Amíg a vas vág – VI. rész

VI.
Montresor-szoros
az Arcok 1456. esztendeje
Szent Girolamus hava

Lángcsóvát markolt kard helyett.
A tenyere, az ujjai persze tudták, hogy nem így van, hogy ők most is verítékmeleg acélt tapintanak, hogy csak a jól ismert sárkányidomok simulnak alájuk, hogy az egyetlen furcsaság a környékükön a rubinszemekben felizzó tűhegynyi fény – ők tudták mindezt, de hiába próbálták megértetni Gorzóval, akinek a kard közben csontig égett a kezébe, leperzselte a csuklójáig, majd piócaként tapadt a csonkra, s az ereken-idegeken keresztül lángokat fuvallt szét az egész testében. Tűz emésztette minden porcikáját, máglya tombolt a koponyavarratai alatt, olvadt lávarög lüktetett a szíve helyén – és mégsem hamvadt el egyetlen hajaszála sem, a belső lobogás csak mart és nem rombolt, csak kínokat hozott és nem feledést. Megkísérelte kiköpni, kiköhögni, kiöklendeni magából, s oly hosszan és velőtrázón ordított, hogy barátnak-ellenségnek egyaránt a hideg futkározott tőle a hátán, alatta a meredek kaptatón pedig az egyik borzadó szabadlegény lovastul a halálába szédült.
Ifjú Todarro! – mondta egy művelt, mély férfihang, sötéten és simogatón, akár a legfinomabb therrosai bársony. Amit nagyságod hatalomnak vél, az ugyan nem nélkülöz némi játszi bájt, egészében véve azonban méltatlan egy emelkedett elme figyelmére. Az imént, mint bizonyára észrevette, bátorkodtam fölcsillantani valamit egy másik fajta hatalomból, melyet az Úr Ranagol kegyéből élvezek. Nagyságod, úgy is mint hírneves nemzetségének utolsó sarja, bizonyára nem tagadja meg magától a lehetőséget, hogy elmélyedjen egy ilyen érdemes tárgy tanulmányozásában, s én nemesi nevemre és becsületemre fogadom, hogy minden tőlem telhető módon segédkezni fogok ismeretei kibővítésében! Már emelkedett szellemű lelkiatyám – nyugodjék békében az Úr Ranagolban! – is gyakorta fölemlegette, hogy van érzékem a misszionáló munkához. Mivel ezen eljövendő tanulmányok a legérdemesebb szakaszt képezik majd nagyságod életében, lezárulásukkal ez az élet is véget fog érni. Fájdalom, nem tekinthetek el a morálteológiai megfontolásoktól. De kérem, ne aggódjon, ifjú Todarro! Ígérem, mindent elkövetek majd, hogy minél hosszabbra nyújtsam a gyümölcsöző ismeretszerzés mindkettőnk számára örömteli időszakát; és szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy ezen a téren országos hírű szakértőnek tartanak…
A szörnyűséges üvöltés után Gorzónak minden józan emberi számítás szerint megpattant tüdővel és sebes torokkal kellett volna lehanyatlania. Nem ezt tette, sőt csak nagyon ködösen rémlett neki, hogy egyáltalán üvöltött; fülébe egészen más, sokkal régebben hallott hangok emléke csengett. Még mindig úgy érezte, hogy izzó láva perzseli belülről, tetőtől talpig betölti, fortyog és kavarog, szinte kifröcsköl a testnyílásain – ám ez érdekes módon már egyáltalán nem tűnt annyira elviselhetetlennek. Mintha a fölös energia, mely korábban az ereiben rekedve majd’ szétrepesztette őket, valamiféle levezető csatornát talált volna magának a külvilágba.
Mindenesetre egy jófajta tengerentúli csatalovon ült, amely pillanatnyilag ugyan reszketett és a szemét forgatta rémületében, de így is kapóra jött.
– Tévedtél! – bömbölte teli torokból, és olyan kíméletlenül kapta sarkantyúba az abradói feketét, hogy az fájdalmas nyerítéssel szökkent neki az előtte húzódó sziklahátnak. – Tévedtél, kosfejes fattyú! – Vér serkent a sarkantyútüskék alól, s a hatalmas herélt szinte szállt-röpült fölfelé a meredeken, becsapódó patái alól kőszilánkok záporoztak. – Nem ő volt az utolsó!
