Hajnal előtt – 2. rész

A hold sápadtan derengett az égbolton, arca előtt fekete, radioaktív gomolyfelhők suhantak át. A két vándor szótlanul gyalogolt a pusztaságban. Lisa terepfoltos ruhában, vállát a hátizsák húzta, kezében Jane Westinghouse M-25-ösét cipelte. Saját pisztolyát az övén lógó tokba dugta. A fiú az északiak szürke kezeslábasát viselte, hátizsák helyett sokzsebes taktikai mellénye volt, kezében szintén puskát vitt. Lehajtott fejjel ballagtak a holdfényben. A város azon részén jártak, amelyet csak Fekete Földnek hívtak a túlélők: itt semmi sem volt, csak a hamuval borított pusztaság és a lelőtt gépek roncsai. No meg a csontok, a csontok mindenfelé.
Lisa tompán menetelt előre, lelkét nyomta a bánat. Rászakadt a magány: Jane nélkül teljesen elveszettnek érezte magát. Azt sem tudta, hogyan fog egyedül hazatalálni – még sohasem távolodott el ilyen messzire a bunkertől. Jane szerint egyenesen előre kell menni, így hát arra ment. A bunker környékét majd úgyis felismeri. Eszébe jutott, hogy rádiózni kellene a parancsnoknak, de úgy érezte, nem lenne rá képes sírás nélkül. Majd szóban elmond mindent: akkor már tökmindegy lesz.
Azt viszont eltökélte, hogy nem fog elgyengülni, se most, se máskor: nem fog szégyent hozni Jane emlékére. Ő is, és a nagy Sarah is azt akarná, hogy erős maradjon, és teljesítse a kötelességét: irtsa a gépeket, amíg csak van belőlük. És ezt fogja tenni: megmutatja Jane-nek, hogy nem hiába tanította oly sok éven át. Annyi rohadt gépet öl meg, amennyit csak bír; utána pedig segíteni fog újjáépíteni a világot. És igen, gyereket is fog szülni, amikor eljön az ideje: bármit megtesz, ami csak szükséges.
– Nem kell beszélgetnünk, ha nem akarsz – szólalt meg mellette a fiú -, de úgy jobban megy az idő.
Lisa ránézett: szinte csak most vette észre, hogy ő is itt van. Sóhajtott:
– Igazad van, ne haragudj: nem jó ez a csend. Inkább beszélgessünk.
– Hogy kerültetek ide? – kérdezte Lukas. Ránézésre nem lehetett több huszonöt évesnél.
– Felderíteni voltunk, arra, délkelet felé – bökött maga mögé a lány. – Rutinfeladat nekem. Jane szeretett volna elvinni magával, hogy tanuljam a járőrözést. Eddig csak a bunkerban tanultam elméleti dolgokat, de még nem csináltam semmit. És te?
– Én elszakadtam az egységemtől – felelte a fiú lógó orral. – HK-k támadtak ránk, én meg… elfutottam. Elismerem, gyávaság volt, de berezeltem. Ez van, nekem se sok bevetésem volt még: sokat voltam beteg, és… mindegy. Aztán megláttam azt a tankot, és úgy gondoltam, ideje törlesztenem. Mögé lopakodtam, rátapasztottam a bombát, aztán megkerültem az egész lakótelepet, hogy ne lásson meg. Elbújtam az épületben…
– …és akkor jöttünk mi.
– Ja-ja. Ti elé mentetek, ezér’ vett észre titeket.
Lisa szomorúan bólogatott. Jól belesétáltak.
– Jane az édesanyád volt? – kérdezte Lukas óvatosan.
– Nem – rázta a fejét Lisa. – Csak majdnem. – Erőszakkal visszanyelte könnyeit. Erős vagy, erős vagy! – Az igazi anyám meghalt, még kiskoromban. Jane nevelt fel.
– Sajnálom, hogy meghalt.
– Hát még én… – sóhajtotta. – Az fáj a legjobban, tudod, hogy most halt meg; most, amikor már majdnem vége a háborúnak. Túlélt harminc évet, erre… ah! – legyintett, mert már jöttek a könnyek. Dühösen megtörölte arcát.
Kétfelől megkerültek egy lezuhant, feketére égett repülőroncsot.
– Azt mondják, hajnal előtt van a legsötétebb – mondta Lukas, amikor a túloldalon találkoztak.
Lisa rápillantott.
– Igen, így van – szipogott. – Ezt az időszakot is túl kell élni. Hiába van kevesebb gép, még mindig veszélyes az élet. Csak az vigasztal valamennyire, hogy értem… értem halt meg. Feláldozta magát, hogy én élhessek.
– Igen – bólintott Lukas. – Egy hős volt.
– Az – helyeselt a lány. – De most itt maradtam totál egyedül. Ne értsd félre, tudom, hogy most velem vagy, de…
– Értem, hogy érted – szakította félbe Lukas. – De a bunkerben gondolom sokan vagytok, szóval ott nem leszel magányos.
