Betondzsungel

[Bringa]

Egy Baráth Olga nevű csaj hozta a megbízást, aki így – th-val – írta a nevét. Egy cetlire firkantotta le a számával együtt és megkért, hogy estig passzoljam el a cuccot. Különben máshoz viszi.
– Ez egy indexállomány, érti? – magyarázta és olcsó, papírtasakos disk-et pottyantott a dohányzóasztalom üveglapjára. – Nem tartalmazza a teljes adatbázist, csak bizonyos szempontok szerint leválogatott rekordokat. Nevek, azonosítók, belépési kódok – ez minden. Akit érdekel, tudni fogja, mit kezdjen vele. Vannak páran, akik elég ügyesek, hogy hosszú hónapokra megszabaduljanak a Háló-használat költségeitől… Ne kérdezzen semmit, csak passzolja el, oké?
A bringa jó volt, színtiszta krómváz és áramvonal, könnyűfém felni; futóművek tökéletes állapotban, sehol egy deka felesleg, kőkeményre gyúrt hátsó – plusz exrák: nyári hódprém bunda, három centis körmök és tükrösített John Lemmon napszemüveg. Nem részletezem, mindenki ismeri ezt a típust.
Egyszóval nem tudtam nemet mondani neki.

[Hájpacni]
Damil egy pitiáner, rosszarcú adatbróker volt és egy lepukkant, tízemeletes panel legfelső szintjén lakott. Általában hozzá mentem, amikor hasonló munkám akadt.
Borostásan, sárga jogging alsóban, félmeztelenül nyitott ajtót. Morc képe felderült, amikor meglátott.
– Sz`asz haver! Mi szél fújt? Ezer éve már, hogy utoljára idetoltad a képed! – Tohonya testét nekidöntötte az ajtófélfának és vigyorogva méregetett. – Egész össze vagy esve, pajti. Nem nagyon pumpálod a vasat mostanában, mi? – A torz vigyor teljesen betöltötte tésztaképét.
Gyors pillantást vetettem a félhomályba burkolódzó folyosó távoli vége felé. Az egyetlen működő fénycső valószínűtlen derengésbe vonta az emeletet és radioaktív esőfelhőktől terhes, szürke novemberi délután hangulatát idézte. Valahonnan kelkáposzta főzelék orrfacsaró bűze áradt.
– Na mi lesz? Itt várjuk ki a 20-i tűzijátékot, vagy mi? – röffentem rá. – Beengedsz végre? Üzleti ügy…
Ez élénkítőleg hatott. – Ja, ha üzlet, az más – meglendítette magát, oldalt lépett és színpadias mozdulattal invitált: – Parancsoljon befáradni, Demény úr!
Elslisszoltam mellette.
– Tőled jön ez a pokoli főzelékszag? – kérdeztem.
Kulcsra zárta mögöttünk az ajtót. – Ja – böffentette. – Most ebédeltünk…
A tükörfényesre kopott linóleum borítás megcsikordult a talpam alatt, amint beljebb léptem egy nyitott ajtó irányába. Lecsoffadt konyha, a műanyag abrosszal takart asztalon két elfelejtett teríték, valami ragacsos kulimásszal az alján. A sarokban álló ütött-kopott hűtőszekrény fel-feltámadó asztmás rohamoktól szenvedve harákolt; úgy néztem, nagyon terhére van már a földi létezés.
– Ne arra! – terelgetett Damil. – Menjünk a budoáromba!
A folyosó végén nyíló, lakótelep-fehérre mázolt aprócska ajtóra valaki egy haragoszöld hibiszkuszcserjét ábrázoló posztert ragasztott, talán, hogy a frisseség illuzióját keltse a megfakult lambéria borítás és a málladozó tapéta uralta nyomasztó környezetben. Damil „budoárja” alig volt nagyobb, mint az ajtó, melyen át beléptünk. Valami moccant jöttünkre a lesötétített kis lyuk por- és izzadtságszagú mélyén.
– Menj ki egy kicsit, cicuska! – szólt előre az ajtóból Damil a vállam felett. – Demény úr van itt, üzleti ügyben… – hangjában tőle szokatlan, alázatos zönge érződött.

Nyeszlett, koravén nőcske gubbasztott egy széles, vetetlen ágyon. Csak bugyit viselt. Most szó nélkül felállt, fürdőköpenyt kanyarított a vállára és odajött az ajtóhoz. Aszott melleinek lefittyedő háromszöge mint két szikkadt lekváros fánk. Kelletlenül rámnézett és azt mondta: – Remélem, nem azért jött, hogy belerángassa valamibe ezt a marhát. Van elég bajunk maga nélkül is… – Keserű vonássá szűkült a szája, elfordult és leszegett fejjel kisurrant.
Damil becsukta az ajtót és kényszeredett vigyorral fordult vissza.
– Nocsak, saját nőd van, öreg? – kérdeztem. – Honnan újítottad?
– Ja – bólintott. – Ágnes. Itt él velem. Van neki munkája – mondta büszkén. – A cérnagyárban melózik. – Néhány pillanatra elrévedt, majd az ablakhoz lépett. – Ülj le, csinálok valami fényt.
Piszmogott egy kicsit a reluxával. A szoba megtelt szembántó, rőtvörös fénnyel. Nem volt solar szűrő az ablakon.
– Legalább fóliát rakhatnál fel – biccentettem az ablak felé és hátat fordítottam a beáradó sugárzásnak. Előkotortam a dzsekimből a disk-et és odamutattam Damilnak.
-Itt a cucc. Friss, ropogós, meleg. Nemrég húzták le… ne kérdezd, honnan. Nincs info. Viszont a kuncsaft kápében fizet.
Grimaszt vágott és a tarkóját kezdte vakargatni. – Valami azt súgja, nem a szokásos buli…
Megvontam a vállam. – Látom, megvan még a ketyeréd.
Damil pillantása az ablak melletti sarokba tolt apró íróasztalra vándorolt. Egy régi típusú szerverházba beépített Zetatech Data Center 680-as meg egy ósdi, képcsöves monitor teljesen elfoglalt rajta minden helyet.
– Persze, hogy megvan. Más itt a bibi. Ha jól értem, fordított a felállás az eddigiekhez képest. – Ravasz vigyorral lezöttyent az ágy sarkára, termetes ülepe alatt felnyögtek a rugók. Pillanatnyi hallgatás után hozzátette: – Másfajta meló, másik tarifa – és széttárta a kezeit.

Cigaretta után kotorásztam a farzsebemben. A hájpacni némán figyelte az ágyról, ahogy a számba tolom a bagót. – Még mindig a nyanyán lógsz? – kérdeztem.
Jóllakott vigyora keserű grimaszba torzult és lassan ingatni kezdte a fejét. – Májusban végleg elment szegény mami és kikapcsolták a vonalat. Nem jött új lakó. Lőttek a költségkímélő megoldásnak. – Szomorúan meredt a padlóra, mintha megpróbálna átlátni rajta. Talán látta is az egy emelettel lejjebb üresen árválkodó lakást és a rendszerről lekötött, halott végpontot.
A meggyújtatlan cigaretta ugrált a szám sarkában, amikor megszólaltam: – Akkor ez annál inkább tetszeni fog. A kuncsaft egy igazi kiméra. Gyanítom, hogy a MaTel adatbázist piszkálta meg egy kicsit. Előfizetői névsor, vagy ilyesmi. Vállalod, vagy vigyem máshoz?
Felemelte a fejét és kapzsi fény villant a szemében. – Negyven százalék.
Most rajtam volt a fejrázás sora. – Egy centtel sem több, mint huszönöt.
– Harminc.
– Huszonöt a teteje és kész. Ha nem kell, kiviszem a Parkettre.
Csendben ült egy ideig, de gyanítom, lázasan jártatta odabent a fogaskerekeket. – Nem gyújtod meg a cigit? – kérdezte aztán mintegy mellékesen.
Csak a fejemmel intettem nemet. – Nos? Mi a válaszod?
Felállt és a kezét nyújtotta a disk után. – Oké, huszonöt, de én intézem az alkut.
Miért is ne? Felőlem árverésre is viheted a cuccot – gondoltam, de nem válaszoltam, csak a kezébe nyomtam a lemezt.

