vannak. Rendkívüli eszközök engedélyezve, erőszak teljes hatásfokon. Extra juttatások.
– Tessék, te topnegyvenes barom. Mozdulj meg, seggfej!
Megpróbálkozom a kilinccsel, de nálam beragadt. A zippzáras motoros sehol sincs. Ha jól emlékszem, átbukott a korláton, miközben a körmeivel a fél szemében kapált, úgyhogy most már egészen biztos vagyok benne, hogy Roger hozzám beszél.
– Nekem beragadt.
– Képzeld, nálam is. Akkor maradunk. Mit szólsz, seggfej…
Nem szólok semmit, csak meredten bámulok magam elé, és nagyon bele akarok rúgni egyet a főnök sameszába itt mellettem, de egyrészt nem futja rá a lendületemből, másrészt nincs merszem, és a lábam se fér át, tehát csak a sebváltót találom el. Beleverek a szélvédőbe. Úgy hallottam, ezek attól egyben kiesnek, de csak az öklömben reccsennek a porcok, és elönt az izzadság, olyan kicsi ez a verda belülről.
– Valamit elkezdtél a testmagasságodról, nem…
Nagy kegyesen megmozdul, és kinyitja az ajtót a maga oldalán. Felerősödnek a zajok, azazhogy éppen nem erősödik fel semmi, csak a szél zúg itt a hirtelen ledermedt felüljárón, és a város morajlik alattunk, meg természetesen körülöttünk is, ameddig a szem ellát. A fények ragyognak, de egy ideig még kibírjuk nélkülük. Az éhség leapadt.

Ütemes csattogás közeledik, és mindketten olyan régen láttunk vonatot, hogy azonnal a helikopter jut eszünkbe, pedig a szennyezett ég teljesen üres. Egymásba gabalyodva kirugdaljuk magunkat a kocsiból, és az edzőcipőink benzin, üdítő, hányadék és még valami recsegős keverékében járnak. Körülnézünk, de nincs hová menni, a roncsok minden utat elzártak. Helyenként valakik káromkodnak a megzúzott autók alatt, és a fények, amelyeket kioltottunk, távoli vészelhárító gépek, mentők és hasonlók reflektorainak alakjában megint közelednek, újra szorosra húzzák körülöttünk a sötétség gyűrűjét. Egyre szűkebbre. Lépnünk kell.
Kiállok a korlát szélére, Sports Gatorated gatyám vajszínű bélésének mélyére vágom az öklöm, és hagyom, hogy a szél lobogtassa hajtincseim a homlokom előtt, míg a messzeségbe nézek. Az aluljáró alatt sínek, rajtuk állati pofájú mozdony közelít. A csattogása mellett már meg lehet különböztetni egy másik hangot, nagyjából kilenc óra irányából, amit már nem tudunk letagadni. Helikopter, nem lehet más.
– Szóval hogy százhetven centi vagy.
Roger sziszeg magában, a kocsink maradványaiban kotorászik, és előássa a kazettát. Még nem tekertem vissza.
– Tudod, ezt még hol vettem fel, seggfej?
Nehéz visszaemlékeznem, annyira régen nem is vagyunk együtt Rogerrel, és egy csomó éjjeli pihenőhely ugrik be. Vagy az ezüstszínű magnók, mind egy kicsit laposabb és áramvonalasabb a tavalyinál, kivéve a leértékelt cuccok osztályát, ahol általában mozogtunk. Felettünk a raktáráruház alumíniumteteje, és a neon kéken, unalmasan, de táplálóan jön a világítótestekből. Vagy a kamionosbüfék, a hamburgerbodegák, és tisztán látom magam előtt, az egyikbe éjféltájt verebek szabadultak be, és egy fagyott almássütit csipegettek. Passzolgatták, unottan lökdösték az asztalok alatt, tisztára, mint a kiránduló gyerekek, de hiába, nem jut eszembe, Roger hol vette fel kazettáját.
– Gőzöm sincs. Talán a kedves mama?
– Keresd inkább a lejáratot, ha adhatok egy…

Azt hiszem, erre gondoltak, amikor eszkalálódásról beszéltek. Két perce sincs, hogy kiszippantottunk legalább hat motort, egy kamiont, pár családi autót, és a közvilágítás jelentős részét itt a felüljárón, sőt, még a távoli csomóponton is berezonált minden egy pillanatra, de máris csökken a löket. Kezdünk üresedni. Visszaesni oda, ahonnan jöttünk, mindennek kezdetére, ahol csak a falkaparó éhség létezett a fény után. A cellában sorra tüdőztük le az egymás után begyújtott gyufaszálakat, hogy zabához jussunk, de a végén már ehhez se volt türelmünk, csak úgy nyersen tömtük a pofánkba a dobozt, és egyenként köpködtök vissza a foszfordarabkákat. A gyufafejek ízét már nem éreztük, csak azt, hogy a táp apró kis adagjai lötyögnek bennük, azaz lötyögtek volna, ha meggyújtjuk. Fentről bedobtak egy elemlámpát, kicsivel rá meg elemet is hozzá, és egymás pofájába nyúlkáltunk, karmoltunk és rugdostunk, hogy elmarjuk a cuccot. Rogerrel és másokkal.
– Balra lesz – mutatok a roncsokra. Balra ugyan pont ugyanolyan az összegyűrődött fémdarabok kupaca, mint máshol, de úgy hallottam, a keresést mindig balra kell kezdeni.
– Ha adhatok egy fejberúgást! Még otthon vettem fel, köcsög!
– Volt is neked olyan.
Elszántan téblábolunk a korláton, és pár másodpercre sikerül úgy csinálnunk, mintha komolyan a lejáratot keresnénk, noha mindketten tudjuk, itt még gyalogossáv sincs, nemhogy létra.
– Miért ne lehetett volna. Nem mindenki olyan, mint te.
Roger kétrét hajol, és hiába fut át rajtam a játékos gondolat, milyen remek lenne meglökni hátulról, és lesni, ahogy pörögve száll, és kicsattan odalenn a sínen. Semmi értelme. Már próbáltuk. A csontok összenőnek, csak fény kell hozzá.
Megpróbálom enyhíteni a feszültséget, lötyögök egy kicsit térdben. A helikopter csattogása közeledik, és leáll valahol félúton.
– Bocs, a műszerfalért, öreg, csak hát tudod, milyen dolog ez…
– Én csak annyit tudok, hogy te is nagyon jól tudtad.
– Azt hittem, ez neked már csuklóból megy.
Felhorkan, és átdobja fél lábát a korláton. Ideje nekem is hozzákészülődnöm.
– Mi vagyok én, kibaszott autóstérkép? Naponta váltogatják a felső határt, ha nem tudnád! Talán hasznos lett volna tudni, mennyivel megyünk…

