Tinta-Klub – Pirkadatra várva

Címkék

Talán felesleges is részletezni, hogy könyvkiadás szempontjából mennyire háttérbe van szorítva nálunk az ún. „sötét irodalom”; a misztikus thriller, a dark fantasy, ne adj’ isten a horror… Pedig, ha körülnézünk az interneten – mondjuk a különböző irodalmi oldalakon -, azt tapasztaljuk, hogy „underground” körökben nálunk is meglepően sok a fiatal tehetség, az olyan művész, akik nem pont az élet napos oldalát örökítik meg hosszabb-rövidebb alkotásaikban; lenne tehát miből válogatni. Ráadásul úgy tűnik, hogy – én legalábbis így látom – lenne is igény a hasonló írásokra; lenne igény a kellemes borzongásra, lenne igény az esetleges álmatlan éjszakákra és lenne igény egy kis olvasnivalóra mondjuk egy hangulatos temetőjárás mellé… főleg napjainkban, amikor a fiatalok körében futótűzként terjednek a tiniboszis-varázslós témák, meg mind több ún. „dark” lánykával és fiúval találkozunk az utcákon, Stephen King, Dean R. Koontz pedig minden korosztály körében népszerű. A hazai könyvkínálatot szemügyre véve mégsem láthatunk túl sok olyan – főleg nem magyar! – könyvet, ami az ilyesféle borzongásra fogékony közönségnek szólna. Eddig. Most ugyanis feltűnt egy ígéretes, új irodalmi szövetség, a hangzatos nevű és javarészt ezt a stílust a magáénak mondó – és ami a lényeg, hazai szerzőket tömörítő! – Tinta-Klub, ami talán változásokat hozhat, és amely üstökösként látszik berobbanni a misztikus irodalom koromfekete egére. Tagjai között üdvözölhetünk folyamatosan publikáló szerzőket (Michael Mansfield, John Cure, Honfy Ágnes Ilona), és tehetséges fiatalokat egyaránt, nemrégiben pedig maga Nemere István is belépett közéjük, ami szintén azt jelzi, hogy érdemes komolyan vennünk őket. Az alapító nyolc író egyébként 2006-ban állt össze, és idén már meg is jelent első kötetük, a meglehetősen széles skálát (fantasy, horror, misztikus thriller) felölelő Pirkadatra várva c. antológia, melyet érdemesnek tartok részletesebben is bemutatni, hiszen egy minőségi és tényleg hiánypótló műről van szó, az esetleges hibái ellenére is.
 
Mert hogy a könyv természetesen nem tökéletes… de ez talán nem is várható el, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy nem egy teljesen profi írógárdáról van szó, ráadásul az őket a szárnyai alá vevő MitHol Kiadó (melynek csupán a második kötete a Pirkadatra várva, a Tinta-Klub vezetőjének, Michael Mansfieldnek ötödik, Falánkság c. regénye után) mögött sem áll hosszú évek tapasztalata vagy éppen komoly anyagi tőke. Kapásból ott a borító; mutatós, mutatós ez a sárgásas-feketés szín-összeállítású kép, meg a stílszerűen „pirkadatra váró” csuklyás alak ott, a fák között, de nem túlságosan figyelemfelkeltő – egy boltban az esetleges potenciális vásárló könnyen elsétálhat mellette. Ráadásul a címen kívül (ami egyébként kifejezetten ötletes) semmilyen információt nem tartalmaz; első ránézésre fogalmunk sincs, hogy milyen kötet lehet, és ez egészen addig így is marad, amíg meg nem fordítjuk a könyvet (amit ugye nem mindenki tesz meg).
Mindenesetre, ha már kézbevettük, láthatjuk, hogy egy, a maga módján színvonalas kivitelezésű könyvvel van dolgunk; egy közel 400 oldalas, 15 írást felvonultató (jószerivel helyesírási- és tördelési hibáktól mentes!) kötetről, melyben nagyjából egy belső időrend szerint sorjáznak az írások (azaz a fantasytől indul, hogy aztán a 19. századi rémtörténeteken át eljusson egészen napjaink modern horrorjához), az egyes „blokkokat” pedig az írók fénykép alapján készült grafikái és rövid életrajzai, bibliográfiái választják el egymástól.
 
