Orpheus – Shadow Games

Az Orpheus könyvek ismertetőjét továbbra sem ajánlom azon személyeknek, akik ezen vagy eljövendő másik életben egy Orpheus játékban játékos karaktert szeretnének indítani…

A Shadow Games a hatkötetes Orpheus (White Wolf, World of Darkness 1.0) játék negyedik része.

Az előző részek tartalmából:
Az Orpheus alapkönyv bemutatta a játék főbb szabályait, megismertette az olvasót a világgal, annak részeivel, a kísértetekkel, a projektálással, és az Orpheus Csoporttal, amelynek fő tevékenységi köre a mindennapi életben gondot okozó elhunytak szellemeinek ilyen-olyan módszerekkel történő eltávolítása.

A második rész, a Crusade of Ashes (CoA) során ismeretlen személy megbízásából a Nextworld nevű projektáló orgyilkosokat foglalkoztató szervezet lidércek segítségével megsemmisíti az Orpheus Csoportot, a karakterekkel szemben pedig hajtóvadászat indul, amiben részt vesz az FBI (miután a karakterek a támadás elkövetésének fő gyanúsítottjai), a Nextworld, lidércek és a – egy újabb rejtélyes ellenség által felbérelt – Halálkufárok (orgyilkosok).

A harmadik részben, Shades of Gray (SoG) valaki megmérgezi a pigment szállítmányokat, amelynek következtében több százan halnak meg, a szellemüket pedig a lidércek elragadják, hogy kaptárakat építhessenek belőlük. Emellett fény derül az egyik rejtélyes ellenség kilétére (NSA), a pigment eredetére és legfőbb terjesztőjére. Megismerkedhettünk a pigment kultuszokkal és lidércek kaptáraival. Ha a karakterek kihasználják ismereteiket, akkor ismét legitim tagja lehetnek a társadalomnak.

Mint látható, mind a CoA, mind a SoG valamiféle nagyobb eseménnyel indít, nincs ez másképpen a Shadow Games esetén sem:

Valami van Odaát… Már az Orpheus Csoport tudomást szerzett az úgy nevezett Viharfalról, bár annak működéséről, egyáltalában a szerepéről semmit nem tud. Mégis, sok jel utal arra, hogy van még valami ezen a világon is túl: miért félnek a kísértetek a vihartól, honnan jönnek a lidércek, mik azok a szellemrengések, és mik azok a kísértetmeteorok?

Valami volt Odaát. Egykoron a viharfalon túl a kísértetek hatalmas birodalmakat építettek, erős és nagy királyságokat, de ennek egyszerre vége lett. Nem tudni, mi történt, de egyszer valamilyen nagy kataklizma következtében óriási vihar – a Maelströmnek nevezett vihar – sújtotta a kísértetek földjét, megsemmisítve mindent, ami ott létezett. Nincs már ott semmi, csak romok – és lidércek. A Maelström azóta is tombol Odaát, gyakran tárgyakat, köveket, vagy éppen sokkal-de-sokkal nagyobb dolgokat hajítva a Viharfalnak.

Néha a Viharfal átszakadhat, néha olyan erővel és olyan szögből csapódnak neki dolgok, hogy a Viharfalon átjutva, kísértetmeteorként zuhannak evilágba – láthatatlanul, de a szellemek számára nagyon is érzékelhetően.

Néha azonban nem csak a véletlen dönthet, mi jut át. Ez történik a Shadow Games elején is: a Viharfalnak egy torony, egy ódivatú, középkori jellegű őrtorony csapódik, és átszakítja a Falat. A torony lezuhan, pont két felhőkarcoló közé, majd valamilyen rejtélyes okból megakad a két épület között, afféle bizarr „H” betűt formázva.

Evilágban egy rejtélyes földrengés történik, ugyan a két felhőkarcoló csak megremeg, de a környék házai összeomlanak, lángba borulnak, emberek tömegei halnak meg.

A szellemek azonban még többet láthatnak: az ég olyan, mintha a Teremtő átszakította volna, valami nagy sebességgel alázuhan – és becsapódik. Azon szellemek, akik túl közel állnak, nem vészelhetik túl a robbanást, amit a becsapódás okoz, azon szellemek, akik távolabb vannak, azok pedig erős szellemrengést tapasztalhatnak meg.