A távolodó vonat előtt, egy messzi kereszteződésben kék villogás vág át, és felkanyarodik a bekötőre, ahonnan már csak pár lépés a mi csomópontunk. A helikoptert sehol sem látni, és a csattogás elhalkul, de ehhez furcsa módon nem járul a felszabadultság legenyhébb érzése sem. Mintha a gép itt lenne, csak nagy, hangtalan árny alakjában lógna a fejünk felett, hogy ránk szakadjon.
– Ez még a sivatag közepén is gyorshajtás lenne, öreg…
– Talán hasznos lett volna tudni, mennyivel megyünk. És akkor mindez nem történik meg.
Már a korláton ül, és kibontja a rikítósárga pufidzsekije elejét. A mobiljait rendezgeti, egyik zsebből a másikba.
– A profik maguk elé dobják. – szólok közbe. – Vagy el se hozzák.
– Akkor mindez nem történik meg.
Az egyik családi autó fejjel lefelé lógó ajtajában egy pici, fehér kéz kalimpál. Eddig meg se moccant, és a roncs olyan megnyugtató némaságba burkolózott, leszámítva az apró pendüléseket, amint egy-egy üvegszilánk az aszfaltra hullott, hogy oda se néztünk. A kéz mögött felvernyákol a hozzá tartozó kölyök, és kétségbeesett rángatózással végül is kinyitja az ajtót, és esze ágában sincs úgy maradni, még egy rángással végre felfordulni, és hagyni minket a dolgunkra.
Kérdő pillantást vetek oldalt, de Roger unott szemében látom a választ. Nem megyünk oda, előre megyünk. Ilyenkor, kicsivel a vége előtt tele vannak mindenféle lökettel, csak ők természetesekkel, és még egy ilyen kiscsávó is okozhat fennakadást. Főleg, ha a biztonsági övbe csavarodva épp most látta apu és anyu kitekert törzsű hulláját, és ez életre szóló emlékeket hagyott benne.
– Ha valamit rágsz, köpd ki. Ha eltévednénk, a szokott helyen nem találkozunk, remélem.
Roger nem rugaszkodik neki semminek, csak egyszerűen elengedi a felüljáró szélét. Eltűnik, és vele együtt a helikopter is megszabadul a gátlásaitól. Tényleg tompították a hajtóművét, és mély, gyomorból morgó berregéssel száll utánunk. Bekapcsolta az alsó reflektort, és a fény éles és metsző, tiszta és égető, mint a hegyikristály ízű fagyi.

Ilyenkor mindig mélyre kell hajolni, észrevétlenül átbukni a korláton, hogy távolról se hasonlítson az ember a meredély szélén drámaian feszítő öngyilkosokra. Csak még nagyobb a felhajtás. Begörbített gerinccel átbucskázok a szélén, és a pillanat kicsit sem felszabadító, csak olyan, mint gyerekkori taknyolás egy mászókáról. Ha minden a régi lenne, a halálugrás és a semmi két másodperce után a kaszásnak kéne következnie, de mi átváltoztunk. Az éhség előtti időkből egyre halványabb minden, mintha a fénnyel együtt lassan a múltunkat is elemésztenénk, de annyi még világos, hogy az első alkalommal, amikor elegem lett, és megpróbáltam, a negyedikről ugrottam.
Nem jutott idő semmire, nem pergett le az emléktáram, a szívverés se állt le. A négy emelet, úgy tűnik, kevés a szörnyhalálhoz. Csak a fél lábam tört ki, és a vállamból könyökölt ki egy csont, és csak üvöltöttem, míg a fél Russian Hill sötétségbe nem borult, és ezzel párhuzamosan össze nem forradt a darabokra szakadt bőröm. Akkor kicsit még rendetlenül.
Egy kiszáradt virágágyásba érkezünk, Roger épp a betonkockákra a szegélyén, én meg két döglött, szövevényes bokor közé. Az ütés azért még minket is elkábít, és amíg félig ájultan oldalra nyaklik a fejem, hosszú árnyakat látok vonulni. Lassan, kettős csattogással menetelnek, és rájövök, ez még mindig a zömök szörnymozdonyhoz tartozó szerelvény. A kocsik laposak, és nincs rajtuk semmi, csak egy fekete nejlonnal borított, óriási, szögletes doboz az utolsó előttin, aztán már annyi sem.
– Egy ideig maradunk, seggfej. Ne nagyon mozogj.
A sárga pufidzseki majdnem leszakadt róla, és nem lehet megmondani, a gazdája melyik felén hever, mert Roger egészen lehetetlen, csomóba gyűrt alakban lapít egy rács tövében, a virágágyás szélén.
– Valamit akartál a testmagasságoddal…
– Mi? Mennyi?
– Százhetven, azt mondtad.
Végiggondolom a zsebeim tartalmát, és végigmotyogom a nyugalom hat lépését. Az igazi kis buddhanindzsa nem fél a haláltól, persze, mert az igazi kis buddha tudja, mi van a kaszás után. Megírták neki szekta multikolor kis könyvecskéjében, amit a kis buddha mindig magánál tart. De mit tegyen a kis buddha, ha átkerült a másik oldalra, és ott sem talált semmit, csak az éhséget és a halványuló fényt?

A kis buddha ilyenkor fog egy térképet, és belövi a legközelebbi erőművek koordinátáit. Az izzógyárakét, a lámpanagykerekét, a csilláráruházakét. Visszamegy a suli kukájához, és kitépi a lapokat egy táblázatokkal teli fizikakönyvből. Lehívja a különleges eljárásokat, a forgatókönyveket vészhelyzetek esetére. Városi hálózat, mi lesz áramkimaradás idején, terroristák után, és megkérdezi a szomszéd nénit, hol tartja a gyufát, az elemlámpát, a hősugárzót, a szoláriumbérletét.
Számításokat végez az emésztéséről, hosszan kísérletezget. Mire elég a fény, napnyugtától napkeltéig, a legnehezebb időkben. Mennyi maradt a szolibérletből, egy szoligép teljesítménye, fél óra, egy óra, egy hét kedvezménnyel, nyolcszáz lux.
– Nem lux, hanem kandela. Tanuld már meg.
A kis buddha leszokhatna végre a motyogásról.
– Mit akartál a százhetvennel, azt nyögd már egyszer…
– Hatni akartam rád.
Lemondott a pufidzsekiről, a hóna alá gyűrte, és egy szál sápadt, csirke felsőtestben közeleg. Nem mondanám, hogy a legjobb formájában, de a mozgása úgyis mindig ijesztő volt egy kicsit. Megáll mellettem, de nem nyújtja a kezét. A kínkeservesen vánszorgó vonat végét lesi ő is, a hatalmas, fekete nejlonnal borított dobozt, míg el nem nyeli a sötétség.
– Azzal, hogy százhetven centi, csak példát mondtam. Arra, seggfej, hogy mindenkinek megvan a maga helye. Ez az, ami neked mindig sok volt…
A vonat mindenestül eltűnt, maradunk magunkra a felüljáró alatt. A helikopter fényszórója kétoldalt csapkod, nyúlkál, ide-oda vágódik, de minket nem ér el. Lejjebb kéne ereszkednie. Rémisztően közel járhat, és ha igaz, amit hallunk, olyan halk, hogy amellett egy sima mikrofonnal is lehet venni mindent, így ösztönösen suttogásra váltunk.
– Próbáltam én mondjuk kosárpályán ugrálni? Ugye nem? És mit gondolsz, miért?
Nem gondolok semmire. Nagy nehezen fél térdre húzom magam.
– Mert én tisztában vagyok a korlátaimmal, azért.

