Meráni szív – 1. rész

Freddy Hutcher és Andrew Field ötleteiből írta: Andrew Field

1.

A clastrum ajtaja nyikorogva tárult fel, és bentről édeskés, dohos szagot söpört ki a szél. A kapuban álló két komor tekintetű férfi gyomra minden bizonnyal felfordult, ahogyan orrukba csapódott a bűz, de arcizmuk sem rándult. Ránéztek a hajlott hátú, kopott ruhás emberkére, aki visszatekintett rájuk. – Jöjjetek! – mondta csendesen. A férfiak követték a városi alkalmazottat. Végigvonultak a bejárati kaput a clastrum főtermével összekötő hosszú, egyenes folyosón, s ahogyan közeledtek a nagy csarnokhoz, úgy erősödött az állott, édeskés szag. A kopott ruhás fel sem nézve sietett át a nagytermen, ahol több, hasonló ruhába öltözött fickó éppen valamiféle szertartást készített elő. Ketten illóolajat öntöttek a terem közepén álló oltárra, egy harmadik pedig ócska bőrökkel törölgetve a márványtömböt, próbált meg eltüntetni néhány furcsa, sötét színű foltot. A két büszke tekintetű férfi pontosan tudta, milyen szertartást készítenek elő, de kívülről semmi sem látszott abból, hogy mit gondolnak.

A terem végében kisebb ajtó következett. Belépve egy újabb folyosóra jutottak, ez azonban már nem volt olyan magas, olyan félelmetes, mint amin a nagyterembe jutottak. Mennyezetét olyan alacsonyra építették, hogy a két férfinak az az érzése támadt, meg kell hajtani a derekukat ahhoz, hogy be ne verjék a fejüket. A folyosóról újabb ajtók nyíltak mindkét oldalon, és szemben is. A kopott ruhás kinyitotta jobbról a második ajtót, és tisztelettudóan megvárta, amíg a két büszke tartású férfi belép az ajtón.

A szoba nem volt nagy. Egyetlen kőből faragott emelvény állt benne. Az emelvényen egy holttest feküdt, fehér vitorlásvászonba burkolva. A kopott ruhás köhhentett egyet, majd megszólalt: – Ma éjjel tizenkét szerencsétlent küldünk tovább az Úton. Ő lesz az egyikük.
A két férfi egyike visszafordult, és tekintetét egyenesen az alkalmazottra szegezte. Az értett a szóból. Meghajolt, és kiment az ajtón, becsukva azt maga után. A két férfi magára maradt a holttesttel.
A férfiak közül az egyik sisakot viselt, a másik fényes aranypánttal fogta össze hosszú, fekete haját. A sisakos szólalt meg először.
– Mit gondolsz, Vallain?
– Kétség kívül ő az.
– Gondolod, hogy a Szív titka veszélybe kerülhetett?
– Nem tudom. Segíts nekem, Clashton!
A két férfi közös erővel megfordította a testet. A Clashtonnak szólított férfi levette a falról az egyetlen fényforrást, a haloványan pislákoló fáklyát, majd övéből erszényt, abból finom port szedett elő, és a lángba szórta. A tűz erőre kapott, és jobban megvilágította a szoba közepén álló emelvényt. A fénynél alaposan végigvizsgálták a fekvőt, majd visszafordították a tetemet, és a vizsgálatot elöl is folytatták. Végül Vallain némán egy egészen apró, szederjes pontra mutatott, ami a hulla nyakán, jobb oldalon látszott. A két férfi egymásra nézett, és gondolataik egységességének bizonyítékaként szinte egyszerre bólintottak. Ismét Vallain szólalt meg.
– Ez egy tűvetőből származó tű nyoma.
– Igen. De nem lőtték ki, mert akkor áthatolt volna a nyakon.
– Úgy van. A fickó fogta a tűt, és nyakon szúrta vele Rachot.
– Mérgezett lehetett a tű.
– Igen. Rach pedig szokása szerint hullarészeg. Különben üvöltött volna a fájdalomtól. Vagy legalább védekezett volna. Gyerünk! Nincs vesztegetni való időnk.
– Úgy gondolod, Vallain, hogy veszélybe kerülhetett a Szív titka?
– Nem tudom, Clashton. De azt hiszem, nem kockáztathatunk.
Clashton az ajtóhoz lépett, és koppantott kettőt. Az alkalmazott újra megjelent. Clashton merően rászegezte a tekintetét.
– Még egyszer ismételd el nekem, mi lesz a sorsa ennek a testnek?
– Ugyanaz, uram, mint mindegyik bugrisnak, akinek nincsen családja, és a városban pusztul el…
Nem folytathatta, mert Vallain felmordult:
– Vigyázz a szádra, szolga! Akiről beszélsz, valaha a Merani Gárda tagja volt!