[Csirkekeltető]

Fél öt volt, mikor eljöttem Damiltól. Legfőbb ideje felhívni a kis bringát – gondoltam és kerestem egy fülkét a lakótelep szélén.
– Oké minden, az index fájlt átadtam a hájpacninak. Az esti nyitáskor feltölti a rendszerbe, utána nincs más dolgunk, mint várni és licitáltatni a balekokat.
Halk és kimért volt a hangja, mikor válaszolt. Magázott és ennél a szokásánál mindvégig megmaradt. Öntudatos kis csirke volt. – Remek. De gondolom, egyelőre nem vár dicséretet. Biztos benne, hogy megbízható az embere?
– Melyik adatbróker az? – kérdeztem vissza. – Bízza csak rám, tudom, hol kell megszorongatni a fickót, ha úgy adódik. – Egy pillanatra kinyitottam a fülke ajtaját, mert kezdtem bepállani a pulóverembe és szintetikus monomerekből sajtolt védőkesztyűimbe. Pokoli volt a hőség még ezen a délutáni órán is. Felnéztem a vérvörös napkorongra. A soha fel nem oszló ritkás füstködön át is szembántó volt. Ray Ban-em dupla UV-szűrője alig tompította valamicskét a sugárzást.
– Rendben. Holnap tízig megkapja a lóvét. Utána akár ki is szállhat. Mostantól boldogulok magam is.

Benyúltam pulóverem felhajtott nyakrésze alá és körbedörzsöltem a nyakam. – Az nem fog menni – fordultam vissza az izzasztódobozba. – Én vagyok a kulcsfigura, aranyom. Csak én ismerem egyszerre a vevőt és az eladót is. Nélkülem nem megy semmire.
Rövid hallgatás után hangosan kifújta visszatartott lélegzetét. – Rendben – mondta kissé ingerülten. – Akkor tízkor magánál leszek a dohánnyal. Remélem, addigra produkál valami eredményt az embere.
– Attól függ, mennyire értékes a cucc. Maga tudja, mi van azon a disk-en. Mérget ne vegyen rá, legfeljebb bizakodjon! – mondtam búcsúzóul.
Halk kattanás, Olgácska letette a kagylót.
Kilöktem a csirkekeltető ajtaját és nagyot fújtam.
Ezt klasszul csináltad, haver! – gondoltam és elvigyorodtam. – Ha minden jól megy, kerestél ezer eurót.

[Csernobil 2]

Az a két villanás örökre beégett az agyamba. Belopták magukat az álmaimba, talán még a retinámon is otthagyták a lenyomatukat. Nem mondanám, hogy különösebben stresszelne a dolog – már régen felhagytam a világ sorsáért való aggódással – de gyakran álmodom, hogy újra ott vagyok, abban a nyomorult kis szabolcsi faluban, a gaztól felvert, hepehupás hátsó udvaron és szórakozottan bámulom az éjszakai eget, miközben a dolgomat végzem. Kelet felől hirtelen vérnarancsba borul az éjszaka, szinte nappali fény gyullad és néhány pillanattal később enyhe légnyomás-hullámot érzek. Ösztönösen az arcom elé kapom a kezem és szorosan lehunyom a szemem, de még ezen a kettős szűrőn át is észlelem a második villanást. A földre vetem magam, felettem hömpölyög át a torlódó levegő újabb hulláma és megérkezik a hang is. A távoli, elfojtott mennydörgés nyomán kicsit megremeg a föld. Hosszú pillanatig csend, majd a második dördülés.
Rémülten lesek ki fejemre szorított karjaim alól. A nappali fény kifakulóban, földközelben kezdenek visszatérni az árnyak. Dermedten fekszem ott, számba egy kevés föld kerül. Várok. Kis idő eltelik. Nem történik semmi, nincs tovább, ennyi volt. Feltápászkodom. Az ukrán határ felé nézek. Furcsán világos az ég arrafelé.
Kótyagos fejjel botorkálok visszafelé a kivilágítatlan udvaron. Nagyon lassan kezdenek csak értelmes gondolatok visszatérni az elmémbe. Azon kapom magam, hogy egyetlen mondatot ismételgetek makacsul: „Ez közel lesz, marhára közel…”

[Ditte]
Nem vagyok valami jó alvó és gyakran előfordul, hogy már hat előtt céltalanul téblábolok az ócska kis 4. emeleti panel konyhájában. Kávét főzök, elszívok egy cigit, bámészkodom lefelé az utcára, fél füllel meghallgatom a 6-os híreket meg az időjárást a CNN kelet-európai blokkjában.
Kedvencem Ditte Somorjay, ez a bűbájos, komoly kis nőcske. Imádom az akcentusát, ahogy precízen beolvassa a prognózist: nagyobb városaink aznapra várható UV-B sugárzás- és hőmérsékleti értékeit. Elképzelem őt, amint hajnalban ébred, valahol odaát Frankfurt vagy Brüsszel külvárosában, egy konszolidált negyedbeli, copf stílusú, automata üvegajtós társasház egyik emeleti lakásában. Nagyon-nagyon korán van még, mikor felteszi az első kávét. Puha filcpapucsba bújtatott lába hangtalanul lépdel a márkás olasz padlócsempén. Ledobja a hálóingét és meztelenül belép a carrerai márvány utánzatú ülőkádba. Minden reggel pontosan ugyanarra az értékre állítja be a digitális hőfokszabályzót, és amíg megtelik a kád, az álomtól még tompán, lustán nyúlik el a lassan emelkedő, kellemesen forró vízben.

Negyedóra múlva már sminkel: halványpiros árnyalatú Maybelline ajakrúzst, kevés szemfestéket és púdert használ. Parfümje Atlantic Rain a Mae West Collection-től. Pár jelentéktelen apróságot dobál egy vállpántos, vajfehér lakkbőr retikülbe, mely remekül illik bézsszínű kosztümjéhez, sötét harisnyájához és a Daniella Gucci által tervezett, lábszárközépig érő, lapostalpú fekete csizmához.
Kilép a lakásból, ujjait fürgén végigfuttatja a kódzár billentyűzetén, lehúzza az azonosítókártyát. Halkan kattan az elektromos zár, piros fény villan az előlapon: a védelmi rendszer aktiválva. Lifttel megy le az alagsori garázsba és két perc múlva az almazöld, kétüléses Audi kupé már becsatlakozik a belváros irányába tartó, egyelőre még gyér forgalomba.
6.10-kor indul a mi kis románcunk. Kávéscsészével a kezemben szórakozottan bámulom a konyhai tévémen és halványan átfut az agyamon, milyen kár, hogy csak deréktól felfelé mutatja őt az operatőr. Megtudom, hogy a mai nap sem lesz kevésbé forró, mint a tegnapi volt. Alig két perc az egész amíg nézhetem, röpke gyönyör, mellyel meg kell elégednem egész napra. Túl hamar véget ér. – Búcsúzóul tekintsék meg a kelet-közép-európai térség nagyvárosaiban mára várható UV-B sugárzási értékeket! – Sorban egymás után futnak a városnevek lefelé a képernyő bal oldalán. – A mai napon megdőlni látszik az évszázados melegrekord és sajnos ez azt is jelenti, hogy továbbra sem nélkülözhetjük a megfelelő védőruházat és UV visszaverő kozmetikumok használatát. A déli órákban semmiképp nem ajánlatos 40-esnél kisebb faktorú krém használata. – Visszavált a kép és ott áll egy csupa mosoly Ditte Somorjay; a kellemetlen híreket kényszeredett kézmodulattal konferálja, mintha bűntudatot érezne, amiért rossz hírt kell közölnie.
– Mindezek ellenére próbálják élvezni a nyarat; kívánom, hogy legyen szép a napjuk! – mondja még búcsúzóul és a hírolvasó felé fordul.
– Köszönjük, Ditte – veszi át a szót a markáns arcú, barna férfi, akinek aprócska mikrofon van a nyakkendőjére csíptetve. – Most kedves nézőink, hallgassák meg az Üzleti Híradót!
Az én tündérkém még bólint egyet, és csak annak örülök, hogy egy pillanatra teljes alakját megmutatja a kamera, mielőtt végleg lekerül a képről. Színpadias csókot dobok a tévé felé és a mosogatóba rakom a kávéscsészét.
6.13 a pontos idő. A nappaliban megszólal a telefon.

[Tizedik]
Senki nem jött a harmadik csengetésre sem. Ez nem tetszett. Az ajtó résnyire nyitva volt, így hát bementem.
Félhomály és fülledt csend. Ma a hűtőszekrény is néma.
– Helló – szóltam fojtott hangon. – Van itthon valaki?
Nincs válasz. Hirtelen végtelen magány érzete tört rám. Fáradt és öreg lettem egy pillanat alatt. Úgy tűnt, nincs egyéb emlékem az elmúlt két évből, mint hogy bűzös lakótelepi lépcsőházakban téblábolok és dupla hevederzárral, acélbetéttel és kukucskálóval felszerelt komor ajtókkal nézek farkasszemet.
Vártam egy keveset, hogy elmúljon a kellemetlen érzés, majd kimért léptekkel végigmentem a keskeny folyosón a hibiszkusz poszteres ajtóig. Egy pillanatig tétováztam, aztán mégsem kopogtam, csak lassan benyitottam.