Belelapozva, és túljutva a rövidke kis előszón, máris Vass Sándor (Hematith) „szeletéhez” érünk, amely négy írást tartalmaz; az első (A vége előtt) egy alig két oldalas, álomszerű hangulattal bíró szösszenet, mely ugyan rám nem tett túl nagy hatást, ám bevezetőnek mindenképpen jó. A következő három viszont már érdekesebb; külön kiemelendő, hogy mindegyik egy közös szálra van felfűzve, azaz egyetlen helyszínen játszódnak (egy középkori templomban), és bár több évtized választja el egymástól az írásokat, azok valamiképp (egy-két szereplő folytán) mégis kapcsolódnak egymáshoz. Ezek közül az első (Az esküvő, mely egy furcsa szertartásról szól) mondjuk számomra valamennyire kiszámíthatónak tűnt, a második viszont (mely a már elhagyatott, élőhalottaktól hemzsegő épületről szóló, meglehetősen erős képeket tartalmazó A vihar árnyéka) a kötet egyik csúcspontja, a harmadik (A hajnal árnyéka) azonban megint egy kicsit középszerűbb, hiszen valójában csak egy zombi-hentelés, igaz, színvonalasan kivitelezve. A megfogalmazás ugyan véleményem szerint nem mindenhol „vérprofi”, ám ez nem igazán rontja le az összképet, a hangulatra pedig végképp nem lehet panasz; kellemesen borzongató novellák ezek, amolyan Raoul Renieres-stílusban, érdekes fordulatokkal, csatákkal, latin-szavakkal és egyebekkel megtámogatva.
 
A következő „blokk” Honfy Ágnes Ilonáé (az ő neve ismerős lehet néhány könyv, antológia elejéről), amely egyetlen hosszabb elbeszélésből, az Elsőszülöttekből áll. Egy bibliai témájú műről van szó, mely az első emberpár és az Isten/Ördög viszonyát próbálja meg más színben feltüntetni, azonban ez csak félig-meddig sikerül neki. A stílus igényes, szó se róla, ám hiába a (talán kicsit hosszúra kihúzott) novella egészéből kiérezhető igyekezet, az mégsem emelkedik ki igazán a kötetből, már csak azért sem, mert nem nagyon mutat túl a szokásos „nem is olyan gonosz XY, mint ahogy azt hinnénk” jellegű történeten. Úgyis mondhatnám, hogy véleményem szerint többnek akar látszani annál, ami (bár érdekes, találkoztam olyan véleményekkel is, miszerint ez a kötet legjobb írása): ám, ha eltekintünk mindettől, maga a mű még lehet szórakoztató, már csak a tényleg színvonalas próza miatt is.
 
A felemásra sikerült Elsőszülötteket követő két írás Kovács Péter nevéhez fűződik (illetve a másodikba még bizonyos Szőts László is besegített), melyek közül az első (Árnyék az őrtoronyban) egy igazi rémtörténet, s külön kiemelendő, hogy teljesen magyar környezetben játszódik (konkrétan a honvédségen). Az úgymond kicsit „rutintalanabbakra” jellemző hibák (mint például Vass Sándor esetében) itt is megvannak (néhol modoros párbeszédek, nem tökéletes mondatfűzés, stb.), a végeredmény mégis egy hangulatos és szórakoztató írás, mely a hazai környezetnek köszönhető hitelessége miatt is szerethető. A második mű, a Sötét lángokban (mely az egyetlen a kötetben, amit két író jegyez) újra visszakacsint kicsit a fantasysebb témák felé (konkrétan a helyszín a középkori Anglia, egy furcsa erdő és az onnan nyíló földalatti barlang-rendszer), s teszi ezt viszonylag erős szinten, még úgy is, hogy a vége felé kicsit talán túl nagy a „kapkodás”.
 
Szlobodnik Gábor következik a sorban (az ő neve a Fangoria Horrormagazinból, annak pályázatairól, illetve egyéb kiadványaiból lehet ismerős), és három novellája, melyeket véleményem szerint a „klasszikus rémtörténetek” kedvelői fognak igazán értékelni. Az ő művei ugyanis hamisítatlan, 19. századi kísértethistóriák, némi modern felhanggal, de alapvetően régies (ámbár kicsit nehézkes) stílussal, választékos szóhasználattal, melankolikus hangulattal, és egész jó történetekkel. Az első novella (melyet konkrétan H. P. Lovecraft emlékének ajánlott), A sírbolt mélyén, ugyan nem sokat tesz hozzá a szokásos Lovecraftos-kriptás-síros-klausztrofóbiás sablonokhoz (bár, mivel meglepően kísértetiesre és korhűre sikeredett, így rossznak azért nem tekinthető), a következő már annál érdekesebb. Az Elveszett lelkek ugyanis a kötet egyik legfigyelemreméltóbb írása, apokaliptikus feelinggel, némi társadalom-kritikával, s a szokásos dark/gót elemeken kívül egy kevés fantasyvel, ráadásul meglepően jól összerakott történettel, boszorkánymesterrel, több idősíkkal, holttestből kinövő fával és hasonlókkal. A harmadik, Az idő börtönében, szintén erősnek mondható a maga sci-fi beütésével, s ami igazán különlegessé teszi, hogy a múlt és a jelen egészen meglepő módon találkozik benne (a stílus, a hangulat a régi időket idézi itt is, a helyszín viszont a jelent, mégpedig a harmadik évezredbeli Miskolcot!), ráadásként pedig a főszereplő (akit egy különös vonat még különösebb felbukkanásai foglalkoztatnak) maga az író, azaz „Sz. Gábor”…
 