Az alkalmazott szinte összetöpörödött a váratlan hírtől. Erről a csavargóról, akit alkoholban és a saját hányadékában henteregve találtak, és fél napon keresztül kellett mosdatni, amíg meg lehetett maradni a szagától a nagy közös gyűjtőben, erről a holtról aztán nem gondolta volna, hogy a Gárda tagja volt. A szolga agyán egyetlen pillanatra végigfutott, hogy hová múlik el a dicsőség. Az irigyelt és rettegett Gárda egyik tagja lám, milyen nyomorultul végezte. A város pénzéből fogják utolsó útjára küldeni, mert senkije sincsen, aki fedezné a temettetés költségeit. Ezt gondolta hát a kopott ruhás szolga, de már mást mondott:
– Bocsáss meg, uram! Úgy fogalmazom meg gondolataimat, hogy ne sértsem meg valamikori bajtársatokat. Szóval, az történik ezzel a nemes holttesttel is, mint azokkal, akiknek nincsen rokonuk, hogy eltemesse őket. Meran városának pénzén, tizenegy másikkal együtt halotti máglyára tesszük, elégetjük, és porát a clastrumunk alatti katakombában helyezzük el egy faládikában.
– Mikor történik ez?
– Ma éjjel, uram, hogy a vastag füst ne zavarja meg a város nyugalmát.
– Rendben van. Végeztünk. Vezess ki minket.

A clastrum nyomasztó, szürke épületéből kilépve a két férfi tovább tanácskozott, mialatt Meran városának utcáin a Gárda kaszárnyája felé tartottak.
– Mit tudunk még, Clashton?
– A kocsmárost és a felszolgálót kihallgattuk. Találtunk még másik két fickót is, igaz az egyikük ork, de nincs okunk azt gondolni, hogy nem mondta el az igazat. Rach aznap nem egyedül üldögélt. Magas, erős, csontos kalandozó fizetett neki. Ruházata, fegyverzete az, amit minden kalandozó visel. Mégis van egy nyom, amin elindulhatunk: haja olyan fekete volt, akár a tiéd, és két oldalán egy-egy hófehér varkocs díszítette.
– Értem. Nem ismerős az az alak, akit leírtál. Tudunk még róla valamit?
– Azt tudjuk, hogy két nappal ezelőtt elhagyta Merant.
– Akkor egy jó lóval akár már ott is lehet a Szentélynél…nos, nem baj, jó Clashtonom. Ha igazunk van, és Rach tényleg a Szív miatt halt meg, akkor sem szabad nyugtalankodnunk. Holnap reggel jómagam pár újoncot vezetek fel a Szentélyhez, hogy átessenek a Beavatáson. A fickó, akit keresünk, nem juthatott be a Kulcs nélkül. Ha még mindig ott lesz, akkor leszámolunk vele. Hacsak még nem számoltak le vele a Szívet védelmező erők…
Időközben a két férfi a kaszárnyához ért. Az őr tisztelgett a két tisztnek, majd tisztelettudóan megszólította őket.
– Vallain százas úr! Személyesen Tresh Trayo Cabalhor Nagyúr parancsolta meg, hogy amint visszaérkezel, azonnal jelenj meg a színe előtt, Clashton ötvenes úrral együtt.
Vallain bólintott, és társával együtt a Nagyúr fogadóterme felé irányította lépéseit. Cabalhor személyi szolgája az ajtó előtt megálljt intett nekik.
– Egy lépést sem tovább, Vallain százas úr!
– Félre az útból, Pocok! Üzenetet kaptam a Nagyúrtól.
– Pontosan tudom, Vallain százas úr, hogy a Nagyúr milyen utasításokkal látott el. Várnod kell. És a nevem Pot Coon.
– Én meg azt tudom, Pocok, hogy hogy hívnak. És azt, hogy a parancsom: azonnal megjelenni a Nagyúr színe előtt.
Kicsapódott az ajtó, és egy magas, ősz hajú férfi viharzott ki rajta. Ruházata mutatta, hogy Meran legnemesebb családjainak sarja lehet. Nyakában fényes, kerek pecsét világított. Ősz szakáll keretezte arcát, azt az arcot, amelyet sok régi vihar tépett barázdásra. Világoskék, gyakran vidám szemei most szikrákat szórtak. Még egyszer visszafordult az ajtóból, és hangosan, parancsoláshoz szokott hangon szólt vissza a szobába:
– Nem mondom még egyszer, Trayo! Ismersz, nem szoktam hozzá, hogy bárki is ellentmondjon nekem. Reggel itt lesz az emberem. És te el fogod küldeni őt is a transzporttal.