Éktelen recsegés, csikorgás támad a fejünk felett, és a korlát méteres darabja leszakad, puffanva csapódik be nem messze tőlünk. Megjöttek a bulldózerek. Megint mennünk kell, úgyhogy a fájdalommal nem törődve csak úgy simán talpra állok, és visszanyelem az üvöltést. Megindulok, amerre az éhség visz, egy távoli tábortűz felé a felüljáró laposan elnyúló ívének túlsó végén. Vissza se nézek, de azért krákogva még megszólalok.
– Én meg azzal vagyok tisztában, hogy nem kísérlet volt az egész… Nem tegnap kezdődött. És nem velünk. Volt az a csávó, a mükénéi. Görög, na.
A hátam mögött lassacskán, de engedelmesen követnek Roger léptei. Két kattanás, kulcscsörgés, zizegés, könnyű műanyagtokok zaja, a hangokból ítélve tehát elővehette a walkmant az ütésálló dobozából.
– Ez a görög hordóban lakott, mint ezek itt, ni… nem gyanús, he? Egy kicsit se?
Előremutogatok a tábortűzhöz, ahol kartonból ragasztott büdös dobozoknak, hordóknak kell lenniük. Meg kutyáknak, bolháknak és csöveseknek.
– És kitalált egy iskolát is. A kutyahitűek iskolája, vagy a kutyaszerűeké, a künikos, na…
Roger megnyom két gombot, és feltekeri a hangerőt. Ha igaz, most csak az az egy szál kazettája van hozzá, amit még én vettem ki a magnóból, és vissza akartam tekerni, de nem jutottam a végére.
– És egyszer odaállt elé ez a másik fazon, na, amelyik tényleg görög volt. A legnagyobb. Meghódította a világot.
– Makedón volt, nem görög.
– Mit számít az?
– Hát csak annyit, mint a lux meg a kandela. Egyszer próbáld már meg végigolvasni a rohadt könyveid, de neked azok sincsenek, csak a hülye lapjaid. Kitépett lapok.
A tábortűz nagyobbra lobban, vagy csak úgy képzelem, és embernagyságú árnyak imbolyognak előtte.
– Szóval odaáll elé ez a világklasszis. Kérdez tőle valamit, egy dolgot, hogy mit kíván. És ez a görög csöves, a hordólakó csávó, tudod mit mond?
Károgó dudorászás jön hátulról, a hangerő tövig csavarva. Tommy és a Laza Fazák énekelnek arról, hogy ezek életünk legszebb napjai, és Roger felzárkózik mellém.
– Ne fogd el a fényt!
Nem felzárkózott, éled fel bennem a gyanú, hanem le akar hagyni. Magának akarja az egész tábortüzet. Gyorsítok, amennyire a lábam engedi, és a végszót már tényleg csak magamnak mormolom.
– Szerintem így kezdődött.

***

Senki sem tudja, hogyan kezdődött. Nekem speciel a fürdőkádban. Végigmentem a bal felemen a Fregado szőrtelenítővel, és az egy szál almazöld csempét bámultam a gyöngyházfényűek között a szoba sarkában, és azon tűnődtem, mikor hozzák már az áruházból azt az egy szálat az almazöld helyett, amit megrendeltem. Felálltam a nyálkás habban, és már azon voltam, hogy komolyan megkeresem a telefont, noha utána fel kellett volna mosni a foltokat a nagyszoba közepéig, amiket hagyok magam után, de akkoriban tulajdonképpen már az sem érdekelt annyira. Hagytam, visszacsobbantam, és úgy döntöttem, a hitelkonstrukcióm is maradhat.
Talán a délutáni Leddermanig a kádban feküdtem volna, időnként újraengedve a meleg vizet, ahogy lassacskán leszivárgott a dugó mellett, holott a katalógusban teljesen vízhatlannak hirdették ezt is, ha nem megy ki a világítás egyik percről a másikra. A múlt héten szerelték be a külön generátorunkat. Be akartam olvasni a házkezelőnek, aki a földszinten üldögélt a kalitkájában, és soha nem vettem észre, hogy bármit csinált volna azon kívül, hogy egy King vagy Ming vagy valami ilyesmi nevű fazon könyveit olvassa. Azaz még az sem biztos, hogy könyveket, mert lehet, hogy mindig ugyanaz volt nála, amikor fel sem nézve megnyomta a gombot, és beeresztett minket, a voltaképpeni munkaadóit a lakásainkba. Talán a Ragyogás, talán a Rettegés foka, vagy az Elsötétítő, vagy ilyesmi lehetett a könyv címlapján, de az is elképzelhető, hogy nem, csak így emlékszem.

A fürdőszoba vaksötét lett, és odakint behúztam a függönyöket és a reluxát is. Iszonyúan meleg volt azon a napon. Annyira, hogy komolyan aggódtam a kocsi miatt, bár az eladó szerint hetven fokig holtbiztos légkondit építettek bele, és a reklámban direkt otthagyták egy perzselő sziklaplatni közepén, benne egy kicsi gyerekkel és egy gyümölcsöstállal. A gyümölcsök gyorsított felvételen rohadtak. Kibújtak a ráncosodó héjukból, és külön, gerezdekként bomlottak fel és száradtak össze, a legyek felhője meg halványszürke búraként borult az egészre. A nap szintén felgyorsítva rohant az égen, de a kölyök a gyerekülésben csak aludt, nem lett semmi baja, mosolygott mindenen, és úgy maradt. A szülők nem jöttek vissza, sőt tulajdonképpen az elején se láttuk őket, de ekkor már a kocsi márkája és az ára jött, és akárhogy erőlködtem, csak a másodikra emlékeztem.
Az előszobában csapkodtam a villanykapcsolót, csak úgy a vizes öklömmel. Rájöttem, sötétben kell beütnöm a kombinációt meg kipattintgatni a zárakat az ajtóm belső felén, a kapcsolószekrény kint van, és ekkor történt. A sötétség olyan erővel vágott rám, hogy kicsuklott alólam a térdem.
Az éhség nem felülről ütött, és nem alulról, és nem is bentről, mint a moziban, hanem egyszerűen ott volt. Hideg és üres, hogy a fagyasztott Iceberg apróság hozzá képest, de még az is, amikor Liselle becsapta maga után az ajtót, pedig akkor vitte a kedvenc rágógyűjteményemet és a hitelkonstrukciómat. Nem tehettem mást, csak nyüszítve átrohantam a szobán. Rángattam a függönyzsinórt, a reluxa távkapcsolóját meg éppen nem találtam, ahová tettem, pedig esküdni mertem volna, hogy valahol a tévé meg a műmahagóni asztalka közt hagytam. A reszketés és a kényszer akkora erővel tört rám, hogy egy leopárdmintás, különben meg hopi motívumokkal díszített Lost Topic takaróval a kezemen egyenesen megpróbáltam kitörni az ablakot, függönnyel, reluxával meg mindennel, de erre se maradt időm. Átnyomtam magam az üvegen, mint vékony héjon, és a felület tényleg inkább pendült, pattant, nem csörömpölt, csak egy hosszú másodperccel később, darabokban az erkély padlóján.

Rettenetesen hideg lettem ebben a fél percben is, és összegyűrődve hevertem az erkély sarkában. El sem mozdulhattam, egész nap, mert a nap fénye tartott csak fenn, ahogy sápadtan, a bőr alól kitüremkedő gerinccel fetrengtem, a fejemet a kezem közé szorítva. Mint a fehér békák karmai a Tropixban, az akvárium fedele alatt, úgy kapartam az erkély korlátjának üvegét, amikor a nap hanyatlott, és kezdett eltűnni a Russian Hill mögött.
Soká tértem magamhoz. Sötétedés után, és nem találtam magamon semmit, csak egy fél pár edzőcipőt, és egy kevés gyantát szétkenve a bal alhasamon, ahol egyébként semmi szükség nem volt már gyantára. Az Acme illatszerosztályán hasaltam. Szemben a házammal, és egy neon halvány, de tűrhető fényét nyeltem. A polcok közt, a plafonon reszketett a kék fénye. A semminél jobb, és messze, a pénztárak felől mintha vijjogást hallottam volna a lehalkított éjjeli háttérzene alatt.
A cipő cuppogott, tehát ledobtam, és egy polcnak dörgölőzve megszabadultam a gyantától. Kicsivel arrébb támolyogtam, és megpróbáltam együtt hümmögni a nótát, ami a hangszórókból jött, de nem találtam el a hangot, és a vijjogás is folyton belezavart. A fürdőszobaosztály elején, egy egész alakos tükörben pedig megláttam magam, és nem mondhattam, hogy az első pillanatban nem volt kedvemre való a látvány.

