Pán

Majdnem két évtizede nem jártam itthon, s anyám szülőföldjén, Nápolyban kerestem a kenyeremet, ott is laktam. Őt a háború sodorta Görögországba, azt remélte, hogy ott talán nyugalmasabb lesz az élete, de számításait keresztülhúzta a születésem. Apámat nem ismertem, anyám sem tudta a nevét – csak egy futó kaland volt a vész idején. Ahogy akkoriban sok nő, ő is ígéretet kapott egy katonától, hogy egyszer visszajön és elveszi feleségül. Persze ebből nem lett semmi.

Születésem után nem sokkal véget ért a háború is, mi pedig Korfun telepedtünk le. Anyám talált munkát is, én pedig boldog gyermekként éltem mindennapjaimat. Aztán nehéz idők jöttek, amiből én akkor még semmit nem értettem, csak azt, hogy menni kell, és itt kell hagyni az otthonomat. Egész Görögországot ezerszámra hagyták el a menekültek, a kormányzat és a politikai elnyomás miatt. Akkoriban tanultuk hittanból az első emberek vétkét, s én úgy éreztem magam, mint akit kiűztek a Paradicsomból, de jogtalanul. Tizenhat éves voltam, és ott kellett hagynom minden barátomat, az ismerős házat, mindent, ami számomra a világot és a boldogságot jelentette.

Korfu szépsége és illata után nagy csapás volt nekem Nápoly bűze, lármája és kiaszottsága. Ráadásul senkit nem ismertem itt, idegen világ volt ez számomra. Belevetettem hát magamat a tanulmányaimba, egyetemre készültem, minden szabadidőmet lekötötte a könyvtárba járás és a szakkönyvek vásárlása. Elhatároztam, ha már nem élhetek szülőhelyemen, legalább minél többet tudjak meg róla. Ezért is kezdtem el kultúr-antropológiával és régészettel foglalkozni, s nem sokkal a diploma után többször is lehetőségem adódott, hogy külföldre utazzak. Sehol nem találtam a helyem, nyugtalan voltam, akár az űzött vad, valami mindig hajtott, de Korfut és Görögországot nem tudtam elfelejteni. Mindig ott zakatolt bennem, hogy visszamenjek oda, ahol megszülettem. Pedig viszonylag jól éltem, sok helyen megfordultam, lassanként meg akartam állapodni, családot alapítani, dolgozni a régész barátaimmal, és új dolgokat megismerni; de nem tudtam.
1967 decemberében kaptam meg egy levelét a British Museumban dolgozó kolléganőmnek, aki felkért, hogy segítsek neki egy nagyobb lélegzetű feltárásban a Pelloponészosz-félszigeten. Nagy öröm volt ez a számomra, éltem is a lehetőséggel, és azonnal Londonba utaztam. A megbeszélés és a megfelelő előkészületek után a helyszínre mentünk. Januárban elkezdtük a munkát, nagyon jól is haladtunk és augusztusra már egészen jelentős eredményeink voltak. Föltártunk egy kisebb kora-bronzkori települést és találtunk egy szép mozaikos szentélyt is, nagyon bőséges leletanyaggal, így a terepen már csak az utómunkák és a részletesebb dokumentálás volt hátra. Elhatároztuk, hogy tartunk egy pár hétnyi pihenőt, úgyis mindannyiunkra ráfért már, hiszen lassan nyolc hónapja dolgoztunk. Bár nagyon lelkesek voltunk, erre is csak nehezen szántuk rá magunkat, fáradtak voltunk így a vége felé, mindenkinek jól esett a pihenés. Úgy döntöttem, nem megyek haza, hanem Korfun töltöm el az időm nagy részét. Arra gondoltam, körbejárom a szigetet, a szabad ég alatt alszom, akár diákkoromban.