Az ősz férfi becsapta az ajtót. Hidegen végigmérte a kint álló három, megdöbbent embert, azzal elhagyta a kaszárnyát.
– Ki volt ez? – kérdezte Clashton.
– Te nem ismered Meran igazi urát, paar Maalthiirt? – kérdezte gúnyosan Vallain. – Pedig mindenki tudja, hogy nem a királyi kormányzó, hanem Maalthiir kezében futnak össze a szálak. Ahogyan ez a hólyag fütyül, úgy táncol Meranban mindenki.
– Nem mindenki! – figyelmeztette Pot Coon. – A Nagyurat nem tudja meghajlítani, akármit is tesz…
További eszmefuttatásra nem volt idő, mert valaki ismét feltépte az ajtót, és ott állt személyesen Tresh Trayo Cabalhor Nagyúr, a Merani Gárda főparancsnoka. Erős, vörös bajsza szinte úszott a levegőben, zöld szemei szikrákat hánytak, ugyancsak vörös, kócos, rendezetlen haját neki is olyan hajpánt fogta össze, akárcsak Vallainét, csak az ő pántja jóval díszesebb volt. Hatalmas termetű, gyors, ravasz, félelmetes hírű harcosnak ismerte mindenki. Vastag, vörös szőrrel benőtt kezével most tajtékzó dühvel mutatott Vallainra.
– Végre tudott időt szakítani a százas úr, hogy engedelmeskedjen a parancsomnak, és megjelenjen előttem?! Köszönöm!
A két katona nem szólt egy szót sem. Ismerték már jól a parancsnokukat. Cabalhor Nagyúr mindig gondoskodott a katonáiról. Valamennyi katonáját személyesen ismerte, sőt amelyiküknek családja volt, ott valamennyi családtagot is, még ha a legfiatalabb újoncról volt is szó. De ha dühös volt, nem lehetett vele ellenkezni, mert azzal csak olajat öntött az ember a tűzre. A hatalmas, vörös ember fújt egyet, mintha kiengedné a gőzt, aztán intett.
– Befelé! Te meg, Clashton ötvenes úr, vedd már le a fejedről azt az idétlen sisakot!
A parancsnoki szoba puritán egyszerűségről tanúskodott. Egy fából ácsolt, hatalmas asztal foglalta el a legnagyobb részét, körülötte egyszerű székekkel. A sarokban kis imahelyet alakítottak ki, ahol a parancsnok Xarronhoz, a harci erények istenéhez imádkozhatott. A falra egy singell bőrét akasztották, melyet az állat koponyájával együtt tartósítottak. Ez a hatalmas, hófehér szőrméjű vadállat a Gallagherben élt. Mesélték, hogy maga a Nagyúr ölte meg késsel, még fiatalabb korában. Most a bőr pihenőhelyül szolgált, ha Cabalhor Nagyúrnak valami miatt itt kellett töltenie az éjszakáját.
Vallain és Clashton (ez utóbbi immár a kezében tartva sisakját) tisztelettudóan megálltak az asztal előtt, ami mellé a Nagyúr leült.
– Ez az istentelen Maalthiir kiszívja az agyamat is! – morogta a Nagyúr, aztán a katonáira nézett. – Nemrégiben érkezett Tsanból ez a levél. Postagalambbal küldték, ahogyan az szokásos. Begyűjtöttek ismét néhány olyan alakot, akiknek a merani börtönökben a helyük.