Az izomzatom kidolgozott, de a bőröm sötét, sötétebb, mint amennyire a szolibérletből futhatta. Ígértek mindent, az igaz, Hawaii színvilág, turbófok, de ez azért mégis túlzás. Az enyhe égett szag szintén, és a bőröm nem lebarnult, hanem égett, fekete, és egy szál semmiben álltam ott a tükör előtt, és csak most tűnt fel, hogy mindkét kezem görcsbe rándult, úgy szorítottam valamit. Az egyikben a Carrie egy példányát, aminek az a hülye autó van az elején, a másikban meg egy elemlámpát, egy üvegszilánkot, ami természetesen összevissza hasogatta a tenyerem, meg egy véres kitűzőt, egy névvel, hogy Olson, alatta meg a kérdés, segíthet-e.
A Carrie nélkül nem jöttem volna rá. Olson a házkezelőnk, de olyan furcsa elgondolni, hogy neve is volt, hogy percekig csak álltam, és néztem a kitűzőt, és a vérem lassú cseppekben potyogott, míg eszembe nem jutott beletörölni egy friss mentolos papír asztalkendőbe. A friss mentolos a csomagolása szerint fertőtlenített, és minden létező baktériummal megbirkózott. És csípte a tenyerem, de azt nem tüntették fel. Csak talán az apróbetűsben.
A vijjogás a pénztárak környékén elhallgatott. A zenét feljebb tekerték, és végre felismertem, egy ősrégi Eagles. Ezt már éppen együtt zümmöghettem volna, de elment tőle a kedvem. Először arra gondoltam, felmegyek a másodikra, és veszek néhány ruhát, mert lehet, hogy voltak kieséseim, de akkor sem vagyok hajlandó még egyszer így átmenni az utcán, még ha csak a szemközti ház homlokzatáig kell is csak, az otthonomig. De nagy nehezen rádöbbentem, éjjel van, és az összes pénztár zárva, és a legközelebbi éjjel-nappali a benzinkút boltja, és ott is csak műanyag esőköpenyt adnak.

Egyre zavartabban támolyogtam, és mindenáron egy mozgólépcsőt akartam, nem emlékszem, miért, amikor a zene teljes erővel kezdett üvölteni. A hangszórók recsegtek, és az Eagles basszushangjai teljesen készre mentek.
A polcok közt dagadt, tányérsapkás árny jelent meg a pénztárak felől, és ordibált, mint rendőr a némafilmen. Egy szót se hallottam. Fél kézzel integettem, a másikat, a véreset meg tétován a mellemre szorítottam, és sötét foltot kentem szét. Ebből persze semmit se vettem észre, csak motyogtam, bocsánat, bocsánat, és hátrafelé majdnem átestem egy Szuper Nyolcas fényvédő faktort reklámozó papírmacán. Az őr lefelé kapott, és előrántott egy botot, egy fegyvert, vagy egy nagy és baljós övrádiót, de ekkor egy még dagadtabb árny döntötte le a lábáról.
A második árny sziszegett, csapkodott, és egy szatyorra való General Electrics takarékos izzót borított ki a szatyrából. Műkörmei voltak, és úgy láttam, egy csapással elkaparja az őr fél szemét, és a véres pofájából üvegszilánkok és izzók lerágott foglalatai potyogtak. Így találkoztam Csókossal.

***

A tábortűz körül hontalanok állnak, és lustán slattyogunk feléjük a felüljáró betoníve alatt. Míg megyünk, az érdes betonfelületet lesem a fejünk fölött, és kiszúrok egy pontot, ahová szőrdarabok vagy talán haj ragadt. Mellette vöröses folt, hosszan elkenve, pedig ez a plecsni legalább három méter magasan van. Messze a felüljáró végétől, ahonnan magasra nyújtott kézzel talán el lehet érni a betonív alját, és nem ismerek senkit, aki ilyen magasra tudna kenni bárkit, akár egy csövest is, és ez azért nyugtalanít, de nem mutatom.
A hontalanok szaga a szokásos. Kicsit mocorognak, amikor közelre érünk, és egyértelművé válik, hogy egyenest feléjük tartunk, nem csak úgy véletlenül kóválygunk erre. Megszólal Roger telefonja, ő meg diadalmas kis mosollyal veszi elő az ütésálló dobozból, és motyog valakivel, hosszú szünetekkel.
– Tőlem nyugodtan, de előtte zárjanak be.
A ráncos pofákról semmit sem lehet leolvasni, az égvilágon semmit. Közelebb lépek, zsebrevágom a kezem, és peckesen körbemászkálok a tűz körül.
– Persze, vele. De zárják be a boltot is.
A felüljáró árnyékában dobozokat hordtak össze, meg egy katonai sátor darabjait, és az egészből valami fedelet próbáltak összefoltozni, de nem nagyon ment, most meg különben is rettenetesen erős huzat szaggatja az egészet. Azt hiszem, a helikopter örvénye, ami még mindig felettünk csattog és köröz, bár látni nem látjuk. Fekete ragasztószalagdarabok pattannak el, és egy kékes villanás, meg a rá következő dübörgés juttatja eszembe, hogy ez már rég nem a helikopter, hanem hirtelen támadt vihar a tenger felől.
A szél kifordítja a sátorlapot, és kételyeim támadnak. Talán nem katonai volt. A ponyva másik felén Baka Joe és Donald kacsa apró figurái lengenek, rendezett sorokban, bár kicsit elkenődve. A huzat egész sor kartondobozt borít fel, és üres flakonok, alaktalanná rothadt újságpapírtömbök sodródnak ki a sínre meg az útra a felüljáró mellett, és kopogva gurul utánuk a végén egy hosszúkás fadarab. Ez némi érdeklődést kelt bennem, utánamegyek, gyorsítok, ugrok egyet. Utolérem, és rálépek az edzőcipőmmel.

A fadarab egy baseballütő. A vastag végét hegyesre faragták, a vékonyhoz meg egy tükröt és egy laposelemet kötöttek, és golyóstollal ráírták, hogy „Ezt beléd”, noha a golyóstoll, ahogy a reszketeg betűk mutatják is, kevéssé lehetett alkalmas a célra. Annyira megtetszik, hogy kiveszem a cipőtalpam alól, és az ujjaim közt pörgetve visszaviszem a gyülekezethez. Szélesre húzom a mosolyt a fejemen, hogy kivillanjanak a fogaim, és az ütőt behajítom a tűzbe.
– Ez meg mi, művészkéim?
– A francnak se hiányoztál.
Az egyik csöves időközben leült, a többi meg apró, sunyi kis lépésekkel kezd eltűnni a közelemből. A repedt tornacipős fazon keresztrejtvényt vesz elő, és blazírt pofával úgy tesz, mintha fejtené, pedig csak az ujjaival húzogat mintákat a papírra. Egy másik előhúz egy töküres sörösdobozt, bár belé még szorult annyi ész, hogy csak szorongatja, inni nem akar belőle. Egy harmadik szitkozódva eltűnik a maradék kartondobozok között, a többi meg csak úgy lézeng, támolyog félúton, az pedig, aki a földön ül, megint megszólal.
– Jössz egy kamionnal, ha nem tudnád.
Kicsit rekedt a hangja, de ez nem a szokásos csöveshurut miatt van. Apró, rácsos szerkezetet rögzített a pofája elé, amit eredetileg a fogorvosok használtak, hogy széthúzzák az ínyt, vagy rendőrségi vallatók, de én nem innen emlékszem erre a kis szerkentyűre. Lemezborítókon láttam, meg újságokban egy sztár pofáján, akiért Csókos annyira oda volt, hogy ezt a kis rácsos francot csíptette a fejére, úgy mászkált egész nap és egész éjjel.