A könyv első fejezete ezt a kataklizmát tárgyalja végig, szinte óráról órára, mind a mondén, evilági részét – hogyan szerveződnek a mentőakciók, hogyan haladnak a munkálatok, milyen rejtélyes balesetek történnek, hogyan lesznek a munkások egyre depressziósabbak stb. -, mind pedig a szellemek számára észlelhetőt: a rejtélyes szellemport, amitől semmi sem látható, a kegyetlen utórengéseket, majd ahogy tisztul az idő, hogyan jelennek meg elképesztő számban a lidércek, hogyan zsongják körbe a területet, hogyan hurcolják el a szerencsétlen áldozatok még szerencsétlenebb szellemeit…

A következő fejezet eltér a bevezetéstől: mindaz, ami eddig – azaz az elmúlt két kötetben – történt eddig, kihatással lesz a világra. Mindenkinek állást kell foglalnia a kísértetekről, az „élet utáni technológiáról”. Így megismerhetjük a vallások, az egyes nemzetek, az EU álláspontját a fentiekről.

Ezt követően Uriah Bishop kerül terítékre: sokszor került már említésre a korábbi kötetekben, de csak most tudjuk meg igazán, ki volt, ki most, és mit csinál. Megtudhatjuk, hogy ő is a Project Flatline nevű titkos kísérletsorozat áldozata. (Vagy nyertese? Egy halálraítélt, aki kísértetként ekkora hatalomra tesz szert, nem igazán nevezhető áldozatnak…) Megismerjük a legfőbb, a központi pigment szektát, amelyet ő vezet, megtudjuk, hogy ő áll az Orpheus elleni támadás mögött is, azt is megtudhatjuk, hogy miért, sőt, azt is, hogy mire szolgálnak – illetve pontosabban: kit szolgálnak a pigment szekták: a Nagymamát. Mert a lidérceknél is vannak hatalmasabb és rosszabb dolgok: a lidércek kvázi istenei (akiket Malfeanoknak neveznek), és minden Malfean közül a leghatalmasabb (ha Malfean egyáltalán) a Nagymama.

A következő fejezet ismét – mint a korábbi részekben – játéktechnikai: a karakterek ún. harag pontjainak egyéb felhasználásainak lehetőségét taglalja. Csábító hatalom ez, hiszen a harag segítségével erősebbé tehető egy képesség, sokkal hatékonyabbá, gyilkosabbá, ugyanúgy, mint a manifesztáció is; csak éppen az ár a nagy – túl nagy.

Úgyszintén ebben a fejezetben kerül sor a lidércek által alkotott tárgyakra – egykoron a kísértetek is csináltak maguknak a túlvilágon tárgyakat, noha nem sok alapanyaguk volt hozzá, ezért más kísértetekből formázták, alakították ki maguknak a mindennapi (túlvilági) élethez szükséges dolgokat. A lidércek nem felejtették el a Wraithben Soulforging-nak nevezett technikát, de miután kevés a kísértet – főleg Odaát -, így egymásból csinálnak eszközöket, amik persze nem mentesek mellékhatásoktól sem…

A következő fejezetben egyrészt megismerjük az Orpheus Csoport utódját, a Lazarus Redux-ot (pár exügynök összeállt, hogy új céget hozzon létre), illetve kapunk pár ötletes helyszínt, NPC-t (a kedvencem a vízbefúlt kisleány kísértete, aki más gyerekeket is meg akar ismertetni a halastó rejtelmeivel), illetve kapunk pár új, kisebb kaptárat is (mert a kaptárak bizony szaporodnak).

A könyv utolsó fejezete szinte csak Uriah Bishoppal foglalkozik, az ő szektájának leleplezéséhez szükséges kalandmagokat tartalmazza, végül megkaphatjuk magának Bishopnak is a statisztikáit – itt az ideje, hogy a játékos karakterek végezzenek vele…

Summázatként mit írhatnék?
A könyv jó, szerkezetileg sokkal jobban felépített, mint a Shades of Gray volt, de izgalom szintjén szerintem nem éri utol a Crusade of Ashest. Ami mindenképpen nagyon megemeli a könyv értékét, az a Bishop-féle szekta leírása: szinte minden játékhoz tökéletesen felhasználható információk, technikák, trükkök, tippek egy fanatikus vallási szektához. Ami hiányzott egy kicsit, az a torony… Ahhoz képest, hogy mekkora kataklizmát okozott, meglepő, hogy mindössze egy rövid hasábot kapott a könyvben. Pont ez a másik baj: nem érzem a kohéziót a könyv elején történt események és az azt követő tartalom között. Mintha két külön dologról lenne szó, és gyakorlatilag némileg ront az értéken. Ami megint plusz, és az nagyon: soha ennyi információt eddig nem kaphattunk még a Túlvilágról, arról, hogy mi is történt a Wraith: Ends of Empire után. És ez csak fokozódni fog, ezt ígérhetem. Mert a evilági oldalról fenyegető veszélyekkel Uriah Bishop elpusztítása után a karakterek végeztek. De az Odaátról érkező veszély és csapás csak most következik…

Kapcsolódó linkek:

https://lfg.hu/9332/
https://lfg.hu/9332/
https://lfg.hu/11468/