Hamarosan megjelenik: Alan O` Connor: A vas ideje

…lectori salutem,

Az őszre beígért Magus – kiadványok közül az első (Eric Van Dien: Bábjáték) már kapható. Második regényünk, a Hollóidők című regény folytatásként is felfogható „A vas ideje”, amelyet már a Legendák és Enigmák kilencedik kötete, a pyarroni Dúlás témakörét felölelő „Hadak árja” antológia is követett a nyomdagépek felé.

Celsior

Alan O’ Connor: A vas ideje (részlet)

Hajnalodik az Öbölnegyedben.
A kikötőváros tengerre nyíló szájánál fürge, barna testeken csillannak az első, fakó sugarak. A Sajkások csavargó gyereknépe porfírgyöngyöt halászik a zavaros vízben. Tompa bődülés, dübögés, sikolyok harsannak az Alsó Piacok mólóin: megbokrosodott, teherhordó triceros dühöng a tömegben, őrült módon csapkodva gyilkos szarvaival.
A Kalmárok Lagúnájában selyemtetejű, kecses gondola siklik a piszkoszöld hullámokon.
A féltucatnyi széles tollú, ébenfa evező felesleges fényűzés a zsúfolt csatornalabirintusban, ahol a ladikok egymás elől is képtelenek kitérni. A rézzel bevont hajóperem, a karhosszúságú, gályák döfőorrát utánzó, míves orrdísz, a kétoldalt mélyen csüngő selyemfüggönyök nagyurat sejtetnek – a vízi sikátorok népe utat is ad neki, ladikjaik messzire kerülik a csillogó gondolát.
Egy kivételével.
A hatevezős sodorvizében ócska, foldozott tetejű csónak iparkodik, szakadt vászonponyvája zsírosan csapkod a reggeli szélben. A királynői gőggel suhanó selyemsátor egyszer sem lebben fel, a büszke hajó ügyet sem vet a nyomában sürgölődő, ágrólszakadt rokonra. A Felső Piacok zsúfoltságában azonban kis híján összeütköznek, hiszen szinte mozdulni sem lehet az egymásba érő ladikoktól.
A Felső Piacok csatornáiban azonban senki sem figyel a két hajóra.
Az algaszakállú mólókon ezúttal is megszorul a nép, akár hurkában a töltelék – de az ilyenkor szokásos, harsány dulakodás nélkül. Yankar népe megilletődve, fegyelmezetten várakozik. Percekig várnak, mígnem rekedt, erőteljes kiáltás harsan a halkuló tömeg felett.
– Az istenek hallgatnak! – a kiáltás messze száll, sokáig rezeg a süket csendben. Ezrek
hallgatják néma áhítattal a szónokot.
Az élen suhanó gondola selyemfüggönyét szőrös mancs lebbenti fel. Vállig omló, gubancos, fekete sörény, sárgán csillanó szemek, borostás sziklaáll. Ork. Emberállat.
Küldetésben járó hírvivő, netán rabszolga – testőr?
A hatevezős a mólóhoz koccan, és a hátrapillantó vadork hím kivillantja hüvelyknyi agyarait. Tompán, haragvón mordul, és ekkor – mintegy véletlenül – a gondola nyomában iparkodó szakadt ponyvájú dereglye is lassítja futását. A mólókon szorongó tömeg ügyet sem vet rájuk: a szónok szavát lesik valamennyien.
– Az istenek hallgatnak! – ismétli meg a rekedten üvöltő, szélesen gesztikuláló férfi. Mázsás léptei alatt felsír a keskeny faemelvény. A Büntetés Helyeként ismert ácsolat nyilvános kézlevágások, látványos lefejezések színtere a dolgos hétköznapokon hiszen Yankar kemény kézzel bánik a törvényszegőkkel. A hevenyészett gerendaemelvényen ezúttal a Szent Vérkenet Embere, a dél partvidék leghíresebb szónoka áll. Körötte komor, sötét csuklyás férfiak: a Szolgáló Rend.
A vadork félrefordított fejjel méregeti a hájas, körszakállas férfit, vicsorog. Hát te volnál az a híres…
A Tizennegyedik Zászlóháborút, a Tharr – hitűek vereségét követően a déli part számos városállamában ütötte fel fejét a bizonytalanság. Megingott az istenekbe vetett hit, tízezrek vágytak egy új, igazabb világra. Amikor pedig az ember eltéved, gyakran úgy dönt, hogy valaki más útjával próbálkozik – és mindig akadnak, akik új vallást építenek a kétségbeesés romjain.

