A Könyv Lovagja c. regény (70k)

Címkék


A Könyv Lovagja



Paar Laurin, a Testvériség
Karneol Rendjének lovagja sajgó testtel és
üres gyomorral csörömpölt végig
Sloh utcáin. Hosszú utat tett meg idáig,
hogy teljesítse a Nagymester által felállított
követelményt, s hozzon egy szál rózsát
az I. Tervor király emlékére állított
hatalmas oszlop tövébõl. Ezek a rózsák
egész Zonsanban csakis itt nyíltak, Sloh városának
egy félreesõ szögletében, ahol gazzal
és gyommal benõve állt egy magányában
is magasztos kõoszlop. Az oszlop elõtt pedig gyönyörű
rózsákat láthatott az ide vetõdõ
vándor, rózsákat, melyek minden egyes szálja
a szivárvány minden színében játszott.
Ezek a rózsák képezték a feladatot,
melyet paar Laurinnak végre kellett hajtania, hogy kiküszöbölje
a csorbát.



– Ej, de buta voltam! – szidta magát
még most is, egy héttel a történtek
után. Quann király legnagyobbik fia érkezett,
hogy a Rend szokásos szent ünnepén részt
vegyen, s õ, paar Laurin, fogfájástól
gyötörten átvirrasztott éjszaka után,
nem tudta végigmondani azokat az üdvözlõ
szavakat, melyeket neki, mint a Rend legfiatalabb lovagjának,
kellett volna elõadnia a fenséges vendég
tiszteletére. Nagymestere még így is kegyes
volt vele. Olyan feladatot tűzött ki eléje,
melyet testének sanyargatásával viszonylag
könnyen végre lehetett hajtani. „Menj el Sloh-ba,
paar Laurin" – mondta a Nagymester -", és hozz
I. Tervor királyunk emlékoszlopának tövébõl
egy szivárványszínű rózsaszálat.
Amíg a feladatot végre nem hajtod, csak száraz
kenyeret és vizet vehetsz magadhoz, s lovagi páncélod
le nem veheted. Ha visszatértél, a Rend Tanácsa
dönti el, hogy elegendõnek ítéli-e vezeklésedet,
vagy egyéb próbák elé állít."




Paar Laurin végiggondolta, milyen
keserves volt az útja idáig. Megkerülte a Tolani-tavakat,
majd átkelt a Türelem-gáthegy veszedelmes ormain,
s kikerülve a barátságtalan elfek erdejét,
a Lábszárcsont sivatag szélén menetelt
végig, hogy átevickélve az Oleiuson, és
Ial városában csónakot bérelve, vízi
úton jusson el Sloh-ba. Itt nem bérelt szobát,
hanem egyenesen az emlékmű keresésére
indult.



– Egy lovag! Nézzétek! – hallotta
a háta mögött az indiszkrét, kíváncsi
suttogásokat. – Vajon mit keres ez itt? – kérdezték
mások. Paar Laurin szívesen megfordult volna, hogy
nyakon csípjen egyet az utcakölykök közül,
de méltóságán alulinak tartotta lealacsonyodni
az efféle társasághoz. Pedig érdekelte
volna néhány hír, mert amit a városba
érkezése óta tapasztalt, az sehogyan sem
tetszett neki. Elõször is, a kikötõben
látott egy furcsa hajót. A Tolani-tavak mentén
gyakorlatozott ifjúkora óta, ismerte hát
a hajókat, s ide is hajóval érkezett. De
olyan éjszínű bárkát még
sehol sem látott, mint itt. A bárkán sötét
arcú emberek mozogtak, akikrõl a paarnak az volt
a véleménye, hogy azok csak kalózok lehetnének,
ha a Klán-tengeren valaha is elõfordultak volna
kalózok. De Zonsan birodalmában kalózok,
tengeri farkasok csak a Sötét-tengeren, Meran és
Houlu kikötõjében voltak. Akkor hát
kik ezek? Másodszor feltűnõen sok városi
polgár viselt fegyvert. Torokvölgyben nem volt jellemzõ,
hogy az egyszerű városi emberek karddal az oldalukon
járnak-kelnek az utcákon. Némelyek ugyan
tõrt vittek magukkal, de azok mégsem hasonlíthatók
össze ezekkel a veszedelmesnek látszó, többségükben
egyenes kardokkal, meg azokkal a buzogánynak kinézõ
bunkóféleségekkel. Ha egy városban
mindenki felfegyverkezve jár-kél, az csak azt jelentheti,
hogy a közbiztonság a nullával egyenlõ.
De akkor mit csinál vajon Quann király helytartója,
akinek legfõbb feladata a közbiztonság fenntartása
lenne? Laurin fejében kavarogtak a gondolatok, ahogyan
közeledett úticélja felé. Persze ezek
a jelek okozzanak a helytartónak fejtörést.
Õ, paar Laurin, inkább saját feladatára
összpontosít.



Sötétedett. A mocskos utcák
lassan elcsendesedtek, az utcakölykök is elmaradtak
a paar mögött. Ahogyan eltűntek a kíváncsiskodók,
a paar lépései is egyre bizonytalanabbá váltak.
Nem akart segítséget kérni senkitõl,
ezért úgy döntött, hiába ismeretlen
a város, nem kérdezi meg, merre keresse az emlékművet.
Majd megtalálja azt maga is! Nem számított
azonban arra, hogy az oszlopot nem a város fõterén
kell majd keresnie. Ez sem tetszett neki. Hogyan lehetséges
az, hogy Zonsan birodalmának egyik királyi városa
nem a fõtérre helyezi a jelenlegi király,
Tolani Quann dicsõséges nagyapjának, I. Tervornak
az emlékére emelt oszlopot. Ez pedig így
volt, ezen kár most már töprengeni. Az emlékmű
nincs a fõtéren, tehát végig kell
talpalnia az egész várost, ha meg akarja találni.




A félhomályba veszõ
utca lassan véget ért. A városnak ezen a
részén nem õrködött senki a falakon,
melyek alá a paar most kiérkezett. Messzirõl
hallani lehetett az egymást ellenõrzõ gárdisták
kiáltásait. Ahová azonban paar Laurin jutott,
az kihalt, félreesõ zug lehetett. Fellegek tornyosultak
az égen, s a tenger felõl sós szagot hozott
el idáig a szél. A paar hallotta a városfalon
túl a Sloh mellett fekvõ erdõ fáinak
suhogását. Egy pillanatra megszállta a békesség
érzése. Aztán erõsebb szélroham
söpört végig az utcán, s felkapta a szemetet,
hogy némi kerengés után a paar arcába
vágja. Valami száraz bõrdarab volt az, rajta
olvashatatlan macskakaparással.



Paar Laurin dühösen kapta le az
arcáról a szutykos bõrdarabot. Ingerültté
tette, hogy nem találja úticélját,
hogy egész nap nem evett semmit, s az is, hogy a szemetet
a szemébe vágta a szél. Olyat mormogott maga
elé, ami nem vált lovagi dicsõségére.
Néha nem tudott parancsolni magának, és elragadta
az indulata. Most bátran tehette, hiszen senki sem volt
a környezetében…



Megrezzent, amikor közvetlenül
elõtte egy sötét alak lépett ki a homályból,
és recsegõ hangon megszólította a
paart: – Add vissza! Az az enyém! – De paar Laurin haragos
kedvét nem enyhítette a követelõzõ
hangsúly. Mivel fogadalma szerint nem válhatott
meg páncélzatától, amíg nem
teljesítette a küldetést, most is fején
viselte sisakját, melynek felcsapott rostélya csak
rövidre nyírott bajuszát engedte láttatni.
A bajusz haragosan megremegett a sötét alak szemtelen
hanghordozásától.