Nem kellett magyaráznia. Mindkét katonája tudta, hogy Merannak van egy megállapodása Tsannal, a néhány napi lovaglásra fekvő városkával. Tsan valamikor ugyanannak a városszövetségnek volt a tagja, mint amelynek élén Meran állt. Ezekből az időkből maradt vissza a tsaniakban Meran feltétlen tisztelete és félelme. Azóta is követték azt a gyakorlatot, hogy a Meranból Tsanba szökött gazfickókat, melyekről Meran postagalamb útján küldött listát a tsani városparancsnoknak, időről időre átadták a Merani Gárdának.
– Ami titeket érdekelhet az az, hogy a foglyok között van egy magas, hollóhajú kalandozó is, akinek a halántékát mindkét oldalon fehér hajfonat díszíti.
Vallain és Clashton megélénkültek, de örömüket nem mutatták ki.
– Nagyúr, ez az az ember, aki Rachot megölte.
– Megölte? Úgy! Szóval jól sejtettük.
– Igen, Nagyúr! – Vallain röviden beszámolt arról a felfedezésről, amit Clashtonnal együtt a clastrumban tettek. A parancsnok, mialatt a beszámolót hallgatta, rossz szokását követve a szája csücskével elkapta a bajsza végét, és elgondolkodva rágcsálni kezdte.
– Azt hiszem, Vallain százas úr, ezúttal a szerencse hozzánk szegődött. Hála legyen érte Fehial istenségnek. De nem engedhetjük ki a markunkból ezt a lehetőséget. Ezt a fontos rabot te hozod ide nekem, Clashton ötvenes úr! Ha ideért, a kínzókamrákban ki fogjuk belőle szedni, mit tudott meg attól a szerencsétlen, elzüllött alaktól, és mit nem. Vallain százas úr, te az öt újonccal együtt, akiket a Szívhez akartál vezetni, elkíséred Clashton ötvenest Tsanba, visszakíséred ide, és amint Clashton ötvenes és a rab beléptek Meran kapuján, azonnal vezeted tovább az embereidet a Szentélybe, a Beavatásra.
– Értettük, Nagyúr!
– Menjetek! És holnap hajnalban, a szokott időben indulás. Ohó, várjatok csak! Még egy gondomat meg kell oldanotok.
– Parancsolj velünk, Nagyúr! – mondta egyszerre Vallain és Clashton. Kiképzésük alatt beléjük ivódott a Nagyúrban vetett feltétlen hit, és ennek a nagyszerű harcosnak az imádatig menő csodálása. Cabalhor nemcsak jó harcos volt, hanem a maga faragatlan, durva módján eddig a Gárda fő védelmezője is. Sokan pletykálták, hogy mióta paar Maalthiir vette a kezébe az irányítást Meranban, azóta a Gárda megszüntetése szinte állandóan napirenden van. A Gárdát, amely a hagyományos merani értékrendet vallotta, a katonás erényeket, a hűséget, az önfeláldozást és a bátorságot, bizony nem nézte jó szemmel paar Maalthiir. Saját, külön hadsereget szervezett, és tartott fenn a Merantól nem messze eső hatalmas várkastélyában, és azt szerette volna, ha Meranban is ez a zsoldossereg veszi át a város védelmét. Akaratának Cabalhor Nagyúr vezetésével a Tíz Paar tanácsa egyenlőre még ellenállt. Okként azt hozták fel, hogy a Merani Gárda szervezett, fegyelmezett, s különleges harci képességeket csillogtat, olyanokat, mint a környéken sehol senki más. Maalthiir valahonnan megtudta, hogy ezekkel a képességekkel talán a Beavatás ajándékozza meg a Gárda tagjait. Az a különleges ceremónia, amelynek során az újoncokból a Gárda teljes jogú tagja válik. És mióta ezt Maalthiir tudja, azóta követeli, hogy a Nagyúr ossza meg vele a Beavatás titkát. Először szépszóval próbálkozott, de Cabalhor Nagyúr rá sem rántott a megígért jutalmakra. Később eldurvultak paar Maalthiir módszerei, mint arra a mai hangos szópárbaj is példa volt. Emiatt volt még egy problémája a Nagyúrnak, de erre a problémára tudott biztos gyógymódot.
– Hallhattátok paar Maalthiir szavát. Holnap reggel veled, Vallain százas úr, el akarja küldeni egy emberét, aki végignézi a Beavatás szertartását. Ha nem sikerül elhitetnem Maalthiir-ral, hogy Tsanba mentek foglyokért és vissza, akkor útközben el kell tennetek az útból Maalthiir emberét. A Szív titkára nem derülhet fény.
– Értettük, Nagyúr! Parancsod szerint cselekszünk! – mondta ismét egyszerre a két tiszt.
– Én magam fogok gondoskodni a fickóról. – erősítette meg külön is Clashton.
– Tudom, hogy számíthatok rátok, mint minden egyes katonámra! – Egy pillanatra elborult a Nagyúr homloka, ahogyan Rachra gondolt. A szerencsétlen ördög. Hogyan is történhetett meg, hogy amikor kiöregedett a Gárdából, ilyen mélyre süllyedt? Ki tudja. „Jobban kell gondoskodnom a katonáimról!”, döntötte el Cabalhor. – És most menjetek. Készüljetek fel a holnapra!
2.

A két őr megpróbált katonásan állni, de Clashton magában csak csürhének nevezte őket. Fegyvereik rendezetlenül, ruházatuk minden átgondoltság, harci praktikum nélkül csüngött rajtuk. Ahogyan hosszú lándzsájukat markolászták abból kitűnt, hogy egy esetleges támadás esetén nem sok hasznukat lehetne venni. A parancsnokuk valamivel katonásabban festett, látszott rajta a sarzsiban lehúzott több év, de az is, hogy nem Meranban szolgált. Tsan nem adott különösebb munkát katonáinak, legfeljebb a rendfenntartást. Bár inkább azt is a szórakozó-negyedben élő vállalkozók, kocsmárosok, iparosok teremtették meg magamaguknak, saját fizetett zsoldosaik segítségével. Tsanban vidám, állandóan hömpölygő tömeg múlatta az időt a rengeteg aprócska kocsmában, nyilvánosházban, fogadóban, és még ki tudja milyen, szórakozást nyújtó helyeken. Tsan volt az utolsó „civilizált” hely, mielőtt az ember az Éjföldre tette volna a lábát, hogy a sötét hírű Houluba, vagy a gőgös Meranba indulna. Tsant a polgárai éppen ezért a szórakozás és szórakoztatás városává tették, s ez a város teljes szervezetén meglátszott. Clashton úgy érezte magában, hogy ez a város rátelepszik, és kiszívja minden erejét. Katonás neveltetése elutasította azokat az élvezeteket, melyeket ez a város nyújtani tudott volna neki. Most pedig mindemellett csak a feladatára koncentrált.