Lentről káromkodások harsantak. Aztán megrendült az egész domboldal, mintha mennykő sújtotta volna derékba; és rengett tovább ütemes dübörgéssel, ahogy közel hatvan válogatott abradói csataló próbálta egyszerre követni a példát, s csaptak nehézkes vágtába a sziklás kaptatón. Pillanatok alatt óriási porfelhőt vertek föl, melyből hol innen, hol onnan szállt föl a szerencsétlenül jártak ordítása.
Az istenkísértő lovasroham rázkódása még a shadviki sáncokat is megbolygatta valamelyest, bár alighanem csak a legközelebb eső szakaszon, ahol eleve gyatrábban és maradékanyagból húzták fel őket. A csatakosra izzadt lován érkező Gorzót elszabadult lécek, kosarak és rézkorsók fogadták, meg két mellének szegezett farkaskasza a sánc túloldaláról. Habozás nélkül szétcsapta őket a karddal, és beugratott közéjük. A jobboldali nyelet elnyeste, a balt kézzel ragadta meg, s lovát hirtelen meghőköltetve kirántotta a sáncból a túlsó végébe kapaszkodó carridont. Sokat nem vesződött vele: lendületből a földre kanyarította, csörömpölő bucskázását a hosszú nyéllel irányította tovább, s a megfelelő ponton – egy délkeletre néző sziklás meredély fölött – farkaskaszástul útjára bocsátotta. A másik védő közben hozzávágta a kezében maradt csonkot, ám ezzel nem tudott segíteni a társán, s inkább úgy döntött, hogy erősítésért kiabálva visszavonul.
Gorzo nyersen, kurtán fölkacagott. A sánc így lóháton nagyjából a homlokáig ért, de inkább csak amolyan megemelt mellvédszámba ment: homokzsákokkal megtámogatott szekéroldalak adták az alapját, erre halmoztak rá mindenféle limlomot. A kápára hágva könnyű lett volna fogást lelni és átlendülni rajta. Ő azonban hátrább léptetett tőle, lejjebb húzódott az előterében, amennyire a terep engedte; aztán rettenetes rikkantással egyenest nekihajszolta hátaslovát.
Az abradói feketének nem tetszett a dolog. Horkantva forgatta a szemét, próbált volna megfarolni vagy kitörni oldalra, ám Gorzo úgy ült a nyeregben, mint akit odaöntöttek, és úgy kezelte a zablát, akár egy hóhér.
– Átugrod vagy áttöröd – sziszegte. – Nekem mindegy.
A herélt, a döntés pontjára jutva, az első lehetőséget választotta.
Egyetlen roppant, pattanásig feszülő izomhegy gyanánt rugaszkodott el a talajtól, sörénye szálanként csapkodott, pofájáról vér és tajték fröcskölt. Lassúnak, végtelenül lassúnak tűnt az emelkedése, ahogy előrevetett mellső lábai előbb megközelítették, majd elérték, végül túlhaladták a sánc fokát; és volt valami győztes és időtlen kecsesség abban a mozdulatban, ahogy a masszív test súlypontja pályája csúcsán átbillent, s a bozontos mellső paták lefelé fordultak.
Úgy zuhantak bele a láthatatlan védőmezőbe, akár a taglócsapás. Mintha hatalmas, ruganyosra tömött dunyha fogadta volna őket, mélyre horpadva rohamuktól; a mágia rostjai recsegve nyúltak és feszültek körülöttük, hogy megfékezzék és visszavessék a váratlan támadást. Mozgásuk íve lelassult, egy kurta pillanatra szinte lebegni látszottak a levegőben – aztán valami engedett, s ők hirtelen nekilódultak újra. A terhelés túl nagy volt, átszakították a védőmezőt. Sok ilyen egyszerre, és oda az egész varázslat, mint a közmondásos irgannai sajt, amelyben nyomasztó fölénybe kerültek a lyukak.
Hosszú pengék villantak a sánc belső oldalán, megint mások szemből, a szirtfal hideg árnyékában. Nem egyszerű carridon-fegyverek; Rubastro Baradovik korántsem volt oly óvatlan, amilyennek mutatta magát.
