Hajnal előtt – 1. rész

– Kyle, a nők a te idődben… Milyenek?
Reese vállat vont. – Jó harcosok.
/Terminátor I./

Los Angeles, 2030 április 15, 03:18

A földbe ásott lyukban lobogott a tűz, a rajta fekvő rácsot már koromfeketére perzselték a lángok. A két nő egymással szemben ült, és a melegített konzervekből falatozott. Éjszaka volt, és a tüzet azért gyújtották egy gödör mélyén, hogy a még portyázó gépek hőérzékelői nehezebben találják meg őket. Egy éve még nem mertek volna ilyet tenni, hogy tüzet gyújtanak a szabadban, de most már ezt is megengedhették maguknak. A déliek fekete-szürke foltos egyenruháját viselték. Jane túl volt már a negyvenen, Lisa alig múlt tizennégy. Szőke haját egyszerűen lófarokban viselte, míg Jane-é férfiasan rövidre volt nyírva. Hajuk csapzott, arcuk piszkos, testük mosdatlan – háborúban nehéz nőnek lenni.
Míg falatoztak, Jane egy régi történetet mesélt; Lisa elmélyülten hallgatta. A nő arcán vöröses fény tükröződött, szeme csillogott, amikor felpillantott egyszer-egyszer. Ahogy beszélt, szája mellett egy hosszú, fehér forradás mozgott: állítólag repesz hasította végig az arcát évekkel ezelőtt, amikor felrobbant mellette egy Ezüsthernyó.
A lány szeretettel nézte társát, és időnként bólintott egyet, hogy mutassa, figyel; közben a gőzölgő vagdalthúst eszegette vadászkésével. Nem volt egy csúcs kaja, de változatosságot jelentett a sült patkányhoz képest. A nő lassan beszélt mély hangján, belemenve a részletekbe is, ahogy szokta. Szó mi szó, volt tehetsége a meséléshez:
– …ott álltam az esőben egyedül, körülöttem lángoltak a romok. A HK-k akkor már szerencsére elrepültek. Még kábult voltam az ájulástól, és mindenem fájt; a szemembe folyt a vérem, meg az esővíz. Botladoztam a bunker maradványai között, és próbáltam keresni valakit, bárkit, aki még túlélte a támadást. De senki. A tüzek lángoltak, az eső sem tudta eloltani őket.
Ahogy így mentem, egyszer csak megláttam egy Terminátort az esőfüggöny mögött. A gép is észrevett engem, és megindult felém. Nála se volt fegyver, és hiányzott a bal karja: valószínűleg a robbanás szakította le azt is. A titánvázon csillogott a tűzfény, és víz folyt végig rajta. És én csak álltam ott, mint egy betonoszlop, és nem bírtam megmozdulni a rémülettől. Még sose láttam Terminátort ilyen közelről, új volt nekem ez a dolog: addig csak HK-kal találkoztam. A gép mint egy fém csontváz lépkedett felém, és én a szemét néztem. Úgy éreztem, a Sátán tekintetébe bámulok. Szemei vörösen izzottak a sötét gödrök mélyén, gonoszul, mintha belém látnának. Nem pislogott velük, ezért teljesen élettelenek voltak: csak két infrakamera egymás mellé építve. Ezt tudtam, de nekem akkor is szemeknek tűntek. Egy gép, ami ember alakú… csak bámultam megbabonázva, érted? Azóta is szégyellem magam, ha csak rágondolok. De mindegy, fiatal voltam még. Ja, és azóta már megtudtam, hogy ezt szándékosan csinálják a rohadékok: tehát ha találkozol eggyel, ne nézz a szemébe! Csak lődd le, és kész. Na, szóval már nagyon közel volt, annyira, hogy a szervók vinnyogását is hallottam, amikor felemelte a karját, hogy megöljön. Fémarca úgy vigyorgott, mint egy