– Igen, de nélküle akkor is rossz lesz. Nélküle én senki vagyok… De kerüljön csak elém egy rohadék! – szólt feltámadó haraggal. – Szétlövöm a fejét! – emelte meg a puskát illusztrálásképpen.
– Remélem, sikerül megbosszulnod a halálát.
Lisa elszántan bólogatott. – Meg fogom.
– Én is utálom a rohadékokat – folytatta Lukas -; néhányat már én is lelőttem közülük. Ha akarod, veled megyek és segítek.
Lisa megrázta a fejét: – Nem, én most mihamarabb vissza akarok jutni a bázisra, hogy elmondjak mindent… – Elhallgatott. Teljesen ledöbbent.
Rohadékokat, mondta a fiú. Ez Jane szavajárása volt, őt idézte, amikor ezt mondta – Lukas miért hívja a gépeket ugyanígy? A lányba villámként hasított a felismerés, hogy egy Terminátor mellett gyalogol. A gépek pszichológiai eszközökkel is élnek az emberek ellen, ezt tanulta: és Lukas bizonyára azért mondja vissza az ő szavait, hogy ezzel tudat alatt beférkőzzön a bizalmába. Transz-szavak. Lisa leizzadt, és gyomorba vágta a félelem. Lába megremegett: majdnem megtorpant, hogy azután ösztönösen futni kezdjen, s ezzel kivívja halálát. Nem nézel oldalra, nem is pislogsz! Csak mész egyenesen előre, megértetted? – mintha Jane hangja lett volna; és Lisa engedelmeskedett. Bénán rakosgatta lábait egymás elé, mint egy marionettbábu, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Bensőjét elárasztotta a valószerűtlenség jeges érzése: ez nem történhet meg, ez csak egy álom! Lukas közben válaszolt valamit, de ő nem értette; talán csak egy „oké” volt az, remélhetőleg. Amikor a rettegés köde valamelyest kitisztult, gondolatban önmagára förmedt. Miért csak most jön rá? Hát nem megmondta Jane, hogy vigyázzon? Azt a zöld szalagot Lukas bárhonnan szerezhette! Mindegy, most már nem számít. Próbált lehiggadni, hogy objektíven elemezhesse a helyzetet. Tudta, csak így élheti túl.
Szíve vadul ugrált. Nagy levegőt vett, és kifújta. A legfontosabb az, hogy Lukas ne tudja meg, mi zajlik benne.
Tehát: ha ez a fiú gép, akkor biztosan nem T-800-as. Egyrészt azért, mert ha az volna, ő már halott lenne. A nyolcszázasok ugyanis képesek érzékelni az ember vegetatív reakcióit: a légzést, az izzadást, még az izom-összehúzódásokat is. Ő pedig ideges lett hirtelen, sőt, egy egész érzelmi vihar végigsöpört rajta, de Lukas mégsem reagált. Tehát nem nyolcszázas; annál is inkább, mivel ahhoz túl vékony, nyeszlett alak: a nyolcszázasok mindig nagydarab fickók, mert kell a hely a titánváznak. A fiú tehát T-1000-es. Lisa nem sokat tudott róluk, csupán annyit, hogy bennük mindent az alakváltásnak rendeltek alá. Az ezreseknek kevesebb érzékük van, nincs radarjuk sem. Nincs infralátásuk, csak a látható fényt érzékelik, azt is valami speciális módon, amihez nincs szükség üveglencsére. Ők ugyanis teljesen fémből vannak. Emellett homogén szerkezetűek: még a processzoruk is nanorészecskék formájában van szétoszlatva bennük.
Alakot váltani viszont jól tudnak: elég hozzáérniük valakihez, és a DNS-mintája alapján pillanatok alatt lemásolhatják a testét. Lisa borzongva gondolt a kézfogásukra: ha Lukas gép, akkor már rendelkezik az adataival. De akkor miért nem ölte még meg? Felvehetné az alakját, és elmehetne a… Aha, csakhogy egyedül nem talál oda a bunkerhez. Nyilván azért van szüksége rá, hogy elvezesse őt oda. És most szépen el is vezeti: jól besétált a csapdába. Egyenesen odamennek, és Lukas megöl mindenkit. Ó, ne, az nem lehet! Megrémült. Valamit ki kell találnia, hogy megmentse a többieket; muszáj: az életük most az ő kezében van. De óvatosnak kell lennie: Lukasnak nem szabad megtudnia, hogy ő már tudja.
Először arra gondolt, simán lelövi a fiút. De ha tényleg gép, akkor villámgyors mozgásra képes. Ő éppenhogy megmozdulna, és máris kapna egy pengét az oldalába: az ezresek egy pillanat alatt át tudnak változni bármivé. És persze az is lehet, hogy ember: azért ezt se szabad kihagyni a számításból. Akkor pedig azért nem kéne lelőni: borzalmas lenne azzal a tudattal élnie, hogy megölt egy embert.
