All Flesh Must Be Eaten RPG

„Igen, ott voltam Omaha Beachen. A negyedik hullámban szálltunk partra. Azt gondoltuk, szerencsések vagyunk – hogy a többiek már megtisztítják előttünk a terepet, mire odaérünk. Jaaaaa, persze… nem volt ilyen mázlink. Ahogy nyomultunk ki a csónakból, gépfegyvertűz záporozott végig a vízen, a homokon és a körülöttem álló katonákon. Rajtam kívül csak a társaság kétharmada jutott el a fedezékekig.
Azt hittük, hogy mi vagyunk az elsők, akik el tudunk jutni a rohadt géppuskaállásokhoz, hogy kifüstöljük őket. Úgy értem, ha a korábban jöttekben volt némi kurázsi, már rég felrobbantották volna a géppuskásokat, nem? Legalábbis ezt mondtuk magunknak. Áttörtünk a németek vonalán és mögéjük kerültünk. Az őrmesterem vezette a csoportot, ahogy hátbatámadtuk a bunkert. Vagy féltucat sváb ácsorgott ott – mintha nem is törődtek volna a világgal.

Háromra előugrottunk és lekaszáltuk őket. Legalábbis szerettük volna. A szemétládák úgy fogadták a golyókat, mintha szúnyogcsípések lettek volna. Megfordultak, felemelték a puskáikat és rohamoztak. Ahogy közeledtek, folyamatosan lőttük őket, az egyikbe legalább egy tucat golyót beleeresztettem, mielőtt elért. Jött a kézitusa, és kezdtek egyre rondábbra fordulni a dolgok. Mialatt verekedtünk ezekkel a fickókkal és próbáltunk rájönni, miért nem halnak meg, tüzelni kezdtek ránk balról.
Egy szakasznyi német lőtt közénk, mintha nem érdekelte volna őket, hogy minket vagy a társaikat találják el. Mi húztuk a rövidebbet, ezek a megölhetetlen fickók kinyírták a csapat felét, a maradékkal a mesterlövészek végeztek. Mikor láttam, hogy az egyik sváb beleharap Ryan haveromba, és enni kezdi, sarkon fordultam és rohantam vissza a partra. B….a meg, mondtam. Menekülés közben kaptam a lábamba egy golyót, de kijutottam. Mi a f..z volt ez, uram? Mi a f..z folyik itt?”

All Flesh Must Be Eaten RPG

Zombik. Lélek nélküli holttestek, amelyek valahogy mégis mozognak. Szörnyek, melyek félelemmentes elszántsággal követik célpontjukat, akárhová is meneküljön. Élőhalottak, melyek nem ismernek könyörületet, és amelyek harapásától áldozataik hamarosan a soraik közé állnak. Számos nép folklórjában megjelennek a sírjukból előmászó, oszladozó halottak, amelyeket a bosszúvágy, az élők húsa iránti vágyakozás vagy éppen a vudu papjainak hatalma sarkall cselekvésre. A horror örök klasszikusai…
…akiknek úgy tűnik ritka pocsék promóciójuk volt eddig a szerepjáték-iparban. Hasonlítsuk csak össze, hogy mire vitték a többi hasonszőrű, klasszikus monsztához képest: a vérfarkasokból meg vámpírokból külön szerepjátékokat is csináltak, a kísértetekből dettó, míg a zombiknak mi jutott? Nyomorult kettes HD, 8-as AC és a tucatmonszta szerep. Ez annál inkább is igazságtalan, mivel egyes források szerint az ősi európai folklórban a sírból előmászó, rothadó külsejű, emberhús és -vér diétát tartó szörnyetegek eredeti neve a vámpír volt (vagy ennek a névnek a w-s és y-os variációja), amely szerepkörből csupán a nyilvánvalóan vagyonos nemesi élőhullák lobbija által pénzelt viktoriánus kocaírók emeltek ki egyes, ok nélkül preferált kékvérűeket, hogy azok az élőholtak elitjébe kerülhessenek, míg a megvetett mob csak másodvonali élőhullaként tengesse élőhalála hátralevő részét.
No persze meg lehet érteni a dolgot, hiszen ezek az újhullámos monszták sokkal felhasználóbarátabban simultak be korunk elvárásai közé, mint a kompromisszumot nem ismerő, puritán zombik – lássuk be, egy Vampire Live a maga politikai csatározásokat és karrierépítést szimuláló cselekményével valamivel változatosabb lehet, mint egy esetleges Zombie Live.