– Mi végre adnám vissza? –
kérdezte a lovag kihívóan. – Bizonyítsd
be, hogy a tiéd ez a bõrdarab, aztán kérj
bocsánatot, mert a szemem és a szám teli
lett ennek a fecninek a bűzével! –


– Add vissza! – ismételte meg az
árnyalak. – Ha nem teszed, úgy Phluhl nevére
esküszöm, nagyon megbánod! –


Paar Laurint kemény fából
faragták. Még az eddiginél is határozottabban
állt meg a lábán, s jobb kezével hirtelen
elõvonta kardját. A Hold ebben a pillanatban bújt
elõ a sötét felhõk mögül,
s ezüstös sugárral fonta be a páncélos
lovagot. Fenséges látványt nyújtott
a harcos, ahogyan büszke tartással várta a
támadást. Bal kezével lassan az övébe
dugta a bõrdarabot.


– Nos, átkozódással
semmire sem mégy, idegen. Szavaidból úgy
ítélem meg, hogy tolvaj vagy, különben
miért Phluhl nevét emlegetted volna. Engem nem zavar,
hogy tolvajként élsz, s ha nemes módon kérted
volna elnézésemet, ez a pergamen már régen
nálad volna. Igy azonban el kell venned tõlem.
Figyelmeztetlek, ha kényszerítesz rá, fájdalmat
fogok okozni neked… –


– Hah! hallod ezt, Ipsar! – röhintett
az árnyék. A fal sötétjébõl
újabb figura csatlakozott hozzá, egy alacsonyabb
és zömökebb tolvaj.


– Félre az agarakkal, paar! – mondta
ez utóbbi, mélyebb és színtelenebb
hangon. – Ne kényszeríts olyasmire, amit nem szívesen
teszünk meg. Add ide szépen azt az írást,
aztán eredj békén utadra. –



De paar Laurinban ma este keresztben állt
a szó. Nem érezte meg a másik hangjában
a halálos fenyegetést, vagy ha megérezte,
egy fikarcnyit sem törõdött vele. Itt állt
talpig páncélban két könnyű prédának
látszó kardvívóval szemben. Még
ha ezek a fickók mesterei is a harcnak, nem érhetnek
fel egy lovaggal. – Te sem kérted elnézésemet,
fickó! – vetette oda gõgösen. – Én Quann
király lovagja vagyok, paar Laurin a Testvériség
Karneol Rendjébõl. Küldetésem van a
városotokban, melyet minden akadályon keresztül
teljesíteni fogok. – A „minden akadályon"
kifejezést különös nyomatékkal ejtette
ki.


– Nos, jól van, paar Laurin. – a
zömökebb fickó hangja egészen fenyegetõvé
vált. – Nincs miért elnézést kérnünk,
ezt te is jól tudod. Ha nem adod ide, ami a miénk,
magunk vesszük el. Gyerünk, Gevish! – azzal a két
árnyalak támadásba lendült. Fémes
hang hallatszott, ahogyan elõhúzták kardjaikat,
s két oldalról próbálták meg
bekeríteni a paart. Laurin hátrébb lépett,
s megnyalta száraz ajkát. Igyekezett mindkét
ellenfelét figyelemmel kísérni, míg
azok azon mesterkedtek, hogy olyan szögben közelítsék
meg õt, amelybõl már nem láthatja,
csak egyiküket egyszerre. Ha valaki látta a két
tolvaj mozgását, olyan kecsesnek ítélhette
azt, mint valami táncosokét. Puha lépésekkel
fonták hálójukba a paart, aki helyzeti elõnyben
volt velük szemben, hiszen egész testét páncélzat
védte. De ez a páncél veszedelmet is rejtegetett,
hiszen a lovag nem tudott benne olyan fürgén mozogni,
mint a könnyű nadrágot és inget viselõ
támadói. Az igaz, hogy egy komolyabb seb bevitele
pontos, szinte művészi szúrást igényelt
a tolvajoktól, de ahogyan az a két figura becserkészte
ellenfelét, abból látszott, hogy nem ez az
elsõ ilyesfajta küzdelmük. Paar Laurinnak hirtelen
eszébe jutott néhány mendemonda arról,
hogy valahol a Klán-tenger partjainál veszítette
el a Testvériség több kiváló
lovagját, akiknek sorsáról azóta sem
érkezett szavahihetõ hír. Talán õket
is Sloh tolvajai csalták lépre? Lehetséges.
Igencsak lehetséges, látva ezeknek a fickóknak
az önbizalmát…



A magasabbik csapott le elõször
a paarra, de kurta vágását Laurin könnyedén
hárította. Azután a lovagon volt a sor. Meglendítette
kezében a kardot, amely apjától maradt rá,
hogy az csillámló félkört írt
le a levegõben, s úgy zuhant rá a köpcösre,
mint valami jégvihar. A kisebbik tolvaj kitért a
csapás elõl, és a paar nyaka felé
szúrt. Kardjának hegye könnyedén megérintette
a paart, de sérülést nem okozott.


– Miért nem kértek elnézést?
– lihegte paar Laurin. – Sokkal egyszerűbben hozzájuthatnátok
az irományotokhoz! –


– Ugyan, kedves paar! – nyájaskodott
a magasabbik. – Jó lesz nekünk így is!
– azzal hatalmas lendülettel suhintotta meg fejmagasságban
a kardját. Ugyanebben a pillanatban a köpcös
is támadásba lendült, és erõteljesen
szúrt elõre félelmetes pengéjével.
A szúrás lecsúszott a paar páncélján,
midõn az kardjával kivédte a magasabbik tolvaj
csapását. A lecsúszott döfés
azonban célt ért, és csúnyán
megsebezte Laurin bal kezét. A sebbõl néhány
csepp vér a paar övében lévõ
pergamenre cseppent. A küzdõk egyike sem látta,
hogy a tekercs pár pillanatra felizzik a sötétben.


Paar Laurin felszisszent, s megsérült
bal kezét szájához emelte. – Ejnye! – szűrte
fogai között a szót. – Hát ilyen fontos
ez a fecni? Megtámadtok egy páncélos lovagot
csak azért, hogy visszaszerezzétek? –


– Ne tudd be saját dicsõségednek,
paar! – gúnyolódott a magasabbik. – Se a pergamen
dicsõségének. Azért támadtunk
meg, mert szeretünk lovagokat gyilkolni. Olyan élvezetes,
mint a rákot kifordítani a páncéljából!
– fölröhögött, s társa is követte
példáját. Laurin igyekezett visszafogni fortyogó
dühét. Higgadt hangon vetette oda: – Akkor gyertek!
– és megsuhogtatta kardját.


A két alak egymásra pillantott.
Látszott, valamiféle haditerven törik a fejüket,
mellyel meglephetnék a paart. Az utca eléggé
szűk volt ahhoz, hogy a küzdelem hevében a lovag
háta mögé kerülhessenek, pedig ez biztos
gyõzelmüket jelentette volna. Kezdett a helyzet arra
hasonlítani, mikor két egymással szemben
álló sereg sáncok mögé bújik,
és várja, hogy a másik támadjon. És
ott pusztulnak éhen, ha egyik el nem határozza,
hogy õ lesz a vesztes, aki elõször tör
ki a fedezékbõl.


A tolvajok újra elõre lendültek.
A kardok szikrázva csaptak össze, de a paar olyan
ügyesen mozgott nehéz páncéljában
is, hogy ellenfelei meg sem tudták érinteni. Mintha
valami különös erõ taszította volna
el a pengéket a testétõl, a két támadó
leghevesebb támadását is könnyedén
verte vissza. Ilyen lovaggal eleddig még nem találkoztak
Sloh harcias tolvajai. – Na látjátok! Jobban teszitek,
ha visszavonultok! – leckéztette õket paar Laurin.
De tovább nem folytathatta, mert hirtelen minden eddiginél
erõsebb szél tört be a sikátorba. Hideg,
reszelõs szél volt ez, olyan fuvallat, melyhez foghatót
eddig még sohasem érzett a lovag.