Jártál-e már valaha is a görög tengerparton, olyankor, mikor a Nap lemegy? Érezted-e a tenger friss illatát, ahogy keveredik a sós víz szaga a part felől jövő illatokkal, és a madarak énekével pedig a morajlás zenél együtt. Fenséges kompozíció ez. Visszatértem, mert hiányozott nekem mindez; a mirtuszbokrok illata, az olajfák, és a tenger örökös dübörgése, a sirályok rikoltásai, a pacsirták éneke. Minden, amitől Hellasz olyan varázslatos, mint régen volt, ahogyan szerettem gyermekkoromban. Kerestem az emlékeimet, s bár mást találtam, nem bántam meg. Tényleg megleltem a múlt egy apró rögét, ám nekem hatalmas „lelet” ez. Az egész későbbi életemet meghatározta mindaz, ami ott velem történt. Még senkinek nem meséltem róla, de úgy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam, miként is történt.
Azon az augusztusi estén találkoztunk először, éppen készültem lemenni a partra, mikor megütötte a fülemet a furulyaszó. Annyira megfogott a dallam, amit itthon Korfun oly sokszor hallottam, hogy nem tudtam csak úgy elmenni mellette. Gondoltam odaköszönök a pásztornak, az is lehet, hogy akár ismerőssel találkozok össze. A szigeten mindenki ismert mindenkit, arra gondoltam, hátha a vén Sztavrosz az, ő mindig errefelé legeltette a nyájat. Nagyon kedveltem az öreget, mert mindig szép meséket mondott nekünk, gyerekeknek, és velem sokszor beszélgetett. Sietősebbre fogtam, mert tudtam, hogy a pásztorok ilyenkor már hazaindulnak, nekem pedig kedvem lett volna beszélgetni egy földimmel, akit nem láttam hosszú évek óta.

A háta mögött léptem ki a fák takarásából, gondoltam megnézem, mit keres itt ily késői órán. De nagyon meglepődtem, mert nem Sztavrosz volt ott, vagy valamelyik másik pásztor barátom, hanem egy szatír. Mintha megelevenedtek volna gyermekkorom kedves olvasmányai, a régi görög mondák és mesék. Levegőt is alig bírtam venni, azt hittem, csak a képzeletem játszik velem, pedig valóságos volt, akár a muzsika, amit a kétágú furulya dalolt. Pontosan olyan volt, ahogyan leírták a régiek mítoszaikban; emberi teste volt, de a lába feje helyén pata volt, dús szakálla a mellkasáig ért, homlokán pedig két apró szarv díszelgett. Nagy hasa volt, s bár izmai valaha nagyok lehettek, mostanra az öregség jelei mutatkoztak rajtuk. Ráncos volt a bőre, s naptól cserzett, arca pedig mosolygós öregúré volt. Széles vállú és megtermett lehetett egykor, mostanra kissé roskatagnak, vénnek tűnt, akár az ódon, horpadozott ónkupa is, ami mellette pihent egy kövön. Kicsivel odébb tűz pattogott és rajta egy kondérban valami raguféle főtt, a tűz mellett pedig egy flaska hevert – gondolom az lehetett benne, ami a kupában. Nem messze a tűzrakástól egy réges-régi bőrzsák feküdt, jól-rosszul összefércelve, meg egy amolyan ósdi szűr, ami szintén sok vihart láthatott már. Vissza akartam osonni a bozótosba, ahonnan jöttem, de meghallhatta, hogy nincs egyedül, mert letette a furulyát, körülnézett, majd megállapodott rajtam a tekintete, és megszólított:
– Ah, egy ember! Nagyon régen nem beszélgettem már halandókkal, kérlek, ülj le! – miközben egy barátságos mozdulattal intett, hogy telepedjek le mellé.
– Nem akartalak megzavarni. Azt hittem, egyik öreg barátomat fogom itt találni, nem pedig a mesék… szatírját. – Kicsit remegő hangon mondtam ezt.