A körülbelül hatvanoldalnyi „gótulás” után jön John Cure (kinek Hontalan lelkek c. regénye az idei könyvpiac egyik nagy sikere volt), s ezzel elérkeztünk a mai modern horrorhoz. Mr. Cure ugyanis leginkább talán Kinget idézi meg műveivel, melyek közül az első, A vámpír anatómiája, egy picit szokásos vérszívós-nagyvárosos szösszenet (nagyjából olyan, mintha valamelyik Vampire-könyv egy fejezete lenne), így inkább csak a stílusa miatt érdekes. A stílusa miatt, ami a következő két művet olyan naggyá teszi… valami elképesztően jól ír ugyanis John Cure, s ez leginkább Az utolsó szál c. ún. „trip”-írásból derül ki, ami igazi pszicho-thriller, és két bekokózott barátról szól, akiknek gondolatait, kényszercselekedeteit meglepően jól sikerült ábrázolnia az írónak. A kötet egyik legerősebb műve ez kétségtelenül, igaz, a történet végi csattanó talán nem üt annyira, de az igazság az, hogy a stílus tényleg elviszi a hátán az egészet. A következő, az Eltemetve már nem éri el Az utolsó szál színvonalát, hiszen a sztori itt az első Cure-novellához hasonlóan nem kifejezetten eredeti, de még így is hangulatos a furcsa körülmények között életét vesztő barát, s visszatérésének története…
 
Sidi Schwimmer egyetlen rövidebb írással (Hajtűkanyar) képviselteti csak magát, s hogy ez jó-e avagy sem, azt mindenki döntse el maga. A novella ugyanis meglehetősen „töményre” sikerült, s helyenként (talán szándékosan) sejtelmesre, ködösre, így nem mondható éppen könnyű olvasmánynak. Tipikusan az a mű, amit nem lehet öt perc alatt átfutni – foglalkozni kell vele, elmélyedni benne, újra- és újra elolvasni, hogy minden a helyére kerüljön. Egyébként meglehetősen hangulatos darab, bár kissé kilóg a kötetből ez a visszafogottan romantikus írás.
 
A kötet utolsó, hosszabb lélegzetvételű novelláját egy újabb „kingi” író, azaz a csapat vezetője, Michael Mansfield jegyzi, aki hozza a tőle (és az öt regénye után) elvárt színvonalat. Egy misztikus nyomozás/üldözés története ez, ahol egy magánhekus áll az egyik (természetesen a jó) oldalon, míg a másikon egy furcsa lény, s egy boszorkány. Érdekes fordulatokkal operáló novella, s bár összességében véve a Szimbiózis egy árnyalattal haloványabb az említett könyveknél (a végétől némileg többet vár az ember a hatásos felvezetés után), az élethű párbeszédek, az élvezetes, profi stílus és néhány igen erős jelenet így is kifejezetten szórakoztatóvá teszi a művet.
 
Ezzel a könyv végére is értünk, összegzésképpen pedig annyit mondanék, hogy a „Pirkadatra várva” bemutatkozásnak több, mint ígéretes, ráadásul egyértelmű bizonyítékkal szolgál arra nézvést, hogy van élet az ismertebb írókon és a Cherubionos-antológiákon túl is. Mint a bevezetőben említettem, akadnak benne kisebb-nagyobb hibák, és pár töltelékírás is becsúszott, ám átlagolva a novellákat (melyek között több olyan is fellelhető, ami tényleg nagyon erősnek mondható), kijelenthetjük, hogy egy igazán színvonalas és szórakoztató könyvről van szó, melyet nemcsak hiánypótló volta tesz vonzóvá, hanem az ára is, ami a hazai könyvpiacon igen alacsonynak számít. Mindenképpen ajánlom tehát e kötetet a misztikus irodalom kedvelőinek, hiszen valóban roppant széles skálán mozognak a novellák, így biztosan mindenki megtalálhatja a neki tetsző műveket, a fantasytől kezdve a gótikus/dark fantasy írásokon át egészen a misztikus thrillerig/horrorig. A magam részéről pedig bízom benne, hogy a „pirkadatra váró” Tinta-Klubos íróknak valóban sikeres lesz ezen vállalkozásuk, és hamarosan újabb könyvvel teszik izgalmasabbá éjszakáinkat (ha hinni lehet a pletykáknak, legközelebb már Nemere István is a segítségükre lesz ebben)…
 
Tinta-Klub: Pirkadatra várva
MitHol, 2007.
384 oldal
1990 Ft
 

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    woof

    2007-11-10 07:26:29

    Nahát, gyűlnek a rajongók, vagy egy újabb másodnick, esetleg egy korábbi haragos? Az enyém? Vagy Judé? Hű de izgalmas:D

    Kedves Karina, mellélőttél, konkrétan a kritika milyenségéről alkotott véleményre és a Sokak-Szlobó meccsre gondoltam:) Ha megfigyelted, eddig is gondosan kerültem, hogy beleavatkozzak az ott folyó dolgokba, nem is szóltam hozzá, és ezután sem fogok - szándékosan. Sőt, még Jud válasza (és Szlobó viszontválasza - 10:09:41) után is azt írtam ide, hogy tetszik Szlobó ismertetője (10:26:30).