A szája körül még mindig ott vannak a szilánkok nyomai, a hegek és a varratok, sőt, a tűz fényénél mintha mélyebben és sötétebben merülnének Csókos arcába. Válogatok egy kicsit magamban. A neveit sorolom, Csókos, Marylin, vagy Mystic, az Ajakrúzs, hogyan is szólítsam, de ekkor Roger bukkan elő a másik oldalon a sötétből. Lerúgja az utolsó kartondoboztornyot, ami még megmaradt, és úgy érzem, nem kell ezt túl hosszúra nyújtani.
– Tudod, veled soha nem lehet a fontos dolgokról beszélni, mert rögtön felkapod a vizet.
A fogszabályzós megfordul, de változatlanul ülve marad, és ettől úgy néz ki, mint egy koszban pörgő dervis. A hontalanok csomagolnak. Ki-ki összekapkodja, amit a dobozok romjaiból lehet. Az egyik egyenesen Roger elé görnyedve kap fel egy bakelitlemezt, és nyúlna egy másik után is, de a haver erre rálép a lemezre, és orrhangon az éjszakai buszmenetrendet kezdi harákolni.
– Az utolsó járat huszonhárom nulla kettőkor, Bunker Hill, teljes árú….
– Értem, haver, értem. Maga nagyon jó embernek látszik, uram.
A csöves utoljára még lekapja a baseballsapkáját, fordítva a földre igazítja, és otthagyja, mintha komolyan arra számítana, hogy dobunk bele valamit, mire visszatér. Eliszkol, eltűnik a felüljáró alól, és az ő az utolsó, a többi már sehol sincs.
– Na komolyan, mi újság, Csókos, haver?

Roger egy doboz Mentost vesz elő az ütésálló dobozából, és körbekínálja, de csak én veszek belőle. Bedobom a cukrot, de nem csinálok vele semmit, csak úgy tartogatom, és így íze sincs sok, sőt, kicsit olyan, mintha egy nagy műanyag gombot szorongatnék a pofámban.
– Nem is volt semmi érdekes abban a rohadt kamionban. Engem is átvertek.
– Na, akkor ketten vagyunk.
Csókos a rongyait húzogatja, és láthatólag nem zavarja, hogy egyedül maradt. Eddig is ilyen meredten bámult a tűzbe.
– Nálatok mi van?
– Á, a szokásos. Semmi. Csak úgy lézengünk, na. És ne vágj már ilyen pofákat, könyörgöm, ilyen hosszú idő után…
Elnéz a tenger felé, pontosabban arra, amerre a tengernek kéne lennie, ha látszana.
– Szeles az idő, az feltűnt.
– Ne gyere már ezzel. Errefelé mindig jártak helikopterek. Most meg éppen dugó támadt. Bárkivel megeshet.
– Ja. Ez a buzi, na, hogy is hívják…
Roger öntudatosan megigazítja a pufidzsekije elejét, és összeszorított szájjal mosolyog.
– …szóval ez a kis tökös meg temperamentumos vezető, ugye? Szenvedélye a motorsport, ugye?
Hallgatunk, és éppen eszembe jutna valami nagyon szellemes, érzem, amivel egy pillanat alatt a földig sújthatnánk ezt a vágottpofájút, vagy ha nem, legalább testvéri röhögésbe forrasztana minket a poén itt a tábortűz körül, de mielőtt kinyöghetném, Roger közbeszól.
– Azt mondom, beszéljünk inkább a jövőről.
– Ja. Figyelj, Csókos, hol látod maga tíz év múlva?
Feláll, és érezhetően árad belőle a hideg, hogy a tűz beleremeg. A mi szemünk látja az éhséget, amivel ki tudja meddig gubbasztott itt a lángok mellett, mégse nyelte le a fényt.
– Azt hiszem, átköltözök egy másik szobába.
– Mi? De hiszen itt laksz…
– Tengerpartit akarok. Napfényeset. Napi kilencezer lux minimum, vagy tőlem fel is köthetik magukat…
– És akkor boldog lennél?

Felhorkan, és egy ideig tétován álldigálunk egymás mellett. Roger nem közölte előre, hol a határ, tulajdonképpen mennyire van szükségünk Csókosra, vagy egyáltalán hova visszük, ha visszük, és még mindig nincs olyan hangulatban. Egyre kevésbé. Akkor hova várok, döntöm el magamban, és nekikészülök, mély levegőt veszek. A lélegzetre pedig még szükségem is lenne, mert mi nem úgy változtunk át, mint azok a korcsok Malibuban, de mielőtt megszólalnék, Csókos kinyújtja a kezét.
A tűz elé tartja a göcsörtjét. A mozdulat tiltó is lehet, tehát kiengedem a levegőt, és visszagyűröm az éhséget.
– Nem te vagy az eligazítóm, úgyhogy foglalkozz a magadéval, jó? Azok az idők elmúltak, kint vagyok…
– Kijjebb nem is lehetnél.
– Ami a lényeg, hogy inkább a te karriereden aggódj, jó, kis tökös?
Sóhajtunk. Csóválom egy kicsit a fejem, és hátrateszem a kezem, mint a moziban, de Roger alig hallható szisszenéséből észreveszem, ennyire nem kéne adni az őszinte jóakarót. Akkor nem fogom, egyezek bele gondolatban, és szó nélkül elengedem az éhséget.
A tűz fele abban a pillanatban eltűnik. Nem lappad, a lángok nem húzódnak vissza, hanem az egyik percben még ott vannak, a másikban meg már nincsenek, csak a szemét füstöl hidegen és feketén. Csókos felpattan.
– Mégis mit képzelsz, köcsög! Az enyém! Mit képzelsz, hol vagy?
– Ezen rengeteget gondolkodtam, öreg. És arra jutottam, tulajdonképpen nem vagyunk sehol…
– Tőlem. De legyél sehol egy kicsit arrébb, oké?
– Nem, nem érted. Utánaolvastam. Vagy a rádióban ment, tudja a farkam, de azt mondták, a fekete lyukak azok, amik elnyelik a fényt. De a fekete lyukaknak nincs… felületük… nincs rajtuk semmi… Szóval nincsenek sehol. Nincsenek ott.
Azt hiszem, innentől kezdve nyugodtan otthon érezhetjük magunkat, de fogalmam sincs, hogyan érezhetné magát otthon bárki egy rohadt felüljáró alatt. Azzal próbálok segíteni magamon, hogy végigmegyek egy régi gyakorlaton. Még a személyi titkáromtól tanultam, ő meg állítólag Tabithától, a nőjétől, aki teljesen otthonosan mozgott a feng shuiban, és egy ideig a nappalimban is.

Ellenséges hely, nem rezeg együtt. Ilyenkor a kis buddha egyszerűen odaképzeli, amit kell. Otthonos dolgokat, a biztonságot, a mosolyt a bemondó arcán, ilyeneket. Az utolsó papírdoboz romjaiból lesz mondjuk a műmahagóni asztalka, a Russian Hill látképéből az ablakom előtt a vasúti átjáró, azaz fordítva, ugyan, Tabitha sose mondta végig rendesen.
– Milyen tabletta?
A kis buddha leszokhatna végre a motyogásról.
– Nem lényeg. Á, mi megy most a rádióban?
Zavartan a fülhallgatóra mutogatok Roger fején, és arrébb megyek. A haver olyan furcsán néz rám, hogy megbánom az egészet.
– Nem rádió. Ez a walkman. A walkmanon… Nem láttad még?
– Á, dehogynem. Bocs, de olyan sok minden jött ma este egymásra, nem is tudom, csináljátok csak.
Otthagyom mindkettőt, és az árnyékok felé pislogok. Hátha találok egy darab papírt vagy éghető műanyagot vagy akármit, amit még a tűzre dobhatnánk, hiszen alig lobog, pedig többen vagyunk itt, és mindannyian egyre éhesebbek. A felüljáró legtávolabbi zugába csak a földig görnyedve lehet eljutni, de ott sem maradt semmi, csak plecsnik a betonon, meg összegyűrt zsebkendők.