– Még hogy én szatír! – mondta felháborodva. – Hát ennyire sem ismered néped legendáit?! Nem holmi szatírba botlottál bele! Én Pán vagyok, akit egykor egész Hellászban tisztelet övezett! Egy isten, a régiek közül, akiket mostanra már elfelejtettek! – az utolsó szavakat nagyon keserűen mondta. – Tudod, ha akkor találkoztunk volna, amikor még Zeusz uralta az Olymposról e földeket, akkor neked mostanra halottnak kéne lenned. Ha halandó egy istent látott igazi formájában, annak meg kellett halnia. De a régi törvények elmúltak, s ahogy egykoron Rómában mondták: „Nova rex, nova lex”. Amiért itt vagy most, nem más, minthogy beszélgetni akarok veled a hajdani és a mostani időkről. Tudod, hívtalak, s te jöttél, de erről még később mondok egyet s mást neked. Én akartam így, meg kell beszélnünk pár fontos dolgot. Gyere, igyál egy kis bort, egyél egy kis birkaragut, frissülj föl, addig én mesélek neked, de utána te következel! – mondta vigyorogva, s elővett egy másik ónkupát, egy tálat és egy kanalat. Odanyújtotta nekem, azután mesélni kezdett. Szikrákat szórtak a rönkök parazsai, azok pedig lassan elenyésztek, s ő elkezdte szőni a meséket és történeteket a régi korról.

Áradt a szó, ahogy beszélt a régi istenek koráról, a dicsőséges háborúkról, poliszokról, cselszövésekről. Szinte élt az, amit mondott, arról, hogy az emberek akkoriban hogyan éltek, milyen is lehetett. Látni véltem mindazt, mit akkor mesélt nekem, s máig friss emlékként őrzöm ezt az estét, és amíg élek, nem felejtem el. Nem tudok mindent elmondani, s ahhoz is egy egész nap kéne, meg aztán nem tudnám úgy visszaadni, ahogy ő elmondta. Szólt az emberek között járó, ármánykodó istenekről, nimfákról, szerelmeiről, a hatalmas lakomákról, táncokról és orgiákról. Mesélt a perzsa háborúkról, Dareioszról, Xerxészről, a spártaiak dicső tetteiről, Leonídaszról, Periklészről és a thermopülai csatáról. Aztán Alexandroszról, a makedónról, aki az egész világot meghódította, és tetteitől még sokáig visszhangzott a Kelet. Utána pedig Egyiptom kebelezte be az országot, majd pedig Róma. Itt megállt, és arról kezdett beszélni, hogy a régi istenek hogyan buktak el, s mikor jött el a vég, s szinte sóhajtva mondta:
– Tudod, az egész a filozófusokkal kezdődött. Elkezdték elterjeszteni az Ész tanát, beszéltek mindenféle idegen dolgokról, ami számomra értelmetlen volt. Kitalálták, hogy az istenek soha nem is léteztek, minket Homérosz, no meg a komédiaírók találtak ki. Nem szereti senki, ha a halálhírét keltik, pedig még él. Aztán a római uralom virágkorában történt, mikor ez a szíriai vagy héber próféta fellépett, és elhozta új vallását. Erről nem tudok túl sokat, kérlek, beszéld el, amit tudsz erről a korról. – Meséltem neki, majd így folytatta: – Nos, ez volt az, ami megadta a kegyelemdöfést a régi isteneknek és annak a kornak. Az a Hellasz, ami az én fiatalságomban volt, soha többé nem fog már visszatérni.
– De rólad elterjedt a hír, még sokkal ez előtt, hogy meghaltál – vetettem közbe. – Amit tudok, az, hogy egy tengerész, bizonyos Thamosz azt mondta Delphoiban, hogy egy isteni szózat közölte vele a halálhíred, és a papok ezt kihirdették. Legalábbis Plutarkosz ezt állítja egyik könyvében.