koponya. Ekkor végre magamhoz tértem, és hátrálni kezdtem a törmelékben. Ő követett. Megfordultam, és elfutottam, botladozva a holttestek között. Ott feküdt mindenki, az egész szakasz, és áztak az esőben: borzasztó látvány volt, képzelheted. Én elcsúsztam a sárban, bele egy pocsolyába. Feltápászkodtam, és rohantam tovább. Eljutottam a bunker bejáratáig. Az őrök is halottak voltak, egyikük a légvédelmi ágyúra dőlt. Megfogtam a vállát, és óvatosan a földre engedtem. Jó barátom volt. A kurva sugárzás miatt csonka lábbal született, ezért soha nem volt járőrözni: a kapuban őrködött. Alig húsz éves volt csupán. A Terminátor közben sietett felém. Megfogtam a plazmaágyút: a lámpája égett, tehát nem lőtték szét, szerencsére. Egy Defender 80-as volt, amit egy Mark 6-osból szereltünk ki, és átalakítottuk kézi használatra – a saját fegyverüket használtuk ellenük. Ki volt biztosítva, és ha jól emlékszem, még volt benne vagy százötven impulzus. Gyorsan a kiborg felé fordítottam, és belelőttem pár sugarat. Nyolcvan wattos volt, képzelheted mi történt: a gép felszikrázott, és hátratántorodott a lövések erejétől. Ezen felbátorodva dühbe gurultam, és ujjamat a gombon tartva hosszú sorozatot engedtem bele. Dögölj meg, te rohadék: engem ugyan nem kapsz el! Ekkor jöttem rá, hogy ordítok. A gép összecsuklott, elterült a földön. Remek.
Leakasztottam a Defit az állványról, és odacipeltem hozzá. Nehéz volt mint a dög, de nem találtam mást; és különben is, ez volt a legjobb fegyver akkoriban. A rohadék ott hevert a sárban, felsőteste tele volt izzó, olvadt lyukakkal, foltokkal, melyeken sistergett az eső. Nem mozgott, de még működött: szemei továbbra is égtek – valószínűleg csak a motorikus központot találhattam el. Jegyezd is meg, mindig a fejüket lődd! Ott van a processzoruk. Na szóval: odaléptem fölé, és az arcába bámultam, azzal az érzéssel, hogy legyőztem. Vörösen bámult fel rám, de semmi, semmi érzelem nem jött a tekintetéből: egyszerűen undorító volt. Ráébredtem, hogy ez tényleg csak egy gép, egy halom titán meg áramkör; csupán hitvány másolata az embernek, de soha nem érhet fel hozzá. Ekkor már nem féltem tőle: inkább csak gyűlöltem, zsigerből. Csak egy gép volt, amit el kell rontani. Fölé lógattam a fegyvert, és egy villogó sorozattal szétolvasztottam a fejét, hogy ne kelljen látnom a szemeit.
Felsóhajtott, és a lányra nézett: – Az volt az első Terminátorom. Azóta több száz rohadékot kinyírtam már, de úgy hidd el, az a szempár a mai napig bennem ég. Kiráz a hideg, ha csak rágondolok.
Lisa odanyúlt, és megszorította a kezét.
– Erős voltál. A nagy Sarah büszke lenne rád.
Jane elmosolyodott. – Tudom, én is így érzem. De a Defi nélkül nem lett volna esélyem.
Hallgattak, a tüzet bámulták szótlanul.
– Akkor jelentek meg ezek a mocskok – folytatta aztán Jane. – Huszon-valahány éves voltam; talán tíz évvel lehettem idősebb, mint te most. Hamarosan neked is szembe kell nézned az első Terminátoroddal.
Lisa bólogatott: – Tudom… De nekem talán könnyebb dolgom lesz. Mit mondtak, mennyi van még belőlük?
– Azt senki sem tudja – ingatta fejét a nő -, de rengetegen lehetnek. Jobb, ha ebből indulunk ki.