Belerendült a föld, ahogy a hatalmas csataló nekicsapódott, előrebotlott a lendülettől, és térdre roskadt. A sárkányos kard szisszenve süvített el a bal füle fölött, keresztbe csípett egy csuklót. Üvöltés; villogó ramiera szállt messze a levegőben, markolatán görcsbe rándult ujjak.
– Talpra, te! – Gorzo gyilkos erővel rántotta hátra a zablát, miközben visszahúzott könyökével félreütött egy közelgő pengét, s a hárítást mindjárt ellenvágással tetézte. Újabb fegyvert szorongató kéz hullott a földre, ahogy a hatalmas csataló nyihogva fölágaskodott a sötét ruhás alakok gyűrűjében. Vakon kapált vasalt patájával, majd a félszár feszülésére körbetáncolt. A támadók szétrebbentek, egyetlen vakmerőt kivéve, aki előreszökkent, s tőrt emelve bújt ki baloldalt a ló hasa alól – arccal a lendülő csizmatalpnak. A rúgástól hanyatt zuhant, levegője kitódult a tüdejéből; pótolni már nem jutott ideje, mert mellkasa ropogva hasadt szét a leereszkedő paták alatt, miközben túlfelől a sárkányos kard csonkára vágta a harmadik fegyveres kart is, s visszahúzódtában félrecsapott a levegőből egy hajítókést.
– Diú che futta! – köpte Gorzo.
Nem hagyott időt a maradék gon-corgáknak soraik rendezésére. Csücsök alakú térségben találta magát, melyet az északi szirtfal és a sánc zárószakasza határolt kétfelől; a harmadik oldalon valóságos útvesztőt alkotott a sziklafal évezredes málladéka, helyenként egész tekintélyes darabokban. Erre rugaszkodott el, szétugrasztva az ellene formálódó arcvonalat; de nem csörtetett át rajtuk, hanem jobbra-balra forgolódni kezdett, biztos és erélyes kézzel igazgatva roppant hátasát, miközben jobbjában ördögi táncot járt a sárkányos kard. Szalmatörekként szórta szét a vértezetlen ellenséget, ügyelve rá, hogy pillanatra se kerülhessenek lépéselőnybe. Három további csuklót nyesett át, mire be tudták vinni neki az első szúrást (ártalmatlanul vásott el a sodronyingén), aztán egy páros fejvadászkardot pörgető férfi következett, ennek könyékből csapta le mindkét kezét. Egy gon-corga fölmászott a védőfalra, hogy hátulról vesse magát a nyakába; mikor megpróbálta, a fekete herélt rúgása véres rongycsomóként röpítette a sáncon kívülre. Egy másik pányvát dobott a vállára; ezt úgy rántotta föl magához a kötélszárnál fogva, hogy ugyanazzal a mozdulattal fel is nyársalta.
– Lupada! – borzadt el az utolsó épkézláb fejvadász, s míg Gorzo lerázta kardjáról a görcsösen rángatózó testet, a sziklák közé menekült. Futva távolodó lépteire kisvártatva elfúló sikoly tett pontot, olyasféle zajjal, mint amikor a lezúduló fejsze a tuskóba akad.
Nehéz patkók csikorogtak a törmeléken, vasak zörömböltek mind közelebbről. Gorzo hátrébb léptette hátasát a holtak s a nyöszörgő haldoklók között. Szürke szeme résnyire szűkült, ahogy várakozásteljesen vizslatta a kövek közt nyíló réseket.
Egy másik abradói csataló bukkant elő az egyik hasadékból, rákozott szügyvértben és pántos fejvédőben, melynek homlokából csavart acélszarv meredt elő. Lovasa jeltelen fekete lemezpáncélt viselt, sisakrostélyát leeresztette; tövises Dea Macula-csatabárdján, melyet jobbról a nyeregnek támasztott, friss vér vöröslött.
Gorzo meglengette a kardot a feje fölött.
– Todarro! Todarro! – süvöltötte torka szakadtából, vágtára sarkantyúzva hátasát.
A csatabárd mintha magától váltott volna középsőből alsó fogásra a vaskesztyűs marokban. A lovag egyre gyorsuló iramban indult meg ellensége felé, de nem egészen szemközt, ahogy kopjatörésnél szokás, hanem karnyújtásnyit félrehúzódva. Fegyverét oldalvást kitartotta, nagyjából derékmagasságban, lazán behajlított karral; a lapja rézsút fölfelé nézett. Ő néma maradt.