1999-ben ezek a mostohagyermeknek számító élőhullák végre megkapták a lehetőséget: az EDEN Studios (Amely korábban a Witchcraft, legújabban pedig a zseniálisan sikerült Buffy szerepjátékkal vonta magára a figyelmet) elkészítette az All Flesh Must Be Eaten (Minden húst fel kell zabálni) című, zombi-túlélőhorror-szerepjátékát.
Gondolom, itt most meg kell állni egy döbbent pillanatra, megemészteni a hírt, illetve magának a zombi-túlélőhorror-szerepjátéknak kissé talán radikálisan hangzó fogalmát. Nos, a dolog végül is egyszerű – mindenki hallott már a Resident Evil sorozatról? Esetleg az Élőhalottak éjszakája vagy a Sötétség serege filmekről?

Fenti alkotásoknak közös jellemzője, hogy a zombik nem afféle könnyen legyakható kriptaőr monsztaként szerepelnek benne, hanem ilyen-olyan szerencsétlen esemény okozta természeti (vagy inkább természetfeletti?) csapásként, amely jó eséllyel bejelenti a zárórát az emberi civilizáció számára. Élőholt-seregek megállíthatatlan áradatáról van itt szó, melyeket megritkíthatunk ugyan a láncfűrész, sörétes puska, a lángszóró (személyes vallomás: a fenti műszerek valamiért mind kedvesek szívemnek) esetleg az atombomba segítségével, de még ha valamilyen csoda folytán diadalmaskodunk is felettük, általában csak arra van lehetőségünk, hogy lakhatatlan romhalmazzá vált világunkra még kitűzzük a „miénk” táblát az éhenhalás előtt.
Az AFMBE eredetileg amúgy egy egylövetű játéknak lett szánva, amely a Witchcrafthoz is alkalmazható, zombi-témájú kiegészítő, de a váratlan siker után a kritikusok által szintén jól fogadott kiegészítők és novellagyűjtemények is megjelentek hozzá. Készült azóta egy javított kiadás is, ami apróbb hibák orvoslásán kívül tartalmazza a d20-konverziós szabályokat is, a potenciális játékosok könnyebb csábítása végett.

Node, essünk neki magának a könyvnek:
A szabálykönyv a hagyományos szerepjáték könyveknél valamivel kisebb, keményborítós, kétszázakárhány oldalas, kompakt kis cucc. Kinézetre ugyan nem veszi fel a versenyt a Buffy dizájn-orgiájával, de az igencsak elborult grafikái (melyekért többek közt Cristopher Shy felelős) elég bizarr, kissé horrorfilm-poszter/szennylapborító hatást keltenek és a fejezetek között rövid, egy-két oldalas, de meglehetősen beteg zombi-sztorik is gondoskodnak a hangulat megtartásáról. Maga a szerkesztés átlátható, világos, meglehetősen jól használható, az oldalak is sűrűn teleírtak, szóval e tekintetben megfelelő a minőség.

A rövid bevezető – novella, stílus-intró a mik-is-azok-a-zombit témában, stb – egyből a „Túlélők” című fejezet következik a karaktergenerálással. Ahogy az már említve volt, az AFMBE az EDEN Studios Unisystem rendszerét használja. (Lásd még infóért a korábbi Buffy-cikket (kapcsolódó linkek), bár a lite változat ettől valamelyest eltér.) A Buffyhoz hasonlóan itt is három erő-kategóriába sorolhatók a karakterek, amelyeket itt Átlagnak, Túlélőnek és Inspiráltnak neveznek. Különbség köztük, hogy karaktergeneráláskor különböző mennyiségű pontból gazdálkodhatják ki a képességeiket és képzettségeiket. A Buffyban bevezetett dráma pontok itt nem léteznek, amely meglehetősen halálossá teszi a rendszert. Összehasonlításképpen elmondható, hogy az AFMBE karakterek a Witchcraft és Buffy játékok karaktereihez képest gyengébbek képességeiket vagy túlélési lehetőségeiket tekintve.
Opcionális szabályként az Unisystem lite-hoz képest van egy valamivel személyre szabottabb karaktergenerálás, ahol a képzettségpontok a főtulajdonságoktól és a kortól függenek és nem fix értékek, de ez nem bonyolítja különösebben a játékot.
Az eredeti Unisystem is hat főtulajdonságot használ, bár másodlagos tulajdonságként az életpontok mellett még szerepel a fáradtságpont – hé, valamivel szimulálni kell a menekülő, holtfáradt hősök lassulását, amely gyakran az utolsó lépés a zombikajává válás előtt – illetve az esszenciapont is. Utóbbi amellett, hogy a kisebb mágikus képességeket táplálja némely zombi-típus számára is táplálékforrás lehet.