Voltak idők, amikor a sötétség megnyugtató volt. Most már nem, mégis maradok egy kicsit, mert semmi kedvem Csókos megneveléséhez asszisztálni. Teszek egy lépést visszafelé. Két kézzel megérintem az érdes betont a fejem fölött, és maradok. Erőltetem a gerincem, és az inaimat feszegetem.
A haver közben lazán lépeget a tűz maradványaiban, és felteszi a kérdést.
– Mit gondolsz, meddig csinálhatod még ezt?
Csókos a feketére égett szemetet bámulja.
– Nem képzelek semmit. Eddig azért megvoltam valahogy. Mi az hogy, nélkületek talán jobban.
– És ezek szerinted minek hisznek?
Egy ideig én se értem, mi az a kik. Aztán észreveszem, Roger a csöves hátrahagyott sapkáját lesi a földön, és felhúzza a szemöldökét.
– Nem hisznek semminek. Ami azt illeti, egész pontosan tudják, hogy én vagyok Buphomet, az árnyékok ura…
A fogszabályzós barom rötyögni kezd, és a készülék majdnem leesik a pofájáról. Gyorsan visszanyomja, szörcsög, letörli a száját.
– …csak az egyik okostojás beszólt, hogy nem Buphomet. Hanem Baphomet. Helyesen Baphomet.
– Ne bassz!
– Ha mondom. Megkérdezem, szerinte ki tud kettőnk közül fényt enni, meg ki is fizeti a lakbért, de csak tette magát, erre mondom, jó, reggelre kiderül.
– Eszem megáll. Ezek után tényleg komolyan meggondolom, kire szavazzak. Talán tényleg van valami ebben a dologban, hogy túlképzettség.
– Nekem mondod.
– Neked, öreg. És kiderült?
– Hát, a hajnal, az biztosan. Csávókámat sose találták meg. A többi meg leírhatta hatszázszor, hogy Buphomet, szigorúan így, hogy Buphomet. Az egyik egyenesen a vérével csinálta, úgy beindult…
– És?
– És mondom neki, ne hozza már rám a járványügyet. Adtam neki egy tűt.
Ezen rötyögnek egy ideig, és beszéd közben lassan odébb sodródnak. Magára hagyták a tüzet, és úgy gondolom, kihasználom a helyzetet. Megindulok a maradék fény felé.

A másik kettő leáll egy rothadásszagú kartondoboznál. A dobozból nem a szemét, hanem valami egészen más édeskéz bűze árad, és nyilván nagyon nehéz, ha se a vihar, se a helikopter huzata nem lökte fel. Muslicák rajzanak körülötte, meg egy-két légy. Csókos felhúzza a ruhaujját, és a karját mutatja, de azt a kevéske bőrt, amit látni kéne, innen árnyék borítja be, szóval csak Roger tudhatja, mi van ott.
– Az én tűmet. A régit.
Minden eddiginél hangosabb röhögés, és most szinte biztos vagyok benne, Csókost sikerül magunkkal vinnünk, akárhova megyünk.
– Szóval ezért hordasz mindig hosszú ujjút.
Akárhová megyünk. Roger az elsötétítésről beszélt, mielőtt a kocsiba ültünk, és arról, hogy elvégezhetünk egy mellékes munkát a főnöknek. Megkérdeztem, van-e egyáltalán halvány fogalma arról, mit beszél, mégis milyen munkákat szokott adni a főnök, ha ugyan ugyanarról a főnökről beszélünk, mert én határozottan tudok egy másikról a Severn völgyében, nem messze a sivatagtól.
Sóhajtott, és közölte, nem érdemlek meg semmit, igazán semmit. Persze, hogy dolgozott, mind a kettőnek, talán egy harmadiknak is. Maradjak magamnak, mit gondolok, olyan könnyű talán megszabadulni az ügynökségtől. Tisztában van vele, mi az a munka, dolgozott ő eleget, bizony, még azelőtt. Igen, ennek a főnöknek.
– Csak nem árt, ha minél többen vagyunk hozzá.
Akkor ezt mondta, és ugyanezt visszhangozza most Csókosnak is. Feláll, egy kézmozdulattal besöpri a lángok maradék fényét. Nekem végül is nem volt hozzá bátorságom, és Csókosnak sem, úgyhogy az éhség és a sértődöttség kétszólamú sziszegéseivel meg visszafogott káromkodással nézzük a kiégett szutykot.
Roger megindul, és int, nem nézi, vajon követjük-e, és egy ideig mocorog bennem a hirtelen jött elhatározás. Hagyom a fenébe. Követni fogom a napot, egyszerűen onnan lesz a fényem. Repülőről repülőre, váróteremről váróteremre élek. Örök alkonyban fogom tölteni az örök időmet, míg az esti égboltot üldözöm. Soha nem hagyom, hogy a nap láthatár alá bukjon, de egy perc, és eszembe jut a hitelkártyám, a hitelkonstrukcióm és a kedvenc házikígyóm, és rádöbbenek, sohasem lennék képes magára hagyni.

***

Egy áruházban ülünk a Grey és egy új sugárút sarkán, aminek még neve sincs. A többiek nem tudom, hol vannak, talán nem is ülnek, de ha az eligazításnak hinni lehet, szintén itt keringenek. A munka része az egész, még az is, hogy itt legyek a padon egy fehérneműbolttal szemben, tehát próbálom céltudatosan nézni a műpáfrányt itt mellettem. Az áthaladó csávókra és a nőikre hunyorítok, néha olyan jól, hogy sietve továbbkapják a pillantásuk. Máskor csak vigyorognak, oldalba bökik, aki mellettük megy, és mutogatnak meg vihorásznak, míg el nem tűnnek a kanyarban.
Egy biztonsági őr szobrozik mellettem, és rájövök, rossz helyen ülök. Hány dohányosra számíthatok még, aki mellettem fogja elnyomni a csikkjét, hiszen rögtön itt van egy nagy, hengeres és csillogó hamutartó a pad mellett, de ez itt az egyetlen pad, és az egyetlen fehérneműbolt a negyediken, tehát maradnom kell. Kijelölt hely, ha hinni lehet a stilizált kis vacaknak szemben a falon. Ilyen táblát még nem is láttam.
– Ne nyaggass.
Odakapom a fejem, de látom, a kopasz nem a levegőbe és nem nekem mondja, hanem egy vékony drótba a gallérja alatt. A drót másik vége a fülébe kanyarog. A kopasz szív egyet a cigiből, és a homlokát ráncolja.
– Még hogy felgyújtják magukat. Ne hülyéskedj.
A cigi izzása egyre jobban idegesít, meg a füstje is. Amikor a gazdája leereszti a könyökét, és csak úgy lógni hagyja, úgy teszek, mintha mély levegőt vennék, és besöpröm a fényt. A csikk kialszik, és a pici izzás lehull az éhség feneketlen sötétjében.