Egyből megcsapott az a bizonyos keserédes szag. Ha egyszer érezted, el sem tévesztheted többé. Még a kilincsen volt a kezem, de már tudtam, mire számítsak. Beléptem.
Néhány kósza fénypászma képes volt átpréselni magát a leengedett reluxa résein. Apró porszemcsék örvénylettek a sugarakban. Ennyi fény is elégséges volt ahhoz, hogy gyors pillantással felmérjem a szobát.
Az ágy vetetlen, az ágynemű feltúrva. Az éjjeli szekrény kirángatott fiókjai mint kiöltött nyelvek meredtek felém. A szőnyeg rendellenesen felgyűrődött, eredeti helyén pedig – alig egy méterre tőlem – mozdulatlan, sötét tömeg a padlón. Keresztülléptem rajta és leguggoltam, hogy megvizsgáljam.

Vér nem volt egy csepp sem. Szép, tiszta munka. A hypodermikus tűlövedékek úgy álltak ki a hatalmas testből, mint tűpárnából a tűk. Egy fénycsík keresztezte a groteszk kifejezésbe dermedt arcot, kiemelve az elnyílt száj sarkában megült fehéres habot. A fénypászma vége a hulla pamutzoknis lábfején pihent meg. A szőnyeget valószínűleg az esés után kínlódva rúgkapáló lábak gyűrték neki az ágy oldalának.
Felálltam és odaléptem a sarokban álló íróasztalhoz. Fiókok kihúzva, diskek, floppyk szétdobálva. Kesztyűs kezemmel beletúrtam a kupacba, de valami azt súgta, hiába is kutatnék. A papírtasakos CD valószínűleg már nincs a lakásban.
Néhány pillanatig tanácstalanul álldogáltam az ablak mellett. Már épp azon voltam, hogy benézek a fürdőszobába is, amikor halk neszt halottam a folyosó felől.

Mint akit áramütés ért, úgy ugrottam. Két lépéssel a folyosón voltam, még idejében ahhoz, hogy megpillantsam a félhomályban kifelé igyekvő alakot. Utána vetettem magam és sikerült visszacibálnom a bejárati ajtóból. Semmi rizikó nem volt a dologban. A fehér hódprém kabát, a gyöngyökkel fűzött szőke hajtincsek és versenylóhoz méltó fenékizomzat – mely úgy ugrált a fekete latex alatt, mint macskakölyök a sintér zsákjában – hátulról is elárulták kilétét.
– Hová ilyen sietve, aranyom? – dőltem rá teljes súlyommal, nekipréselve őt az ajtónak. Hátracsavart keze az ágyékom és a feneke közé szorult. Nem mondom, hogy nem élveztem.
– Eresszen el, maga vadállat! – zihálta. Orromba Éjféli Nárcisz kölni illata csapott.
Bal cipőm orrával kattanásig nyomtam az ajtót és szabad balkezemmel ráfordítottam a zárat.
– Beszélgessünk előbb egy kicsit, tündérke! – duruzsoltam a fülébe és zsebre vágtam a kulcsot.

[Huzavona]
– Hypodermikus tűlövedékek. A szagból ítélve a Jugular Grippin` fantázianevű keverék volt bennük. Van valami latin neve is, de mindenki csak így ismeri. Elég ritka anyag. És drága. Alig félpercen belül fulladást okoz. Egy ampulla belekerül vagy két-háromszáz euróba. Aki ezt csinálta, – intettem az állammal a halott felé – biztosra ment. Belelőtt legalább nyolc ampullányit. Egy elefántnak elég lett volna, már persze, ha volnának még elefántok szabadon. Iszonyatos kínokat állhatott ki szerencsétlen csóró.
Elfordultam. – Rendben, most már tud a dagi reggeli telefonjáról, arról, hogy valami nagymenő komolyan érdeklődött a cucc után és hogy azért jöttem ide kora reggel, hogy megbeszéljük a részleteket. Ha jól mentek volna a dolgok, mire magával találkozom tízkor, valószínűleg sínen lett volna az ügy. De valaki csúnyán beleköpött a levesünkbe. Oké. Részemről ennyi. Viszont most már tényleg a maga meséje jön…

Keserűen megrázta a fejét. Láttam, kényszerítenie kell magát, hogy nézzen le újra meg újra a földön heverő élettelen testre.
– Komolyan azt akarja, hogy itt a hulla felett bájcsvegjünk? – kérdezte.
Nem láttam a tekintetét. A John Lemmon szemüveget még a félhomályos lakásban is viselte. Kezdett érdekelni, egyáltalán leveszi-e valamikor.
– Igen, itt fogja elmondani – vontam meg a vállam. – Egy tapodtat sem megyünk sehová, míg el nem mondja, hogy került ide… És hogy mi ez az egész.
– Azt ugyan lesheti! – lökte oda gúnyosan. – Tegnap már megmondtam: köszönöm, vége. Kiszállhat.
– Elhozta a pénzt? – kérdeztem.
Rámvillantott egy amolyan „na persze, még mit nem!” vigyort és magabiztosan azt felelte: – Semmivel nem tartozom magának. Maga és a szerencsétlen balek haverja nem végezték el a munkát. Most pedig elmegyek. Nyissa ki az ajtót!
– Nem megy maga sehová, szépségem, amíg ki nem fizetett. Egyedül én segíthetek összehozni az üzletet. Ha kidob, ugrott a vevője.

Újabb magabiztos csábmosollyal ajándékozott meg. – Tudja mit? Nem érdekel, ha elszalasztom a vevőt. Majd jön másik. – Néhány pillanatig diadalmasan állt ott. – Na jó, eleget bámultuk egymást, nincs több időm magára. Adja ide a kulcsot!
Határozott és energikus mozdulattal nyújtotta a kezét a kulcsért.
Nem válaszoltam. Elsétáltam mellette, ki a szűk folyosóra és odaléptem a falra szerelt telefonkészülék mellé. Felvettem a kagylót és tárcsázni kezdtem. Kijött utánam.
– Most mi a francot csinál? – kérdezte ingerülten.
– Hívom a zsarukat – feletem egykedvűen. – Végtére is egy hulla fekszik odabenn a hálóban. Bizonyára érdekelni fogja őket, kinek dolgozott a dagadt éppen és arra is rá fognak kérdezni, hol töltötte kis nagysád a ma reggelt, mondjuk úgy – a karórámra néztem – hattól fél nyolcig…
Két csengetés után felvették a túloldalon a telefont, de akárki is volt, már nem volt ideje megszólalni. Kattanást halottam és utána süket csendet. Három centis műkörömben végződő ujj tartotta lenyomva a gombot.
Kissé oldalt fordítottam a fejem. Egy bazi nagy parabellum csövébe bámultam bele.

[Winchester]

Az nem aggasztott, hogy ki tudom-e nyitni a bejárati ajtót, viszont az már igen, hogy gőzöm sem volt, mikor szándékozik hazatérni Ágnes. Roppant kellemetlen lenne, ha itt találna.
Mielőtt elkezdtem volna pepecselni a zárral, még visszamentem a hálóba és kikaptam a háttértárat Damil Data Center-éből. Ha szerencsém van, találok rajta valami info-t a tegnapi esti kereskedésről, megkötött üzletekről, ügyfelekről. Tudtam, hogy Damil egy időben vezetett ilyen jellegű naplófájlt, de valami kisördög egyre azt hajtogatta, hogy túl egyszerű lenne így az egész.
Vacak zár volt, nem tartott tovább két percnél és megadta magát. Óvatosan kikémleltem a folyosóra, aztán feltűnés nélkül eltávoztam a környékről.
Kicsit dühös voltam magamra meg a csajra is. De mielőtt nagyon elszontyolodtam volna, gyorsan megtapogattam a zsebemben a Data Center winchesterét és ez felvidított kissé.
Hazamentem, hogy meghallgassam a tízórás híreket és az időjárás jelentést.

[Kapcsolatfelvétel]
A tyúk hamarabb jelentkezett, mint vártam. Már délután fél háromkor rámcsörgetett.
– Maga küldte hozzám a zsarukat? – kérdezte köszönés helyett.
– Én is örülök, hogy hallom a hangját – mondtam vigyorogva és félkönyékre ereszkedtem a nappalim bőrkanapéján.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen aljas is tud lenni – folytatta anélkül, hogy reagált volna a humoromra. – De ne féljen, honorálni fogom. Ha kikérdeznek, egyből bedobom a nevét a kalapba. Maga ugyanolyan potenciális gyanúsított, mint…
– Álljon meg a menet! – vágtam közbe. – Miről locsog itt? Kezdje az elején! Kihallgatták a zsaruk?

