Hamarosan megjelenik: Alan O` Connor: Csillagvető

Északföldén vörös és fekete lobogók vívják megújuló háborújukat – ami persze a legkevésbé sem érdekli a kardlovagok hátországában sínylődő goblinok hordáját. Mérföldszázakkal délebbre egy hajótörött, Sianis Ramraquo Doran őrült varázslónőjével alkuszik és ezredéves, titkos rítusokat tanul a túlélésért.
A Láncbarátok rabszolgavadászai véletlenül vetik ki rá hálójukat.
Amikor az utak találkoznak, kiderül, hogy véletlenek ezúttal sincsenek. A fekete lobogók urai pedig mindent elkövetnek, hogy megőrizzék szörnyistenük, a háromfejű Tharr titkait.

(részlet a regényből)

Carragún elsőként ért a karámok elé. A várúr rohanás közben próbálta megérteni a helyzetet, de mivel a történtekben nem volt semmi ésszerűség, sejtette, hogy ezúttal rögtönöznie kell.
Elkéstek mindenhonnan. Mire a váltásra érkező őröknek feltűnt az élelmiszerraktár kifosztása, az ismeretlen támadók már odébbálltak. Megkésve érkeztek a tömlöcökhöz is, ahonnan valakik szabadon engedték a Sinemosi Liga kémjét. Carragún parancsokkal és tettekkel próbálta leplezni tanácstalanságát, de a toronyőrség azóta sem jelzett támadókat.
A fürkészek egyetlen ellenséget sem láttak mozdulni a falakon túl. Árulóra jó okkal nem gyanakodtak – a támadók csak valami rejtélyes módon juthattak a várba. Carragún hiába erősítette meg a kapuőrséget: ha az ellenség még a falakon belül ólálkodott, esze ágában sem volt kitörni a kapuk felé.
Ekkor érkezett a hír, hogy mozgolódást észleltek a karámok felől.
A wywernek!
Ha ártani próbálnak a gyíkoknak, azt megkeserülik!
A várúr futtában csatolta fel a sisakját. Az udvarra érve kivonta pallosát és intett a köré sereglett tucatnyi kardlovagjának.
A vadul zuhogó eső és az erősödő szél miatt a számszeríjak használata kockázatosnak ígérkezett, de az orwellánusok egyelőre nem is látták szükségét. A várudvar déli végében sötét hegyként komorlott az óriási karám. A három embernyi magas kapu sötéten, nedvesen csillogott a csituló záporban. Carragún felcsapta sisakrostélyát és hallgatózott. Az odabentről felharsanó wywernbömbölés végképp meggyőzte, hogy egy pillanatnyi vesztegetni való ideje sincs.
Máskor talán elgondolkodott volna azon, hogy használja – e a kapuzúzó igét, de ezúttal féltett hüllőit és a jövő hadviseléséről szőtt terveit érezte végveszélyben. Egyetlen intésére a lovagok támadó alakzatba álltak és kivont karddal, eleven acélék módjára közeledtek a karámhoz. Futólépésben.
Hátuk mögött a komtúr három harsány kiáltással szabadította fel az erőket. A pusztító igéket balja három ujjával fókuszálta, egyenesen az irdatlan kapu zárszerkezetére.
A hatalmas kapuszárnyak csontrepesztő döndüléssel engedtek és valósággal kirobbantak a helyükből. Carragún azonnal rádöbbent, hogy ezt nem kellett volna…
– amikor forgácstépázta kapuíven túl Marcangoló sötét árnya magaslott fel, szárnyait kitárva, dühödt rikoltással – …de már későn.
A felbőszített wyvern egyetlen ugrással rugaszkodott el a földtől és két szárnycsapás között, jobb lábával könnyedén felragadta a támadó ék élén álló, döbbent kardlovagot.
A fejénél fogva.