Tsan városi fogházából Clashton szerint csak az nem szökött meg, aki nem akart. Impozáns épület volt ugyan, de a nyomába sem érhetett a hasonló célú merani intézménynek. Nem voltak benne pincék, csak az egyemeletes ház földszintjén és emeletén helyeztek el cellákat. Az emelet egyetlen hosszú helyiségből állt, ebben kerítették el erős farácsokkal magukat a cellákat. Négy cellát számolt meg Clashton az emeleten, ezek bármelyikében nyolc-tíz csirkefogó is elférhetett. Most a legutolsó előtt álltak hatan. A két őr, az őrparancsnok, Vallain százas úr, Clashton és egy szúrós szemű fickó, bizonyos Tragoine. Ezt az embert ültette a nyakukra paar Maalthiir, aki persze véletlenül sem hitte el, hogy Vallain, Clashton és öt emberük csak Tsanba mennek, egy szokásos fogolytranszportért. Tragoine bőrpáncélt viselt, szőrös kezében buzogányt lóbált. Lógó, hosszú bajusz különböztette meg mindannyiuktól. Az öt újonc, akikkel ideérkeztek, a fogház előtt várakoztak.
A foglyok hatan voltak. Clashton azonnal észrevette a magas, erős testalkatú, hollófekete hajú harcost. Két fehér varkocsa szinte világított a helyiségben. A többi ötre alig pazarolt figyelmet. Volt ott egy törpe, két átlagos alkatú ember, egy ork, és egy koszos, koszlott kobold. Valamennyien Meranban okoztak valamilyen galibát, loptak vagy verekedtek, s a merani igazságszolgáltatás elől menekültek el. No hiszen, Tsanba nem jó helyre jöttek. Nem tudták, hogy Meran és Tsan között rendszeres, postagalambokkal történő üzenetváltás van, amely során Meran leírja mindazokat a gazfickókat, akiket szeretne saját börtöneiben látni. Ugyanilyen üzenetváltás működött Houlu és Meran között is, bár az utóbbi időkben, a feszülté váló diplomáciai kapcsolatok miatt a hoului transzportok szüneteltek.
A városi őrség két tagja kiterelte a foglyokat a cella elé. Mindannyiuk lábán neház kövekkel súlyosbított béklyó volt, melyeket most könnyebb úti béklyókra cseréltek. Mind a hat fickó kezét megkötözték, s egy hosszú szíjjal egymáshoz láncolták őket, hogy csak libasorban tudjanak haladni. Clashton megragadta a szíj elejét, és megindult a menet. Odakint, az őrház előtt csatlakozott hozzájuk az öt újonc is, akik szabályos harci alakzatban fogták körbe a szállítmányt. Vallain és Tragoine a sor elején poroszkáltak. Így hagyták el Tsan városát.
Ahogyan a horizonton végleg eltűntek Tsan falai, Vallain megállította a menetet. Tragoine kérdő tekintetének kereszttüzében kiválasztotta a rabok közül a fehér varkocsút. Clashton elővett egy látszólag egyszerű, erős bőrből készült, vékony fémszálakkal átvert szíjat, amelyre rejtélyes jelekből furcsa ábrákat hímeztek. A szíj mindkét végén egy-egy karperec látszott. Clashton megragadta a fehér varkocsú harcos bal kezét, és belecsúsztatta a karperecbe. A furcsa ékszert egy kattintással rögzítette. Azután előre nyújtotta a jobb kezét, s Vallain arra erősítette a szíj másik végén lévő karperecet. Ezt is gondosan bezárta. A bilincset nyitó arany kulcsocskát Clashtonnak adta, aki azt vékony bőrszíjon a nyakába tette. Ahogyan mindkát karperec a helyére került, Clashton érdekes, furcsa zsibongást érzett egy pillanatra a csuklójában. Aztán elmúlt az érzés.

Ezzel megváltozott a menet. Elöl továbbra is Vallain és Tragoine poroszkáltak. Mögöttük Clashton és a fehér varkocsú harcos meneteltek, majd egy katona, aki a kezében tartotta a többi öt foglyot vezető szíjat. A rabokat a másik négy katona vette körbe továbbra is. A sor elején Tragoine megszólította Vallaint.
– Mit csináltatok?
– Ez a legveszedelmesebb fickó mind között. – válaszolta Vallain. – Külön őrizetbe vesszük. A társam csak rá vigyáz majd. Én pedig – fordult hátra a nyeregben, és egyenesen Clashton szemébe nézett – átvállalok minden más feladatot tőle.
Clashton bólintott, jelezve hogy megértette, mire gondol a társa. Innentől kezdve neki csak a fehér varkocsú legyen a gondja, Tragoine gondját majd Vallain rendezi le.
– De miért kellett külön béklyót tenni rá? És ráadásul ez sokkal gyengébbnek tűnik, mint a korábbi volt. – erősködött tovább Tragoine.
– Ez egy lélekbéklyó. – szólt csendesen Vallain.
Hátrébb a sorban nem lehetett hallani, miről beszélgetnek az élen poroszkáló lovasok. Az egyik fogoly, egy fiatalos külsejű ember férfi, megpróbált szóba elegyedni a többiekkel.
– Kik ezek itt, és hová visznek minket? – kérdezte. De nem akart neki senki válaszolni.
– Mondjatok már valamit…Hé, te ork! – megrángatta egy kicsit a szíjat, ami az előtte menő orkhoz kötötte. Az foghegyről kaffantott neki vissza:
– Halgass, te!
– Kik ezek?
– Elég legyen. Ha éppen tudni akarod, Meranba visznek minket vissza. Én sok dologra vágyok, de erre nem!
– Meranba? – a fickó hangja elhalkult. Biztosan végiggondolta, miért kellett onnan elmenekülnie. – Én csak egy kis gyümölcsöt loptam a piacon. Mi bajom lehet?
– Hah! Hallod ezt, Krogge? – röhögött az ork. – Csak lopott! Mi baja lehetne?!
– Levágják a kezedet, barátocskám! – visította a fiatal fickó háta mögött a törpe, akit ezek szerint Krogge-nek hívtak. Meranban a lopást így büntetik! De te sem leszel már sokáig ilyen vidor, Grochorr! – dobta vissza a labdát az orknak. – A nők elleni erőszakot sokkal szigorúbban veszik!
– Felnégyelnek, nem vitás! – mondta egykedvűen az ork. – Hacsak nem történik addig valami…
– Csend legyen! – rikoltott rájuk az egyik őr, és lándzsája boldogabbik végével lecsapott a törpe hátára. Krogge felvinnyogott. Az őr igazságos típus lévén adott az orknak is, aki vérfagyasztó üvöltést hallatva fordult az őr felé, már amennyire a béklyóktól tudott.
– Megjegyeztelek magamnak, te rohadék! – sziszegte fenyegetően. De az ütéseket egyébként fel sem vette.