Nem roppantak össze éktelen recsegés-ropogással, csak elzúgtak egymás mellett, oly rettentő gyorsan, hogy alig lehetett látni, mi történt. Gorzo az utolsó pillanatban kétrét görnyedt és oldalt rogyaszkodott a nyeregben, olyan mélyre, hogy a koponyája csak hajszállal kerülte el ellenfele vasalt térdét. A csatabárd elsuhant fölötte, ő viszont kurtán és alulról döfött, pengéje csengve szikrát hányt. Aztán mindketten lelassították a lovukat, és sarkon fordultak.
Gorzo kiegyenesedett a nyeregben, tekintete kárörvendőn parázslott. A shadviki kezéből kihullott a csatabárd. Alkarja bénán kifordult, tárcsás könyökvédője alól vér csöpögött a földre.
– Dea Macula mestervágás! – kiáltotta oda neki Gorzo. – Na, fattyú, hogy ízlik a saját orvosságod?
A fekete rostély alól ezúttal sem érkezett válasz. A lovag elengedte a kantárszárat, sebesült karját leeresztette az oldala mellé, s térddel igazította vonalba hátasát, miközben baljával elővonta az övén lógó hegyestőrt. Sisakja a szakadozott sziklaszegély felé nézett, ahol újabb Dea Macula jelent meg, vörössel csótározott lovon.
Gorzo vállat vont, és nekifarolt az északi sziklafalnak, hogy mindkét ellenfelét szemmel tarthassa. Az egyre erősődő fegyvercsörgésből ítélve továbbiak érkezésére is lehetett számítani.
A rohamot jelző patadübörgés azonban mégsem a sziklák, hanem a sánc felől hangzott fel, magára vonva a két shadviki tekintetét. Hatalmas fekete csatalovat pillantottak meg, amint eszelős nyerítéssel szökken át az akadályon, nyergében sötét tabardos alakkal. A mágikus védőmező pár szívdobbanásnyi időre feltartóztatta őket, ló és lovasa mintha mézharmatba ragadva vánszorogtak volna a levegőben; ám aztán engedett a nyomásnak, s hirtelen kiszabadulva csapódtak a földnek. Az érkezésük nyomán felszálló porfellegből Ronella tengerbe bukó napja villant elő fekete alapon.
Gorzo ekkor már félúton járt a sebesült lovag felé – az esett közelebb -, s a félhátulról halló patadobogásból nézés nélkül is tudta, hogy a másik megpróbál az oldalába futni. Elrobogott Del Gado mellett, aki imponáló gyorsasággal szedte ráncba rémült heréltjét, s nyomban bemozdult mögé fedezni. A megnyomorított Dea Macula lova leszegett szarvdísszel védte gazdáját, ügyesen kifarolva a megkerülésére tett kísérleteket. Gorzo hárította a hegyestőr két döfését, aztán a szarvdísz tövére sújtott, hogy a fejvédő félrecsúszott az állat szemére. Így már oda tudott térni a lovag sebesült oldalára, a sisak hátuljára mért ütéssel kitörte a nyakát, majd a nyereg felől a szügyvért lemezei közé csúsztatta a kardot, és markolatig szalajtotta.
Csáklyák akadtak kívülről a sánc tetejébe, kötelek feszültek meg sorra, ahogy a domboldalban izmokkal kötegelt lószörnyek feküdtek nekik. A védőfal recsegve-ropogva megremegett, hosszában behasadt két szekéroldal között, majd jókora szakaszon kidőlt. Kezek nyúltak be a résen, eltakarítani az útból a törmeléket.
Del Gado a sisakrostélyon keresztül homlokon szúrta a maga Dea Maculáját, s most a hátasával bajlódott, mely fékeveszett őrjöngésbe kezdett gazdája elestén. Egy harmadik shadviki lovag vágtatott el mellette megeresztett kantárszárral a sáncban tört rés felé. Gorzo oldalról elébe vágott, s a sárkányos kard szikrázva csapott össze a tövises csatabárddal, miközben a két abradói monstrum ágaskodva akaszkodott egymásnak.
