Megjelent Jan van den Boomen Esőhozó című új regénye

A sebesen sikló Folyóanya fejlett civilizációt nevelt fel, olyan népet, mely hallgatott az istenek szavára, és tiszteletben tartotta azok törvényeit. Az emberek egyensúlyban éltek az őserdőket benépesítő állatokkal és a mindenhol jelenlévő holt lelkekkel, a szellemvilággal. Az ember azonban hibázik, és büntetését nem kerülheti el.
Egy bátor harcos, egy tisztavérű papnő és egy ártatlan gyermek sorsa összefonódik a gyülekező viharfellegek alatt, hogy végül beteljesítsék a számukra kijelölt végzetüket. Útjaikat árulás, fájdalom, veszteség kíséri, és a fenyegető árnyék, mely az egész életerős civilizációt kiirthatja.
Jan van den Boomen egy misztikummal átszőtt, titkoktól terhes, élettől és haláltól lüktető világba enged betekinteni, mely alapjaiban tér el keresztény, európai kultúránk megszokott sablonjaitól. A sötétség és a pusztulás víziója fokozatosan szivárog be a történetbe, hogy megteremtse a dark fantasy hangulatot, melynek az egzotikus környezet eddig ismeretlen, fűszeres ízt ad.

Ki mer szembeszegülni a Lépő törvényeivel? Mivel jár az egyensúly megbontása? Beleszólhat-e emberi sors az istenek akaratába?