Kicsit hisztérikus felhanggal, de szinte suttogva válaszolt: – A fenébe is, nem! Egyelőre csak átkutatták a lakásom és…
Megint közbe vágtam: – Honnan telefonál?
– Ha hagyná, hogy végigmondjam… Itt vagyok egy sarokra a lakásomtól. Nem merek felmenni, figyelik a házat.
– Figyelik? Kik figyelik?
– A zsaruk, kik! Mégis mit gondol? Két pofa egy nagy fekete Chrysler-ben. Már órák óta ott szobroznak.

Hallgattam. Valami nem stimmelt.
– Hahó? Ott van még? – kérdezte kis idő múlva. – Mondjon már valamit, az ég szerelmére!
– Legszívesebben viszlátot mondanék, hölgyem – dörmögtem és a padlóra lendítettem a lábam. – Attól tartok, ezúttal valami nagy szarba tenyerelt.
– Csak ennyit tud mondani? Ezt magamtól is kitaláltam.
Felültem a kanapén és átnyúltam a dohányzóasztalon álló Corona-ért. Eléggé kedvelem az amerikai sört, pedig sokak szerint a legpocsékabb a világon. Mindenesetre elég drágán lehet hozzájutni.
– Nem tűnik olyan magabiztosnak, mint reggel – vigyorogtam és némi elégtételt éreztem.
– Haha, most örül, mi? Mindegy, élvezze ki a diadalát, amíg lehet! Csak biztos akartam lenni, hogy maga küldte ide őket. A megérzésemre kellett volna hallgatnom… Már az elején láttam, micsoda pitiáner alak.
– Elárulok valamit, csak hogy megnyugodjon a lelke szerény személyemet illetően… – Húztam egy kortyot a sörből. – Lehet, hogy pitiáner vagyok, de aljas nem. Inkább maga tűnt annak, mikor ma reggel rámzárta az ajtót és otthagyott a hullával. Csalódást okozna, ha azt mondanám, nem én küldtem oda azokat a fickókat? Hm?

Csend a vonal túlsó végén.
– Ha jól kombinálok, nem volt otthon, mikor átkutatták a kéglijét… – szólaltam meg kis idő múlva.
– Merő véletlenségből a hátsó bejáraton át érkeztem és már az első emeleten meghallottam a hangokat. A lépcsőfordulóból leskelődtem. Akkor még hárman voltak, az egyik az ajtóm előtt őrködött. Nem vettek észre. Leléptem.
Eltűnődtem néhány másodpercre. – Mit akar most csinálni?
Lemondó volt a hangja. – Attól tartok, nem sok választásom maradt…
– A cucc a lakásban volt? Mert gondolom, azzal függ össze ez az egész és nem kiskorúak megrontásáért, közszeméremsértésért vagy gyorshajtásért keresik…
– Mit zagyvál itt? – kérdezte őszinte megdöbbenéssel. – Közszeméremsértés? – Tényleg nem volt vevő a humoromra.
– Magáról el tudnám képzelni, hogy egy szál alulsemmi-necrbundában flangál a Váci utcában – mondtam és ízléstelenül felröhögtem. – Mindegy, hagyjuk. Megvan még a cucc?
– Biztos helyen van. Nem kaparintják meg egykönnyen, erre mérget vehet.
– Remek! Hajlandó fizetni? Hajlandó alávetni magát az utasításaimnak? Mert ha nem, akkor ne is vesztegessük egymás idejét… – Kezdtem újra nyeregben érezni magam. Mégis meglesz az a tíz lepedő!
A lány is megérezte a hangulatváltozást. – Fene magabiztos lett hirtelen! – Hallgatott egy kicsit. Gondolom, mérlegre tette magában a dolgokat. Talán belátta, hogy nem tudja egyedül elsózni az adatbázist. De lehet, hogy csak taktikázott akkor is, mikor így felelt: – Rendben, maga a főnök. Mondja a haditervet!

[Chrysler]
Nagyon reméltem, hogy mindent pontosan úgy csinált, ahogy megbeszéltük és ügyelt arra, hogy ne tudják követni. A magasvasút Váci úti végállomásánál találkoztunk 16.15-kor. Nem üdvözöltük egymást még egy fejbólintással sem.
Most kevésbé feltűnő ruhát viselt: magasnyakú dzsörzégarbót, bokánál szélesedő fekete selyempantallót és könnyű nyári szandált; csupasz lábfejét és lábujjait vékony rétegben színjátszó bőrvédő zselé fedte. Vállára vetett fekete Benetton tengerészzsákban hozta a holmiját.
A harmadik kocsi végébe szállt be én pedig a következőbe és közvetlenül egy ajtó meletti ülésre telepedtem.

16.20-kor indult a szerelvény és kivonatoztunk egész Káposztásmegyer IV-ig. Az ócska, 30-40 éves tömbökből álló betontenger fokozatosan elmaradt mögöttünk és átadta helyét az épülő, hatalmas vázakon egyensúlyozó kísérleti lakóparknak. A kietlen épületrengeteg fölött szorgosan forgolódó sárga és piros daruszerkezetek karcolták a szmogfelhős eget. Odalent lánctalpas markológépek és teherautók jöttek-mentek, védősisakos munkások ordítoztak. A környéket felverte a munkagépek, légkalapácsok, sikítók és hegesztőgépek lármája. A tájkép felett vérerekkel átszőtt, kidülledt szem volt a narancssárga napkorong. Úgy remegett, mintha le akarna válni az ég mocskos hátteréről. A füstköd ritkás foltjain túl a távoli épületeknek csak a sziluettje látszódott az erős ellenfényben; beteges sugárzás glóriájába font szürke fantomok voltak csupán.
Káposztásmegyer IV. előtt láttam, hogy Olga feláll a másik kocsiban és odamegy az ajtóhoz. Én megvártam, míg beérünk az állomásra. Csak az utolsó pillanatban ugrottam fel és nyomakodtam ki az ajtón a beszállni igyekvők rosszallásával mit sem törődve.

Hagytam, hogy Olga előttem menjen le a lépcsőn és jó húsz métert visszamaradtam. Elindult a sínek mentén visszafelé. Két-három percig követtem és meggyőződtem róla, hogy nem ólálkodik senki a nyomunkban. Balra letértem egy kis utcába; aszfaltozatlan földút volt az építési terület szélén. Drótkerítés és dupla szögesdrót szegélyezte az utcácska egyik oldalát, mögötte hullámbádog kalyibák sorakoztak: munkások ideiglenes szálláshelyei.
Keresztben átvágtam a túlsó oldalra, ahol néhány lebontásra ítélt, évek óta lakatlan, nyomorult kis téglaház állt. Kidőlt-bedőlt kerítések, itt-ott néhány gazos előkert. Lassan lépkedtem a méterszer méteres salakbeton elemekből álló hepehupás járdán. Egy viszonylag jó állapotban lévő, valaha barnára mázolt, mára megfakult palakerítés mellett haladtam el. Az egyik léc alig észrevehetően lötyögött. Mikor mellé értem, gyors mozdulattal benyomtam és már benn is voltam egy sivár, poros udvaron.

Porral vastagon fedett volt az a rendszám nélküli, fekete Honda CRX is, amely a sivár udvar szélén állt. Bepattantam, felbőgettem a motort és megcéloztam egy tárva-nyitva álló rozsdás vaskaput a telek túlsó végén. Az előzőhöz hasonló, néptelen és névtelen zsákutcába jutottam, feljebb mentem vagy háromszáz métert és ahol véget ért az utca, jobbra kanyarodtam. Átvágtam egy bekerítetlen telken, így visszajutottam a kiindulási ponthoz. A tükörben láttam, hogy egy fél saroknyira mögöttem valaki rohan a járdán. Hátramenetbe kapcsoltam és a hatalmas kátyúk között lavírozva visszatolattam.
Mikor odaért, feltépte a jobboldali ajtót és mint a szélvihar vágódott be a mellettem lévő ülésre. Már pörgettem is a motort és kilőttünk, mint a rakéta. Rákanyarodtam az első jobbkezes utcára és végre aszfaltúton hasítottunk. Hirtelen egy sötét, hosszú cápatestű autó vágódott ki csikorgó kerekekkel balról egy sikátorból. Rákapcsolt és megpróbált tapadni.