Lovasok nyomakodtak befelé a sánc romjain, legelöl Chiarra Di Mortezza és Miraiz Ystarde asszony. Kínkeservesen vánszorogtak előre, ferdén dőlve az üres levegőnek, mintha lezúduló vízárral szemben küszködnének, és fogcsikorgatva bámulták az orruk előtt zajló párviadalt. Aztán egyszeriben úgy robbantak ki a résből, akár pezsgőboros palackból a dugó. Gorzo átengedte nekik a megtépázott shadvikit, és előrenyargalt Del Gadóhoz, akinek időközben sikerült végeznie a megvadult csatalóval, de kapott a nyakába két újabb Dea Maculát.
Amazok alighanem belátták, hogy a helyzet kezd véresen komolyra fordulni, és felhagytak a kisded játékaikkal: az érkező Gorzót olyan döfés fogadta, hogy félig a porba kellett rántania a lovát, különben a háromélű acéltövis úgy szaladt volna keresztül a sodronyinge láncszemein a szívéig, mint kés a vajon. Szerencsére az abradói fekete, félőrülten a szájába tépő zablától, vakon belemart az ellenséges hátas térdkalácsába, úgyhogy a döfést követő vágás féloldalasan érkezett, és lecsúszott Gorzo sisakjáról. A kantárszárat eleresztve elkapta a lovag fegyverforgató csuklóját, ám amint csapásra emelte a kardját, az is ezt cselekedte az övével. Így birkóztak egy darabig vicsorogva, miközben alattuk a két irdatlan állat vadul tépte-harapta egymást; aztán Del Gado, megszabadulva a maga ellenfelétől, hátulról nyakszirten szúrta a shadvikit.
Újabb lovasok igyekeztek befelé a lerontott sáncon, szárvéggel ösztökélve óriás tengerentúli heréltjeiket, melyek fújtatva, leszegett fejjel küzdöttek a mágikus védőmező ellenállásával. Az első páros átjutott, s a következőnek mintha szemernyivel könnyebb dolga lett volna. Chiarra kapitány kirántotta kardját a lovastul összeroskadó Dea Macula mellvértje alól, s ordítva lengette meg, hogy biztassa őket. Ystarde asszony előrenyargalt csatlakozni Del Gadóhoz és Gorzóhoz, akik alig szedték össze magukat az előző párharc után, a sziklák irányából máris három újabb lovag rontott rájuk, egyikük kopját szegezve.
Gorzo a zablavasnál fogva fölrángatta előző ellenfele lovát, olyat kanyarított rajta, hogy a fél pofáját letépte, és szembeugrasztotta a kínjában őrjöngő állatot a rohamozókkal. Ahogy fölvetette fejét, a boldogtalan pára a torkába kapta a kopjahegy döfését, ám a lendület így is tovább hajtotta, s rángva előrecsapódó teste két támadót döntött a földre éktelen robajjal. Az ütközést csak a harmadik Dea Macula tudta elkerülni, ám ez is csúnyán kisodródott, s mire megzabolázta hátasát, már kétfelől fogták közre. Csatabárdja villant, csendült, hárított – aztán Del Gado pengéje megtalálta a hónaljában a rést.
Ystarde asszony látta, hogy boldogulnak vele, túlnyargalt hát rajtuk az ütközés színhelye felé, ahol a két fekete páncélos lovag nehézkesen próbált elővergődni a porfellegből, az egyik a törött kopjával, a másik lábaszegett lovával bajlódva. A kurta szárú, keskeny hegyű lándzsát, melyet Miraiz Ystarde szabadcsapatában mindenki a hátára szíjazva hordott, éppen ilyen feladatokra szánták.
Öt további Dea Macula bukkant fel a sziklamező szélén, ezúttal gyalogszerrel. Megtorpantak az elébük táruló látványra, s ketten közülük valamiféle szent jeleket vetettek, mintha uruk kegyelmét kérnék magukra. Némi vörhenyes sziporkázáson kívül azonban nem történt semmi; a leiosz thairák távolból táplált hárítópajzsa kitartott, létrejöttük pillanatában beszippantotta az ölővarázsokat.