De vajon tényleg lehetséges, hogy ember? Lehet, hogy tévedett, és nincs is semmi baj? Nem, nem, sokkal valószínűbb, hogy gép: túl jó az álcája. Az a seb például nagyon gyanús: biztos csak azért van ott a homlokán, hogy sajnálatot keltsen vele. Lisa bízott az ösztöneiben.
Óvatosnak kell tehát lennie; és még azelőtt meg kell szabadulnia tőle, mielőtt a bunkerba érnének. A kutyák ugyan biztosan megugatnák, ha gép, de akkor már nyitva lesz az ajtó. Lisa elképzelte, ahogy Lukas beront, kezéből pengék nőnek ki, és lemészárol mindenkit. Megborzongott. Ezt nem hagyhatja.
– Fázol? – nézett rá a fiú. Lisa újfent megijedt. – I-igen, kicsit hideg van – dadogta.
– Odaadnám a mellényemet, de fölösleges volna, mer’ nem igazán melegít.
Vagy mert folyékony fémből van, gondolta a lány. – Nem is kell, köszi, kibírom.
– Oké.
Mentek tovább, s Lisa a fiú imbolygó árnyékát figyelte előttük. Közben ismét a könnyei kezdték fojtogatni. Nem elég, hogy meghalt Jane, még ez is! Engedte, hogy rátapadjon egy Terminátor. Ezzel nem csak a saját halálát idézi elő, de elpusztítja a bunkert is, amelyben felnőtt. Hogy lehet ennyire szerencsétlen? Még csak nem is gyanakodott! Pedig Jane érthetően megmondta: „Ne bízz senkiben!” Miért vagy ilyen hülye? Sírni szeretett volna, de nem, most nem lehet.
Csüggedten gondolt vissza rá, milyen jó volt eddig nyugalomban élni. Csak hallgatta a régi történeteket, és nem volt gondja semmire. A tizenhetest még sohasem érte támadás. És most hirtelen itt sétál egyedül a pusztában, oldalán egy Terminátorral, és veszélybe került az otthona is. Látszik, hogy belecsöppent a nagybetűsbe. De miért pont vele történik ez? Mindegy, most már kár bánkódni emiatt: megtörtént, hát megtörtént. Muszáj helytállnia: bajtársai csak benne reménykedhetnek.
Eszébe jutott, hogy tényleg, mi lenne, ha nem a bunkerba menne vissza? Elmehetne másfelé is. De hova? Nem ismeri a környéket, és csak bolyongana összevissza, amíg le nem lőné egy másik tank vagy akármi. Nem, nem, mindenképpen hazamegy: ott legalább emberek vannak, fegyverekkel. Addig pedig kideríti, ki ez a fickó; és ha gép, akkor valahogy lelövi. Lelkiismerete ugyanis nem hagyta nyugodni: azért mégiscsak lehetséges, hogy ember. Van rá esély. Előbb ezt kell tisztázni.
Megköszörülte a torkát, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Úgy döntött, tesz egy próbát.
– Mondd csak, szereted a kutyákat? – kérdezte ártatlanul, mintha csak beszélgetést kezdeményezne.
A fiú felvonta a szemöldökét.
– Öömm… ja, ja, persze.
– Én is. Van egy saját kiskutyám is, még csak négy hónapos. Német juhász kölyök, és Totónak hívják.
– Totó? – Lukas mosolygott. – Jó kis név.
– Szerintem is; Jane találta ki. Emlékszem, szomorú volt, amikor ezt javasolta. Nem tudom, miért… nem mondta meg. De nagyon aranyos kiskutya, állandóan dögönyözöm, amikor otthon vagyok. Alig várom már, hogy láthassam.
– Télleg aranyos lehet… – jegyezte meg Lukas. Lisa várt. Ennyi? Most valami olyasmit kéne mondania, hogy ő is gyakran simogatja az őrkutyákat. De nem mondja. Gyanús. Lisa elkönyvelte magában, majd folytatta a tesztelést:
– Szerinted meddig tart még a háború?
Lukas eltűnődött.
– Hát… amíg le nem lőjük az összes rohadékot.
„Rohadékot!”
Már megint!
– Persze, ez nyilvánvaló – mondta óvatosan. – De szerinted mikor lesz az?
– Hát, talán két-három éven belül.
– Szerintem is – bólogatott Lisa -, az jó lenne. Amúgy… te hány éves vagy?
– Huszonhárom – pillantott oda a fiú. – És te? Bár tudom, nem illik ilyet kérdezni egy lánytól…
– Én tizennégy vagyok. És semmi baj, kérdezd csak nyugodtan.
– Oké.
Hát, ez nem volt túl eredményes párbeszéd, szögezte le magában a lány; nem derült ki belőle semmi. Csupán annyi, hogy Lukas nincs oda túlzottan a kutyákért – de ettől még nem biztos, hogy gép. Lehet, hogy csupán egy magának való fickó. Ám ha mégis Terminátor, akkor jól alakítja a szerepét. Lemásolt valami félénk srácot, és átvette a személyiségét is. Mindenesetre gyanús, az biztos – csakhogy ez kevés. Más módszerhez kell folyamodni, hogy kiderítse az igazságot. Feltehetne még keresztkérdéseket, de a gép – ha az – gyanút fogna. Talán már most is gyanakodik: túl sokat kérdezett. Úgy érezte, mégiscsak a fegyveres megoldás lenne jó. Csak valahogy el kell távolodnia tőle ahhoz, hogy ráemelhesse a puskát.