Káromkodtam és tövig nyomtam a gázt. A motor bőgött, de nem tudta elnyomni a karosszérián pattogó lövedékek zaját. Olga sikított. A tükörben láttam, hogy a másik kocsi jobb első ablakában ismét lövésre emelkedik a fegyvert tartó kéz.
– Kesztyűtartó! – mondtam Olgának. – Ha esetleg most nincs kéznél a Parabelluma.
A szemem sarkából láttam, hogy falfehér arccal kioldja a tengerészzsák száját. Félkézzel bőrdzsekim zsebébe túrtam, celofánba csomagolt kis dobozt vettem ki és átdobtam neki.
– Kezdje ezzel, hátha ez is elég lesz! – Fékeztem és vadul bevettem egy nagyívű balkanyart.
Az építési terület mögöttünk maradt, kezdtek feltünedezni a betondzsungel első tömbjei.
Olga a fogával tépte fel a celofánborítást és a markába öntötte a papírdoboz tartalmát. Ötször öt méter sűrűn fűzött sörétszeg, tűhegyes tüskék vékony dróthuzalon.
– Bukjon le, közelebb kell engedjem őket! Amikor szólok, dobja hátra az első adagot!
Olga belelapult a barna bőrülésbe.
Hagytam, hogy megint ránk másszanak. A golyók újra elkezdtek kopogni, mint a jégeső. Ide-oda szlalomoztam és magamban a Jóistenhez fohászkodtam.
A fekete kocsi közvetlenül mögénk ért és megkoccolta a hátsó lökhárítót. Volt annyi időm, hogy megnézzem magamnak. Chrysler volt.
Célt tévesztett golyó fütyült és az aszfalton gellert kapva pattogott előttünk ide-oda. Balra rántottam a kormányt.
– Most! – ordítottam és Olga ruganyos teste abban a pillanatban engedelmeskedett. Merészen kihajolt és erőteljesen mögénk vágta a sörétszeget.
Valószínűleg megdöbbent a sofőr, ösztönösen fékezhetett de nem kapta félre a kormányt. Ez volt a szerencséje. A drótra fűzött tüskék egy kupacban, összegabalyodva csapódtak az aszfaltra, nem terültek szét, ahogy kellett volna és így a Chrysler kerekeinek nyomtávján belül maradtak. A fekete autó simán áthajtott felettük.
– Oké, még egy próba – dünnyögtem. – Próbálja úgy dobni, mintha konfetti lenne, hogy szétterüljön!… Figyeljen!… Most!! – A kiáltással egyidejűleg visszakapcsoltam, fékeztem és túlzott lendülettel bevettem egy jobbkanyart. Olga kidobta a második adag sörétszeget.

Ezüstszürke ívet húzott a dróthuzal és kecsesen elterülve hullt az aszfaltra. Fék csikorgott, a nagytestű kocsi esetlenül kaszált befelé a kanyarba. Csúszott és tehetetlenül rásodródott az aszfalton gonoszan vigyorgó ezüstös csíkra. Két tompa durranás: első kerekeinek abroncsai feladták a küzdelmet. A Chrysler kidobta a farát, átsodródott a szemközti sávba, elcsapott egy közlekedési táblát, majd megpördült és orral visszafelé beleállt egy saroképület téglafalába.
Hajtottam tovább észveszejtő tempóban és épphogy sikerült átcsúsznom egy sárga jelzésen. Beértünk a tízemeletesek hosszan elnyúló sorfala közé. Muszáj volt visszavenni a tempót. Kicsit csalinkáztam a sűrűsödő zsákutcák és sikátorok szövevényében, majd egy három oldalról zárt tömb túlzsúfolt parkolójában betolattam két magasépítésű áruszállító közé. Leállítottam a motort és fújtatva dőltem hátra. A szívem a torkomban dobogott.

[Konyha]
Két sarokra voltunk a lakásomtól, de különváltunk és csak odafönt találkoztunk újra. Fújtatva esett be az ajtómon és azonnal inni kért.
– Nem is tudtam, hogy szereti a szeszt – mondtam vigyorogva és elindultam a konyhába, hogy kotyvasszak valamit.
– Nincs diétás kólája vagy ilyesmi? Utálom az alkoholt – mondta és ledobta a zsákját a bejáratnál. Utánam jött.
Egy elfeledett Dr. Pepper-t kotortam elő a hűtő aljából. – Megfelel? – mutatattam oda neki.
Némán bólintott és elvette. Elég elnyűttnek látszott a délutáni fényben.
Hosszú kortyokban ivott, aztán a hulladékörlőbe dobta a kiürült dobozt. A gép felnyögött és nagy nehezen nekidurálta magát, hogy bedarálja az ajándékot.
– Kösz, ez jól esett. – Lerogyott a lehajtható étkezőasztal mellé és fintorogva körülnézett. – Szokott néha szellőztetni? – kérdezte.
Nem válaszoltam. Kimentem és a gardróbból néhány szerszámot kotortam elő. Átmentem a nappaliba és elkezdtem beépíteni Damil Data Center-ének winchester-ét saját aztali gépembe.
Közben Olga odaát kezdett visszatalálni a valóságba. – A francba, mégis mi a szart akarnak tőlünk a zsaruk? – kiáltott át méltatlankodva.

Letettem a csavarhúzót és visszamentem a konyhába. Nagyon komolyan néztem le rá.
– Mondja, engem néz teljesen hülyének, megjátssza az ostobát vagy tényleg ennyire ostoba? Gondolom, látott már életében rendőrautót, nem? És zsarukat is…
Elkerekedett szemmel bámult. – Ezt most miért mondja?
– Így néznek ki a zsarukocsik maga szerint? – kérdeztem ingerülten. A hülye tyúk! Szórakozik itt velem! – gondoltam.
Pillanatra zavarba jött. – Nem, persze, nem így néznek ki, de… – Megrázta a fejét. A lendülettől az arcába csapódott a haja. Türelmetlen mozdulattal söpörte odébb. – Nézze, ki más akaszkodna így ránk? Ki más kutatná át a lakásomat?
Keserűen vigyorogtam. – Na ide figyeljen! Lehet, hogy én vagyok a legnagyobb balek a Földön, amiért belemászok ebbe, holott semmit sem tudok az ügyről. Sem magáról. Nem tudom, miféle adatok vannak azon a CD-n és azt sem, igaz-e egyáltalán ez az egész házkutatás ügy. Nem tudom, miért nyírták ki a hájast… Ezer és egy pontja van a sztorinak, ahol akár hazudhatott is nekem. Az egyetlen, amiért mégis segítek, az a lóvé. Érti? Csakis a lóvé. Egy pillanatig se higgye, hogy a bűbájos pofija vagy a formás hátsója ejtett rabul! Felőlem akár egy sápkóros, pálott szájú, bepókhálósodott apáca is lehetne, fityulával a fején! Ha fizetne, annak is segítenék. Ahol a lóvé, ott a helyem!

Hallgatott. A tekintete annál beszédesebb volt. Nem voltam kíváncsi rá, milyen lesújtó véleménnyel van az erkölcseimről, de szerencsére hallgatott. Dühös voltam, hogy elragadtattam magam. Elfordultam és közben elfúló hangon azt dörmögtem: – Marhára kell az a tíz darab százas…
Kivettem egy sört és felbontottam. Percekig csend volt. Aztán Olga szólalt meg. Szokatlanul bátortalan volt a hangja. – Akkor maga szerint kik ültek abban a fekete kocsiban?
Megráztam a fejem. – Van tippem, de ne akarja tudni. Ha igaz a házkutatós meséje, akkor van tippem. – Kérdőn nézett rám, felhúzott szemöldökkel. Újra megráztam a fejem. – Korai még. Csak tipp. Tippelni meg minek? Ha biztos leszek benne, majd elmondom – vetettem oda neki és megtoldottam egy fintorral.