– Igen, igaz – bólintott a lány. Tényleg sokan lehetnek még. Amikor John Connorék tavaly nyáron behatoltak a Skynet központjába, és felrobbantották az egészet, a gépgyárak azonnal leálltak mindenhol: azok közvetlen központi irányítás alatt álltak. A biztonság kedvéért azonban Connor csapatai sorban fel is robbantották mindegyiket – a gépek utánpótlása így végleg megszűnt. A megmaradt Mark 7-es és 8-as repülő HK-kat pár hónap alatt leszedték az emberek vállról indítható rakétákkal és tankokból kiszerelt plazmaágyúkkal – azoknak nem sok eszük volt. A földi egységeknek – a HK-tankoknak és a Terminátoroknak – azonban fejlettebb gépi agya van, és többen is vannak, ezért még mindig veszélyt jelentenek. Amíg nem pusztítják el azokat is, addig nem jöhet el a béke.
– És mi lesz akkor, ha az összeset elpusztítottuk? – fordult Jane-hez. – Mi lesz velünk azután?
– Azután? Mármint ha az összes létező gépet kinyírtuk?
– Igen.
– Akkor majd szépen lassan újra felépítjük a civilizációnkat, és folytatjuk a huszonegyedik századot. Véget ér az emberiség legsötétebb időszaka, a harmadik világháború, ami több mint harminc évig tartott… – Sóhajtott. – Belegondolni is rossz. De hamarosan vége. Alig várom már.
– Én is – helyeselt a lány. – Kíváncsi leszek arra a világra.
– Lehetsz is. A te generációd feladata lesz az újjáépítés. És tudod, nem csak az épületeket kell pótolni, hanem a népességet is.
Lisa elpirult.
– Jól van na, tudom. Légyszi hagyjuk már ezt a témát.
– Rendben – mosolygott a nő. Ezzel mindig zavarba tudta hozni: főleg, amikor a tizenhatévesen szülő lányokról beszélt. Tekintete a földön árválkodó konzervdobozra tévedt:
– Na, megetted? Akkor ideje továbbmenni, túl sokáig voltunk egy helyen.
– Felőlem mehetünk – vont vállat Lisa.
Felálltak. Lisa elpiszkálta a rácsot a lyukról, majd földmorzsákat szórtak a gödörbe a bakancsukkal, és beledobálták a konzervdobozokat is. A tűz elaludt. Jane a hátára kapta közös hátizsákjukat, aztán felvették fegyvereiket is a földről.
– Nézd, egy kutya! – szólt meglepetten a lány.
Jane odafordult: tényleg egy kutya jött feléjük. A nagytermetű német juhász farkcsóválva közeledett, nyelve lógott. Fülei hegyes háromszögekként meredeztek.
– Ezt a mázlit! – örvendezett Lisa. – Ő segíthet nekünk a járőrözésben, utána meg haza is vihetjük! Úgyis kevés őrkutyánk van. – Leguggolt, és mosolyogva várta a közeledő ebet. Hirtelen plazmasugarak csapódtak bele, és az állat egy visítással felbukott.
– Nee! – kiáltott Jane-nek. A nő kezében tartotta M-25-ösét. – Miért lőtted le?
– Gyere, és figyelj – mondta Jane. Odamentek, ahol a kutya feküdt. De az nem kutya volt: egy szürke, vonagló higanytócsa maradt a helyén. A nő beleeresztett még egy sorozatot, mire a mozgás abbamaradt, és az izzó fém magasra fröcsögött.
– Egy T-1000-es? – hüledezett a lány. – Honnan tudtad?
– Nem tudtam – felelte a nő. Szenvtelen hangja ellenére láthatólag ő is megkönnyebbült. – De van egy alapszabály, amit úgy látom, még mindig nem tanultál meg. Légy paranoiás! Ne bízz senkiben és semmiben, amivel a pusztaságban találkozol! Ezek a szemetek bármilyen alakot felvehetnek: a tiédet is, az enyémet is. Megértetted?
– Igen – felelte Lisa megszeppenve.
– Kétféle ember van: a paranoiás és a halott; harmadik lehetőség nincs. Te melyik akarsz lenni?
– A paranoiás.
– Na látod.
Lisa a higanytócsát nézte. A gép vagy mi nem mozdult. Ezt megúszták: biztosan megölte volna őket. És ő még haza akarta vinni… De várjunk csak! Csodálkozva fordult Jane-hez:
– Azt hittem, ezekből csak néhány darab létezett!
