Vincent Prendergast – Keserű áramlatokon (kritika)

Vincent Prendergast: Keserű áramlatokon (7tenger regény)

Vegyes érzelmekkel vettem kézbe Vincent Prendergast (azaz Juhász Viktor) új regényét: példa nélküli a DeltaVision kiadó vállalkozása, miszerint egy külföldről licenszelt szerepjáték-rendszerhez hazai íróval írasson kísérőregényt – megelőzve a hasonló külföldi regényeket. Emellett a 7tenger világa kapcsán óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy minek kellene mire támaszkodnia: a szerepjátéknak a megszülető regényekre, vagy a regényeknek a – valljuk be: hazai viszonylatban nem a legismertebb – szerepjáték-rendszerre? A vegyes érzelmekhez hozzájárult még az, hogy jómagam az egyik legnehezebb és leghálátlanabb írói feladatnak tartom azt, amikor valaki más, mások világához igazodva kell egy szerzőnek valami újat, egyedit s mégis „világhűt” alkotnia. Végül, de nem utolsósorban tény, hogy én nem ismerem mélységeiben a 7tenger világát, tehát a regény „világhűségét” nem is tudom értékelni, ugyanakkor talán épp emiatt egyszerű olvasóként, s nem szerepjátékosként pusztán irodalmi alkotásként ismerhetem meg és mutathatom be a regényt.
Röviden a technikai részletekről: az egyalakos borító nem túl fantáziadús, ugyanakkor hozzávetőleges tájékoztatást ad arról, milyen korra érdemes asszociálnunk olvasás közben. A 7tenger logó ebben a formában kicsit túlcizellált, alapvetően „Senger”-nek olvasható. A belső tipográfia nem túl olvasóbarát: rendkívül aprók a betűk, s ez bizony megnehezíti az olvasást. A szöveg szerkesztésen és korrektúrán is átesett, ennek ellenére néhány apró gépelési hiba maradt benne.
A történet kettős felütéssel indít: részesülünk egyfelől egy Prológusban, ami amolyan hangulatteremtő szerepet tölt be, és igazából nem tudunk meg belőle semmi konkrétumot, hacsak azt nem, hogy egy furcsa, komor páros nagyon keres valamit, aminek a nyomában pusztulás jár. Ez a prológus kellemesen sötét, amolyan igazi viktoriánus kísértetregénybe illően borzongató, de szerencsére nem túlírt, mondhatni ízléses. A második felütés – az 1. fejezet első három oldala – azonban minden szempontból fölülmúlja az elsőt: az író itt teljesíti azt a rendkívül hálátlan feladatot, hogy bevezesse a 7tenger rendszerét legkevésbé sem ismerő olvasóit ebbe a világba. Megoldása – a „történet fonalának” országonkénti felvillantása – iskolapéldája lehetne annak, hogy miként kell három oldalban gyors és határozott vonásokkal felvázolni egy teljes világot. Futó egyeztetés a kötet elején szereplő térképpel… nagyjából a helyére kerül minden… kezdődhet a kaland.
A kaland, aminek fenti részletességű ismertetése felesleges lenne. Adott egy főhős – Robert Gillingford -, akiről hamar kiderül, hogy nem lesz „életnagyságúnál nagyobb”: nem szeret verekedni és hajlamos nagyokat mondani: szélhámos, aki leginkább egy előnyös házasságra és nyugodt, gazdag életre vágyik. S adott egy város, San Eliseo, ahol sok régi történet szálai futnak majd egybe, hogy egy új történetet alkotva elvezessék hőseinket és az olvasókat a legendás Hét Város szigetére. Külön érdekes, hogy ezekben a szálakban a szerző felvillant egy-egy lehetséges történetmesélési alaptípust – s szerepjátékról is lévén szó talán nem túlzás azt mondani: mesélői alapstílust -, a Prológus már említett viktoriánus hangulatától kezdve a romantikus kalandregények pergős cselekményvezetésén át egészen a Tivald képviselte „filozofikus” stílig, s mindez valóban hitelesen belefér a 7tenger világába. Hősünk eközben kicsit szerelmes lesz, viszont nagyon megverik, fogságba esik, de megszöktetik, kalózokkal kerül szembe, és megsebesül, megtapasztalja a montaigne-i mágiát, s mindennek ellenére eljut úticéljáig… a történet végén talán még bölcsebb is lesz, mint volt.
Igazi kalandregényt olvashatunk tehát, és a szó legjobb értelmében. A történetet mozgató rejtély kellően homályos, a karakterek következetesek, plasztikusak, szerencsésen megmenekülnek a fekete-fehér ábrázolásmód csapdáitól, a végkifejlet meglepő és érdekes. Az egész szövegen az érződik, hogy egy tudatosan és rendkívül fegyelmezetten megírt regényt tartunk a kezünkben. A fegyelmezettség jelen esetben azt is jelenti, hogy a szerző nem esett bele abba a csapdába, hogy akár túl „darkosan”, akár túl „lightosan” írjon: nincsenek vérben-belsőségekben tocsogó szupergonoszok, nincsenek „munkavédelmi szempontból teljes mértékben elfogadhatatlan” sötét lépcsősorok, nincsenek agyonkarikírozott, ripacskodó mellékszereplők és nincs pozőrködés – csak mérsékelt, józan, kidolgozott karakterek, gördülékeny dialógusok és informatív, mégis esztétikus leírások vannak.
S mindeközben szinte észrevétlenül tárul fel az olvasó előtt maga a világ, illetve annak egy jelentős része. Én úgy vélem, Avalon, Eisen, Kasztillia és a Thalúziai-szigetekig elterülő tenger emblematikus bemutatása tökéletesen sikerült, Vodacce talán kissé homályos maradt, Osszorországnak, a Félhold Birodalmának és Kathájnak pedig eleve nem jutott szerep ebben a történetben (ugyanakkor egy-egy amolyan „epitheton ornans”-t mindegyikhez sikerült hozzárendelnie a szerzőnek, ha a benyomások szintjén is). S ez a bemutatás valóban szinte észrevétlen: a bemutatandó tényanyag nem sérti fel a történet szövetét, szervesen belesimul abba, igen jól megfestett hátteret alkot a fordulatos történet mögött. Sajnos ritkán sikerül ez ma így, ilyen minőségben Magyarországon.
A regény olvasása közben mindvégig érezhető, hogy alaposan átgondolt, megformált szöveggel van dolgunk mind a dramaturgia, mind a cselekmény, mind az egyes mondatok szintjén. Olyan írói munkamódszerről tanúskodik ez, ami mindenképpen példa értékű: látható, hogy a szerző nem oldódott fel saját szövegében, attól távolságot tartva, kritikusan viszonyult hozzá, és a fantáziája termékét határozottan kézben tartott irodalmi eszközökkel öntötte végső formába. Parányi bicsaklást talán csak két szempontból lehetne megemlíteni: a regény utolsó 100 oldala sokkal gyorsabb, mint az egyébként egyáltalán nem lassú első 200 oldal, illetve azzal, hogy az író a rejtélyt ruházta fel cselekménymozgató funkcióval, nem igazán maradt tér nagyobb, az egész regényt meghatározó személyes konfliktusoknak – igaz, ezt részben pótolják a megfelelően ábrázolt kisebb, lokális személyes konfliktusok.
Mindezzel együtt, s annak ellenére, hogy továbbra is szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy megvalósítható-e a magyar 7tenger regények külföldre való kijuttatása, azt kell mondanom, ez a regény nagyon megérdemelné. Mert jó.