Lágy ívben elkanyarodott, de Lukas követte.
– Arra lesz a bunker? – kérdezte.
– Ööö, igen – felelte Lisa kelletlenül. – Már alig egy-két mérföld lehet.
– Oké.
Ahh, és mindig ez az „oké”. Lisa elkeseredett. Most mit csináljon? Tényleg közel jártak már; legalábbis az eltelt idő alapján erre következtetett. Azt találgatta, mit tenne Jane ebben a helyzetben. Ő kemény csaj volt; bizonyára nem érdekelné a sebesülés valószínűsége: simán oldalra ugrana, és lesz ami lesz. Összeszorult a gyomra. Neki is ezt kell tennie: tényleg nincs más választása.
Puskáját eddig is két kézben cipelte: most mereven előrenézve kitapogatta a kapcsolót az oldalán, és óvatosan átpöccintette; ezzel kibiztosította a Westinghouse-t. Mintha valami zúgást is érzett volna a kezében. Erősen megszorította a markolatot, lábát felkészítette a hirtelen ugrásra. A hideg ellenére megizzadt, szíve vadul kalapált.
Elképzelte, ahogy vetődik egy nagyot; bizonyára fájni fog a leérkezés. Na és, utána mi legyen? Lőjön, vagy ne? A francba! Ember vagy gép? Ha ember, és megöli, akkor egész életében szörnyetegnek fogja érezni magát: ő is ugyanolyan lesz, mint azok a régi emberek, akik egymást ölték. Ha viszont nem lő, és gép, akkor meghalhat. A francba! Ember vagy gép? Ember vagy gép?
– És hányan laktok ott? – kérdezte Lukas. A lány megijedt. Miért érdekli ennyire? Nem válaszolt: összeszorította fogait, és ugrott.
Oldalra vetődött, s a hátizsákján landolt egy nagy puffanással. A Westinghouse a combjának ütődött, de gyorsan felemelte, s a fiúra szegezte:
– Állj, ne mozdulj! – kiáltotta. – Terminátor vagy? Válaszolj!
Lukas meglepetten állt, a szája is tátva maradt.
– Dehogyis! Mit képzelsz?
– Persze, hogy tiltakozol! Dobd el a fegyvert!
Lukas ledobta a puskáját. – Ha gép lennék, már megöltelek volna, nem?
– Nem érdekel! Nem biztos. Lehet, hogy a bunkerba akarsz bejutni a segítségemmel!
Lukas elgondolkodott.
– Télleg, logikusan hangzik. Nem is csoda, hogy gyanakodsz. De hidd el, ember vagyok!
– Persze, minden gép ezt mondaná. – Lisa kicsit lehiggadt. Nála volt a fegyver, és elég messze feküdt Lukastól. Az ugrástól felkavarodott hamu lassan megült a ruháján.
– És most mi lesz? Lelősz? – érdeklődött a fiú.
Lisa bólogatott. – Az lenne a legjobb.
– Na és ha ember vagyok? Nem furdalna a lelkiismeret?
A lány ledöbbent. Honnan tudja? Nem válaszolt. Pszichológiai hadviselés? A lelkére akar hatni?
– Figyelj, elhiszem, hogy zaklatott vagy – békítgette Lukas -, végül is meghalt a társad. De mondom, ember vagyok!
– Igen? Bizonyítsd be!
Lukas széttárta a karjait. – Hogyan?
– Mittudomén. Vedd le a mellényed!
– Miér’? A Terminátorok igazi ruhát viselnek… Ja, értem. Azt hiszed, T-1000-es vagyok?
– Igen, azt hiszem. Most pedig vedd le a mellényed.
Lukas egy látványos sóhajjal lehúzta elöl a cipzárat, majd kibújt a mellényből. Maga elé dobta. A ruhadarab lágy puffanással ért földet, és felkavarta a hamut. Az lassan szállingózott vissza rá; a mellény nem változott át. Nem fémből volt.
– Na, elégedett vagy?
Lisa összezavarodott. Előfordulhat, hogy egy ezres ruhát vesz fel? Ezzel feladja a gyors alakváltoztató képességét. De mi van akkor, ha már hetek óta ezt az alakot viseli, és nem is tervez változtatást? Akkor lehetséges, hogy felveszi a ruhát; főleg, ha annak zsebeiben hasznos dolgok lapulnak.
A fiút nézte, aki soványabbnak tűnt a mellénye nélkül. Tényleg, hogyan bizonyíthatná be? Vetkőztesse meztelenre?
– Akkor sem hiszek neked. Ezzel nem győztél meg.
– Akkor micsináljak? Mondjam el életem történetét? De mi van akkor, ha csak kitalálom?