– Igen, emlékszem még erre, csak éppen a szentélyeimben még századokig folytatódtak az áldozatok, és sokan emlékeztek rám kedves országomban. Akkoriban Árkádiának hívták a helyet és sokak szemében elmaradott népek, hegylakók éltek ott, de én nagyon szerettem. Csak azután jöttem el onnan, amikor már elfelejtettek az ottani emberek is, és csak korcs orgiákon emlegettek.
– Mi lett veled azután, mikor a régi istenek már eltűntek mind? Mit csináltál hosszú korokon át, hogyan éltél? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Tudod, a hatalmam nagyját elvesztettem, de az, hogy az emberek között járhattam, olyan alakot öltve, amilyet csak akarok, ez még megmaradt. Örökké élek, halandó kezétől nem halhatok meg. A zene, amit annyira szeretek, az sem hagyott el. Egy darabig kóboroltam, sok földet bejártam, rengeteg emberrel beszéltem, de végül hazatértem, ide Hellászba, de itt sem tudtam mit kezdeni magammal. Így nyugovóra tértem és aludtam, sokáig, korokon át, egészen a legutóbbi háborúig. Ez a zaj még engem is fölébresztett, nem tudtam nyugodtan aludni, s mikor láttam, hogy az a föld, ami fölnevelt engem, veszélyben van, nem tudtam annyiban hagyni. Döngött a föld, Gaia sírt alattam, s én csak feküdtem és hallgattam. Azután nem bírtam tovább, fölkeltem, emberi alakot öltöttem és fegyvert fogtam, katona lettem.
-Te harcoltál a háborúban?! – nagyon meglepődtem ezen. – Te, Pán, mint közönséges katona, küzdöttél a németek ellen?!
– Igen, így történt, s nem is akármilyen katona voltam, ezt büszkén állíthatom! – mondta, s beletúrt a zsákjába, és elővett onnan mindenféle érmeket, kitüntetéseket. Majd ujjai között végigpergette őket, lassan visszaejtette őket a batyuba, s fölsóhajtott.
– Borzalmas harc volt ez, de mégsem a testem sérült meg, hisz tudod! – nevette el magát. – Hanem a szívemen ejtett sebet egy nő, akit nem találtam meg azóta sem, pedig sokáig kerestem. Óh, Lucia! Ő volt az, akit utoljára öleltem, ki tudja hány év után először. Most nem tudom, hol lehet, pedig gyermekem is lett tőle, ezt biztosan tudom – s megint mosolygott.
-Lucia?! – kiáltottam föl. – Anyám! – többet nem is tudtam mondani, kiszáradt a szám, és nagyokat kortyoltam a borból. Vártam, szinte közénk telepedett egy pillanatra a csönd, csak a tenger morajlott, és a fahasábok parazsa pattogott.
-Igen, ez volt az oka annak, hogy most itt vagyunk a szülőföldeden, te pedig velem… fiam! Látom rajtad az ő vonásait, a mozdulataid mind anyádat juttatják eszembe, felismertelek, mihelyst megláttalak. De nem akartam olyan sebeket feltépni, amiről te nem is tudtál eddig. Talán még csodálkozol is ezen, hogy így történt, persze gondolom, ő sem mesélt neked erről. Nem csodálkozom rajta, de ha rá gondolok is, belesajdul a szívem, szégyellem magam emiatt, és kérlek, ne haragudj, hogy eddig nem mondtam el. Nem volt hozzá erőm. Akkoriban én is nagyon beleszerettem, pedig csak egy pár napig voltunk együtt. Az egyik társam, aki megmaradt a szakaszból, seblázban feküdt, és bevonszoltam egy elhagyottnak látszó villába, hogy ott várjuk meg a felszabadító angol csapatokat. A rémület és az élni akarás volt az, ami összekötött kettőnket, nem csak a vágy. Sosem fogom elfelejteni, hogy akkor otthagytam, de menni kellett, muszáj volt, megszállás alatt volt az egész sziget, s az ország nagyja. Ezt máig bánom, de ennek akkor így kellett történnie, nem tehettem semmit, csak a bűntudtat maradt meg, és egy űr a szívemben, meg az emléke.