Csend volt újra egy kis ideig. Mindketten a gondolatainkba merültünk. Néhány perc elteltével Olga nagyot nyújtózkodott és elnyomott egy ásítást. – Pokoli fáradt vagyok – nézett fel rám és egy pillanatra valami kislányos szégyenkezés suhant át arcán. A kemény, magányos nő álcája alól felbukkant egy tinédzserkorból alig kinőtt egyetemista lány arca. A változás nem lehetett szándékos és megérezhette, hogy kibillent a szerepéből, mert visszaerőltette magára az érzéketlen, hideg és távolságtartó arckifejezést.
Szerepek – gondoltam. – Ebben a világban úgy tűnik, mindnyájan szerepet játszunk. És hogy, hogy nem, a magányos hőst alakítjuk legszívesebben. Beteges az egész. Hirtelen kedvem lett volna hosszú és mélyenszántó eszmecserét folytatni valakivel a féregrágta 21. századról és az elkorcsosult emberi kapcsolatokról; de nem itt és nem most. Tudtam, hogy sem Olga személye, sem az időpont nem megfelelő ilyen csevegéshez. Visszahúztam hát én is Kemény Gyerek Demény Ádám álarcát feltörő szentimentalizmusomra. Sajnálattal vegyes ijedtséggel vettem tudomásul, mennyire jól hozzám idomult az idők folyamán ez a maszk.
Ránéztem az órámra. – Most fél hét van. Ha gondolja, dőljön le pár órára odaát a hálóban – intettem a konyhafalon túlra az állammal. – Én megnézem, maradt-e valami használható adat Damil gépében a tegnap éjjeli kuncsaftról. Esetleg fel tudok lépni a kódjával a Börzére a hálón. Ha nem… nos, akkor is maradt még egy lehetőség – mondtam és a szemétbe dobtam a sörösüveget.

[Parkett]
Nagyon hamar kiderült, hogy a winchester-en lévő adatok használhatatlanok. Damil nem volt hülye gyerek. Precíz feljegyzéseket vezetett az üzleti ügyeiről, de jelszóval levédte a hozzáférést. Gyanítom, még kódolta is a fájlokat; így a jelszó birtokában is csak egy rakás szeméthez férhettem volna hozzá. Nem álltattam magam tovább. Utolsó megoldásként maradt a Parkett…
Feltettem az elektróda készletet és becsatlakoztam. Nem vagyok valami nagy zsoké, ezért ódzkodtam a dologtól és bénáztam is egy ideig, mire a helyi alrácsról kivergődtem a Perifériára. A Perifériának nevezett térség a nem hivatalos, be nem vezetett, kísérleti helyek gyűjteménye volt; egy csokor link, melyek közül jónéhány nem vezetett sehová. Őrületbe tudott kergetni, amikor már percek óta jártam körbe-körbe a linkek mentén, de mindig ugyanoda jutottam vissza. A környezet az állandó, lassú változás állapotában volt és ezért a haladás illuzióját keltette. Valójában nagyon precízen kellett megérkeznem bizonyos helyekre és időpillanatokban ahhoz, hogy feltáruljanak a valódi átjárók – linkek – melyek révén különböző virtuális valóságokba nyerhettem bebocsátást. Nem épp szívderítő hely volt egy magamfajta lámer számára, akinek ráadásul sem tuningja, sem spéci programjai nem voltak. Felcuccolás nélkül pedig nem életbiztosítás a Periférián bolyongani, hisz` a térségről köztudott, hogy kedvelt búvóhelye néhány ocsmány, félig ember-félig szilícium kiberőrültnek. Az ilyenek passzióból vadásszák a lámereket.

Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor sikerült belogolnom a Parkettre. Régebben már jártam itt párszor és valamennyire kiismertem magam. A Parkett afféle illegális ócskapiac volt, amolyan üzleti találkahely, ahol a seftelők, orrgazdák, fixerek, drogdílerek és kuncsaftjaik adtak rendszeresen randevút egymásnak. Mint minden ilyen – nagyrészt a törvények felett és a törvényeken kívül álló – helynek, a Parkettnek is megvoltak a maga íratlan szabályai. Az egyik legfontosabb a bárminemű hivatalos szerv számára való elérhetelensége volt. Ez tette igazán felkapott és az illegális kereskedelem szempontjából tuttira biztonságos hellyé. Állam- és rendvédelmi szervek hivatalaiból egyszerűen lehetetlen volt becsatlakozni a Parkettre. Nem tudom, hogy csinálták, de mindig kiszűrte a védelmi rendszer, ha a zsaruk vagy az NBH ügynökei próbálkoztak beszaglászni ide. Természetesen, ha magánemberként jött, a legutolsó fakabát is beléphetett, de ez messze nem volt ugyanaz. Senki nem tudott ugyanis adatokat kifelé továbbítani, amire pedig nagy szükség lett volna bármilyen akcióhoz, hivatalos fellépéshez. Amit itt láttál, azt legfeljebb az emlékeidben vihetted ki, elektronikus úton semmiképp.
Odabenn voltam hát és végig kellett csinálnom egy csomó kötelező procedúrát, ha meg akartam hirdetni Olga adatbázisát. Beregisztráltam a helyfoglalást két napra és a deck-em leolvasójába becsúsztattam a kreditkártyámat. Ugrott is ötven ficcs egyből. Újabb tétel Olga képzeletbeli számláján.

Felzümmögött aprócska bizonylatnyomtatóm: az előkunkorodó hőpapíron ott állt a belépési kódom és az igazolás 500 megabájt tárhelyről, amit a rendszer az elkövetkező két napra kiutalt számomra.
Egy hologramszerű, enyhén vibráló nőalak szintetikus géphangon üdvözölt, majd nekiállt, hogy ledarálja a litániát a Parkett szabályrendszeréről. Nem vártam végig, beléptem és elkezdtem a virtuális üzlethelyiségem kialakítását. A legpuritánabb elemekből dobáltam össze a berendezést (elképesztő, hogy egyesek milyen agyoncicomázott, komplett szalonokat alakítanak itt ki!), viszont kicsit több gondot fordítottam az eladómra. A kelléktárból egy nyúlánk, barna bőrű szösszenetre esett a választásom, akinek az arcvonásai kicsit hasonlítottak Olgáéra. A melleit szórakozásképp hatalmas szilikondudákra szerkesztettem át. Elpepecseltem vele egy ideig és jót nevettem a végeredményen.
– A neved legyen mondjuk Natasa – mondtam szórakozottan és gombnyomással véglegesítettem az adatokat.

Pillanatra kimerevedett a kép, aztán teljes kört fordult minden és megelevenedtek a színek, a formák. Mintha kívülről érkeznék a bolt elé, ott találtam magam a helyiség előtt. Natasa odabent állt, háttal nekem és a pult fölé hajolva papírokat rakosgatott. Jöttömre megfordult, lilás árnyalatú, csillogó bőrnadrágjának szárain körülfolyt a mennyezetről áradó vakító, fehér fény. Elém jött és csábos mosollyal köszöntött.
– Jó estét, uram, Natasa vagyok. Fáradjon beljebb és nézzen körül!…
Közelebb navigáltam magam. – Jó estét Natasa, én vagyok a tulaj – mondtam egyszerűen.
Pillanatra mintha árnyalatnyi zavart láttam volna az arcán, vagy csak képzelődtem? Mindenesetre hamar feltalálta magát: – Ó, igen, uram… Gondolom, árut hozott. Mit árulunk, uram? Ahogy körbenézek a polcokon, eléggé kifogytunk a készletekből, uram…
Aztán csak állt ott, tisztelettudóan a válaszra várva; feszes polója majd` szétrepedt a hatalmas kebleken.

[Feltöltés]
Olga zsákjában volt néhány másolt CD az indexfájlokkal, így fel tudtam tölteni az anyagot a Parkettre, virtuális tárhelyemre. Dúskeblű Natasám boldogan csacsogott, örült az „árunak” és biztosított róla, hogy minden rendben lesz, térjek csak nyugovóra, ő tartja a frontot és minden felvilágosítást megad az érdeklődőknek.
Olga álomtól zavaros szemekkel került elő a hálószobából úgy háromnegyed tíz körül, de azonnal felélénkült, mikor meglátta, hogy Natasával komoly virtuális flörtbe kezdtünk.
– Marha vicces az az izé a hajában – mondta Natasa régimódi, kislányos hajgumijára célozva, melyre kétoldalt apró, piros lepkeszárnyak voltak rátűzve.
– Gyönggyel fűzött hajkorona nem akadt a kelléktárban – mondtam pajkos mosollyal és az ölembe ejtettem az elektródapárt. Nem vártam választ, de Olga vette a lapot.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy engem akart megformálni? – Jóízűen felnevetett. Talán ez volt az első őszinte kacagás, amit halottam tőle. – Na ne! Azért én nem vagyok ilyen jól eleresztve mellben! – Kuncogott és fejcsóválva nézte Natasa aprócska figuráját a deck képernyőjén, ahogy komoly kis arcocskával megállás nélkül magyarázott valamit mozdulatlanná dermedt virtuális másomnak.