Na ez az. Mit csináljon? Eddig minden jel szerint ember. Mi szól ellene? Az az egy szó, hogy rohadék? Nem viszed kicsit túlzásba a paranoiát? Úgy gondolta, nem. Sőt, Jane már a találkozáskor kivallatta volna a fiút, és nem sétált volna mellette bambán, mint egy birka, mérföldeken keresztül. A francba.
– Figyelj csak – szólt Lukas -, van egy ötletem. Arra gondoltam, hogy ugyebár a T-1000-esek nem tudják irányítani azt, ami már elszakadt a testüktől. Namármost: az ujjamat azér’ nem akarom levágni, de mi lenne, ha csak megvágnám magam? A vércseppekből láthatnád, hogy ember vagyok.
Lisa felélénkült. Végre egy jó ötlet.
– Rendben – bólintott. – Vágd meg magad.
– Igen ám, de elhagytam a késemet a menekülésben. Ideadnád a tiédet?
Lisa a homlokát ráncolta. Újabb trükk? Előhúzta kését.
– Odadobom. De semmi hirtelen mozdulat!
– Oké, oké.
Odadobta neki, közben minden pillanatban készen állt a tüzelésre. Lukas elkapta a kést.
– Várj, keresek valami fémdarabot vagy ilyesmit – mondta, majd lehajolva járkálni kezdett. Lisa bekapcsolta neki a puska fényszóróját.
– Kösz!
Hamarosan talált egy lapos követ a talajban, és lesöpörte róla a hamut. Lisa is közelebb húzódott, de a csövet nem vette le róla.
– Na, már úgyis van rajtam pár seb, eggyel több vagy kevesebb nem is számít – mondta ideges mosollyal a srác. Lisa mereven figyelte. Lukas látta, hogy nem talált célba, így egyszerűen csak lehajolt, és megvágta az ujját. A fehér fényben látszott, ahogy a sötét cseppek lehullanak a kőre.
– Jó – mondta a lány. – Most pedig menj hátrébb.
Lukas engedelmesen hátrébb araszolt. Lisa odament, és fegyverét a fiún tartva megérintette a folyadékot, majd egymáshoz dörzsölte ujjait. A ragacs már hideg volt a kőtől, de vörös színű, sűrű állagú. Még meg is ízlelte, és a fémes-sós íz a nyelvébe mart. Tényleg vér volt.
Elgondolkodva nézett fel a fiúra. Higgyen neki? Merjen bízni benne? Ne légy már hülye! Inkább örülj! – szúrt bele lelkiismerete, és ő megkönnyebbült. Minden rendben. Leengedte a fegyvert.
– Jól van, ember vagy, ne haragudj. Totál hülye vagyok.
– Nem, nem, semmi baj! – szabadkozott a srác. – Jól tetted.
– Nem – rázta fejét a lány, miközben felállt. – Túlzásba vittem a gyanakvást. Tudod, Jane azt tanította nekem, hogy mindig legyek paranoiás, és ne bízzak senkiben. Azt hiszem… azt hiszem, még meg kell tanulnom, hogy ne fogadjam el minden szavát. A saját fejemmel kell gondolkodnom.
– Nem, tényleg semmi baj – nyugtatta meg a fiú. – A nyílt terepen télleg kóborolnak Terminátorok, és csak az marad életben, aki mindig résen van. Én… én is parázok tőlük. Semmi gond.
Visszament a mellényéért, majd felvette a fegyverét is; közben az ujját szopogatta. Lisa kikapcsolta a reflektort.
– Mehetünk?
– Ja-ja, itt vagyok – mondta a fiú, ahogy mellé ért. – Tessék – adta vissza a kést. Folytatták az utat.
Lisa szörnyen érezte magát: majdnem gyilkossá vált. De tudta, hogy Jane nem haragudna rá. Sőt, ő lehet, hogy lelőtte volna a fiút, és csak utána sajnálkozott volna, amikor kiderül, hogy ember. Jobb félni, mint megijedni: Lisa úgy érezte, nem hibázott. Sőt: valami halvány gyanú még mindig benne motoszkált – ám ezt sietve elfojtotta magában. Nem lehet ennyire bizalmatlan!
Előttük feltűnt az ismerős betonhalmaz, ami a bunkert rejti. Tíz perc, és odaérnek. Megkönnyebbült: végre otthon. Csak hazatalált.