Az orwellánusok azonban nem hiába voltak Észak ret tegett kard lovagjai: pillanatnyi megtántorodás után megvetették a sarkukat és a gyíkóriás után sújtottak. Elkéstek persze és mire észbe kaptak, addigra már a három sziklaféreg is a várudvar felett körözött. A karcsú, hajlékony testű bestiák valósággal kígyóztak az égen, hosszú bőrszárnyaik ostorhajlékonysággal csapkodtak. Az orwellánusok először észre sem vették a nyergükbe szíjazott, torkuk szakadtából sikoltozó goblinokat.
– Lelőni mind! – üvöltötte Carragún, amint megtalálta a hangját.
A toronyőrség azonban tehetetlen volt. A nyílvetőket külső támadás ellen tervezték, a lövészek csak nehézkesen tudták befelé forgatni az állványzatokat, hogy a várudvart célba vehessék. Tehetetlenül várták a pillanatot, amikor a hüllőlovasok távolodni kezdenek a vártól. A délnyugati toronyban gondoltak először arra, hogy felhozzák az alsó szintek felcsörlőzhető, nehéz számszeríjait.
Mire felcipelték és villára illesztették a páncéltörő fegyvereket, addigra már a négy pteropta is az udvar felett körözött.
– Megszöknek mind! – üvöltötte a Keleti Torony kapitánya.
A lövészek nem feleltek. A cseréptetők menedékében fogukat összeszorítva tették a dolgukat: keresték a célt. A látszólag minden megfontolás nélkül, összevissza cikázó sziklaférgeket lehetetlennek tűnt eltalálni a zuhogó esőben, ezért inkább a sokkal nagyobb, lomha pteroptákat vették irányzékba.
– Célon! – üvöltötték kötelességtudóan a Keleti Torony lövészei.
– Lőj! – csattant a parancs.
Egy hajszállal később a szükségesnél. Mert ugyanebben a pillanatban beszakadt a cseréptető és egy fejetlen torzó zuhant a rémülten visszahőkölő orwellánusok közé: Marcangoló elejtette zsákmányát.
A torony tövében felszárnyaló egyik gyíkféreg ugyanezt a pillanatot választotta, hogy a párkány felett hirtelen átbukva jobb lábával végigmarjon a mellvédnek támaszkodó lövészeken. A délnyugati toronyban eluralkodott a káosz – az emberek egymást taposva menekültek vissza az alsóbb szintekre. A falépcső persze leszakadt a hirtelen megterheléstől, ami tovább fokozta a zűrzavart. Nehéz Ököl kihasználta a megnyíló rést és wyvernjével előretört a délnyugati bástyatorony felett.
A többi pedig követte.
Swa Chae Carragún és lovagjai az orkok hímjeivel együtt rengeteget vesződtek a zabolátlan gyíkfélék betörésével. Harcra ugyan még nem idomították a repülő bestiákat, de egyetlen parancsot valamennyi hüllő elsajátított már.
A kötelékrepülést.
Amikor Nehéz Ököl kijutott az őrizetlenül maradt résen, a magasba tört és körözni kezdett. Marcangoló kitárta óriás szárnyait a villámfényű égbolt háttere előtt, hátravetette a fejét és a mennydörgést is túlharsogó, fülsértő bömbölést hallatott.
Hívó ordítására a sziklaférgek és a pteropták felkapták a fejüket és a kötelékvezér után eredtek. Odalent, a várudvaron a komtúr egyedül maradt. A Marcangoló nyomában kitörő sziklaférgek és az alacsonyan repülő pteropták szétszórták a kardlovagokat. Carragún már csak egymaga állt a karám még füstölgő kapujával szemben.
A hüllők zöme kirepült: éppen a két gyíksárkány készült felszállni. A két legértékesebb!
Carragún megvetette a lábát és két kézre fogta a kardját.