    Ennek ellenére kíváncsi voltam, mikor fog előkerülni ez az érv. Megtörtént, kipipálva, okos :D

    Tudod, vannak ott mások is, akiknek nem tetszik a kritika, és sokkal fantáziadúsabban , fórumokon edződött stílusban gyalázzák Szlobónál (Alfdam, kalandvadász) mégsem állok le velük. Az is egy vélemény, ráadásul megvan ott mindenkinek a vitapartnere szépen, és szemlátomást jól elszórakoznak a népek... bár Szlobót már le se szarják, ahogy nézem :D

    Ígérem, többet nem követem el azt a hibát, hogy egyáltalán utalok az ottani diskurzusra.

    Egyéb probléma? :D

     

    Eva@:

     

    (hát, itt egy hosszabb érvelés lett volna, csak látom közben Hanna összefoglalta a lényeget. Kárba veszett munka, eh :D )

    Csak annyit még, hogy Szlobó egy írói közösség tagja, sőt alapító tagja. Ezzel jár némi felelősség is. Gondold át: szerinted használt ennek a közösségnek a partizánakcióval, vagy inkább ártott? Ez a lényeg, és nem az én véleményem. Tudom, bajos lett volna megírni saját név alatt a kritikát, mert akkor ki kell hagynia saját novellái fényezését, azt meg nehezen bírja az a fránya ego...

     

    És ha már fröcsögésnél tartunk, Karina szépsége miatt jobban aggódhatnál (vajon miért mindig az kiált leghangosabban fröcsögést és személyeskedést, aki a legvehemensebben teszi?) :) :D



    Road_Lee

    2007-11-10 08:53:38

    "Kedves woof, ugye igazából nem azért gizdulsz ennyire (ami egyébként a te korodban már elég égő, de legalábbis visszatetszést keltő)"

     

    Hát kedves Woof kérem - ezen percekig röhögtem, bocsi. :D :D

    Mert igenbizony, a "te korodban" azértmár igencsak... naugye. :D :D

     

    A többit majd hétfőn a nyugdíjasklubban megbeszéljük - majd koccintunk a protkóinkkal a spenótfőzelék fölött. :D :)

     

    Istenkém, micsoda érv... ilyen nem volt a régi, szép időkben. :)



    woof

    2007-11-10 09:15:18

    Meg is sértődtem, kérlekalássan, de a mai ifjúság már csak ilyen... nem tiszteli a kort :remegő sóhaj:



    Vendég Password

    2007-11-10 14:19:01

    Zsigabácsi írja 2007.11.09 20:17

    "az RPG.hu híres-hírhedt "megmondóemberei" különböző emberkék megbízásából..."

     

    Szlobo a könyvtáros blogról:

    "De mondjuk ezt már legalább két emberke is megjegyezte..."

    "mint afféle harmadik évezredbeli tipikus blogos „megmondóember”..."



    ZeKosza

    2007-11-13 13:25:55

    Krisztusom, emberek...:D Tényleg mindenki ennyire meghülyült?

     

    Én meg nagy naivan azt hittem,  hogy "Diagnózis" Antal József egy unikum. Jót röhögtem azon a barmon, és felsóhajtottam,  hogy hát igen, van ilyen is, nagy az isten állatkertje. Erre nem előmászik egy ilyen izé is, egy  egész csapat slepptől kísérve? És a legaggasztóbb az, hogy a dolog gyakoriságát elnézve jelenleg  Magyarországon minden harmadik ember író (nem, nem, inkább  "íhóó")/íróbarát/szerkesztő/könyvkiadó stb. Mi a fene van itt? Csak ne a zöldségesemnek  legyen igaza, aki azt mondta, hogy megint egy világháború kéne a sok baromnak (főleg a magyarokra  gondolt) hogy végre helyrekattanjanak egy kicsit. Hát, ne így legyen. Inkább fogdossuk össze azt a  sok elcsatangolt ápoltat.

     

     

    <b><small><font color=brown>Javítva: 2007-11-13 14:26:41 - ZéKósza által</font></small></b>




belépés jelentkezz be    

Back to top button