Az előny-hátrány lista meglehetősen hasonló a lite verzióhoz, bár valamivel rövidebb és hiányzanak a különleges képességeket tartalmazó előny-csomagok. A képzettségrendszer viszont jóval hosszabb, mint a Buffy 18 darabos készlete, sokkal inkább részletezésre törekszik, tán ennek köszönhető a 60+ képzettség.

Kisebb mágikus képességekről volt szó az előbb – ebben leginkább az inspirált kategóriájú karakter a bubus. Nem kell sokra gondolni, az itt elérhető dolgok nem többek, mint amiket egy átlag kiábrándult de jó pap/jóslatban szereplő kiválasztott kiscsávó, vagy valami ilyesmi mutat be végszükség esetén egy átlag horrorfilmben. Látomások, zombik távol tartása, kézrátételes gyógyítások – semmi komoly, csak épp annyi, hogy szükség és adott kalandtípus esetén a karakterek maguk mögött érezzék az Úr támogatását…

…személy szerint én inkább egy lángszóróra vagy egy SPAS-12-es félautomata sörétes puskára szavaznék.

A karaktergenerálás után tizenkét példakarakter következik – van itt minden a paptól a pompomlányon át zsaruig és a videókölcsönzős kölyökig. Ahhoz képest, hogy képpel együtt csak egy oldal jut mindegyikre, figyelmesebb mesélő számára már itt a karakter-sztoriknál is elég gazdagon jönnek az ötletek és kaland-effektek.

Ráadásul itt már kezd előbújni az EDEN könyvekre úgy tűnik általánosan jellemző, kissé elborult humor. Az idézetek, mint a zsarunál a „Meglőttem a fickót, de csak nem akart eldőlni! Még szerencse, hogy a ZSARUK kameramanja elbotlott…” vagy a gót tyúk féle „Istenem, micsoda szívás… millió zombi, de vámpír az egy se.” legalábbis jelzik, hogy nem kell annyira komolyan venni a dolgokat.

A következő két fejezet, a Támolygás alapjai és a Pusztítás eszközei a játék- és a harcrendszer bemutatásával foglalkozik. A lite változathoz képest a standard Unisystem számos opcionális szabállyal rendelkezik: tippeket kapunk arra, mit tegyünk, ha valamilyen oknál fogva a kockák helyett kártyákat szeretnénk használni, vagy teljesen kocka és kártya nélküli rendszerben akarunk játszani. A standard rendszer talán kevésbé sikerült áramvonalasra, már a Buffyban alkalmazott változathoz képest, ennek ellenére még így is viszonylag kevéssé elbonyolított, jól használható, általános motor.

„Anyu, én honnét jöttem?
Hát, kicsim, először apuci megharapott téged, aztán meghaltál…”

A következő rövid fejezet foglalkozik a játék fő témájával, a zombikkal. Monsztagyűjtemény helyett egy egyszerű rendszert kapunk, ahol az alap, v1.0-s zombiváltozatra, amely amúgy nem egy kimondottan elrettentő hatású valami, saját tervezésű fejlesztéseket pakolhatunk, kampányunk típusától függően. A gyenge pontok, intelligencia szintje, szaporodás módja, táplálkozási szokások és egyéb paraméterek beállításával meglehetősen változatos dolgokat kreálhatunk. A fentebb említett elborult humor kimondottan virágba borul és tobzódni kezd ebben a szakaszban.

