Megjelenik: Anyrok alkonya

Lectori salutem,

Tisztul az ég Ynev végeláthatatlan birodalma felett. A közösen megalkotott világ krónikáinak jövője biztosítottnak látszik. A jogi és financiális alapok megszilárdulását követően az irodalmi és szerepjáték – háttér is körvonalazódik.
A hagyományokat, az eddig leírtakat tiszteletben tartva új utakon indulunk el.
Új szerzőkkel.
Ynev világa mindenkit vár, aki elfogadja, hogy a chapmani örökség többet érdemel igénytelen modul – átiratoknál. Boomen teremtő képzelete, Renier expresszivitása nem lehet ugyan követelmény, ám az ifjú tehetségek kifejezetten ígéretesek.
Leendő íróink és a Tiberius nevével fémjelzett, hivatalos fejlesztőgárda egyaránt azon fáradoznak, hogy Ynev világát és a hozzá kapcsolódó MAGUS – szerepjátékot ismét a minőség tegye keresetté.
Megújulás és egységes világkép iránti igényünket fejezi ki az új, Max által tervezett logo is. A regények kiadásához és az Ynev legnevesebb íróival együttműködő világfejlesztéshez a rendszeres kiadvány – megjelenés ugyanúgy hozzátartozik, mint a korrekt elszámolás.
Az Anyrok alkonya című novelláskötet – közös munkánk első, kézzelfogható eredménye – a könyvesboltokba kerül.

Celsior

Kattints a képre a VÉGLEGES nagyfelbontású változathoz

Marcus Flain – Pusztító

(részlet)

Kézjelemre rajokra, a rajok, szakaszokra oszlottak. Egy-egy szakasz sebesen felkapaszkodott a szomszédos házfalakra. A többiek kétsoros lándzsafalat alkotva várták az yrchek rohamát. Mögöttük íjászok, végül seregem maradéka. Harmada derék legényeimnek.
Láttam a futó alakokat a tetőkön, kezükben íj. A szélső házak felé haladtak. Egy ideig látszott a vörös derengésben kirajzolódó sziluettjük, aztán belevesztek a homályba. A maradék a gyilokjárókon térdelt, várva a beözönlők seregét. Valami megcsikordult a koponyámban, és rekedt üvöltés harsant köröttem.
Weila irgalmazz!
Az eleven csend elpusztult és szilánkokká robbant a némaság óvó varázsa: a rontás fagyos jégként mart a koponyámba. A fájdalom iszonyú volt, szemem előtt fekete karikák pattantak és vérbe borult az utcák képe. Megtántorodtam. Kezemet a fülemre szorítva próbáltam kizárni tudatomból a szörnyű hangot, de nem sikerült. Felkúszott a gerincemen, egyenest az agyamba. A többiek összeroskadtak mellettem, szájuk némán üvöltött, kifogyott tüdejükből a levegő.
Csecsemőpózba görbedtek a kíntól.
Körülfolyt az égető hangörvény, ezernyi szilánkkal mart belém is… de a vén tölgy még kitartott. Nem a büszkeség diktálta, nem is az otthon szeretete. Őseim emlékének tartoztam annyival, hogy egyenes gerinccel haljak meg.
Aztán, amilyen hirtelen jött, vége is szakadt. Nem tudtam volna megmondani, meddig tartott, egy szívdobbanás volt-e vagy hosszú percek. Nem számított.
Hirtelen üvöltött a fülembe a csata. Harcosaim nyögve, hörögve birkóztak a gyengeséggel. Dübörgött, sivított és ordított a világ. Fém csikordult kövön és csendült fémen. Recsegve roskadt be mellettem egy égő háztető. Döngő léptek közeledtek. Lihegve szedtem a levegőt. Homályosan láttam, hogy a torlasz helyén már csak néhány forgács repked, és a szürke kavargásban hatalmas páncélos sziluettje bontakozik ki. Jobbjában földre támasztott pallos, balja ellentmondást nem tűrően lendül előre. Felénk.
– Ébresztő! – ordítottam. Csaknem összeestem, a hang szinte minden erőmet felemésztette. Belerúgtam az egyik harcosomba, hogy gyorsabb mozgásra ösztökéljem, amikor észrevettem, hogy halott. Átléptem és a kapu felé fordultam, ahonnan a roham jött.
A többiek merev tagokkal, földre szegezett tekintettel tápászkodtak fel. Gépies mozdulatokkal keresgélték fegyvereiket. A végletekig kimerültek: élet, vagy halál, mindegy volt már nekik.
– Mozgás! – rántottam talpra az egyik hamuszürke arcú katonámat. – Pusztítani vagy meghalni!
Talán mindennapos megpróbáltatások edzették őket keményre vagy a hangom vetekedett a hatalomszavak erejével – sosem fogom megtudni. Mire a támadók rohama elért minket, újra felállt a lándzsafal. A nyílzápor elmaradt, az erejüket meglelő harcosok magányos célpontokra vadásztak. Kevés sikerrel. Az elszórtan elhulló támadók nem törték meg rohamot.
Rengett, döngött a föld a több mázsás yrch behemótok alatt. Üvöltésük hullámzó kórus, amelybe acsarkodó morgás vegyült – akár a vérszagtól megvadult farkas-horda. Ezek nem legyőzni akartak minket. Szétsajtolt hulláink gőzölgő mocskában akartak dagonyázni.
Azt már nem!
Megvetettem lábam az utca kövén. Pillantásom kézfejemre tévedt: kifakultak rajta a foltok és kisimultak a ráncok, ahogy megszorult a fegyver markolatán. Keserű mosolyt csalt elő az idő múlásával dacoló illúzió. Mindig tudtam, mit kell tennem. Minek halogatni az elkerülhetetlent.
– Shak-syss! – suttogtam és láttam, hogy néhányan oldalra kapják a fejüket. A Pusztítók titkos nyelve százhét szóban ismerte a halál megannyi formáját. Az imént elhangzott azon kevesek közé tartozott, amely a külvilág számára is ismertté vált. Nem véletlenül.
Mellvértem griffmadarának szemében azúrfény gyúlt és szétfolyt, végig a cirkalmas rajzolatokon. Megszorultak az illesztések, felszikráztak a fémcsapok a tagjaimon, és éles fájdalmat éreztem. A vért acélkarmai belém martak, eggyé vált velem és én vele.
Twal jeges lángot vetett a kezemben. Időn túli suttogás kél a gondolatok között. A Vas Litániája.
Eloltom a gyertyát.
A sötétben jobban látok.
Hisz a lelkembe nézek.
És az álom elragad.