A két fickó rémülten
felüvöltött. A düh, a kétségbeesés,
az elszálló lélek üvöltése
tört elõ torkukból. Mintha rongybábuk
lettek volna, úgy omlottak el az utca kövezetén.
A paar elborzadva látta a Hold fakó fényében,
hogy a gazemberek orrából sötét folyadék
csordogál a kövezetre, szemük pedig vakon mered
a semmibe. Paar Laurin felemelte a tekintetét, és
szembenézett azzal az alakkal, aki az utca végében
tűnt fel.


Hosszú köpenybe burkolózott
figurát látott. Az alak magas volt, még a
paarnál is magasabb. Ugyanakkor olyannyira vékonynak
látszott, mintha csak hús nélküli csontváz
lenne. A köpönyeges fejét csuklya fedte, melybõl
természetellenes, sárga szemek meredtek Laurinra.
A hideg fuvallat újra végigsöpört az utcán.
Paar Laurin érezte, hogy páncélzata jéghideggé
válik. Bõréhez érõ féminge
szinte égette õt. A köpenybe burkolózott
figura csendesen megszólalt. A lovag gerincén még
az elõbb érzettnél is hidegebb borzongás
futott végig a halálos suttogástól.


– Olyan mágikus erõt érzek,
melyet már régen nem éreztem. De ezzel együtt,
köszönöm, paar Laurin, hogy megállítottad
ezt a két porszemet. Olyasmi volt náluk, amit tõlem
loptak el. Add vissza a tekercset. Egy fontos üzenet van
rajta, amely személyesen nekem szól. –


A paar szemeit a pergamen felé fordította.
Számára érthetetlen ákombákomot
látott, olyasmit, mint a kaszáspók lábai.
A paar büszke volt rá, hogy ismerte a betűvetés
fortélyait, de ez a nyelv, amelyen az üzenet íródott,
teljességgel ismeretlennek tűnt elõtte. Annak
ellenére, hogy az alak szavai igaznak tűntek, a paart
ugyanolyan kétségek gyötörték,
mint az elõzõ két figura esetében.
– Ha nem sértelek meg, uram, bizonyítsd be, hogy
ez a tekercs a tiéd. – kérte. Látta, ahogyan
azoka sárga szemek felizzanak. A köpönyeges alak
mégsem tett semmiféle támadó mozdulatot.




Csönd telepedett a sikátorra.
Az alak valószínűleg azt fontolgatta, mihez
kezdjen most. Maga paar Laurin is csodálkozott rajta, miért
is tárgyalnak még itt, az utca közepén.
Egy olyan erõ, ami távolról, puszta fuvallat
segítségével megölt az imént
két felfegyverzett fickót, miért nem támad
most rá, s miért nem végez vele? Talán
jó erõrõl van szó, amely csak a gonoszakat
bünteti? Akkor oda kellene adni, amit kér. És
ha mégis gonosz ez az erõ? Az imént, amikor
a két szerencsétlen elterült a földön,
a paar is olyan iszonytató hideget érzett, mint
még soha. Valami szerencsés véletlen menthette
meg õt meg attól a borzalmas hatalomtól.
És ez a hatalom megijedt a lovag vélt erejétõl,
és ezért akar egyezkedni. Mit tegyen hát?
Nem gondolkodhatott tovább, mert az alak megszólalt:
– Rendben van, paar Laurin. Bebizonyítom, hogy igazat szóltam.
A tekercsen az idõk homályába veszett ó-atapi
nyelvjárásban íródott bölcsességek
vannak. Elvezetlek a könyvtáramba, ahol megláthatod
több ilyen könyvemet. Ezek a szerencsétlen fickók
azt hitték, értékes zsákmányra
lelnek nálam ebben a tekercsben, pedig ez csak számomra
értékes. – Az alak közelebb lépett.
Sárga szemei össze szűkültek. – A nevem
Yagon. Tudós vagyok és alkimista. Gyere hát,
paar Laurin! –


A paar egy pillanatra tétovázott.
Küldetése jutott az eszébe, melyet végre
kellett hajtania. Ha azonban küldetése teljesítése
után indul, akkor az itt és most elmondott szavait
kell megmásítania. Ilyet egy lovag nem tesz! de
a küldetés! Eh, a becsület fontosabb!


– Vezess, Yagon! – mondta ki végre.
– Terrana paarjának becsületszavát adom, hogy
amennyiben a tiéd e tekercs, úgy azt visszaadom
neked. – A két halott tolvajra tekintett. – Mi legyen ezekkel
az emberekkel? –


– Hagyd csak, paar, majd az õrjárat
megtalálja õket. Ismert gazfickó volt mindkettõ.
Örül majd az õrparancsnok, ha haláluk
hírét megkapja. – Azzal a köpönyeges alak
megfordult, s elindult a sikátorban.



Sokáig mentek, ismeretlen utakon,
bűzös sikátorokon keresztül. Yagon egyetlen
alkalommal sem fordult hátra, hiszen pontosan hallotta,
hogyan csörömpöl a nyomában a páncélba
öltözött lovag. Paar Laurin nyugodt arccal, de
háborgó szívvel követte a köpönyegest.
Olyasmibe csöppent bele saját hibájából,
amibõl minden tisztességes, Fenius istennek fölesküdött
lovag igyekezett volna szabadulni. Fenius, a megbocsátás
és a testi-lelki megtisztulás istene, nem nézte
jó szemmel, ha bármely híve elõtt
ilyen hidegvérrel gyilkolnak le embereket, még ha
azok nem is voltak maszületett bárányok. Ha
ugyanez hivatalos bírósági tárgyalás
után történt volna, bármely paar azt
mondja, ez így volt rendjén. De ez a hideg fuvallat…
Gondolatai közepette paar Laurin nem is figyelte, merre tartanak.
Gondolta, ha végeztek, így is, úgy is meg
kell kérdeznie valakit, merre találja I. Tervor
emlékművét. A köpönyeges Yagon most
megállt egy épület elõtt, s ez a lovagot
is visszatérítette a valóságba. Szemügyre
vette a házat, ami elõtt álltak. Furcsa egy
épület volt ez!



Elõször csak egy nagy, sötét
foltot látott a paar az éjszaka feketeségében.
Aztán lassan-lassan kezdtek kialakulni a ház körvonalai.
Falait nyálkás moha borította, amely úgy
tapadt rá, mint valami nem evilági bõr a
csontokra. Különös zümmögés rezegtette
meg idõnként az utca kövezetét, amely
mintha a nyálka alól származott volna. A
falakat idõnként meg-megtörte néhány
ablak, melyek vakon meredtek a világra, mint megannyi ásító
szemgödör. A legfélelmetesebbnek azonban a kaput
találta paar Laurin. Tömör, fémes csillogású
alkotmány volt az, melynek közepébõl
rémítõ kopogtató meredt elõre.
A kopogtató egy a lovag által még sohasem
látott lényt mintázott. Sima, kopasznak nevezhetõ
fején iszonyú tüskék meredeztek. A fejen
orrnyílás egyáltalán nem látszott,
viszont szemet hármat is felfedezett rajta Laurin. Kettõ
normális helyen, egy pedig a fej tetején, a tüskék
védelmében helyezkedett el. A szemek alatt széles,
félelmetes száj lapult, melybõl felülrõl
félelmetes fogsor állt ki. A lény, ha valódi
lett volna, ki tudta volna harapni a pókot a sarokból,
de – gondolta a paar – bizonnyal nem ilyesmire használhatta
azokat a szörnyű agyarakat. A lény szájából
kilógott petyhüdt nyelve, amely kopogtatóként
szolgált.