Igen, még meg kell tanulnia bízni is az emberekben. Hallgatnia kell az ösztöneire, és nem csak a bemagolt tananyagra. Jane jó harcos volt, de neki mást súgtak az ösztönei: azt, hogy mindenki ellenség, akit nem ismer személyesen. Sőt, talán még az is: ő nem bízott senkiben. De ez olyan bonyolult! Honnan tudhatjuk, kiben bízhatunk? Honnan tudhatjuk, ki hazudik nekünk, és ki mond igazat? Hisz annyi emberrel találkozunk életünk folyamán! Van, akit utálunk, van, akit szeretünk, de egy a közös: kapcsolatba kerülünk vele. Honnan tudhatjuk, ki mit gondol, miközben mosolyog ránk? Tényleg az a megoldás, hogy nem bízunk senkiben? Úgy gondolta, nem. Nem lehet paranoiában élni: igenis kockáztatni kell. Jane jó harcos volt, de ebben az egyben tévedett. Ő lelőtte volna ezt a fiút, márpedig kiderült, hogy ember. Most pedig csatlakozni fog a csapatukhoz. Lehet, hogy kissé ügyefogyott meg félénk, de idővel jó harcos válhat belőle. Sőt, még össze is barátkozhatnak. Sőt… Lisa oldalra sandított: Lukas egykedvűen lépkedett mellette. Egy fejjel magasabb volt nála, és bár borostás, viszonylag jóképű. És nem csak a harc van, időnként magunkra is szánnunk kell egy kis időt. Ha jobban megismeri őt, előfordulhat, hogy megszereti. Végül is már tizennégy éves: most már ilyesmire is gondolnia kell. Jane-nek ebben igaza volt.
Mindegy… Most hazamegy, bemutatja Lukast, elsírja Jane halálának történetét, aztán néhány emberrel visszamegy, és eltemetik őt. Utána pedig alszik egy nagyot: megérdemli. Már amúgy is olyan fáradt, hogy majd’ összeesik. Remélte, hogy most már békében hazaér, és nem jön közbe semmi más.
A pusztaság közben véget ért, és a romok közé jutottak. Jól van, már csak pár perc. Odafordult Lukashoz, hogy tájékoztassa erről – ám ekkor ijedten megtorpant.

Balról egy Terminátor közeledett a romok között. A fém csontváz precízen lépkedett a betontörmelékben, kezében puskát vitt. Feje lassan nézett körbe, a vörös szempár áldozatra vadászott. Lisa némán megragadta Lukas mellényét, és behúzta egy törmelékhalom mögé.
– Mi van? – kérdezte fojtottan a fiú.
– Psszt! Terminátor!
Óvatosan kilestek a halom fölött. A kiborg jobb felé sétált a holdfényes tájon, s már majdnem eléjük ért. Lisa tudta, hogy elengedhetné harc nélkül is, de túl közel volt a bunkerhez. Szíve kalapált. Felpöccintette a kapcsolót az M-25-ös oldalán. Eljött az ő ideje.
Lukasra pillantott.
– Jól van, lőjük le.
A fiú habozott. – Hol van a bunker?
Mi az, berezelt?
– Nyugi, már közel van, ne félj – suttogta a lány – elintézzük ezt, és már megyünk is. Csak egyedül van, nem lesz nehéz. Várj, amíg szólok.
Ügyelve arra, hogy ne csapjon zajt, levette a nehéz hátizsákot, aztán felfeküdt a halomra. Célba vette a gépet. Az éjjellátó zöldes ragyogásában a célkereszt melletti skála tizenegy impulzust jelzett. Talán elég lesz; főleg, ha Lukas is besegít. A célkeresztet ráirányította a Terminátorra. Végre eljött az alkalom: ő is leszedi az elsőt. Remélte, hogy Jane figyeli odafentről, és drukkol neki: Lisa továbbra is szeretettel gondolt mesterére. A középpont megpihent a gép felsőtestén. Ő a ravaszra helyezte ujját. Mindig a fejüket lődd, ott van a processzoruk! – jutott eszébe az intés. Bocs! Feljebb emelte a célkeresztet, a csillogó fémkoponyára. Rendben.
– Most! – súgta, és meghúzta a ravaszt. A fegyver megremegett, és tup-tup-tup-tup!, a fázismodulált plazmasugarak megsorozták a kiborgot; az összeroskadt. Megvan!
Mosolyogva nézett Lukasra – de az még mindig őt bámulta.
– Mi az, miért nem lőttél? – csodálkozott Lisa. – Lemerült a teleped?
– Hol van a bunker? – kérdezte Lukas remegve.
– Nyugi, mondom, hogy közel. Megijedtél? Már semmi baj, sikerült…
Lukas magához rántotta Lisát a ruhájánál fogva:
– Pontosan hol? – rimánkodott teljes pánikban. – Nem akarok megdögleni!
Lisa most látta először a fiú szemét ilyen közelről. Barna volt, a fehérjében apró hajszálerek… de üresen csillogott. Élettelen volt, akár egy játékbaba tekintete. A lánynak a lélegzete is elakadt a felismeréstől: egyszerre minden érzése és gondolata jéggé fagyott. A szem a lélek tükre – és Lukasnak nem volt lelke.
Végre nagy nehezen megtalálta a hangját.
– Nem mondom meg! – sziszegte. Megmarkolta pisztolyát, és a tokon keresztül Lukas hasába lőtt. A fiú felvisított – elektronikus hangon -, és elengedte a ruháját. Ő nyomva tartotta a ravaszt. Lukas a lila sugarak villogásában kapálózott, miközben teste fémesen hullámzott a mellény alatt.