Tudta, hogy ha elvéti a végtagokat bénító parancsvarázst, még egyszer nem próbálkozhat. A megfelelő pillanatot várta, mikor a tisztuló hajnalban kirajzolódott felette a nagyobbik gyíksárkány. A nőstény fel volt szerszámozva, ketten is ültek a nyergében: valami retkes kis goblin és…
Hagadan! Tudtam, te áruló! Ezért megdöglesz! – gondolta Carragún vicsorogva és úgy helyezkedett, hogy elállhassa a kijáratot.
A gyíksárkány jobbfelé tört ki és ahogy szárnyait kitárva felfelé ugrott, valósággal úszott a levegőben. Egy másik pillanatban Carragún talán elgyönyörködött volna a mozdulat utolérhetetlen könnyedségében, ahogy a sok mázsás hüllőóriás szinte ráfeküdt a levegőre. De ez nem az a pillanat volt.
Most véged!
A parancsvarázs még egy ekkora gyíkfajzatot is megbénított volna – ha a kiáltani készülő komtúrba nem fojta bele a szót egy ostorként kivágódó, negyedmázsás wyvernfarok.
De belefojtotta.
A komtúrnak akár a nyakát is szeghette volna az irdatlan ütés, ha a vállvas pereme meg nem védi. A fegyverraktár falának csapódó várúr mozdulatlanul maradt az épület tövében. Ordító diadalittasan elbődült és szárnyait kitárva feljebb emelkedett.
Aztán hirtelen lebukott, mintha találat érte volna…
Mi a…?
… de az utolsó pillanatban éles kanyart vett és elsuhant az udvar felett. Éppen csak annyira közelítette meg a földet, hogy a nyergében ülő Izomhegy egy hirtelen mozdulattal oldalra kapva felragadhassa az udvaron tántorgó, kimerült sámánt. Esőhozó visított, mintha nyúznák, de amikor rádöbbent, hogy szédítő iramban emelkedik és az alant tátongó mélységtől csak egy erős marok választja el, a jobbnak látta befogni a száját.
És kapaszkodni, görcsösen.
Sárgaszemű még sosem lovagolt gyíksárkányon. Forrón reménykedett, hogy Feketeszarvú, a fiatal nőstény emlékszik még a tanításokra és nem támad kedve levetni két rettegő lovasát. A remény azonban, ahogy a lovagok mondogatták, üresfejű céda csupán. A keleti lőtorony gránittömbje ugyanis minden gyeplőrángatás dacára vészjósló iramban közeledett.
– Vigyázz!
Hagadan átnyúlt a goblin feje felett és balra rántotta a gyíksárkány gyeplőjét. A hirtelen mozdulattól a nőstény megdőlt és ívben zuhanni kezdett az udvar felé. A szárnya csaknem összeért az éppen felfelé törő Ordítóéval. Sárgaszemű torka szakadtából ordított és jobb híján, szorosan behunyta a szemét.
Áááááááá! Én üvöltök így?
A repülő gyíkok azonban tudtak magukra vigyázni. A húnyt szemű világ újabb bucskát vetett, de a csattanás elmaradt. Mikor Sárgaszemű ismét pislogni mert, éppen várfalak felett repültek.
– Majdnem meghaltunk! Máskor ilyet meg ne próbálj!
– rivallt a goblin a háta mögött reszketve kapaszkodó, sápadt Hagadanra, aztán kevésbé szigorúan hozzátette – Most hányni fogok.
A magasból Hosszúláb kiáltása hallatszott.
– Héjjj ork, fogd erősen Esőhozót! – aztán a pteropta nyergében egyensúlyozó goblin nőstény hozzátette – követünk, Izomhegy!
Az Izomhegy is küszködött, hogy megőrizze uralmát saját bestiája felett, de visszaüvöltött.
– Én megyek hátul! – majd amikor utolsóként Ordító is átsuhant a bástyák felett, a wyvernlovas a magasba szárnyalt és ismét elbődült – És nekem van igazi nevem is: Drauk!