A nő elfintorodott.
– Az a baj, hogy én is. Connorék találkoztak ilyenekkel, messze északon, amikor felrobbantották a Skynetet. Errefelé még nem látott senki ezreseket; úgy látszik, mégis vannak, a rohadt életbe. Tájékoztatnunk kell róla a parancsnokot.
Ismét levette hátizsákját, és kihalászta belőle a rádiót. Kihúzta az antennát: csak statikus sercegés hallatszott. Lenyomta a gombot, és beleszólt:
– Cordell hívja az Árnyék tizenhetes bázist. Cordell hívja az Árnyék tizenhetes bázist. Jelentkezz!
Sercegés után egy spanyol akcentusú, unott férfihang szólalt meg:
– Itt az Árnyék tizenhetes. Azonosítsa magát. Vétel.
Jane lenyomta a gombot.
– Itt Cordell, Jane, FT66372. Vétel. – Sssrrrr…
– Ismételje a kódot. Vétel.
– A kód FT66372. Vétel. – Ssssssrr…
– Elfogadva. Hello, nagylány! Adom a parancsnokot.
– Kösz, Ramirez, várok.
Néhány másodpercnyi zörej után egy másik, erélyesebb hang szólalt meg:
– Itt Butters parancsnok. Jelentsen, őrmester! Vétel.
– Jelentkezem, uram. Lisa és én az előbb találtunk egy T-1000-es modellt a délkeleti hetvennyolcas szektorban. Sikerült felismernünk és megsemmisítenünk. Vétel.
– Micsoda? Itt, a közelben? Biztos benne?
Jane bólogatott.
– Mi is csodálkoztunk, uram. De egész biztos. Vétel.
– Rendben; köszönöm az információt, továbbítani fogom a parancsnokságnak. Nem sebesültek meg?
– Nem, uram, jól vagyunk. Vétel.
– Jól van, szép munka volt. Térjenek vissza a bázisra! Ne kockáztassanak többet. Végeztem.
– Köszönöm uram, értettem, vissza a bázisra. Vétel vége.
Visszatolta az antennát.
– Hát, akkor nem megyünk tovább – nézett a lányra. – Ennyi volt a járőrözés.
– Nem baj, nekem elég volt ennyi is.
– Azt elhiszem.
Visszarakta a rádiót, majd felvette hátizsákját.
– Na jól van, most már mehetünk.

Útra keltek. Átvágtak a néhai parkon a betondzsungel felé, ahol már nem lehet lyukat ásni a földbe: ott aszfalt borít mindent. Leléptek az országútra, és azon mentek tovább. Szétrozsdásodott autóroncsok mellett haladtak el; némelyikben emberi csontvázak ültek a törött szélvédők mögött.
Az atomháború váratlanul csapott le a világra, amikor a Pentagon szuperkomputere, a Skynet önállósította magát. Mindössze egy napig tartott a pokol, de ezalatt hárommilliárd ember pusztult el. A civilizáció eltűnt, helyén csak hamu és romhalmaz maradt. És a tájkép harminc év alatt sem változott sokat: csak a csontvázak lettek egyre többen, no meg a gépek roncsai. A háborúban megszűnt minden társadalmi rendszer, és eltűnt a különbség katona és civil között is – mindenki harcolt, aki élni akart. Az emberiség őskori szintre süllyedt vissza, ahol már csak egy dolog számít: a túlélés. És az nem sokaknak sikerült.
Az aszfaltot koponyák, csonthalmok és fémhulladék borította; a szél szürke hamuörvényeket sodort az úton. Elmentek egy drótkerítés meg egy horpadt fémtábla mellett. A holdfényben kivehető volt a felirata is: EL PUESTA MOTEL. Csak ennyi maradt belőle: az épület maga a földdel vált egyenlővé. Előttük a táj kékesen derengett a holdfényben, akár egy temető; a toronyházak romjai úgy álltak ott, mint valami ősi sziklatömbök, melyeket simára csiszolt a homokvihar. Tízmillió halott lélek nyüszített a szélben.