Yagon a kapu elé lépett, s
halkan mormolt valamit, mire a hatalmas alkotmány nyikorogva
kitárult. – Lépj be szerény otthonomba, paar!
– invitálta a köpönyeges a lovagot, azzal elõre
indult. A kapun belépve tágas elõtérbe
értek. Ahogyan a paar felnézett, nem látta
az elõtér mennyezetét, csak valami nyúlós
sötétséget. Egy vízcsepp hullt a lovag
vállára. Laurin borzadva látta, hogy a csepp
sisteregve emészti el magát a páncélon.
Erõsebben megnézte a plafont, s mintha vadul villogó
szemeket látott volna. – Eh, csak a képzeletem játszik
velem… – morogta a Rend lovagja magában, azzal követte
Yagont az elõtéren keresztül. Kövezett
udvarba jutottak…vagy nem is kövezet volt az? Ahogyan a
paar lenézett, tekintete egyenesen egy koponyára
esett. Valami hatalmas állat koponyája lehetett.
És ezzel kövezték le az egész udvart!
A paar nyelt egyet, s kissé sietõsebbre fogta lépteit.
Az udvaron átkelve hatalmas terembe jutottak. Paar Laurin
nem is gondolta volna, hogy a ház ekkora teret rejt magában.
Alaposan körülnézett a helyiségben.


Néhány polcot látott,
rajtuk könyvekkel, tekercsekkel. A terem közepén
hatalmas, fából faragott íróasztal
terpeszkedett, melynek lapját nagy, átlátszatlan
füstüveg gömb uralta. Körülötte
írótollak, pergamenek hevertek, valami szemmel látható,
és mégis átláthatatlan rendszer szerint.




– Nézd hát, paar Laurin! –
mondta Yagon, s elõvett a polcokról néhány
tekercset. A tekercseken hasonló betűk látszottak,
mint a pergamenen. A lovag kézbe vett egyet a tekercsek
közül. Ahogyan rámeredt, az írás
ismerõsnek tűnt fel elõtte. Emlékei
közül egyre élesebben emelkedett ki a tekercsen
olvasott szöveg.


– Ne haragudj, uram – kezdte, egyenesen
Yagonra nézve. -, de nem gyõztél meg engem.
Igazat szóltál, mikor azt mondtad, hogy birtokodban
vannak tekercsek, melyek bölcsességeket rejtenek magukban.
Ezt itt el is tudom olvasni, az áll rajta: "Minden
napnak ültesd el az õ virágát."
De ezek a tekercsek mégsem olyanok, mint az
a tekercs. Mert az a tekercs számomra olvashatatlan! –


– Hát persze, hogy az! – kiáltott
fel Yagon. Hiszen írásvédõ mágia
van rajta! Hogyan is olvashatná el azt egy hozzád
hasonló… –


Paar Laurin szeme megvillant. Ej, de sokszor
keverte már õt bajba büszke természete!
De mint lovagnak, mása sem volt, csak a büszkesége
és a becsülete. Ha lehet, még jobban kihúzta
magát, s sisakrostélyán keresztül szűrve
a szót, vágta a köpönyeges szemébe:
– Ne haragudj, uram, de a bemutatottnál hathatósabb
bizonyítékra lesz szükséged, ha meg
akarod tõlem kapni a tekercset. Nem gyõztél
meg róla, hogy ez a te jogos tulajdonod. –


A köpönyeges arca elkomorult.
Néhány pillanatig szinte levegõ után
kapkodott. Aztán lassan erõt vett magán,
s még valamiféle mosolyt is erõltetett az
arcára. Igaz, inkább vicsor volt ez, semmint megnyerõ
arckifejezés. Éppen szólni akart, mikor a
terem végébõl csengõ hang szólította
meg kettejüket.


– Jó estét, apám! –




Paar Laurin meglepetten fordult az érkezõ
felé. Lélegzete elakadt, amikor meglátta.
Gyönyörű teremtés közeledett felé.
Légiesen könnyedén mozgott lágy, pihekönnyű
ruhájában. Karcsú és magas alak volt,
akinek szabályos, szív alakú arcocskáját
arany hajzuhatag keretezte. Egy szépséges leány
állott meg a lovag elõtt. Mosolyogva fürkészte
a hideg sisakon keresztül paar Laurin arcát, melyet
jótékony homályban hagyott a páncélzat.
Fogadalmát, melyet oly nehéznek érzett már
az eltelt egy hétben, most boldogan viselte, mert nem akarta,
hogy ez a gyönyörű teremtés meglássa
férfias, de egyáltalán nem vonzó arcát.
Szinte érezte a nõ meleg leheletét a mellkasát
borító vasakon, s pillanatok alatt beleszeretett
a törékeny lénybe.


– Mutass be a lovagnak, apám! – kérte
a leány Yagont. A köpönyeges most vetette le
fejérõl a csuklyát. Mellbevágó
volt a különbség apa és leánya
között. Amennyire érzékeny emberi lény
volt a lány, annyira hidegnek, már-már lárvaszerűnek
tűnt az apa. A lány arca finom rózsasziromhoz
hasonlított, míg az atya arcbõre imádott
pergamenjeit idézte. A leány tökéletes
és hibátlan arca teljességgel ellentétben
állott Yagon képével, melyet ajka alatt csúf,
V alakú heg tett még kegyetlenebbé. Csikorgó
hangon szólalt meg a mágus, látszott rajta,
hogy nem örül leánya megjelenésének:
– Paar Laurin ez a lovag, leányom. Egy fontos iratom került
a birtokába, s most visszahozta nekem. –


– Köszönöm apám nevében
is, lovag. – mondta csendesen a nõ, s elpirult. – Mondd
el, hogyan fejezhetnénk ki hálánkat, amiért
visszahoztad, ami olyan fontos az apámnak. –


– Várj, hölgyem! – próbált
meg szabadulni a leány pillantásától
a paar. – Azt hiszem, ez … –


– Ne szabadkozz, lovag. – simogatta meg
szavaival a nõ, és közelebb lépett.
Kezeivel megcirógatta a paar páncélzatát.
– Milyen erõs vagy, és milyen lovagias. Vesd le
a sisakodat, és érezd magad otthon nálunk.
– Paar Laurin agyát elborította a lány illata.
Meg akarta szerezni, és megtartani, örökkön
örökké. Már emelte a kezét, hogy
sisakját levegye. Mélyet lélegzett, és
behunyta a szemét. Azt szerette volna, hogy ez a pillanat
nagyon sokáig tartson. És ekkor megérezte
a nõ kezét, ahogyan az övébe tűzött
pergamen után nyúlt. Hirtelen mozdulattal elkapta
a finom kacsót, és lovaghoz nem igazán méltó
módon megszorította. A lány azonban felkacagott.
A paar egyre erõsebben szorította a kezet, de a
lány arcán nem látott fájdalmat. S
egyszerre eltűnt a kéz, s eltűnt a lány.
A helyén a döbbent lovaggal szemben egy nem evilági
teremtmény állott. Paar Laurin borzadva bámulta
a lényt, s nem tudta a szemeit levenni róla, annyira
visszataszító volt.


A teremtmény éjfekete, bársonyos
bõre olyan volt, mint egy fekete párducé.
Azonban nem négy lábon járt mint az, hanem
csak kettõn. Két mellsõ végtagja négy
karmos, hosszú ujjban végzõdött. Fején
hófehér tüskék meredeztek, mint ahogyan
hófehérek voltak a lény szemei, meg a szájából
kilógó tépõfogak is. Magasabb és
szélesebb volt, mint a teljes lovagi páncélzatban
álló paar. Izmai acélkötelekként
játszadoztak minden egyes mozdulatánál.