Visszahelyeztem az elektródákat a halántékomra. Odaát ismét megmoccantam.
– Rendben, Natasa, köszönöm, hogy ilyen segítőkész. Most el kell mennem, de néhány óra múlva újra benézek. A rendszerem stand-by módra lesz állítva. Ha komolyan érdeklődik valaki az áru iránt, kérem, üzenjen!
– Természetesen, uram – válaszolta és szolgálatkészen oldalt lépett. Másolatomat kinavigáltam az üzlet elé. A Parkett virtuális főutcáján mindkét irányban végestelen végig húzódtak az enyémhez hasonló, kisebb nagyobb boltocskák, melyek neonreklámokkal, hologramokkal és Natasához hasonló hostessek és hostok hadával felfegyverkezve hívogatták a járókelőket. Mindenféle fajú és korú férfiak és nők kóboroltak a kirakatok előtt kedvezményes repülőjegyre, luxusüdülésre, használt autóra, kíberdeckre vagy éppen olcsó drogra vadászva.
– Viszlát Natasa, jó munkát! – mondtam búcsúzóul.
– Jó pihenést, uram! – szólt utánam szintetikus hangocskáján.
Megnyomtam a log out-ot; a képernyő elsötétült. Készenléti üzemmódra állítottam a deck-et és kihámoztam magam a virtuális szettből.

[Vacsora]
10.05-kor kocsányon lógó szemmel meredtem a tévére a konyhában, miközben algakrémes szendvicset majszoltunk Olgával. Időjárásjelentés ment az esti híradóban.
Olga kérdezett valamit, de nem jutott el a tudatomig, csak amikor már ki tudja, hányadszor ismételte meg. Végül a vállamat is megrázta.
– Hé, mi van magával? Úgy bámulja azt a tyúkot, mint aki kísértetet lát.
Dörmögtem valamit, de nem fordultam felé. Éreztem, hogy néhány pillanatig csendben méreget, aztán váratlanul vihogni kezdett.
Kelletlenül ránéztem, morcosan, amiért megszakította a Ditte Somorjay által nyújtott vizuális élvezetet. – Mi olyan mulatságos? – vakkantottam rá nyersen.
– Semmi, csak beugrott, ahogy az előbb odaát azzal a virtuálbébivel… – bugyborékolt a nevetéstől – most meg ez – a tévé felé bökött. – Csak nem belezúgott ebbe a botlábú csajba? – Felhúzott szemöldökkel és fülig érő vigyorral meredt rám. – Mondja, mikor volt utoljára nővel? Jó rég lehetett, attól tartok! – és kacagott tovább.

Nem válaszoltam, elfordultam és csendben folytattam az evést. Az időjárásjelentés véget ért. Homlokráncolva próbáltam felidézni az imént hallott prognózist, de rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem emlékszem rá. Ez feldühített.
Olga végzett a szendvicsével és a mosogatóba rakta a tányért. – Azért nem kell megsértődni – fordult felém. – Nem akartam megbántani.
Vállat vontam. – Nem bántott meg.
Kis idő múlva megkérdezte: – Volt családja? Úgy értem felesége, gyermekei…
Kinyújtoztam a kényelmetlen, támla nélküli széken és eltoltam magam elől a tányért. Újra a homlokomat ráncoltam. – Nem is emlékszem igazán. Tudja, olyan rég volt… – A tenyeremre támasztottam a fejem és kis ideig szótlanul merengtem. – Igen, igen azt hiszem, volt egy lányom. Pár évvel lehet fiatalabb magánál. Majd` három éve nem láttam. Őt sem és az anyját sem – tettem hozzá.

Ránéztem és mintha az együttérzés szikráját láttam volna lobbanni a tekintetében. – Sajnálom – mondta aprókat bólogatva és picit beharapta az alsó ajkát.
Azon kaptam magam, hogy keserűen buknak ki belőlem a szavak. – Olyan gyorsan elrepül minden! Tudja, az az egy-két boldog, ambícióval teli év… Aztán alábbhagy a lendület és az ember hozzáfakul ehhez a nyomorult világhoz. És már semmit sem akar, csak néha a felszínre vergődni egy korty levegőért. – Elhallgattam, saját szavaim kongón visszhangját figyeltem a fejemben.
– Igen, megértem, mit érez – mondta lassan, színtelen hangon.
Hirtelen emeltem rá a pillantásom. – Maga? Hogy érthetné meg? Azt kérdi, család…? Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy az utóbbi pár évben hány családos emberrel beszéltem. Tudja, akiknek igazi családjuk volt… – Keserűen csóváltam a fejem. – Ritkán hall gyereksírást az ember ezen a környéken. Egyre kevesebb a játszótér is. A gyerekek valahogy észrevétlenül nőnek fel mostanában.
Lehajtotta a fejét és a padlóra meredt. – Akár hiszi, akár nem, tudom, miről beszél. A boldog gyermekkor… nos, nekem részben megadatott. Aztán elromlott minden. Túl hamar elromlott.

Hirtelen rádöbbentem, hogy semmit nem tudok erről a lányról. Nem kérdeztem eddig, maguktól pedig ritkán beszélnek a múltjukról az emberek. Lehet, hogy ennek nem így kellene lennie? Lehet, hogy ez a zárkózottság teljesen ellentétes az emberi alaptermészettel?
– A szülei? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit. Nem igazán tudtam, mit is akarok mondani.
– Anyám lelépett, amikor nyolc éves lettem – felelte csendesen. – Egyszerűen elment egy médiajogásszal. Egy reggel, mikor felébredtünk, már nem volt ott. Alig vitt magával valamit. Soha nem láttam viszont. Apa később elvált tőle és éveken át egyedül nevelt. Rengeteget dolgozott és megtett minden tőle telhetőt, hogy boldognak lásson. De akkor, a nyolcadik születésnapom utáni reggelen valami örökre eltört bennem… – Mereven tartott fejjel bámult a semmibe. Hangja suttogássá szelídült. – És már két éve apám sincs velem.
Lopva figyeltem. Könnyek szöktek a szemébe, de nem engedte, hogy kicsorduljanak. Gyorsan elfordította a fejét.

Meglehetősen sután éreztem magam. Szívesen meghallgattam volna, mi történt vele később, milyen volt a kamaszkora, hová járt iskolába, volt-e nagy szerelem eddigi röpke életében… Kíváncsi voltam ezer apró dologra, de nem mertem megkérdezni. Váratlanul valami kamaszos zsibongást éreztem, mely előtört valahonnan, ahol eddig rejtőzködött és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. A szeretni vágyakozás forró hulláma öntött el, szinte éreztem, hogyan gyorsul fel a vér az ereimben, de ugyanakkor zavarba jöttem ettől az érzéstől. Féltem, hogy valami esetleg kiül az arcomra, ezért gyorsan felálltam és a torkomat köszörülve hangosan csörömpölni kezdtem a mosogatóba tett edényekkel.
Olga csendben, a gondolataiba merülve üldögélt.
Ekkor megszólalt a kíberdeck üzenetjelzője.

[6×50]
Natasa jó munkát végzett, bár ha belegondolok, írhatom a véletlen számlájára is, hogy ilyen rövid időn belül jelentkezett a kuncsaft.
A férfit dr. Kocsándinak hívták és másnap tizenhárom nulla nullakor szeretett volna személyesen találkozni azzal, akinek a birtokában van a teljes adatbázis. Vagyis Olgával. A helyet is megjelölte: a Mediterrán Terasz, a Vár oldalában, a Meritt Szálloda szomszédságában.
– Ő lesz az! – mondta izgatottan Olga és lázasan kutatni kezdett Benetton tengerészzsákjában.
– Ő? – kérdeztem megnyúlt arrcal. – Miféle ő?
Zavarba jött, látszott, hogy nem szívesen válaszol.
– Aha – mondtam lemondóan – a történet újabb olyan pontjához érkeztünk, melyet fedjen inkább a jótékony homály.
A bejárati ajtónál térdelt, könyékig a zsákjába túrva. Most abbahagyta a kotorászást, felegyenesedett és nagyot sóhajtott.
– Értse meg, nem mondhatok többet. Magának is jobb, ha nem ismer minden apró részletet. – Kihúzta a kezét a zsákból és továbbra is térdelve felém fordult. – Holnap, ó Istenem, holnap véget ér ez az egész! Megszabadulok az adatbázistól, kifizetem magát és rendeződnek a dolgok.
Ökleit a melléhez szorította és becsukta a szemét. – Vége – suttogta. – Holnap vége.