Lisa nem érzett semmi különöset: ő ebben a környezetben nőtt fel. Jane-ről tudta, hogy a háború előtt született, ezért neki bizonyára fájdalmat okoz ilyennek látnia a várost; talán még ennyi idő után is. Gyakran kérdezgette, milyen volt azelőtt, és Jane szívesen mesélt is – bár olykor könny csillogott a szemében. Állandóan a kemény nőt alakította, de a mélyben megmaradt annak a kilencéves kislánynak, aki körül felrobbant a világ. Lisa szerette Jane-t, aki anyja helyett is anyja volt. Amikor a bunker melegében pihentek, gyakran suttogtak a múltról, halkan, nehogy felébresszék a többieket. A csendben néha a patkányok motozását is hallani lehetett. Jane elmondta, hogy régen még zöld volt a fű, nem fekete, és sok-sok ember sétált az utcán színes ruhákban, napszemüvegben. Az úton autók gurultak, és mindben zene szólt. Lisa sohasem hallott zenét, és nehezen értette meg, mi is az. A filmekről nem is beszélve.
Később, ahogy tudata megnyílt, érdeklődése egyre inkább az emberek felé fordult. Álmélkodva hallgatta, hogy az Ítélet Napja előtt ők egymás ellen harcoltak, egymást ölték háborúikban. Alig akarta elhinni, de Jane kitartóan bizonygatta, hogy így volt. Mesélt a világháborúkról, Vietnámról, az Öböl-háborúról, a fegyverkezési versenyről; ezeket neki is az idősebbek mesélték kamaszkorában. Az emberek állandóan új fegyvereket találtak fel, hogy segítségükkel hatékonyabban gyilkolhassák egymást: ennek köszönhető a Skynet, és így az atomháború is. Lisa nem értett meg mindent, de a történetből levonta magának a tanulságot: az emberek totál hülyék. De talán most tanulnak a hibájukból.
Átmentek egy útkereszteződésen. Kikerülték a felfordult autóroncsokat, melyeket még az atomrobbanások lökéshullámai sodortak el, és átlépték a vastag vezetékeket, jelzőlámpákat. A járdán mentek tovább, halkan beszélgetve; mellettük leomlott épületek halmai sorakoztak.
A gépek fogyatkozása szemmel látható volt. Egy évvel ezelőtt még nem tudtak volna ilyen nyíltan mászkálni a terepen. Állandóan tartani kellett a repülőktől meg a tankoktól, melyek idekint járőröztek. A magasban hajtóművek sivítottak szüntelen, és éles fényű reflektorok pásztázták a talajt. Nappal kimozdulni egyenesen öngyilkosság lett volna, ezért olyankor aludtak. Csak éjjelente jöttek elő, mert a sötétség takarásában biztonságosabb volt a mozgás. Ám ilyenkor is óvakodni kellett a járőröző gépektől, a hőérzékelővel rendelkező Terminátorok és HK-k hadseregeitől, valamint az alattomos Ezüsthernyóktól, melyek mindenhová bemásztak, és felrobbantották magukat.
Mára ez a haderő jelentősen lecsökkent. Az állás megfordult: most már az emberek vadásztak a gépekre – a Skynet elpusztításával gyakorlatilag győzelmet arattak. És hamarosan eljön az ideje annak is, hogy egyáltalán nem kell félni: kilövik az utolsó „rohadékot” is, és beköszönt a béke: az emberiség visszaveszi a Földet. De addig még nem árt óvatosnak lenni. Sőt, ahogy Jane mondta, paranoiásnak. Lisa mélyen eszébe véste a tanácsot.
Elfordultak, és bementek a romok közé. Jane szerint a bunker arrafelé lesz, bár még jó pár mérföldet kell gyalogolniuk. Sietősre fogták lépteiket. Kikerültek néhány kékesen csillogó gépi roncsot – az autókkal ellentétben azok nem rozsdásodnak. Hamarosan betonházak kockái tűntek fel előttük: egy néhai lakótelephez érkeztek. Lisa még sohasem járt itt. Bementek a házak közé, és körülnéztek a téren. Bal felé valami megcsillant a csonthalmok között: egy HK-tank.