A lány abbahagyta a tüzelést, és felszökkenve hátrébb lépett. Egy krómszínű emberalak feküdt a halmon, csillogó testétől csak fekete mellénye ütött el. Lisa megszédült, alig hitte el, amit lát. Pedig mindvégig érezte! Pontosan tudta!
A hullámzás végül megszűnt, és a színek visszaszivárogtak a fém felszínére: ismét Lukas feküdt ott. Lisa előhúzta pisztolyát a szétolvadt tokból, és folytatta a tüzelést. Lukas felállt, és megindult felé a plazmaáradaton keresztül; közben levette mellényét. A színek ismét eltűntek róla, és csak egy krómszínű fémember maradt. Lisa kétségbeesett: a pisztoly csak tizenöt wattos, nem negyven, mint a puska: ez csak lelassítja a gépet. Hátrált, közben folyamatosan lőtt. A markolat melegedni kezdett. A pisztoly gyenge, ráadásul hamar túlmelegszik: egyetlen esélye, ha eljut a bunkerig. A sugarak folyamatosan csapódtak bele a gép felsőtestébe, a fém körkörösen hullámzott alattuk: akár a vízgyűrűk egy pocsolya felszínén. Az alakon látszott, hogy nehezére esik szilárdnak maradni: lábai minduntalan össze akartak esni alatta, de mindig kiegyenesedett, és folytatta az utat. Kevés a tizenöt watt! Lisa hátrált, amerre a bunkert sejtette, bakancsa alatt ropogtak a csontok. Miért nem jön már valaki? Nem hallják a csatazajt?
A pisztoly elhallgatott. Lisa egy sikkantással ránézett: az oldalán lévő kijelzőről eltűntek a csíkok: lemerült a telep. Jaj, ne! Rémülten hátrált tovább. A higanyos hullámzás megszűnt, és a fémtömb testmagassága lecsökkent. Ismét emberalakot öltött, és visszatértek rá a színek; de ruhája most szürke-fekete lett. Arca sima, világos, haja szőke, hosszú: Lisa döbbenten ismerte fel benne önmagát. A jelenés elmosolyodott.
– Most már úgyis meghalsz – mondta az ő lányhangján. – Áruld el, hol van a bunker!
Csak le akar bénítani! – sikoltotta egy hang, és Lisa megszaporázta a lépteit.
Elbotlott valamiben, és háttal a földre huppant. Oldalra kapta a fejét: egy vigyorgó fémarc nézett vele szembe: a lelőtt Terminátor. Szeme kihunyt.
A T-1000-es közben majdnem odaért. Kezei megnyúltak, pengeélesek lettek. A Lisa-arc komorrá vált.
Lisa végigfuttatta szemét a fekvő titánvázon: a fej oldala egyetlen izzó kráter, ahol eltalálta, alatta a masszív mellpáncél, a robotkarok – és a puska! Odavetődött, és megragadta a vaskos fegyvert, ám az nem moccant: a kéz még mindig szorította.
Az ezres odaért, és meglendítette egyik pengéjét. Lisa felfeszítette a puska csövét, és a fémujjal együtt nyomta meg a ravaszt. A puska felvijjogott, és a forró sugarak belecsapódtak a fémemberbe. Az visítva összeesett, a zuhanó penge a lány arca előtt süvített el. Ő felsikoltott ijedtében, és követte a földre omló masszát a sugarakkal. Az visítva-kapálózva olvadt tovább, és vörösre hevült; majd elhallgatott, és vonaglása is megszűnt. A sugarak csak záporoztak tovább a pocsolyára; már sárga lett, és gőzölögve, forrón bugyogni kezdett. Lisa csak ekkor engedte fel a ravaszt.
Megkönnyebbülten omlott a géptestre, fejét is letette. Vége van. Szíve kalapált. Szaporán lélegzett, majd egyszerre sírva fakadt. Zokogott, könnyei a titánvázra folytak. Most jött ki rajta minden feszültség, amit eddig visszafojtott; most már a belső hangok sem tudtak parancsolni neki. Csak sírt, még perceken keresztül egyfolytában.
Aztán megtörölte arcát, és feltápászkodott a hideg fémvázról. A polialoid-tócsa elé állt. Az olvadék sárgán izzott, a felszálló hő meglibegtette a lány hajszálait. Arcán narancs fény tükröződött, szeme csillogott. Lelkében vad harag támadt fel az eddigi félelem helyén. Lukas becsapta őt, és meg akarta ölni, méghozzá a bajtársaival együtt. Szemét mocsok: csak megjátszotta a jó fiút. Elhitette vele, hogy ember, ő pedig hitt is neki. Megbízott benne. Nem is tudta, hogy Lukasra haragszik-e jobban, vagy önmagára. Érezte, hogy gép, mégis hagyta magát félrevezetni – ráadásul Jane tanításait is kétségbe vonta. Ó, te hülye… Elkeseredett. Jane… Neki volt igaza mindenben. Szóval akkor kiben is lehet megbízni? Jane jól tudta. És ő nem hitte el.