***

Maár szellemhajója a Csillaganya fényénél, sötét zászlókkal érkezett. Harminckét lélekszolga kapaszkodott palánkjaiba, de csak a hajó utasa, az Építő látta valamennyit. Hat málhacsónak úszott lassan mögötte. Evezőiket immáron nem hajtották; úgy meredtek kétoldalról a sötét víztükör fölé, akár vékony lábak – vízibogarak lábai, miket az istenek kegye nem hagy elmerülni a Folyóanya mélyére.
A tatjaikra akasztott papírlámpások fényét gyöngyöző fátyolként húzták maguk mögött amint az őserdő roppant fái alatt elsiklottak.
A legnagyobbat, egy pipacspiros lámpást a szellemhajó orrában emelték magasra az Építő emberi szolgálói. Ő Holtkapu tiszteletére anyagi formát öltött, lábát a hajó faragott orrán pihentette, görnyeteg testét gubancos irhának rémlő palást rejtekébe vonta. Pányvára vetett szellemei mint párafoltok remegtek elő a sötétből, s koronaként gyűltek a feje köré.
A harminc lépés hosszú hajó lassan elősiklott a vízpart óriásfáinak oltalmából. A lélekszolgák óvatosan tolták előre a fekete, páralepte folyón, míg végül elpihent a gáttemplom lábánál megszelídülő öbölben. Maár szellempapjának ezerszalagdíszes köpönyege élni látszott a lámpás fényében: kagylókból és csigákból font kígyók tekeregtek alá a szalagok mellett – a messzi tenger ajándéka valamennyi. Arca ugyan nem látszott ki a kámzsa alól, ám még így is méregzöld maszk takarta – két emberi szolgáló tartotta elé vékony, aranyszín rudakon.
A lélekszolgák legtöbbje szemnek láthatatlanul reszketett kétfelől mellette – érezték az urukból áradó feszültséget és várakozást, ahogy a mérhetetlen vénség intésére elemelték arca elől a maszkát, s ő hódolattal feltekinthetett Húshgúr, a Holtkapu fekete köveire.
Az első gáttemplom volt ez mind között. Az Építő bár ismerte köveinek összes titkát, még soha nem látta, s lélekszolgái beleremegtek a szellempapból áradó megrendülés hullámaiba.
A gáttemplom mérhetetlenül emelkedett az éjszakába, sötét alakja az égbolt javarészén eltakarta a csillagokból rakott állatokat. Valahol a magasban vékony sorban aprócska fénypontok rajzoltak egyenes vonalat az égre: Húshgúr legfölső teraszának őrlángjai pislogtak ott.
Bár az éjszaka nem engedte teljes valójában látni a roppant épületet, ami mégis megmutatkozott, az hódolatteli meghajlásra késztette a maár-béli hajók embereit. A fekete őserdőből emelkedett elő: két teraszos torony az istenek és építőik, a második királyok tiszteletére. Kétszer száz ölnyi fekete szikla, sima és meredek, lépcsőfok vagy törésvonal nélkül való, csupán a magasban hajlik meg büszke vonala, ahol a három teraszt egymásra helyezték alkotói. Két hatalmas építmény, egymásnak tükörképei.
Kettejük között Íéj, a Folyóanya hömpölygött halkan, feketén. Szélte ezen a helyen százötven lépés is lehetett – ennyit engedett a gáttemplom a csillagok állása szerint. Az Építő meghajolt az istennő előtt is, kezeivel kétfelé intett, abba az irányba, ahol a folyó ismét kényelmesen elterült, több száz lépés távolságra vetve az őserdő két partját egymástól.
Maár szellempapja most ismét a gáttemplom felé fordult. Csillaganya magasan az épület fölött ragyogott. Még három óra volt hátra a mennyei kapu megnyíltáig, addig a pillanatig, míg a Lépő ismét megmutatja fényes arcát az égbolton.
Addig imádkozni fog. Megtehetné, hogy szellemszolgáit előreküldve jelzi érkeztét a gáttemplom papjainak, de inkább arra volt kíváncsi mennyire éberek Húshgúr kiszolgálói. Mikor veszik észre, hogy a tengerparti dinasztia szellemhajója bebocsátásra vár a királyságokba. Hogy a halálisten, Húsh legelső szolgája érkezett meg azokról a vidékekről, miket itt Túlvilágnak neveznek.
(…)
Shákhíéj, a nagytavi Khíéj családból, a Halkirály unokája, a gáttemplom Élethozója vállát fehér kelmébe takarta, s úgy nézte a holtak országát. Mérhetetlen messzeségekbe nyújtózott alant, zöld esőerdő-teste párába veszett a messzeségben. Folyóanya méltóságteljes királynőként, szélesen tekergett a közepén, folyása csak a gáttemplom lábainál gyorsult fel egy kicsit, ahogy a roppant kőkapu összeszorította a derekát.
Az idős papnő nem azért jött fel a hajnaltorony alsó teraszára, hogy a Túlvilágon merengjen, de nem mulaszthatta el, hogy meg ne nézze magának. Ismét. Pontosabban szólva, nem tehetett másként. Mindaz, ami vele szemben elterült egyszerre vonzotta és taszította. Valahányszor csak megpillantotta idegen volt és vad, titokzatos és csábító.
Bár külsőre nem sokban különbözött a gáttemplom túlfelén elterülő földektől, az utolsó völgytől, a völgyfalakra felfutó őserdőtől – középen a felduzzasztott istenfolyóval – mégis tökéletesen más volt. Félelmetes és ijesztő, mint bármi, amit csupán az álmainkból vagy az ősök énekeiből ismerünk. Az elmúlás és újjászületés, a holtak és az életre várakozó lelkek birodalma. Párás őserdővel végestelen-végig, egészen Maár tengeri dinasztiájának fekete városáig.
A gáttemplom Élethozója azért kapaszkodott fel a hajnaltorony belső lépcsőin egészen idáig, mert azt a szellemhajót akarta megnézni magának, amely a hírek szerint odalent várakozott Holtkapu lábainál. A túlvilágról jött hajót.
Ehhez kissé közelebb kellett lépnie a gáttemplom pereméhez. Óvatosan csúsztatta egyre előrébb sarus lábát, lassan araszolva, mint aki biztos benne, hogy a következő pillanatban aláhull a mélybe. Megigazította magán a fehér papi leplet, hogy rá ne lépjen, vagy fátylaiba bele ne gabalyodjon. Megereszkedett, hájas karja egészen előbukkant. Egyik testőre óvón meg akarta ugyan fogni a könyökét, de a nő dühösen lerázta magáról a kezét.
– Tudom, mit csinálok, ostoba! – sziszegte. – Különben is, mit hiszel? Tán meg tudnál tartani? Magammal rántanálak, mint a bogánycsot! – bosszúsan nevetett.
Még egy kis lépés. Egyelőre nem látott semmit, csak a párás dzsungelt, a fák felett úszó ködfoltokat, s az istenfolyót, ahogy egy lusta kanyarral eltűnik a Túlvilág erdejében. Egy erősebb szellő lekapta ősz fejéről a selymet.
Még egy kicsit.
A gáttemplom rézsűs fala hirtelen ott zuhant alá az orra előtt a mélybe. Önkéntelenül is felszisszent. Folyóanya felgyorsúdva rontott elő alant a hajnal-, és az alkonytorony közötti résen,
(valójában ez a Holtkapu – emlékeztette magát a nő)
hogy hamarost megcsendesedjen és szétterüljön megint. Ám a szűk kőmederben a gáttemplom megszorította folyó még gyors volt és hajózhatatlan – legalábbis a sodrással szemközt – akárha korsó száján kiömlő vízen akarna bárki is felúszni. Ahol a habtarajos vizek immár megenyhülve forogtak, az alkonytorony mohos lábánál, ott ringott a hajó. Shákhíéjnek kicsinyt hunyorítania kellett, hogy pontosabban is szemügyre vegye.
Valóban szellemhajó volt, azt még ilyen távolságból is jól lehetett látni, s valóban Maár városából érkezett – a dinasztiák közül méregzöld lobogókat csakis a tengerpart nagyurai elé emelhettek.
Shákhíéj eddig csupán Hámhár szellemhajóját látta, s természetesen a Nagytó főpapnőjének vízi szállását, de nem kételkedhetett. Ez itt lent ugyanolyan volt, mint a többi. Harminc lépés hosszú, mívesen faragott hajótest, tizenkét pár fekete evező, s a díszes lakósátor a tat magasán. Mindez, mi látható. Ám Shákhíéj nem lehetett volna Élethozó, ha nem tud a hajóhoz láncolt szellemekről, az ácsolatot összetartó kisebb szolgákról és béklyóba vert lelkekről. Melyek szájjal szóltak ha kellett s leráztak minden bűbájt és varázst, ami parancslójukat fenyegethette. Mert minden efféle hajó egy módon készült. A második királyok idején, akárcsak a gáttemplomok, s minden dinasztia megkapta a sajátját – hogy főpapjának méltó szállása legyen.
Shákhíéj eleget látott, visszalépett hát a sziklaperemről. Szinte hallotta, ahogy testőrei megkönnyebbülten felsóhajtanak. Szóval a halálisten főpapja érkezett Húshgúr alá. Már csak az a kérdés, mit akar. Nem volt kétsége affelől, hogy hamarosan ez is kiderül.
Csupán idő kérdése.
Az idős nő végül sarkon fordult és elégedetten indult a gáttemplom belsejébe vezető lépcsőhöz. Megigazította selyemfátylait, s intett a szolgálólányainak. Mindenképpen látni akarta a csillagpap arcát, amikor erre a beszélgetésre majd sor kerül.

/részletek Jan van den Boomen: Esőhozó c. regényéből/