A sánc omladékán mintha láthatatlan sorompó szakadt volna át: a kint összezsúfolódó lovasok egyszerre csak hegyén-hátán tódultak befelé, az első sorokban többen fel is buktak a váratlan nekilódulástól. A védővarázslat – s vele a bíborszínű sátorban megbújó csatamágus koponyája – nem bírta tovább a ránehezedő nyomást. Di Mortezza diadalittas rikkantással az ajkához emelt egy tulokszarvat, s öblösen bőgő jeladást kürtölt ki rajta. Fojtott moraj kélt végig a domb körül, és pillanatok alatt fenyegető zúgássá erősödött, ahogy a szabadlegények minden irányból rohamra indultak a shadviki állások ellen.
Vágtató lovasok kerülték meg kapitányaikat kétfelől, és legázoltak három gyalogos Dea Maculát; a másik kettőnek sikerült visszahúzódnia a sziklamező fedezékébe. Ystarde asszony rosszalló fejcsóválással nézte, mialatt a földbe szúrta lándzsáját, hogy megtisztogassa. Két társa lépésben közelített hátulról.
Gorzót tetőtől talpig vér és mocsok borította; úgy festett, mint aki fürdőt vett egy mészárszék vályújában. Kissé zihált.
– Soká tartott! – vetette oda gorombán Del Gadónak.
A hangnem hallatán Ystarde asszony homloka ráncba szaladt, Del Gado azonban nem ütközött meg rajta. Feketén előgöndörödő hajtincseit tuszkolta vissza a sodronycsuklya széle mögé, és mosolygott.
– A terep – felelte. – Szegény Baldusare azt mondta, föl lehet jönni rajta. Hát, úgy háromból kettőnek.
Gorzo valami érthetetlent morgott.
Chiarra kapitány csatlakozott hozzájuk lentről, ahol néhány szabadlegény a félájultan kínlódó gon-corgákat járta végig, hogy megsiettessék a haldoklásukat.
– Szép munka! – dicsérte. – Domvik tizennégy záptojására, nem is tudom, hol láttam utoljára ennyi lemetélt kezet!
– Az ilyen gyilkos csürhe hóhérpengét érdemel, nem katonahalált! – horkantott Gorzo utálkozva.
Del Gado sötét szeme fürkészőn csillogott.
– Bellangario báró? – pillantott rá furcsa félmosollyal. – A Lupada?
Fegyverzaj harsant a sziklamező irányából. A törmelékkövek labirintusába benyomuló szabadlegények ellenállásba ütköztek.
– Jobb dolgod nincsen, ronellai? – Gorzo tekintete szikrázva állta a kihívást.
– Hogyne lenne! – A kapitány mosolya szélesebbre és sötétebbre vált, ahogy elfordult tőle, a sziklák s rajtuk túl a dombtető felé. Shadvik zöld mantikorja várta ott Ronella arany napját. – Hogyne lenne…
Semmi szükség így beszélni velem, Rafaele fivérem! – mondta egy művelt, mély férfihang, sötéten és simogatón, akár a legfinomabb therrosai bársony. Valóban elragadott kissé a hév, hogy bevezessem az ifjú Todarrót urunk fennköltebb misztériumaiba. Igazad van, szemmel kellett volna tartanom azt a kardot; de azért ne essünk túlzásokba, ha kérnem szabad! Gyanúm szerint némiképp túlbecsülöd a fontosságát, hisz láthattad, mire ment vele ellenem… Rendben van, hagyjuk ezt, már boldogult emlékezetű atyánk megmondta, hogy a denardon csak akkor és úgy lehet tartós, ha megtanulunk béketűrőn belenyugodni fivérünk apróbb rigolyáiba! Ha elveszítettük a kardot, az Úr Ranagol kegyelméből megtalálhatjuk újra. Itt van például ez a sok jámbor ember, mind a mi leendő goradonunk; mi sem könnyebb, mint megérdeklődni tőlük, nem tudják-e véletlenül, ki vitte el s hová? Neked talán nincs türelmed hozzá, ám én igazán szívesen eltársalgok velük. És ha beszélgetés közben – amitől az Úr Ranagol óvjon! – netán valami váratlan baleset adódna, még mindig segítségül hívhatjuk Maffeo kuzin tudományát…
Kisöpörték a sziklamezőt. Dea Macula lovagok védték, gyalogosan; aligha hozhattak fel sok csatalovat a dombra, s ahányat mégis, nagyobbrészt már elvesztették. Kemény ellenfélnek bizonyultak, mint mindig; ám Del Gadóval a szabadlegények legjava tört a sáncba, csupa viharvert ellán veterán, akik mind évtizedek óta szolgáltak a végvidéken. Így is alulmaradtak volna persze – túl kevesen voltak -, ha a shadvikiak zömét nem köti le az általános roham. Miután a mágikus védőmező összeomlott, elkeseredett élethalálharc robbant ki a körfalakon, nem lehetett túl sok embert elvonni róluk, ha meg akarták akadályozni az újabb betöréseket.