Csendben teltek az órák. Az út sokkal lassabban fogyott, mint azt Clashton remélte, hiszen idefelé lovaikat ütlegelve, erős vágtában érkeztek, míg visszafelé gyalog terelték a rabokat. Ahogyan leszállt az éj, és a kis csapat elvackolta magát, a fehér varkocsú harcosnak feltűnt, hogy Clashton nyugodtan, mozdulatlanul ül, anélkül, hogy a fáradtság legkisebb jele látszana rajta.
– Aludj csak. Van itt elég őr, hogy ne szökhessek meg.
– Ugyan. Csak nem hiszed azt, hogy leveszem rólad egy pillanatra is a szememet? – Ahogyan Clashtonra nézett, a fehér varkocsú tényleg nem képzelhette ezt.
– Engem Tombolónak hívnak. Benned kit tisztelhetek? – Próbált meg más irányból közeledni a fickó. De Clashton nem válaszolt. A rab tovább próbálkozott.
– Legalább azt áruld el, hogy mivel vádoltok! – Ezt már Clashton sem hagyta szó nélkül.
– Ismersz egy Rach nevű embert?
– Nem.
– Nem ittál vele együtt a Parti Fekély nevű rozzant lebujban?
– Parti Fekély? Soha nem is hallottam ezt a nevet.
Clashton a férfi szemébe nézett. És ott olyasmit látott, ami egyáltalán nem tetszett neki. Keménységet. Elszántságot.
– Rach a barátom volt. Legyen elég ennyi.
Furcsa módon Tomboló nem kérdezett többet. Elnémult, és ez a némaság többet mondott minden beismerő vallomásnál. Clashton tudta, hogy ez a fickó ölte meg a valamikori gárdistát. A fehér varkocsú elhelyezkedett, már amennyire a lélekbéklyótól tudott, és hamarosan mély álomba merült.
Ezalatt Vallain és Tragoine is váltott pár szót.
– Látom a nyakadban azt a kristályt. Valami ereklye? – kérdezte Tragoine.
– Nem akarok erről beszélni. – Válaszolta Vallain.
– Nem vagy valami beszédes. – jegyezte meg paar Maalthiir embere. – Pedig egy hajóban evezünk. Meran biztonsága a te érdeked, meg az enyém is. Paar Maalthiir terve nem az, hogy megszüntesse a Gárdát, hanem hogy megerősítse.
– Lehet, hogy a te fejedben ez van, Tragoine. Maradj meg ebben a hitben.
– Gyönyörű ez a kristály. Honnan van egy magadfajtának ilyen értékes holmija? – erősködött tovább Tragoine.
A kristály valóban gyönyörű volt. Vörösben fürdő rubinkövet foglaltak aranykeretbe a mesterek, akik minden bizonnyal törpék lehettek, erre utalt az arany megmunkálásának finom vonala. A rubinkő emberi szívet formázott, amely (ha az ember sokáig nézte) úgy tűnt, mintha valódi szívként dobogna. Vallain nem viselte kihívóan ezt az ékszert, és éppen eléggé dühítette, hogy Tragoine mégis észrevette, és szóvá tette.
– Ősi atyai emlék. – Hárította el a további kérdezősködést. – De most már aludjunk, Tragoine, mert holnap hosszú út áll még előttünk!
Látszott paar Maalthiir emberén, hogy szívesen kérdezősködött volna tovább, de nem akart ujjat húzni a csoport vezetőjével. Inkább intett egyet a kezével, levette a lova nyergéhez erősített, összetekert, száraz bőrt, leterítette a földre, aztán ráheveredett. Pillanatok múlva hangos szuszogás bizonyította, hogy a férfi elaludt. Akkorra már aludt a tábor nagy része, csak egy katona vigyázott. Hűvös volt az éjjel. A távolból prérifarkas üvöltését hordta körbe a szél. Aztán lassan-lassan élesebbé váltak az árnyékok. Az őr már régen felébresztette társát, és jómaga elaludt, majd ez az őr is felkeltette a soron következőt. A többiek, őrök, rabok vegyesen, hortyogva, szuszogva aludtak bőrökön, a földön, ki hogy tudott. A társaságból csak Clashton ült nyugodtan, egykedvűen, mintha magába fordulna, és egy belső hangra figyelne. De valójában érzékszervei élesen kutatták a környezetét, feladatára koncentrálva. Egy darabig a sisakját tisztogatta, fényesítette, aztán csak ült, és a semmibe meredt. Így érte a reggeli nap sugara.