– Van még egy lehetõséged,
paar. Add vissza a tekercset, s eltávozhatsz szabadon,
úgy ahogyan ebbõl a házból még
senki sem távozott. De ha nem … úgy kiteszed magad
egy vérszomjas MÁNDRUC támadásának.
Találkoztál már mándruccal, paar?
Most találkozhatsz! Remélem, dicsõséges
légyott lesz! – hallotta a lovag Yagon negédes szavait.
Mondanivalója végeztével a köpönyeges
felkacagott. Nem emberi kacaj volt ez, félelmetes, mint
a magáról mit sem tudó õrülté.
Még el sem halkulhatott a teremben, mikor a paar hetykén
vágott vissza: – Miért hinnék neked, hiszen
eddig is hazudtál?! – Azzal hátrébb lépett,
szemét le nem véve az éjfekete teremtményrõl,
és kivonta kardját. Minden idegszálával
a lényre koncentrált, hogy a támadás
elsõ jelére megtehesse az ellenlépéseket.
Azonban a mándruc nem támadott, csak ijesztõ,
hófehér szemeivel követte a lovag mozdulatait.


– Érzem rajtad a mágia erejét.
– motyogta maga elé Yagon. – Érzem, és kételkedem.
Nem egy álruhás mágus vagy te, paar? –


– Én sohasem hazudok! Azt mondtam,
hogy paar Laurin vagyok, a Sudár Fenyõ Testvériség
Karneol Rendjébõl. Ha azt mondtam, akkor az is vagyok!


– Ha pedig az vagy – mondta színtelen
hangon Yagon -, akkor PUSZTULJ! –



A mándruc elõre lendült,
iszonytató agyaraival kaffogva, s két karmos mancsát
maga elé emelte, hogy letépje a lovag fejét
ezüstösen csillogó sisakjával együtt.
Hófehér szemei rózsaszínben játszottak,
torkából vadállati morgás tört
elõ. A paar egyenesen elõre nyújtotta kardját,
de a vadállat egyetlen csapással kirepítette
azt a lovag kezébõl. Aztán, mintegy fél
méternyire paar Laurintól, mintha láthatatlan
falnak ütközött volna, megtört a lendülete,
és hátrazuhant. Fejét rázva, döbbenten
tápászkodott fel, aztán most már vörösben
ragyogó szemeit a paarra vetve, újra nekiveselkedett,
de az eredmény most sem volt másabb. – Menj onnan,
te barom! – rikoltotta Yagon, s kezeit mágiára emelte.
– Lehet, hogy mágia véd téged, paar, de most
meglátjuk, erõsebb-e az, mint Borath követõjének
ereje! – Fejhangon kántálni kezdett, miközben
kezei motollaként pörögtek a teste elõtt.
Egyre gyorsabban és gyorsabban forgatta kezeit a mágus,
s a kezek között lassan világos, kicsiny fénygolyóbis
jelent meg. A golyóbis nagyobb és nagyobb lett,
mint ahogyan a mágus hangja is egyre feljebb és
feljebb szállt. Hirtelen vakító fénysugár
tört ki a lazán behajlított ujjak közül,
és eltalálta paar Laurint.



Óriási robbanás vetette
szét az épületet. Mintha Tilhuat isten dobott
volna le egy villámot az égbõl, a ház
falai négyrét görbültek, s a gyengébb
tartóoszlopok pálcikákként roppantak
össze. A detonáció kiröpítette
a paart az utcára. Körülötte kõdarabok
érkeztek puffanva a kövezetre, mialatt Laurin azt
sem tudta, él-e még, vagy már a túlvilágon
van. Valahogy úgy érezte magát, mintha csak
kívülrõl szemlélné a történteket.
Látta Yagont, ahogyan teste a kandallónak zuhan,
s köpönyege lángot vet. Látta a mándrucot
is, ahogyan felugrik a sarokból, ahová a robbanás
ereje röpítette, és gazdája segítségére
siet, de a lángokkal õ sem tud mit kezdeni. Nemhogy
segíthetne Yagonnak, hanem még õ is meggyullad,
s együtt üvöltenek, ide-oda pörögve a
teremben, amíg bele nem zuhannak a detonációtól
beszakadt padlón tátongó lyukba. És
látta magát is a jó paar, ahogyan pihegve
hever az utcán. Testét mintha jótékony
aura venné körül, ami legerõsebben a derekánál
lüktet. "Ahová a tekercset tettem!" – gondolta
paar Laurin, s a következõ pillanatban elsötétedett
elõtte minden.



Nem tudta, meddig hevert a kövezeten.
Ahogyan lassan, fokról fokra kinyitotta a szemeit, a hajnal
elsõ sugarai már megérintették szemhéját.
Meg kellett erõltetnie az agyát, hogy visszaemlékezzen,
ki is õ, és hogyan került ide, az utcára.
Aztán eszébe jutott a mágus. A robbanás.
A tekercs. Támolyogva megpróbált fölállni,
ami lovagi vértezetében csak nagyon nehezen sikerült.
Bal kezével elõhúzta a tekercset. A pergamenen
sötét foltot vett észre. Jobban megvizsgálta,
s rájött, hogy az vér. A saját vére,
az a pár csepp, amit a tolvajokkal vívott küzdelemben
hullajtott el, mikor az egyik fickó megsebezte. "Hohó!
Hát vérszerzõdést kötöttünk?"
– gondolta csodálkozva, s valahogyan érezte, hogy
egy ismeretlen, jóindulatú erõ megszorítja
a kezét. Még egyszer megrázta a fejét,
s próbált higgadtan gondolkozni. Furcsának
találta, hogy a robbanásra egy városi sem
érkezett kíváncsiskodni. Yagon, a mágus,
minden bizonnyal rettegést ébresztett a polgárokban,
s nem érdekelte õket, vajon mi történik
a köpönyeges házában, a sötét
erõknek eme erõdítményében.
Az bizonyos, hogy a tekercs nem Yagoné volt. Ha az övé
lett volna, minden bizonnyal bizonyítani is tudta volna
ezt, vagy magyarázattal szolgálni arról,
hogyan került a pergamen a birtokába. Ehelyett csellel
és erõszakkal akarta megszerezni. Még az
is lehet, hogy õ maga bérelte föl azokat a
szerencsétleneket, hogy valakitõl rabolják
el a tekercset. A tolvajok rájöhettek, milyen sokat
ér a pergamen, s másnak akarták azt eladni,
ezért kellett pusztulniuk. De ki lehetett a jogos tulajdonosa?


– Hol talállak meg? – kérdezte
félhangosan paar Laurin. – És ki vagy te? Talán
valami isten? Vagy olyan emberfölötti lény, akinek
mérhetetlen tudás van a birtokában? –


Halvány fénysugár jelent
meg a paar lába elõtt. Remegve közelített
hozzá, hogy lassacskán arany csillogásba
burkolja a férfi csizmás lábát. Paar
Laurin feltekintett, és hálás szívvel
látta, hogy pontosan vele szemben, valahol a Klán-tenger
felett, felkél a Nap. Büszkén állt szemben
a villámló ragyogással, s addig nézte,
míg a szeme is bele nem fájdult. Érezte,
hogy éjszakai sötétségtõl elkínzott
szemei új erõvel telnek meg, s ezzel együtt
fejében is világos gondolatok támadtak. "Valahol
kell itt lennie egy könyvtárnak! Odamegyek, és
ott érdeklõdök a tekercs tulajdonosa felõl."
Nem késlekedett tovább, hanem nekiindult a lassan
élettel, zsongással telítõdõ
utcáknak.



Az éjszakai pihenés után
nagy sürgés-forgás köszöntötte
a reggelt. A kereskedõk az utcákon lévõ
állványokra pakolták áruikat. A fuvarosok
lomha öszvérfogataikkal járták a várost,
hogy mindenhová eljuttassák a megrendelt áruféleségeket.
Egy pék énekelve nyitotta ki műhelye ajtaját,
ahonnét sütemények finom illata tekergõzött
ki a hajnal hűvösébe. A paar ráébredt,
hogy lassan már egy napja semmit sem evett. Elõtte
is csak száraz kenyéren és vízen élt,
fogadalmának megfelelõen, nem csoda hát,
ha most, a finom illatok hatására gyomra fájdalmasan
megkordult. Ez is sietségre ösztönözte.
Minél hamarabb elintézi a tekercs ügyét,
annál hamarabb indulhat saját dolga után.