No persze a játékrendszer meg a monszták csak egy dolog, szükség van némi világra is egy rendes játéküléshez. Az AFMBE itt is jeleskedik, nem is egy, hanem tizenegy világot tartalmaz. Enyhe túlzással persze, hiszen egy-egy világra olyan 4-6 oldalnyi leírás jut – nem is annyira a világ, mint inkább a szituációk leírása, hogy az adott helyen épp hogyan kezdődött az Armageddon, a továbbiakban a mesélő szabad kezet kap. A karakterek pedig érezzék magukat egy jeges tengeren süllyedő hajón… (Hmm, egy jeges tengeren süllyedő, zombikkal teli hajó…)

A tradicionális, „a kormány titokban szennyező anyagokat pakolt ki és emiatt jönnek a halottak” jellegű dolgok mellett vannak itt érdekesebb ötletek is. Például a Föld feletti hatalmat átvett, egymással háborúzó, zombimilliókat irányítani képes Zombiurak világa, ahol a túlélők behódolnak, vagy kis csoportokban vívják esélytelen gerillaharcukat. Van itt középkori boszorkánymester, aki az élőhalottak országává változtatta Franciaországot, és aki ellen a pápa most keresztes hadjáratot szervez, melyen minden igaz lovagnak illene részt vennie. Esetleg ott az atomháború utáni, zombikkal és mutánsokkal teli nukleáris pusztaság, amely a kiválasztott kevesek unokái elé tárul, mikor először hagyják el az óvóhelyeiket – szóval ezek az átlagosabb dolgok. Az idegen bolygóról érkezett hódítók enyhén x-akták beütéses zombizmusa már fejlettebb egy kicsit, nemkülönben az „istenek leléptek, a reinkarnáció befuccsolt, minden hulla vissza a saját testébe” – itt különben a megszokottól ellentétben a zombit játsszák a játékosok -, de vannak eredetibb ötletek is, amelyekre más helyeken akár külön szerepjátékot írnak.
Itt van például az Ítélet napja, amikor az Úr úgy dönt, hogy bezárja a boltot és újrakezdi az egészet; a jók lelkei mennek a mennybe, a rosszaké a pokolba – azok, akiknél nem lehet egyértelműen dönteni, kapnak egy utolsó lehetőséget. Az eltérés a hivatalos Ítélet napja koncepciótól mindössze egy nüansznyi apróság: a holtak nem azért kelnek fel, hogy az Úr elbírálja őket – nem, ők lesznek a bírák. Mindazok, akik képesek ezekben a nehéz időkben megőrizni lelki tisztaságukat, haláluk után a mennybe mennek. Testük pedig az Úr bírájává válik.
Vagy itt van a Mein Zombie, ahol a német tudósok egy új vegyi anyagot dobtak be a második világháború hadiszerencséjének megfordítására. Lehet, hogy csak a Wolfeinsteines emlékek teszik, de perverz kis szívemhez ez a világ áll legközelebb.

A könyv végén található még egy kis film- és bibliográfia, inspirációszerzés végett, valamint a javított kiadásban valahol errefelé találhatóak a d20-konverziós szabályok.

Nem mondanám, hogy az AFMBE a jellemjáték új reneszánszát jelentené – persze ha minden kötél szakad, sznobék kedvéért el lehet filozofálni azon, hogy egy összeomló világ, az esélyek nélkül való kétségbeesett harc milyen páratlanul érdekes szerepjátékra ad alkalmat -, viszont amit csinál, azt nagyon jól csinálja. Egyszerű rendszer, egyszerű koncepció – nagyon jó arra, hogy az alkalmi szerepjátékos társaság – esetleg azok, akik a meló mellett nem nagyon tudnak időt szakítani arra, hogy kockásfüzeteket írjanak tele a kalandra való felkészülés során – összehozzon egy közös játékülést, vagy két hosszabb kampány közt egy gyors akcióval frissítse fel magát az ember. Az alapkönyv ára talán kissé meredek a maga harminc dollárjával, de szerencsére a javított kiadás megjelenése óta az eredeti meglehetősen olcsón hozzáférhető használt változatban.

AFMBE és egyéb demo anyagok: http://www.edenstudios.net/intropacks.html