Vallain szusszantott egy nagyot, aztán hirtelen felült. Néhány pillanatig maga elé bámult, aztán megrázta a fejét, és éles, kutató pillantással körbenézett. Tekintete találkozott a Clashtonéval, pici bólintással üdvözölte társát, aztán felállt, még nyújtózkodott egyet, és ébresztőt kiáltott. Az őrök katonai kiképzésüknek köszönhetően szinte azonnal talpon teremtek. A foglyok nehezebben tértek vissza az álmok földjéről, talán ragaszkodtak azokhoz az álomképekhez, melyekben szabadon élhettek, és nem fenyegette őket sötét árnyékként Meran haragja. A gárdisták azonban szóval, s ha kellett, rugdosással térítették át erre a világra az alvókat, és hamarosan menetkészen állt a csapat.

Clashton végiggondolta az útjukat. Ma estére már látni fogják Meran tornyait, és holnap megérkeznek a városba. Ma éjjel tehát Tragoine-nak meg kell halnia. Nem tudott szót váltani erről Vallainnal, de bizton remélte, hogy társa meg fogja tenni, amit elvárnak tőle. Aztán a Szívre gondolt. A szent helyre, fent a Gallagher hegységben. Visszaemlékezett, milyen csodának tűnt, amikor őt avatták ott gárdistává. Ahogyan megállt az oltár előtt, és a Szív hatalma megérintette a lelkét. Még órák múltán is ezen töprengett. Gondolataiból Vallain kiáltása ragadta ki. A Merani Gárda százasa előre mutatott és jobbra, az Őrlánc-dombság vonulatai felé. Clashton is odapillantott, és egy pillanatra összeszorult a gyomra a felismeréstől. A felismeréstől, hogy útjuk itt befejeződött.
A dombokról egy nagy ork horda ereszkedett lefelé. Lehettek akár negyvenen is, és annyira közel a csapathoz, hogy a fegyvereiket, páncélzatukat is ki lehetett venni, sőt a jó szeműek biztosan látták az elől trappoló főnök lándzsáján az ork törzsi jeleket is. Többségük bőrpáncélt viselt, kezeikben buzogányokat, fokosokat, lándzsákat tartottak. Kétrét görnyedve futottak, arcukon torz, vérszomjas vigyor ült. Clashton észrevette, hogy néhányuknál íjak is vannak. Ezek most megálltak, s nyílvesszőt illesztettek az idegre. Amíg a többiek rohantak tovább a kis csapat felé, addig hat-hét nyílvessző zúgott át a levegőn. Az orkok nem voltak jó célzók, ráadásul a gárdisták kiképzése erre az esetre is vonatkozott, és amint a szándékot észrevették, azonnal fedezékbe húzódtak lovaik mögé, vagy egyszerűen csak a földre. De a nyílzápor még így is leterített egy katonát és egy rabot, s megölt egy lovat is.
– Fegyvert! Adj fegyvert! – üvöltött fel Clashton mellett Tomboló. Clashton felmérte a helyzetet. A lélekbilincs miatt a fogoly is az ő, Clashton oldalán fog harcolni. De megéri-e a kockázatot, fegyvert adni ennek a veszedelmes embernek a kezébe? Úgy döntött, hogy nem.
– Nem kapsz! Most bíznod kell bennem!
– Több tucat ork van a nyakunkon! Minden erős karra szükséged lesz!
De Clashton hajthatatlan maradt. Bal kezével kirántotta övéből a kardját, suhintott vele egyet-kettőt, és már készen is állt a harcra. Ezalatt az orkok elérték a kis csapatot.
Üvöltve vetették magukat könnyűnek hitt zsákmányukra. A roham egy újabb, beavatásra kész gárdistát döntött le a lábáról. Vallain a hátát a Tragoine-éhez vetve harcolt. Egyik kezében rövid kardot, a másikban láncos buzogányt tartott, és keményen osztogatta a csapásokat. Tragoine most megmutatta, hogy ő is legény a gáton. Lógó bajusza szinte szállt a levegőben, ahogyan buzogányával rendet vágott a rátámadók között. Behorpadt sisakok, bénán csüngő karok mutatták ütéseinek erejét. Clashton csak fél kézzel harcolhatott, de azzal ügyesen forgatta a kardot. Talán az orkok a bilincs miatt azt hitték, hogy rab lehet, mert kevesebben támadtak rá, mint Vallainra és a többi gárdistára. Közben újabb gárdista hullt el a kegyetlen ork lándzsák döféseitől. Az egyik ork a fogoly Grochorr mellett termett, és késével elvágta annak köteleit. A most már szabad ork, akit nők elleni erőszak miatt kellett visszavinni Meranba, felkapott a földről egy könnyű kézi pajzsot, meg egy fokost, és azzal rontott a gárdistákra. Pontosan azzal került szembe, aki egy nappal korábban megverte őt.