– Százszor megbeszéltük. Tisztában vagyok a kockázattal.
Felemeli a cigit, azaz ami maradt belőle, és a hamutartó helyett a műpáfrány műtalajába pöcköli. Szemben, a kirakat mögött feltűnik az egyik eladóspiné, akit már kifigyeltem magamnak. Nehéz őket megkülönböztetni, mindkettő ugyanolyan, és a cég tapadós kollekcióját hordják. Ennek, aki előjön, sárga kontaktlencséje van, a másiknak meg egyszínű, sima és fehér, mint a zombiknak a moziban. Ketten vannak az egész boltban.
A sárgaszemű le akarja húzni a rácsot, pedig az órám szerint még csak kilenc ötven felé járunk. A szerkezet beragad, és a spiné nem tudja eldönteni, kezdje-e rángatni, vagy hívja inkább, akiket külön ezért fizetnek, és induljon végre haza, de ekkor a másik egyenesen felém kezd bámulni. Gombokat nyomkod a pult alján, de pontosan rám néz.
– Igen, láttam én is, miket adnak a tévében. Megmondom én, mi a bajuk a nagyfejűeknek…
Az őr mondja tovább, az egyik spiné szintén rángatja tovább, és rács hirtelen leszakad. A recsegés szinte a háttérzenét is elnyomja, ami szüntelenül dől ránk a hangszórókból, aztán a rács beáll úgy fél méterre a földtől, és innen már végleg nincs tovább. Nem mozdul.

A sárgaszemű mélyen a műmárvány padlóig görnyedve kibújik a folyosóra. Át se öltözött, de akárhogy lesem, a látvány nem éleszt fel bennem semmit, és látom, neki is ugyanolyan drótja van, mint a kopasznak, és ugyanolyan félhangosan motyog, csak eddig nem lehetett észrevenni.
– …az a bajuk, hogy ők soha le se tüdőzhettek semmit. Ezért jönnek a pöcsök folyton a cédulákkal. Meg az oktatófilmekkel. Rák, persze. Elmennek az anyjukba.
A kopasz és az spiné sietve összeölelkeznek, és elkeverednek a gyér forgalomban. A nő a katonai gatya hátulját tapogatja. A fickó szintén, de ő másik zsebben, és elővesz egy cigit, és ideges rángással rágyújt, és egy ijesztő pillanatra visszanéz a válla felett, mint aki mindent tud. Az utolsó szavakat még hallom, mert hangosan vicsorogja.
– Rák. Felejts el. Veszünk másikat.
Megkövülten bámulok a kanyarba, amíg látni a távolodó hátukat. Jóval utána is, és csak arra eszmélek fel, amikor valaki már harmadszorra kopogtat belülről a kirakaton.
A zombisminkes, kettes számú spiné az egyenszőke hajával. Most, hogy a kirakat két csonkolt, lassan körbeforgó torzója közé hajol, és onnan mutogat, olybá tűnik, mint aki megúszott egy kivégzést, vagy talán nem, talán valami még rosszabb vár rá, és nekem kapálózik ott a légmentes üveg másik felén, hogy csináljak már valamit.
Felemeli az öklét, és a kirakatra nyomja az órája számlapját. Ez a jel, tehát leemelem magam a padról, és zsebre vágott kézzel a bejárathoz slattyogok. Ott rá kell jönnöm, hogy a rács alatt lehetetlen lazán átlibbenni, zsebre vágott kézzel főleg, és összekoszolom a tenyerem.
– Megyek már.

Ilyen közelről be tudom azonosítani a dohányzásra kijelölt hely jelét az üvegen. Fekete keretben piros plecsni, kétágú plecsni. Azt hiszem, egy tüdő. Az alján fekete, alaktalan kis plecsni, egy másik. Repedezett sejtek, burjánzás, vagy ilyesmi lehet, és ennek a kisebb plecsninek vigyor ül a fején, és az egy szál kezében homokórát tart, és egy kis szövegbuborékban azt mondja: „A te dolgod”.
– Ezer éve bezártunk.
Körbenézek, most, hogy bent vagyok a boltban, de csak a lemeztelenített, csonkolt torzókat csodálhatom körben, rongyok nélkül, és a vakítóan fehér falakat.
– Miattad voltunk nyitva.
– És ezt én nagyra értékelem, bébi, komolyan…
– Ó, kussolj el. Itt a kulcs. Meg még valami, és viszlát, kösz a fél órát, barom…
A nő odapasszol nekem egy marék mágneskártyát, meg egy távkapcsolót, amire azt írták, hogy vészelhárítás. A másik felével a feltételes reagálású biztonságiakat lehet hívni, ha igaz. A spiné kimászik a rács alatt, szem nélküli arcával még benéz egyszer a folyosóról. Ököllel üt egyet az üvegbe, aminek hatására beindul a riasztó, de csak azután, hogy még egyszer megszólal.
– Miattad nem fogom látni, barom.