Akárcsak ez itt… – a vadork hosszút sercintett. Hitvány és gyáva népségnek tartotta a városbelieket; a yankari csőcselék megerősítette gyanúját, hogy az istenek csak azért alkották meg az embert, mert csalódtak a majomban.
A szónok inas, hegtetoválásos alkarja elárulta az értő szemlélődőnek, hogy a Szent Vérkenet Embere alighanem boszorkánymesterként szolgálhatott egykoron. Hosszú, és bizonnyal kacskaringós utat járt be, mióta jó két évtizede Domvik tanításaiból összefércelt dogmáit rikoltozva az első hordóra lépett. Akkoriban kis híján megkövezték. Alcarában azonban akadtak, akik meglátták a lehetőséget az izzó szemű, sovány alakban. A szónok átfogalmazta világnézetét – született köpönyegforgató volt – és azóta, a Skorpiórend szónokaként kövérre hízott az egyszerű nép hiszékenységén. Ravaszabb volt, mint osztályos társai: gondoskodott róla, hogy ahol fellépése kevésnek bizonyul, a Skorpiórend csuklyás „fivérei” bírják bőkezű adakozásra az együgyűeket.
A Skorpiórend.
Az emelvény körül tolongók persze aligha sejthették, hogy az szurokszín csuklyák alatt az Alcarai Vadásztestvériség orgyilkosai rejtőznek. Az alcarai bérgyilkosok – akárcsak maga a Próféta – újfajta üzletnek tekintették a gyorsan terjedő, hazug vallást, és maguk között csak „bolondok adójaként” emlegették a szekta gyülekezetein befolyó adományokat.
– Az istenek hallgatnak! – ismételte meg harmadszor is a Próféta, lelógó bajuszán nyálhab fröcsögött. – Hallgatnak, pedig az égen kihunyt a S’rtis Urayaan csillaga! Hallgatnak, pedig a Pentád öt városában eleven fénnyel lobbant fel az Ősök Tüze! Hallgatnak, de közben sosem látott, fénylő, sikoltó viharral fejezik ki haragjukat a Forrásnegyed éjszakájában… – a tömeg lenyűgözve figyelt. A Próféta mesterien szőtte prédikációjába a közelmúlt nyugtalanító eseményeit. A csónakban kuporgó emberállat nyelt egyet – ő a saját bőrén tapasztalta meg az istenek haragját.

Mi több, maga idézte elő, nem is oly rég.
– Én, a ti Prófétátok azonban felkerestem látomásomban az Istenek Völgyét! Jártam az Örökkévalóság Városában! – a próféta szája sarkán nyálcsík fityegett. A tömeg halkan morajlott, ahogyan szél kavarja az erdei avart.A vadork megkövülten figyelt: az arcátlanság egy határon túl bénítóan hat a környezetre – Láttam az alantas, emberelőtti népek elűzött isteneit tépett koldusként üldögélni az Örökkévalóság Városának főterén: ott gajdoltak az ősi istenek, húnyt szemmel dőlve a falnak. Üszkös lábukat rongyokba rejtve, szakállukba túrva játszogattak, ezredévekkel, korszakokkal és…
Hogy nincs, aki pofán verje ezt a hazudozót? – vicsorodott el a vadork, aki a Farkasszellem követőjének vallotta magát.
– Az istenek hallgatnak. Hallgatnak! Miért, ostobák, miért? – lesütött tekintetek, lélegzetvisszafojtó némaság. A szónoki kérdés ismét felrikoltott – Hallgatnak az istenek! Mit jelent ez? Tudjátok mit jelent ez, bugrisok?
– Hogy végre a próféták is befoghatnák a pofájukat – bökkentette el magát a vadork. Hangja messze szállt a hatásszünet csendjében. Szempárok százai fordultak a vászonponyvás ladik felé… és a kérges tenyerű, cserzett arcú halásznépből kiböffent a röhej. A Próféta felkapta a fejét, zsíros ábrázata vörösbe borult. Az emelvényről jól rálátott a mólók szélén suhanó selyemgondolára. Az emberállatra mutatott és az orgyilkosok egyszerre mozdultak. Az emelvény körül, a szurokszín csuklyák alatt mintha megsűrűsödött volna a homály, fojtott parancsszavak szisszentek.
– Káromló! – a Próféta nagy levegő vett, hogy átokkal sújtsa az istenkáromlót. Baljával jelt adott az ugrásra kész fekete csuklyásoknak…
– Feje vettessék a lábaim elé!
… amikor mintha megfagyna az idő folyama.
A hatevezős gondola nyomában sürgölődő korhatag, keskeny dereglye rongyfüggönye egy pillanatra fellebben. Olvadt réz színével parázsló, keskeny szempár villan a szakadt ponyvák homályában. Egy elf szemei.
Elf?

A lélekkufárnak torkára forr a szó. A Szent Vérkenet Embere egyetlen hosszúéletűt ismer a városban – azt is inkább csak hallomásból. Azt az egyetlent viszont Yankar legveszedelmesebb hóhéraként rettegték. A félreismerhetetlen, halántékvonalig futó, izzó szemek a Próféta tekintetébe fúródnak, és a szélhámos megtántorodik a koponyájában lobbanó, forró haragtól – takarodj a zsákmányomtól! – aztán felsikolt, rekedt, hátborzongató férfisikollyal…és újra hullámot vet az időfolyam.
Döbbent kiáltások harsantak az emelvényhez legközelebbi sorokban. Gyorsan terjedt a szóbeszéd, akár az égett hús bűze és a tömeg szétrebbent, mint a csirkék, ha föléjük karvaly árnya vetül. A rohamosan táguló kör közepén ekkor már egyedül a hamis próféta tántorgott, és bőgött, akár a sebesült byzonbika. Kezeit a véres, nyálkásan zuborgó – gőzölgő üregekre tapasztotta, ahol egykor a szemei voltak.
A fekete csuklyásokat percekre megbénította a döbbenet. Lassan mozdultak, tétován.
A lángoló szemű elf azonban nem kísértette a szerencséjét – a Vadásztestvéreket a déli partvidék legjobb orgyilkosaiként ismerték. És ezúttal rengetegen voltak.
– Érd utol a hatevezőst! – sziszegte. A sovány legény elértette a sietséget és a nehéz tolórúdnak feszült.
Mire a szurokszín csuklyák a móló széléhez értek, a ponyvatetős dereglye is eltűnt a gondola nyomában. Az Öbölnegyed csatornalabirintusa elnyelte a két hajót – egyetlen csónak sem indult a káromlók után.