Igen, nagyon hülye volt, de mindegy: ezentúl minden másképp lesz. Ezentúl hallgatni fog az ösztöneire, határozottabb lesz, és… és felnőtté válik. Ideje elhagyni ezt a naiv gyermekkort.
Igen, ez lesz, bólogatott önmagának; meg kell komolyodnia: ez a világ nem szereti a gyerekeket. Lukas izzó maradványaira nézett. Csak egy gép, amit el kell rontani, jutott eszébe. Tényleg csak annyi. De még sok van belőlük. Túl sok ahhoz, hogy lazíthasson, és nyugodtan élhesse az életét ezután. Elfintorodott, és a lelkében összegyűlt minden haragot és gyűlöletet egy szóba sűrítve köpte a tócsára:
– Rohadék!

EPILÓGUS

Attól kezdve Lisa megváltozott. Miután a bunkerba ért, részletesen elmesélt mindent: a kutyát, a tankot, Jane halálát, Lukas próbáját, a Terminátor lelövését, majd a végső küzdelmet; hangja monoton volt, szinte érzelemmentes. Butters parancsnok kiküldött egy csapatot a felrobbant HK-hoz, és hazahozatta Jane holttestét. A tapasztalt katonaszemek azonnal felismerték, amit Lisa nem láthatott: hogy Jane halálát nem a robbanás okozta, hanem egy szúrás a hasában. Lukas ölte meg őt, aztán csatlakozott Lisához, hogy egy bunkerba is eljusson. A lány emlékezett a nő utolsó szavaira: Vigyázz magadra! Ő ezt akkor csupán általános búcsúzásként könyvelte el, pedig konkrét jelentése volt. Jane látta a gyilkosát.
A parancsnok hitetlenkedve hallgatta, hogy a gép vérzett. Megvizsgálták a küzdelem helyszínét, és egy vértócsát találtak a törmelékhalom mögött, ahol Lisa először belelőtt. Az analízis során kiderült, hogy ugyanaz a klón-vér, amit a nyolcszázasok is használnak az álcázószövetükben, csak annál erősebb szagú. Lehetett Lukas testében egy speciális tartály, ami vért tartalmazott, és képes volt a testtel együtt formálódni. A parancsnok véleménye szerint az a vér olyan erős szagú volt, hogy ha a gép magára kente volna – mondjuk sebesülést imitálva -, akkor valószínűleg a kutyák sem ugatják meg. Az új típust béta-változatnak nevezték el, és rádión tájékoztatták róla Connor tábornokot. Ő szervezett kutatásba kezdett, és talált is egy üzemet, amely független volt a Skynettől, és ezt az új típust termelte. Felrobbantották azt a gyárat is, így végre minden gépi létesítmény elpusztult.
Lisát a parancsnok tizedessé léptette elő bátorságáért, kitartásáért, és amiért élete kockáztatásával is megvédte a bunkert. John Connor később személyesen is meglátogatta a hőst, és érdeméremmel tüntette ki a béta-változat felfedezéséért. A tábornok sejtése szerint a gépek invázióra készültek az emberek ellen, hogy visszaszerezzék az uralmat, és csak Lisának köszönhető, hogy ez nem következett be. A lány vonakodott, de végül elfogadta a kitüntetést. Bár nem vallotta be, az volt életének legszebb napja: a nagy Sarah fia, a legendás Connor tábornok eljött hozzá, hogy kezet fogjon vele.
Lisa híre elterjedt a gerillák között. A bunkerekben mindenki egy tizennégy éves lányról kezdett suttogni, aki lelőtt két Terminátort az első bevetésén. Persze ezekben a történetekben ő időnként tizenhárom, sőt tíz évessé is vált, és néha három Terminátort is megölt. Azt rebesgették, hogy nem fél semmitől, és önként jelentkezik a legveszélyesebb feladatokra is. Ez igaz volt. Tizenkilenc évesen már őrmester lett, és a gépek irtása mellett fiatalok kiképzésével is foglalkozott. Ők maguk között „Miss Terminátor”-nak nevezték őt, és úgy írták le, mint „érzéketlen gyilkológépet, akinek semmi humorérzéke sincs”. Való igaz, hogy Lisa komolyabbá vált, de nem csoda: az a borzalmas éjszaka örökre nyomot hagyott a lelkében. Rémálmaiban gyakran felbukkant az az élettelen szempár, amely úgy nézett ki, mintha odafestették volna az arcra. Csak olyankor sírt: de egyébként senki emberfia nem látta többé a könnyeit.
Jane emlékét megőrizte szívében, és megfogadta utolsó tanácsát. Tanítványai nem értették, mitől ilyen ellenséges a természete, pedig a magyarázat egyszerű volt: többé nem bízott meg senkiben.
2036-ban aztán véget ért a háború. Elmúlt a hosszúra nyúlt sötétség, és felvirradt egy szebb világ hajnala. De ez már nem tartozik ehhez a történethez.