– Hé, jóember! – szólított
meg egy zöldségárust, aki friss retkeket rakosgatott
éppen egy faládába. – Megmondanád,
merre találom a város könyvtárát?


A zöldséges ferde pillantással
mérte végig a paart. Itt, Slohban nem voltak igazán
népszerűek Quann király hívei. A város
még nem felejtette el, hogy a jelenlegi király édesapja
verte le Sloh Zonsantól való elszakadási
kísérletét, amikor több nagytiszteletű
polgár is áldozatául esett a megtorlásnak.
A várost inkább a félelem fűzte Zonsan
birodalmához, mint a tisztelet, vagy a hűség.
De mindebbõl a politikában nem igazán járatos
paar mitsem tudott. Õ annyit látott, hogy a király,
akire õ maga is fölesküdött, itt korántsem
áll annyira a középpontban, mint például
Torokvölgy városában, a királyi vár
köré épült településen. Mindezek
végigfutottak a pillanatban, amikor egy királyi
lovag és egy leigázott város polgára
szót váltottak egymással.


– Menj arra tovább, és az
utca végén fordulj jobbra. Már látni
fogod a könyvtár sárgarézzel borított
tetejét. – szűrte a szót a fogai között
az árus. – Köszönöm! – válaszolta
paar Laurin, s az információt egy nehezen elõkapart
rézfillérrel akarta meghálálni. Az
árus azonban elfordult tõle. A paar vállat
vont, és útjára indult. Nem láthatta,
milyen gyűlölködõ képpel meredtek
utána a városi polgárok.



A könyvtár méltóságot
sugárzó épület volt pontosan ott, ahol
a sloh-i polgár mondta. Oszlopokkal díszített
bejáratához széles lépcsõsoron
kellett felgyalogolni. Ahogyan paar Laurin a gyönyörű
oszlopcsarnokba ért, lelkét áhítat
itatta át. Mindig is vonzódott a könyvtár
és a tudás iránt, s sajnálta, hogy
emberi élete nem elegendõ arra, hogy a világ
minden tudását összegyűjthesse. Lovagi
szolgálatai közben sem mulasztotta el, hogy ha olyan
helyen járt, akkor Terrana könyvtára számára
valamiféle anyagot gyűjtsön, melyet a terranai
könyvtáros, ez a jólelkű, hófehér
hajú emberke, mindig mély hálával
köszönt meg. nem utolsósorban paar Laurin és
a hozzá hasonlók állhatatos munkájának
köszönhetõen a terranai könyvtár
messzeföldön híres volt gyűjteményérõl,
amely már-már megközelítette Calcum
híres-neves könyvtárának állományát.
Ez a könyvtár itt, ebben a fehér falú
palotában, kisebbnek tűnt fel a paar elõtt,
mint a terranai, de ugyanolyan méltóságot
sugalló és nemes építmény volt,
mint amaz. A könyvtár elõcsarnokába
érve alacsony, fürge mozgású, kopasz
emberke sietett elõ, meghallva a lovag kongó lépteit.


– Miben segíthetek, nemes paar? –
kérdezte, s õ volt az elsõ sloh-i, akinek
a hangjából a paar nem érzett gúnyt,
haragot vagy gyűlöletet. Laurin elõvonta övébõl
a pergament, s megmutatta a könyvtárosnak. – Segítségemre
lehetnél, könyvtáros mester, ha megmondanád:
hol találhatom meg ennek a tekercsnek a tulajdonosát.




A kis emberke ámultan forgatta a
kezében a tekercset. – Nem tiszteletlenség, jó
uram, ha megkérdem: hogyan jutott a birtokodba? – érdeklõdött.
Paar Laurin néhány pillanatig elgondolkodott, vajon
elmesélje-e ennek az embernek, ami az éjjel történt
vele. Aztán visszatette a pergament az övébe,
és mesélni kezdett. Elmondott mindent, attól
a pillanattól kezdve, ahogyan a szél az arcába
repítette a bõrdarabot, egészen odáig,
hogy a mágus eltűnt a robbanás keltette lyukban.
A könyvtáros érdeklõdve hallgatta. Amikor
a paar befejezte a mondókáját, az emberke
arcán õszinte csodálattal, megragadta a lovag
páncélkesztyűs kezét, és keményen
rázni kezdte: – Fogadd õszinte tiszteletemet, uram,
hogy mindezt megtetted! Mennyivel egyszerűbb lett volna
számodra, ha odaadod a kósza bõrdarabot a
tolvajoknak… De te érezted, hogy a pergament jogos tulajdonosa
részére kell visszaszolgáltatni. Valakinek
ez a tekercs nagyon sokat ér, dicsõ paar. Valakinek,
akitõl több száz évvel ezelõtt
lopták azt el… látva paar Laurin arcán
az értetlenséget, nem folytatta tovább. Inkább
továbbra is fogva tartotta a lovag kezét, s a könyvtár
elõcsarnokából egy kis ajtón keresztül
félreesõ helyiségbe húzta be Laurint.
– Foglalj itt helyet, uram, én hamarosan visszajövök.
Magammal hozom annak a valakinek a megbízottját,
akirõl beszéltem. Várj itt meg, jó
paar! – azzal a kis emberke elsietett. Paar Laurin egyedül
maradt a helyiségben. Nem bánta, mert így
volt ideje körülnézni a tudásnak eme gazdag
kincsestárában. Bármerre nézett, a
helyiség falait mindenütt polcok borították.
A polcok roskadásig telve voltak könyvekkel, régiekkel
és újabbakkal, vastagokkal és vékonyakkal,
gyönyörű bõrkötésűekkel
és egyszerű vászon csomagolásúakkal.
A helyiség maga nem volt nagy, de így is legalább
ezer kötet hevert szerte a polcokon. A paar nem tudta megállni,
s leemelte az egyiket. Mindig izgalmasnak tartotta, hogy egy könyvrõl
csak akkor derült ki, mit is rejtett a borítása,
ha már belemélyedt az ember. Ahogyan felütötte
a bõrkötésű, pergamen lapokból
álló kötet fedõlapját, olyan
szépséges szavakat és mondatokat olvashatott
benne, hogy szemébe könnyek szöktek. A múlt
dicsõségérõl szóló verseket
talált ott, jóval korábbiakat, mint amelyre
visszaemlékezhetett. Óvatosan fogva a könyvet,
visszaült a helyére, s elmerült az olvasásban.
Bátor tettekrõl tudhatott meg titkokat, melyeket
valamikor réges-régen itt, Zonsan földjén
cselekedtek meg olyan harcosok, akik lovagoknak még nem
voltak nevezhetõek, de szívük és karuk
erejét ugyanúgy a jó szolgálatába
állították, mint a mai világ paarjai.
Annyira elmerült a gyönyörűséges történetekben,
hogy szinte észre sem vette, amint a könyvtáros
visszatért. A kis ember nem egyedül jött. Mellette
méltóságteljes megjelenésű,
magas férfi lépett be a helyiségbe. A férfi
idõsnek látszott, de szemei fiatalos tűzzel
ragyogtak. Meghajolt paar Laurin elõtt, s mély,
kellemes bariton hangján megszólalt: – megtiszteltetés
számomra, hogy megismerhetlek, paar. Valander mindent elmesélt
a tettedrõl. Elérted a célodat, nemes uram,
megtaláltad a tekercs tulajdonosát…pontosabban
annak képviselõjét. Helmanus vagyok, Kronoth
papja. –


– Kronoth? Még létezik olyan
pap, aki Kronothot szolgálja? – kérdezte csodálkozva
paar Laurin. – Én úgy tudom, hogy Kronoth jégsírban
pihen, s világát fiaira hagyta… –


– Ne ítélj elhamarkodottan,
paar! – emelte fel ujját figyelmeztetõen a pap.
– Való igaz, hogy Kronoth a Nagy Bukás alkalmával
a jeges árba merült, de hiszem és tudom, hogy
egyszer visszatér majd. És ehhez nyújtottál
most te is segítséget. –


– Hogyan? – ámult el a lovag.