– Vigyázz – fogta meg Jane a lányt. – Egy Leviathán: látod?
– Igen – suttogta Lisa. Leguggoltak, és úgy figyelték.
A gép nem mozdult. A lövegtorony ezüstösen tükrözte vissza a holdfényt, csöve jobb felé mutatott. Semmi hang nem jött felőle. Lehet, hogy már működésképtelen? De a tankokat nem lehet kézifegyverrel lelőni; általában felrobbantani szokták őket, vagy beléjük lőnek egy rakétát – ezen pedig nem látszott sérülés.
– Gyere, kerüljük meg – súgta Jane.
Görnyedten lopakodtak tovább, hogy egy nagy körívvel megkerüljék a HK-t. Bakancsuk alatt ropogott az üvegszilánk – mire az események váratlanul felpörögtek.
A tank életre kelt: reflektorai felvillantak, csöve halk zúgással feléjük fordult, és ontani kezdte magából a halálos sugarakat.
– Vigyázz! – kiáltotta Jane, és ellökte a lányt. Lisa beesett egy betontömb mögé; melléje Jane vágódott be egy nyögéssel.
– A kurva anyád! – Puskáját felemelve ellenőrizte a telepet. Közben forró betondarabok záporoztak rájuk. – Csak tizenegy! – sziszegte. Lekanyarította hátizsákját és beletúrt, majd kivett belőle egy fekete, henger alakú tárgyat. – Ez az utolsó bombám. – Lisa-ra nézett: – El kell terelned a figyelmét, hogy a közelébe juthassak. Fuss, ahogy tanítottam, és bújj be minden mögé, amit csak találsz!
– Jaj ne! – tiltakozott a lány kétségbeesve. – Nem akarom!
– Muszáj! Vagy itt halunk meg mindketten!
– De ha kimegyek, rögtön meghalok!
– Nem, ha lelapulsz, és gyorsan váltasz irányt. Én is csináltam már, és túléltem. Most nyomás! Nincs időnk erről beszélgetni!
A sugarak hangján túl már a tank zúgása is hallatszott. Megindult feléjük, és biztosan letarolja őket, ha itt maradnak. Lisa letörölte könnyeit, és csókot nyomott Jane piszkos arcára.
– Szeretlek, csak indulj! – sürgette a nő.
Lisa hátat fordított neki, és kilesett a betontömb mögül. A ragyogó fény már egész közel járt; a gép átbillent egy csonthalmon, és közeledett, közben folyamatosan lőtt. A lány nagy levegőt vett, és elrugaszkodott a fedezékből. Görnyedten futott bal felé, ahonnan jöttek, ide-oda ugrálva. A vörös sugarak körülötte cikáztak, és szétforgácsolták a törmelékeket. Ordítva szaladt, közben minden pillanatban a testébe vágódó lövést várta. Átfutott a téren, és eljutott a legszélső betonépülethez, melynek jó darabon hiányzott a fala; oda ugrott be egy kiáltással. A sugarak követték. Elterült a padlón, a beton nyomta a hátát. Felpattant, és a falhoz szökkent; a nyíláson plazmasugarak vágódtak be, de nem érték el őt: a túlsó falba égettek fekete foltokat.
Egy darabig biztonságban van; a többi Jane-en múlik. Zokogott, és imádkozott, hogy ne essen baja.
– Hello, hát te? – szólt egy hang mögötte. Sikítva fordult oda, de csak egy sebesült, vérző homlokú fiút látott a sarokban, aki felemelt kezekkel szabadkozott:
– Jaj, bocs, hogy megijesztettelek. Csodálom, hogy nem vettél ész…
– Ki vagy te? – kiáltott rá a lány. – Mit csinálsz itt?
– Felrobbantom azt a bazi nagy tankot: elhelyeztem rajta egy időzített bombát. Jobb is, ha lebújsz, mer’ azonnal robban.
– Micsoda? – szeme elkerekedett. – Mi is rátettünk egy bombát, vagyis a társam most teszi rá!
– Odakint van? – rémült meg a fiú is. – Úristen!