A szabadlegényeknek is ez volt az utolsó lehetőségük. Nigranotte kapitány csapata legfeljebb késleltetheti a fiestinók előrenyomulását, föl nem tartóztathatja; és ha azok hátba kapják őket, végük. Egyetlen reményük a bíboros halála, hisz az egész ellenséges sereget az ő személye fogja össze: nélküle óriási káosz kerekedne, a hadsorok széthullanának, mindenki igyekezne a saját bőrét menteni. A taktikázás ideje lejárt. Vagy győzelemre viszik ezt a végső rohamot, vagy itt pusztulnak mindannyian.
A sziklamező túloldalán farkaskaszás carridonok sövénye fogadta Del Gado csapatát. Mögötte a vezéri sátor, a bíboros a kíséretével. És körös-körül elkeseredetten tomboló küzdelem, vér és halál végig a domb kerületén. Amott egy ezer sebből vérző Dea Macula egyes-egyedül tart egy teljes falszakaszt: sorra szedi föl a mellvéd gerendáit, s mindegyikkel egész sor ostromlót taszít vissza a mélybe, míg el nem fogynak a gerendák, s ügyes kezek alulról hurkot nem vetnek a bokáira. Másutt hídfőt foglaltak a szabadcsapatok: vérbe borult kardforgatók védenek egy falatnyi kiszögellést, ahonnan maroknyi hágóvidéki röpíti gerelyeit a forgatagba, míg el nem esik az utolsó fedezetük, s akkor két kézre fogják a gerelyeket. Lent hosszú íjak pengenek, fent csévés nyílvetők kattognak; itt könnyűvértes őrposztok kúsznak föl a meredek oldalon, hogy parázsmagvakat vágjanak a homokzsákokkal körülrakott állásokba; ott bekötözött fejű hadmérnök tüzel kifelé egy ostromgépből kimentett naftaköpővel, háromfős személyzet munkáját látva el egyedül. Védőknek s támadóknak, hogy fölvehessék egymással a harcot, mindkét részről elesett bajtársaik testén kell tiporniuk.
A farkaskaszás sövény, fegyelmezett katonákból, félelmetes alakzat: vérbe vásik rajta bármely lovagroham. Ám ez itt csupán két sornyi mély, a bíborosnak már nincs elég embere. Gorzo és Del Gado kezénél-lábánál fogva fölragadnak egy fekete páncélos hullát, Di Mortezza és Ystarde asszony ugyanezt teszik egy másikkal. A hatalmas holtsúlyt lovaik között lóbálva rúgtatnak előre, nyomukban csapatuk maradéka. A lendület egyre nő, az agyonsebzett abradói feketék botladoznak. A sövény előtt egy lóhosszal a kapitányok eleresztik terhüket, és félrerántják a kantárt.
Kétszer háromszáz font acélba burkolt hús vágódik a hadsorba iszonyú erővel. A kaszapengék megpörgetik, felszaggatják, de kárt már nem tehetnek benne. Az alakzat két ponton megbomlik, a páncélozott lövedékek ösvényt tarolnak bele. A kapitányaik mögül előtörő szabadlegények szétgázolják a maradékát: fegyvernyelek törnek recsegve, csontok hasadnak a lópaták alatt, kardok kaszálják le a néhány talpon tántorgó carridont. A farkaskaszás sövény egyik pillanatról a másikra megszűnik létezni.
A szabadlegények első hulláma diadalittasan zúdul tovább – és vértajtékot hányva szerteporlik. Tizenöt végvidéki veterán élete lángja lobban utolsót egyazon percenetben. A többiek meghőkölnek kapitányaik mögött, akik a lovagtetemek elhajítása után most kanyarodnak vissza az élükre egy fordulattal.