– Ülj vissza, kedves barátom,
és hallgasd meg a mondandómat. Minden világossá
válik majd számodra. Hallgatsz hát? – a paar
bólintására Helmanus folytatta. – Az a tanítás,
melyet mi, Kronoth szerény követõi a magunkévá
tettünk úgy szól, hogy a Nagy Bukás
elõtt Kronoth fõisten vezérletével
béke és boldogság uralkodott ebben a világban.
Kronoth ügyelt arra, hogy az egymással torzsalkodó
kisebb istenek és félistenek, és persze saját
fiai is, Tilhuat, Nesat és Quereck, csak annyira avatkozzanak
bele az emberek dolgaiba, mint amennyire feltétlenül
szükséges. Tudását összegyűjtötte
egy könyvben, melyet papi rendünk a Tudás Könyvének
nevezett el. Az alsóbbrendű istenek és félistenek
azonban nem jó szemmel nézték Kronoth bölcs
uralkodását. Vallásunk szerint az õ
mesterkedéseik eredménye lett a Nagy Bukás,
amely jeges ár alakjában sújtott le az istenek
és az emberek világára. Ezt erõsíti
meg, hogy a jeges árból oly sok isten és
félisten megmenekült, de Kronoth, a legfõbb,
legbölcsebb hatalmasság áldozatává
vált. Biztosak vagyunk benne, hogy a Tudás Könyve
tartalmazza mindazon titkokat, melyek szükségesek
ahhoz, hogy Kronoth jégsírjából visszatérhessen
földünkre. A könyv azonban elveszett. Kronoth három
gyermeke, akik emberi mércével mérve még
ma is csak tizenéves lurkók, apjuk eltűnése
után összevesztek azon, hogy melyikük birtokolja
a hatalom és a tudás eme szent könyvét.
Viszályuk során ide-oda ráncigálták
a könyvet, ami széthullott a kezeik között,
s lapjai szerteszóródtak a világ minden tája
felé. Azóta nemcsak mi, Kronoth papjai, hanem minden
olyan teremtmény, aki a végsõ hatalom megszerzésére
törekszik a Reménység Birodalmaiban, e könyv
szétszóródott lapjait keresi. A jövendölés
szerint egy olyan férfiúnak sikerül majd összeraknia
a könyvet, aki a harcmezõn születik, de nem evilágból…
– a pap kérdõ tekintettel nézett a paarra,
félbeszakítva mondókáját. Laurin
elértette a pillantás jelentõségét.


– Sajnálom, hogy csalódást
okozok neked, de én itt születtem, Torokvölgy
városában. – A pap felsóhajtott, és
folytatta a történetet: – Ahogyan mondottam, minden
olyan erõ, aki hatalomra törekszik ezeken a földeken,
meg akarja szerezni a könyvet. A torzsalkodó kisebb
istenek közül különösen egy, Borath,
a vér, sebek, kínhalál és viszály
istene, szeretne Kronoth nyomdokába lépni, s parancsolni
mindenkinek. Ha ez az idõ eljön, az lesz Zonsan legsötétebb
idõszaka. Az általa megismert Yagon mélységesen
mély lelkű mágus volt, bár nem tudtuk,
csak sejtettük, hogy titokban Borathot szolgálja.
Sok gonosz dolgot művelt annak a háznak a falai között,
amíg te meg nem állítottad. – Helmanus ránézett
a paarra, és észrevette annak szemében a
felismerés pillantását. – Igen, dicsõ
paar, te a Tudás Könyvének egyik lapját
találtad meg, s juttattad vissza jogos tulajdonosához,
Kronoth istenhez. Köszönöm neked, rendem nevében
is! – Azzal a pap felemelte a kezét, és egy csendes
imát mormolt. Paar Laurin érezte, hogy valami történik.
lepillantott az övében lévõ pergamenre,
s látta, hogy az írás a tekercsen felizzik.
A tekercs megremegett, mintha valami belsõ erõ hajtaná,
s lassan, óvatosan kicsusszant a lovag övébõl.
Néhány pillanatig ott lebegett a paar elõtt,
aztán méltóságteljesen odasiklott
Helmanushoz, s rátapadt a pap tenyerére. Paar Laurinnal
nem volt szüksége több bizonyítékra
ahhoz, hogy megértse: valóban jogos tulajdonosához
sikerült juttatnia a pergament.


– Kronoth szeme még jégsírjában
is rajtunk volt. – folytatta Helmanus, miután kellõ
áhítattal egy fahengerbe helyezte a tekercset. –
Õ vezérelt téged egyenesen ide a könyvtárba,
ahol a könyvtáros szerencsére kicsiny rendünk
egyik hű szolgája volt. Ha bárhová
máshová mégy, minden bizonnyal visszaszerzik
tõled Borath vagy más istenség hívei
a pergament. És most – váltott ünnepélyesre
a hangja ismét – kérlek mondd meg, miképpen
jutalmazhatunk meg téged azért, amit tettél.




Paar Laurin büszkén kihúzta
magát. – Nem azért tettem, mert jutalmat vártam
cserébe! – mondta.


– Tudom, jó lovag, tudom! – sietett
kibékíteni õt Helmanus. – Nem is zsoldként
szeretnénk adni neked valamit, hanem megbecsülésünk
jeléül. – a könyvre nézett, amit a paar
olvasgatott, mielõtt a könyvtáros és
a pap beléptek volna a helyiségbe. – Dicsõ
paar! Fogadd el ezt a könyvet hálánk jeléül,
s valamennyiszer e könyv lapjait tanulmányozod, jusson
eszedbe Kronoth és papi rendünk is! – felemelte a
könyvet, s paar Laurin felé nyújtotta. Akkora
volt a csábítás, hogy ennek még a
lovag sem tudott ellenállni. – Legyen hát! – mondta.
– Elfogadom ajándékodat, Helmanus. De az ajándékért
cserébe ígérem, hogy bárhol is járok,
kutatni és keresni fogom a Tudás Könyvének
lapjait, s eljuttatom azt annak, akit illet! –


– Köszönöm, paar Laurin.
– szólt meghatottan Helmanus. Felemelte kezét, s
áldást intett a lovagra. A paar fõhajtással
viszonozta a gesztust, aztán sarkon fordult, s kisietett
a könyvtárból. Csak odakint jutott eszébe,
hogy nem kérdezte meg a papot, vajon merre lehet útjának
eredeti célja, az a fránya emlékoszlop. Büszkesége
azonban nem engedte, hogy visszaforduljon némi útbaigazításért.
Megszédült egy pillanatra, talán még
mindig a robbanás utóhatásaként. Nehéz
lesz a küldetés, de teljesíteni fogja! Sóhajtott
egy mélyet, s újra a nyakába vette a várost.




Amikor egy héttel késõbb
letette a szivárvány minden színében
tündöklõ rózsaszálat a Nagymester
elé, az komoly arccal, de mosolygó tekintettel mérte
végig a tetõtõl talpig páncélban
álló paar Laurint, kinek sisakjából
csak sápadt tekintete volt kivehetõ.