Hatalmas robbanás rázta meg az épületet, s mindketten elzuhantak. Porfelhő szállt rájuk, nem láttak semmit. Lisának csengett a füle. Köhögve feltápászkodott, leverte magáról a vakolatport, és a nyíláshoz lépett. Odakint minden lángokban állt.
– Jane! – ordította, de nem hallotta a saját hangját. Kiment, és kerülgetni kezdte a forró lángokat. A sugarak már nem cikáztak, tehát a tank valószínűleg elpusztult. De a robbanás túl nagy volt, és Jane-t biztosan váratlanul érte. Meglátta a gép roncsait: az egész bal oldala és hátulja leszakadt: először a lánctalp robbant, aztán a fölötte lévő benzintartály; a szokásos módszer, ahogy tanulta. Ez rendben – de hol van Jane? A lángoló roncsdarabok útvesztőjében bolyongott, és a földet kutatta kétségbeesetten. A kavargó füst mindent eltakart, az égő olaj szaga megtöltötte orrát és szemét.
– Jane! – kiáltott ismét, hangjában már a reménytelenség fájdalmával. Köhögött.
Ekkor mégis megpillantotta. A nő a betonon feküdt, nem mozdult. A lány ijedten szökkent oda, és letérdelt mellé a füstben. – Jane – simogatta az arcát. A nő pislogott. Élt, de vér borította a testét: úgy látszott, nem fogja túlélni. Tátogott, mintha mondani akarna valamit. Lisa könnyezve hajolt oda.
– Vigyázz… magadra… – suttogta a nő. Lehunyta a szemét.
– Nem! – kiáltotta Lisa. – Az nem lehet, hogy te meghalsz! Kelj fel!
Rángatta a testet, de az súlyos volt, nem mozdult. A lány zokogott. Ez nem lehet! Nem történhet meg!
Egy kezet érzett a vállán. Az ismeretlen volt az.
– Sajnálom, hogy meghalt. Az én hibám. Nem vettem észre, hogy mások is vannak itt.
Lisa nem válaszolt: ő is a fiút hibáztatta. Halott társát nézte, és sírt, még hosszú perceken át.
Aztán eszébe jutott, hogy nem lehet gyenge; legalábbis nem itt, ahol veszélyben van. Majd a bázison sírhatsz! Tovább kell mennie, bármi történjék is. Letörölte könnyeit, és nagyot sóhajtott.
– Isten veled, Jane – szipogta. – Nem tudom, mi lesz velem nélküled. – Megcsókolta a sebhelyes arcot, majd elvette a nő fegyverét, és felállt. – Visszajövök érted – mondta még búcsúzóul.
A fiú még mindig ott várt mögötte.
– Elkísérhetlek? – kérdezte óvatosan. – És is egyedül vagyok, és ketten nagyobb biztonságban leszünk.
Lisa szomorúan nézett fel rá. A fiú homlokán friss vágás éktelenkedett, a vér lefolyt az orra mellé. Haja fekete, arca borostás és kissé spanyolos; talán félvér. Csak egy patkány a romok között, akárcsak ő: a fiú ugyanúgy szenved ebben a világban – mégis mi a fenéért haragudna rá? Megenyhült.
– Jól van, gyere – szólt halkan. Kezet nyújtott. – Mayerson, HF02051, Árnyék hadtest.
A fiú megrázta a kezét.
– Mendez, DG41226, az északi ötvenhármasoktól. De szólíts Lukasnak. – Erős keze volt, de nem szorított nagyon. Csuklóján zöld szalagot viselt, csakúgy, mint Lisa. Az eheti szín – ez mutatta, hogy minden rendben, egyikük sem Terminátor. A színeket központilag váltogatták, titoktartás mellett: a módszer segítségével egy pillanat alatt megtörténhetett az azonosítás.
– Én Lisa vagyok – biccentett. – Üdv. – Elengedte Lukas kezét, és visszament a rommá lőtt betonfedezékhez. Merev arccal kirángatta Jane hátizsákját a törmelék alól. Felvette, aztán továbbment, keresztül a téren. A fiú követte.