– Most megfizetek! – hörögte Grochorr, és iszonyú erővel csapott le, félreütve a fiatal gárdista védekezésre emelt kardját, s betörve gyenge bőrsisakját is. A merani azonnal meghalt.
– Vagytok még?! – rikoltotta diadalmasan Grochorr. Körbenézett, és látta, hogy társainak Vallain legyűrésében van szüksége segítségre. Tragoine már féltérden harcolt, mert egy ork nyílvessző fúródott a lábába. És Clashton látta, hogy Vallain sem bírja már sokáig.
– Gyerünk! – kiáltott Tombolóra. A hatalmas termetű férfi bólintott, aztán váratlanul Clashtonra vetette magát. A bilincsnél fogva maga elé rántotta, s másik kezével kiütötte a kezéből a kardot. Clashton a szabaddá váló bal kezével hatalmas ütést mért Tomboló arcára, de az mintha fel sem vette volna. Jobb kezével többször gyomron vágta Clashtont, pontosan ott, ahol a bőrpáncél már véget ért. A merani összegörnyedt a kíntól. Érezte, hogy Tomboló jobb keze letépi a nyakáról a bilincs kulcsát.
– Nem! – kiáltotta, és ismét ütött. Minden erejét, elkeseredettségét beleadta az ütésbe. Tomboló hanyatt esett, magával rántva Clashtont is, de a kulcsot még esés közben is szilárdan markolta. A merani férfi ráesett, de érezte, hogy Tomboló ledobja magáról, akár a pelyhet. Clashton előtt hirtelen megvilágosodott, miért nevezik a férfit Tombolónak. Fékevesztetten harcolt, nem kímélte sem magát, sem másokat. Mozdulataiból iszonyú erő és düh sugárzott. Máris felül kerekedett, és teljes testsúlyával ránehezedett Clashton mellkasára. A Merani Gárda ötvenese érezte, ahogyan a tüdejéből kiszorul a levegő. Szemei előtt tüzes karikák táncoltak. Semmit sem tehetett az ellen, hogy Tomboló a kulccsal kinyissa a bilincset.
– Hé te! Gyere csak ide! – hallotta. Küszködve oldalra fordította a fejét, és látta, hogy nem messze tőle az a fiatal legény kuksol, aki azt mesélte magáról, hogy Meran főterén lopott valami gyümölcsöt. Egy ló fedezékében hasalt, s hogy, hogy nem, eddig megkímélte őt a csata heve. A csuklójára tekert bőrszíjnak már csak a cafatai lógtak rajta. Bizalmatlanul közeledett Tombolóhoz.
– Gyere ide! – ismételte meg a harcos. – Ne mondjam még egyszer!

A tolvaj odaért. A fehér varkocsú harcos megragadta a csuklóját. – Ne félj, nem öllek meg! – sziszegte. Aztán váratlanul a tolvaj csuklójára szorította a bilincs szabaddá vált végét. Egy kattintás a kulccsal, és az eszköz bezáródott.
– Téged sem öllek meg, merani! Jól küzdöttél, bátor harcos vagy. ÉN nem öllek meg. Majd elvégzik ezt ezek az ork kutyák! Engem különben is vár a Szív!
– Mire neked a Szív, Tomboló?! – kiáltotta Clashton. – Mit kezdhet a Szívvel egy magadfajta?
– Elárulom neked, merani, hogy gyerekkorom óta a Gárda tagja akartam lenni. De elbocsátottak hamar, s már nem jutottam hozzá a beavatáshoz. A Beavatásra van szükségem. Ezért kell nekem a Szív!
Tomboló felugrott. Clashtonnak minden tagja fájt, s csak nehezen tudott felkecmeregni a földről. Még látta, ahogyan a fehér varkocsú félrelök egy rátámadó orkot, de aztán hirtelen közelebbi eseményekre kellett figyelnie. Vérszomjas, agyarakkal teli pofa jelent meg a szeme előtt. Fiatal ork harcos lehetett, aki zsákmányra várt. Clashtonnak fegyvertelenül, ráadásul a rémült tolvajhoz bilincselve semmi esélye sem volt. Úgy zúdult a fejére a buzogány, mint Tilhuat isten csapása. Fájdalom hasított az agyába, aztán minden elsötétült a szeme előtt.

Folyt. köv…