– Pán utolsó gyermeke volnék, eszerint?! – kérdőn néztem rá. – Most már tudom, miért húzott vissza ide a szívem, miért voltam olyan nyugtalan, mikor elkerültem innen. Mégis miért hívtál ide, csak azért, hogy ezt elmondhasd nekem?! – nagyon fel voltam zaklatva, hiszen olyan sok minden történt velem, alig pár óra alatt.
– Bocsáss meg nekem, nem tudhattam, hogyan alakult az eddigi életed, csak azt szerettem volna, hogy megtudd az igazságot. Szeretném átadni neked az örökségedet, mert nem tudom találkozunk-e még valaha? Tudom, nehéz elhinni, még nehezebb elfogadni mindezt, de szeretném, ha tudnád, úgy érzem, tényleg megöregedtem, s ez a kor már nem fogad be engem. Csak arra kérlek meg, vidd hírét az embereknek, hogy valaha volt idő, amikor az emberek még hittek az istenekben és nem taszították el őket, s boldogok voltak. A háború is erről szólt, ez a gyűlölet harca volt, amiből látok kiutat, most tovább indulok, még nem tudom hova. Örökül csak ezt tudom hagyni neked, s ez nem nagy dolog, de azt, tudom, hogy jobb sorod lesz, mint bárkinek a halhatatlanok közül. Nehéz teher ez, nem tudom, hol pihenhetek meg végleg. Te ugyan lehunyod majd a szemed, de ha továbbviszed az örökséget, akkor boldog életed lesz. Apróságok ezek, amiket meséltem, csak egy öreg világ emlékei, amikre a legtöbben nem figyelnek. Remélem, te másképp fogsz tenni Emlékül csupán ezt hagyom neked – mondta, lehajolt és odanyújtotta nekem a furulyát. Átölelt, majd búcsút intett, és besétált a fák közé.

Soha többé nem láttam, de azt hiszem, nem halt meg, csak elment, de én már nem találkoztam vele többé. De azt hiszem, lenne egy nyertes fogadásom, ha azt mondanám, ott volt a Woodstockon. Nem ismerhette a jövőt, de kis időre olyan korszak jött, mikor minden fenntartás nélkül elfogadták volna. De a történet végét én sem ismerem, csak az istenek.
Igazat beszélt, ebben biztos vagyok. Megnyugodtam, nem kerestem többé olyan dolgokat, amit nem érhettem el. Megnősültem, családot alapítottam és letelepedtem, mostanra pedig megállapodtam. Lehetett volna sokkal több pénzem, mert nevet szereztem a szakmámban, nagyvárosok csillogó üvegpalotáiban dolgozhattam volna luxusirodában, de nem kívántam ezt. Megtaláltam valamit, ami eddig hiányzott nekem, boldog vagyok és büszke arra, amit elértem és átéltem. Megtanított arra, milyen is embernek lenni, mindenre rácsolálkozni és élni hagyni másokat. Nem különös? Egy isten, aki a halandókat tanítgatja és köztük él, s ő maga pedig lassan majdnem egészen emberivé válik.

Hogy ezután mihez kezdtem? Nem túl izgalmas történet, de azért elmondom röviden, hogy mi történt velem. Nemrég Korfun vettem egy házat, azt a villát, amiben anyámmal laktunk. Ha néha, komor hangulatban lehunyom a szemem, és visszanézek a múltba, mindig eszembe jut ez a nap, s megnyugszom. Ha néhanapján egy közeli föld távoli dalaira gondolok, amiket régen énekeltek az emberek, kezdem megérteni őt. Már nem félek a jövőtől, pedig nem vagyok fiatal, csak azt remélem, hogy Pán öröksége mindörökre megmarad.