– Feladatod teljesítetted, paar,
s Tanácsunk úgy határozott, hogy nem kell
további próbákat tenned azért, hogy
a csorbát kiküszöböld. Elfogadjuk a rózsaszálat.
De Slohban szerzett tapasztalataidat el kell mondanod a Tanácsnak
is. Olyan híreket kaptunk a város felõl,
hogy újra szervezkedik elszakadása érdekében.
Híreink kiegészítését tõled
várjuk, paar. Nem tudhattad, de küldetésed
fontosabbik része ez volt. Légy az esti imát
követõen a nagyteremben. – Paar Laurin meghajtotta
magát annak jeléül, hogy megértette
és elfogadja a nagymester szavait. A Nagymester folytatta.
– Feloldalak fogadalmad alól, paar. Mától
levetheted páncélzatodat, s nemcsak száraz
kenyeret és vizet vehetsz magadhoz. Most pedig menj, s
készülj fel lelkiekben és testiekben az esti
imához. – már majdnem elfordult Laurintól,
amikor még hozzátette: – És természetesen
mosakodj meg, lovagom. A fürdõt csak a te tiszteletedre
kinyittattam. –



Este, mikor az ima, a vacsora és
a részletes beszámoló után paar Laurin
egyedül maradt cellájában, elõvette
a kapott, bõrkötéses könyvet, és
nézegetni kezdte. "A Könyv Lovagja vagyok immár!"
– gondolta magában, és elmosolyodott. Aztán
elkomorult. Eszébe jutott, hogy újra eljött
az éjszaka. Újra aludnia kell, s akkor újra
jönnek a …


"Nem alszom! Ma éjjel nem!"
– kiáltott fel magában a paar. Megborzongott, mikor
elõzõ éjszakáira gondolt. Rémítõ
álmokat látott emberi és nem emberi lényekrõl,
akik jajongva vonaglottak valami iszonyú kínban.
S ezt a kínt õ okozta nekik. Felemelte kezeit, melyek
álmában aszottak és erekkel sűrűn
behálózottaknak tűntek. Most egyszerű
emberi kéz nézett vissza rá. Egyik éjjel,
talán két nappal azután, hogy megtalálta
I. Tervor emlékművét, s az oszlop tövébõl
leszakajtotta azt a szál rózsát, álmában
olyan lényt látott, melyet még sohasem. A
lény egész testébõl vér szivárgott,
de a lénynek ez nem jelentett fájdalmat, sõt
inkább olybá tűnt, mintha lételeme
lenne a vér. Iszonyúan gonosz, eres szemeit a paar-ra
emelte, és mélységes mély hangon,
talán már az észlelés síkján
túlról szólította meg Laurint: – Gyere!
– Ebbõl az álmából sikoltva ébredt
fel a lovag.


Minden egyes éjszakán újra
átélte azt a robbanást Yagon házánál.
És egyre gyakrabban fordult elõ, hogy úgy
látta: nem is Yagon, hanem õ maga gyullad meg, s
zuhan a mándruccal birkózva a padlón támadt
repedésbe. Zuhan, csak zuhan, hogy aztán ebbõl
az álomból is sikoltva ébredjen fel. Nem,
nem akar aludni!



A paar olvasgatni kezdett. A történet,
melyet versben beszélt el a költõ, egy furcsa
vár ostromáról szólt. Hatalmas, erõs
lények õrizték a várat, de a támadók
között olyan hõsök voltak, akik saját
életüket mit sem féltve, önfeláldozó
bátrosággal törtek fel a vároromra,
s kitűzték ott a zászlót… milyen
unalmas. Laurin ásított egy hatalmasat, s szemei
szinte önkéntelenül lecsukódtak. Hát
jöjjenek azok az álmok, hiszen csak álmok.
Néhány pillanat múlva a fiatal paar már
aludt is.


Hirtelen felébredt. Minden érzékszerve
kiélesedve figyelte az éjszaka neszeit. "Ki
van ott?!" – kérdezte némán a paar.
Aztán felkelt ócska priccsérõl, és
nesztelenül kilopózott a cellából, ki
a folyosóra. A folyosó végében, a
hatalmas, csúcsíves ablakon át, besütött
a sápadt holdvilág. Paar Laurin nesztelenül
tovább lopakodott, kezét tõrén tartva.
Ahogyan kiért az udvarra rájött, hogy merre
kell mennie. Felnézett a Holdra, majd felsettenkedett a
lovagrend kolostorát övezõ várfalra.
Nem messze tõle egy paar álldogált, szokásos
õrszolgálatát végezve. Paar Laurin
némán, csendesebben mint az erdõ vadjai,
a mit sem sejtõ õr mögé osont. Bal kezével
hirtelen átkarolta a nyakát, míg tõre
a mellvért és a derékszoknya közötti
résen keresztül megtalálta az utat az õr
testébe. Laurin bal keze mindaddig fogta az õr száját,
amíg az elnehezült testtel le nem omlott a kövezetre.
Azután a paar tovább osont.


Még két õrt kellett
megölnie, amíg kijutott a kolostor erõdítményébõl.
Az erõdítmény mellett hatalmas erdõség
adott számára rejtekhelyet, amíg le nem ért
a második legnagyobb tóhoz a három közül,
amelyek együttesen a Tolani-tavak nevet viselték.
A tó partján megállt, és belebámult
annak sötét vizébe. "A Könyv Lovagja
vagyok!"- gondolta. – "Már várnak rám
a Könyv lapjai, hogy megtaláljam õket, és
elvigyem ahhoz, akit megilletnek. De elsõsorban azt kell
visszaszereznem, amelyet a kókler hamis pap kezei között
hagytam!" Megvakarta állát, melyen csúnya,
V alakú sebhely látszott. Még egyszer, utóljára,
felpillantott a Holdra. A Hold sápadt színét
visszatükrözték rémítõ,
sárgán villogó szemei. Aztán a Könyv
Lovagja hirtelen összeesett.



Már javában fenn ragyogott
a Nap, amikor paar Laurin magához tért. Zavarodottan
vette észre, hogy páncélzata nélkül
hever a tó mellett. "Mi történt velem?"
– gondolta, s ekkor, mint ahogyan a villám hasít
keresztül az éjszaka sötétjén,
hirtelen emlékezetébe kúszott a tegnapi éjjel.
Borzadva pillantott le a kezeire, melyek három lovagtársa
életét oltották ki. "Hogyan lehetséges
ez?" – kiáltott fel magában. – "Én,
aki világéletemben becsületes paarként
küzdöttem az igazságért, most gyilkossá
váltam." Felzaklatott lelke arra késztette,
hogy megragadja tõrét, s magasra emlje, hogy a szívébe
mártsa. De keze megremegett. Iszonyú erõfeszítés
gyöngyözött végig a paar sápadt arcán,
de egyszerűen képtelen volt megtenni, amit agya parancsolt
neki. Végül olyan erõsen remegett a keze, hogy
nem tudta megtartani a könnyű tõrt sem, s a
gyilok csörrenve hullott ki kezébõl. "Utolsó
gazember lettem!" – jajdult fel gondolatban. Lassan, nehézkesen
feltápászkodott, s megpróbált visszatérni
a kolostorba. De lábai ugyanúgy nem engedelmeskedtek
neki, mint ahogyan az elõbb a keze sem. "Nem tudom
megtenni! Semmi olyat, amely életemet fenyegetné!
Mi történik velem?" – kérdezte kétségbeesetten.
S ekkor gondolataiban hirtelen válasz érkezett hozzá.
Gúnyos, rövid válasz: – Üdvözöllek,
paar! Yagon vagyok, s te is azzá lettél! Paar Laurin
vagy, s én is az vagyok! Ezentúl együtt élünk
majd: két lélek, egyetlen testben! S most gyerünk,
paar, mert feladatunk van! Keressük meg a Könyv lapjait.




Azzal a furcsa, kétszívű
lény tántorogva, nehézkes léptekkel
nekiindult, hogy teljesítse ura parancsát. Meg kell
találnia a Könyv lapjait, s annak juttatni, akit megillet.

Legyen tied az első hozzászólás!


belépés jelentkezz be    

Back to top button