***

Képtelen vagyok leállítani a riasztót, de annyira nem is érdekel. Eltelik egy perc, és azon tűnődöm, érdemes lenne-e összeugrasztani a feltételes reagálású biztonságiakat a simákkal, ha egyáltalán vannak olyanok, de nem találok semmit a pult alatt, se mögötte. Nincs hová betenni a kártyát, úgyhogy inkább elhúzom a fehér függönyt a fal előtt. Végigmegyek egy rövid, fojtogatóan sötét folyosón, balra fordulok, elhessentem a legyeket, és már ott is vagyok a kínzókamrában.
A tüsihajú nő az asztalon hever. Középen, de nem is lehetne olyan könnyen rámondani, hogy nő, mindig olyan kigyúrt állatokat küldenek utánunk az ügynökségről. A zsebes gatyáját levágták róla, meg pár lábujját is, és a lába között és a hónaljában sötét foltok állnak a terepszínű alsóneműjén. A szürke-fehér plecsnis gatyát és az egybeöntött, formátlan melltartót valahogy gyomorforgató arcozásnak tartom ebben a pillanatban, sokkal tettetettebb baromságnak, mint a neonszínű cuccokat odakint a kirakatban. Uramatyám, ki képes felvenni ilyet. Talán arra tervezték, hogy ha netán a harc hevében lerobbanna a zakó, alatta is álcázzon.
Azt kapta, amit érdemelt, rohadjon meg. Kinézem belőle, ahogy a megjátszott keménységével feszít még itt a mi asztalunkon is, hogy otthon órákig ebben pózol a tükör előtt.
– Beszéljünk talán a kormányról?
Roger az asztal fölé hajol, a kezében egy konzervnyitóra emlékeztető kis vacakkal. A nő feje nem mozdul. Keze-lába az asztalhoz bilincselve. Legszívesebben odalépnék, hogy arcba kapjam, olyan pökhendi az alsógatyája. Ilyet felvenni egy kínzókamrában.
– Vagy az időjárásról?
Nem igaz, nem hiszem el, ez komolyan azért vág férfias pofákat, hogy idegesítsen. Azaz nem vág, csak a melle zihál, azon kívül semmije nem mozdul, olyan keménynek hiszi magát. Odalendülök, de amint ránézek, egy pillanat alatt elmegy a kedvem. A nő orrát levágták, az egyik fülét meg a kezébe adták. Nyilván eldobta néhányszor, ahogy az elkent vérfoltokból kinézem az asztalon, és hogy ne ismételhesse meg, a fület a végén pillanatragasztóval nyomták a tenyerébe.
– Vagy netán arról, hova lett az a sok pénz?
– A közvilágításra?
Herélt hang sipákol a sarokból. Roger figyelmeztető lassúsággal odanéz, úgyhogy amikor hozzákapcsolom a tekintem az övéhez, én látom meg először. Csókos ül egy fotelban, és egy zsebtükörben az új fogszabályzóját vagy ínyhúzóját vagy mijét csodálja.
Mellette rengeteg hájhurka, egy Pretenders póló és egy szőrös pofa. Leonard, a Gyertyaöntő, az az ipse, aki sokáig önnön hájából csöpögtette a mécseseket, és arról pofázott mindenhol, hogy ő önellátásra rendezkedik be. Egészen addig, amíg bele nem botlottunk Rogerrel. A főnök kiutalta neki a Supersonics stadion fényeit, kedden és csütörtökönként, és attól kezdve csend lett.
– Mondjam még egyszer, mire vagytok ti itt?
– Dehogy. Nem kell. Á, figyeld csak, milyen cuki!
Csókos a tükörbe csücsörít, és úgy tesz, mintha a szempilláit rezegtetné. Leonard röhögve a vállára csap, Roger meg nem tudja, hirtelenjében mit csináljon. Leereszti az arca elől a műtősmaszkot, és engem vesz elő.
– Hé, kibickém. Várd ki a végét a klotyóban.
– De hát nem azért…
– Sokkal jobban tudom nálad, hogy miért. A klotyóban, azt mondtam.
– Mi? Van itt vécé?
– Ne tedd már magad. Nem te sírtál mindig?
– Az azelőtt volt.
Egy ajtóra mutat a gumikesztyűs kezével, amiről komolyan nem tudom megmondani, legutóbb itt volt-e. A legutóbb nagyon régen volt, még az éhség előtt, de az éhség előtt mit kereshettem itt, hiszen ez mégiscsak egy francos fehérneműbolt raktárszobája, ráadásul még csak nem is raktár. Kínzókamra. Csak úgy betévedtem az áruházba, onnan a folyosóra, utána a bilincses asztalhoz meg fogorvosi székhez. Valószerűen hangzik.
Akkor már benned sem bízhatok, kezdhetsz bogyót szedni, mondom a pofámnak a tükörben. Átnézek a szomszédba, és végigmegyek néhányszor a piszoárok között. Hagyom, hogy sorra beinduljon az öblítés. Tizenötször teszem oda a kezem a szárító alá, várom a zúgást, és amikor véget ér, újra bepöccintem.
Próbálom kitalálni, mennyi időbe telhet, míg Roger és a konzervnyitó végez a nővel, és hogy gyorsabban menjen, arra a kigyúrt buzira gondolok a pasadenai diszkóban. Idősödő, de jól kigyúrt buzi volt, és negédesen bazsalygott a hiányosan felvarrt arcával. A lépcsőn mindenáron ő akart előre menni, gondolom, hogy riszálhasson nekem a latexgatyás seggével. Vigyorogtam én is, és a csupa tükör lakásában láttam, hogy kicsit még elpirulnom is sikerült, amikor a leült a vízágyra, és rátért a tárgyra. Elhúzódtam, és megkértem, előtte még mutassa be Maxot, ha már annyit mesélt róla.
Maximilian, és ki is tudja mondani, dicsekedett a buzi. Max a papagája volt, a pofa meg felugrott, hogy áthozza a teraszról. Szkotofóbia, én meg erről hantáztam neki egész úton. Félelem a sötétségtől. Ezért kérdeztem folyton, mivel világít, gyertyája van-e, honnan vette a csillárjait, ki a szolgáltatója, áram, havi számlák, minden.
Furcsán nézett a kocsiban, de mindig arra tért vissza, milyen édesek a fóbiáim. Biztosítottam, a férfiaktól nem félek, és visszapillantóba vágtam pofákat, míg haza nem értünk. Végül az erkélye alatt kitoccsanva végezte, én meg gyorsan begyűjtöttem a gyertyákat és az elemeket az előszobaszekrényből. Akkoriban nem ment jól. Beeresztőember nem volt a házában, a szomszédoknak viszont feltűnhetett, mi suhant el az ablak előtt, mert pár perc, és már jött is a kék villogás. Arra azért még szakítottam időt, hogy vallassam egy kicsit Maxot, de nem tudta kimondani. Se hosszan, se röviden, egy árva krákogást sem, nemhogy a nevét. Akkor sem, amikor megfenyegettem, aztán tényleg kitettem a nagyszoba közepére kalitkástul, és rádöntöttem a szekrényt.
– Tudom, hogy azt mondtad, nem számít… De hát ez a pénz. A pénz mindent megváltoztat.
Roger hangja éppen csak eljut hozzám a csempék közt pattogva. Végleges sikoly jön rá, amiből azonnal megértem, a vallatásnak vége. Sorra csapok egyet a kézszárítókba kifelé menet, és kirúgnám az ajtót, de befelé nyílik.
Az asztal üres, a bilincsek nyitva. A foltokat nem törölték le, csak egyszerűen egy másik műanyag lepedőt húztak fel. Roger egy diktafont kattintgat, az egyik drót a fülébe vezet, de rajta van a walkmanja fülhallgatója is. Rám néz, de láthatólag mással van elfoglalva.
Végigsimítom a hajam, két kézzel az asztalra támasztom a súlyom, és nem tudom levenni a szemem a bilincsekről. Ideje kezdeni, soha nem fog visszatérni az idő, de olyan ijesztő a pillanat. Aztán csak átlököm magam rajta.
– Figyelj, öreg, azt hiszem, rájöttem, mi volt a hiba kezdettől fogva…
Annyi minden szakad egymásra, hogy egy pillanatra teljesen lehetetlennek tűnik, hogy bármit is mondjak. Roger nem figyel. Egy bőrdarabkát nézeget, aminek az egyik felén tetoválás van, a másik pedig egészen frissnek, nyálkásnak és pirosnak tűnik.
– Olyan nehéz elmondani, de szerintem téged nem az érdekel, milyen nehéz.
Ütemesen bólingatja a fejét, és állít a hangerőn. A fülhallgatóból sikítozás hallatszik, meg egy lendületes popszám, de nagyon idegen, azt se tudom, szerepelt-e egyáltalán egyszer is a legjobb negyvenben.
– Szóval tévedésben vagyunk. Nem kísérlet, nem azért van szükségünk a fényre… Kifigyeltem én mindent.
Ez az utolsó, amit még képes vagyok kinyögni a megjátszott magabiztosságommal. Egyszerre kéne kimondani mindent, de nincsenek hozzá szavak, sőt, még gondolatok se, döbbenek rá, csak a képek rohannak a szemem előtt, amikből egységet akartam összeütni. Táblázatok, sejtések, kopasz guruk, fennsíkok, a nap fénye, amint kibukkan a bolygó görbülete mögül.
– Szóval mi, mi csináljuk az egészet…
A tolókocsis kopasz feje, csak ez egy másiké, nem a fennsíkon a templomok között, ahol száradni rakják ki a hullákat. Végső soron mind ugyanazt mondta, a fennsíkok nagyfejűi és a nyomorék, aki géphangon beszélt. Könyvekben, képernyőkön. De én nem tudom kimondani, nem tudom mivel elkápráztatni Rogert, se a főnököt. Egyetlenegyszer, álmomban jutottam hozzá a legközelebb, de akkor sem szavakkal.
– A fény, a fény az izé másik oldala… És csak egy pont van… És az idő nem múlik.
Feladom. A műanyag lepedőbe törlöm a tenyerem, és megpöckölöm az egyik bilincset. Roger lekattintja diktafont, lehúzza a gumikesztyűt. Kinyomja a walkmant, megfordítja a kazettát, és a ránk szakadt mélységes csendben rám néz a műtősmaszk felett, és felteszi a kérdést.
– Mi az? Mit mondtál? Ideje kezdeni.