Szemközt velük három lobogó, tépettek és kormosak ugyan, de még fennen lengenek. Középütt a bástyafokból kinövő vasököl a Baradovik család címere, balról az ágaskodó zöld mantikor Shadvik tartományé, jobb felől a fekete angyalszárnyak a Dea Macula rend dicsőségét hirdetik. És a zászlók alatt arcok, maroknyi arc. Legközépen dús szakállú férfi, szeme körül ráncok, homlokán kosfej.
– Per ferra seratta!
Ronella tengerbe bukó napja szökik előre a szabadlegények közül, s a bíboros zászlótartója, amint mozdulna urát védeni, tüstént kulcscsontig széthasítva bukik alá. Maga a bíboros kap a zászlórúd után, s ragadja markába, mielőtt lehanyatlana. Másik keze lángolt pengéjű áldozótőrt emel, kilenc hüvelykes hosszával kardnak is beillene. Szikrák záporoznak, mikor megakasztja Del Gado csapását; ám elsápadnak azokhoz a szikrákhoz képest, melyek a két sötét szempárból lövellnek egymás felé.
A szabadlegények előrerontanak.
Gorzo azonban nem látja mindezt. Nem látja a Baradovik-címer veszedelmét és megmaradását. Nem látja a fekete angyalszárnyak alábukó-felívelő röptét sem a túloldalon, a keskeny hegyű lándzsát, mely vért fakaszt a senedomo éjsötét páncéljából, Miraiz Ystarde sokszor megfércelt arcát, mely utoljára törik szét egy csatabárd alatt. Még a zöld mantikor kihívó vicsorát sem látja, bár ösztönösen úgy lépteti a lovát, hogy félretaszítson valakit, aki épp arra ugratna, s dühös kiáltással tiltakozik a rajta esett méltánytalanság ellen.
Ő csak egy szempárt lát a zászlótartó sisakrostélya alatt: egy hatalmasan nagy, meleg fényű, őzbarnán ragyogó szempárt, mely öt esztendeje kísérti rémálmaiban.
– Rioranza… – suttogja rekedten.
Az őzbarna szempár megrebben.
– Todarro? – mondja egy művelt, mély férfihang, sötéten és simogatón, akár a legfinomabb therrosai bársony.
És most nem lesz vörösen lobbanó gőz a csatabárdon, nincs az Úr Ranagol hatalma, nem fognak megalázottan sikoltani az ősök…
– Rioranza! – üvölti Gorzo, hogy majd’ torka szakad belé. – RODERIGO RIORANZA!
És ugrik és támad és vág, mint a Sötét Angyal bosszúálló mennyköve. A sárkányos kard rettenetes ívet villant a félhomályba, kettéhasítja a csatabárdot és a sisakot és a koponyát és a túloldalon a zászlórudat, vérből és agyvelőből terít legyezőt a levegőbe, és dalol, dalol, dalol diadalittasan…
Gorzo látja szétrobbanni a meleg fényű szempárt, látja vérbe borulni a kettényírt rostély mögött a ronccsá szakadt arcot, látja hátrafelé hanyatlani a páncéljába roskadó torzót. Meteorláng tombol az ereiben. A zászlórúd után nyúl, és…
…és a kard elnémul a kezében.
Minden erő egyszerre száll el belőle, ólomboltozatként zuhan rá a rettegés. Újra ő Gorzo, a cormasai szabadlegény, aki levágott három Dea Macula lovagot, és talán kikerekítheti ötre, de nem biztos, hogy el tud irányítani egy óriás tengerentúli csatalovat. Az egész világ egyetlen talp, mely őt tiporja salakká.
– Hogy az a kosfejes…!
Valaki kiált. Valaki, aki a válla fölött kinyúlva elkapta a tartományzászlót, és aki lovastul nekidőlve próbálja őt félretaszítani. Mintha ismerős lenne. Talán Di Mortezzának hívják. Miért akarja őt félrelökni? Annyira mindegy, merre esik el, úgyis mindenfelé csatabárdok vannak. Acéltövises Dea Macu…
Iszonyú fájdalom. Valami lángoló vörösség robban a homloka mögött, és a tulajdon karcsontja szilánkjai záporoznak az arcába.
Aztán sötét.

—————
A történet előző négy fejezetét elolvashatjátok az alábbi linkre kattintva.