Újabb sóhaj hagyta el az ajkát. Néhány pillanat múlva felállt és közelebb lépett. Valamit szorongatott a kezében. Egészen közel jött és belenézett a szemembe.
– Nézze, tudom, hogy nem kevés problémát okoztam és valószínűleg a kelleténél jobban felforgattam az életét alig két nap alatt. Csak… szóval, szeretném megköszönni a segítségét, meg hogy az életét kockáztatta. Tudom, hogy eddig csak ígérgettem és nem feltétlenül szolgáltam rá a bizalmára és még egy vasat sem fizettem, de maga mindezek ellenére… – egy szuszra próbált mindent elhadarni, aztán hisztérikusan felnevetett, kicsit toporzékolt a lábával és végül széles mosoly ült ki az arcára. – Jaj, annyira boldog vagyok! – kiáltotta, majd hirtelen a nyakamba ugrott és adott egy puszit. Aztán, mintha megijedt volna a szokatlan, intim közelségtől vagy a leplezetlen érzelemkitöréstől, gyorsan hátra lépett. – Ez a magáé – mondta és kilökte felém ökölbe szorított jobbját.

Lassan emeltem fel a tenyerem és mikor átadta a kis gurigába tekert bankjegyeket, egy pillanatra összeért a kezünk.
Elfordult, visszalépett a zsákjához és újra kotorászni kezdett. – Vegye előlegnek, most csak ennyit tudok adni – mondta és úgy tett, mintha kínos zavarban lenne.
Elvigyorodtam a gyatra a színészi teljesítményen és lehámoztam a vékony gumigyűrűt a szorosan összecsavart bankjegyekről. Hat darab zöldhasú ötvenes volt.
– Előlegnek megteszi – mondtam, és bíztatóan odavigyorogtam a csajra.

[Kíberjancsik]
Csak hogy ne higgyük, már minden sínen van, éjjel 2.20-kor beütött a mennykő.
Két fényesre borotvált koponyájú, szögletes állú fickó, makulátlan Georgio Armani öltönyben és nyakkendőben, fejükön az elmaradhatalan Nokia kommunikátorhoz csatlakoztatott head-set-tel egy kisadag krazit zselét kent a bejárati ajtómra, a tetejére pedig rányomtak egy időzítővel ellátott minigránátot. Szerencsére elég éberen alszom és már akkor felébredtem, amikor még odakint motoszkáltak. Sokat nem tehettem, de legalább közelebb húztam hangtompítós Streetmaster-emet.
2.20.44-kor robbant be a bejárati ajtó és a levegő megtelt a krazit orrfacsaró bűzével. A két idomított harcimókus a füsttel mit sem törődve egyszerűen besétált a lakásomba. Magabiztosan, a csúcsragadozók beidegződött mozdulataival, egymást fedezve léptek át a kirobbantott bejárat törmelékén. A nappaliban a kanapé mellé kuporodtam, onnan figyeltem őket. Különváltak, az egyik megindult felém, a másik a hálószobát célozta meg.

Összeszorult a torkom, mert nem volt módomban figyelmeztetni Olgát. Reménykedtem, hogy a robbanás felébresztette és lesz annyi lélekjelenléte, hogy használja a Parabellumot.
A fickót, aki bejött a nappaliba, egyáltalán nem érdekelte, lát-e valamit, amire lőhet, már a küszöbről elkezdte osztani az áldást. Tűvetőt használt és rögtön átvillant az agyamon, hogy ugyanezek végezhettek szegény Damillal is. Jól megszórta a kanapén az összegyűrt ágyneműkupacot. Az egyik ampulla a fejem mellett állt bele a karfába és robbant szilánkokra. Oldalt hengeredtem és amint kigurultam a kanapé takarásából nyakon lőttem az ürgét. Tompa pukkanás, egy mélyről jövő állatias hördülés és a hatalmas pasas végigzuhant a padlón.
Nem mozognak már olyan olajozottan az izmaim, mint annak idején, de azt hiszem, klassz látványt nyújthattam, amint a kigurulás és tüzelés után felpattantam és szélvészként a háló irányába rontottam. Egy rohanó, sötét tömeg majdnem ledöntött a lábamról az előszobában és Olga hangos visítását halottam.
– Mi a rosseb – hörögtem kiszáradt torokkal és vállon ragadtam. Újra sikított, tágra nyílt szemekkel, pont bele a pofámba. A válla felett megláttam a másik öltönyöst, amint feltűnik a szobaajtóban. Valahol ott, ahol a fejének kellett lennie, gonosz vörös fény villant és egy élő húsba ágyazott optika fókuszált ránk.

Nagyot taszítottam Olga vállán. A szemem sarkából láttam, ahogy elvágódik és beesik a nappaliba. Keményen koppant egy tűlövedék valahol a közelemben de a második már nem hagyhatta el a kíberjancsi fegyverét, mert odapukkantottam a Streetmaster-rel, ahol ádázan villogott a vörös folt. Újabb puffanó test robaja a sötét lakásban és rögtön utána Olga harmadik, kissé már kimértebb, időzített sikolya.

Odaugrottam és nem túl kíméletesen felrángattam a nappaliban fekvő férfi mellől. Hisztérikusan törölgette a kezeit a pulóvere oldalába.
– Vér! – hebegte dülledt szemekkel – Beletenyereltem, a kurva életbe!
– Aligha! – reccsentem rá nyersen. – Fél perce van. Kapja össze a holmiját és tűnjünk el innen! – Már ugrottam is a dohányzóasztalon heverő disk-ért és felnyaláboltam a deckemet.
Olga még mindig a nappali közepén állt és vitatkozni támadt kedve. – Mit aligha? Nézze meg! Mondom, hogy csupa vér lettem!
Lázas sietséggel bedobáltam pár cuccot egy sporttáskába. – Testnedv, de nem vér – vetettem oda foghegyről. – Ezekben már rég nincs egyetlen csepp emberi vér sem.
Melléléptem és láttam, hogy nyitott szájjal, döbbenten áll ott. Minden ízében reszketett. – Mi? Micsoda? – suttogta alig hallhatóan.
– Nem emberek. Agyondrótozott kiborgok – mondtam és a kirobbantott bejárat felé lódítottam. – Vegye a holmiját és pucolás!
A lépcsőházban néma csend volt, mikor kettesével szedve a fokokat leviharzottunk. Mindenki jobbnak látta zárt ajtók mögé húzódva kivárni, míg elül a vihar.

[Görögbüfé]
A tömb alatt hosszan elnyúló, egymáshoz kapcsolódó pincerendszereken át sikerült eljutnunk vagy tíz lépcsőházzal odébb. Csak ekkor merészkedtünk ki az utcára. Odakinn minden csendes volt. Állandóan a hátunk mögé nézegetve, a fölénk magasodó komor betonszörnyek árnyékában kigyalogoltunk a Váci útra. Nehezünkre esett lépéseink ütemét a sétáló ember sebességéhez igazítani, gyanítom, mindketten legszívesebben futásnak eredtünk volna. Egymást fogtuk vissza, mikor már feltűnően gyorsan kapkodtuk a lábunkat.
Kifulladva nyitottam be egy éjjel-nappal nyitvatartó görög büfébe és szinte erőszakkal húztam magam után Olgát a helyiség hátsó végébe. Lenyomtam őt egy sarokbox bőrülésére és visszamentem a pulthoz. Két ásványvizet és egy Koffein Bombát kértem az álmosan ténfergő, pulikutya frizurás görögtől. Mocskos fehér kötényébe törölgette a kezét és megnyalta húsos ajkát.
– Enni valamit? – kérdezte. Megráztam a fejem, mire áttolta a pulton a három üveget.
– Kilenc hatvan – mondta.
Előkortam némi aprót. – Hagyja a visszajárót!

Olga falfehéren kornyadozott a sarokban és rámemelte zavart tekintetét, mikor elétettem az ásványvizes palackot. – Kösz – dünnyögte, de nem nyúlt hozzá, csak fázósan összehúzta magát.
Lehuppantam mellé és belebámultam a falon körbefutó tükörcsíkba. Siralmas látványt nyújtottam, borostásan, kócosan és akkora sötét karikákkal a szemem alatt, mint egy-egy tízcentes.
Letekertem az ásványvízem kupakját és kiittam a felét. Égette-marta a torkom a szénsav, de kitikkadt bensőmnek folyadékra volt szüksége. Sporttáskám oldalzsebéből előkotortam egy amino tablettát, félbetörtem és belepottyantottam az üvegbe. Felpezsgett és sárgásbarnává változott a víz. Megittam és fáradtan dőltem neki a box hátfalának.
– Még most sem akar kitálalni? – kérdeztem Olgát a semmibe meredve.
Hosszú pillanatok után szólalt meg. – Kik… miféle emberek voltak ezek?

Az üvegkirakaton át a Váci út fényeit bámultam. Egy lerozzant Lada húzott el odakint bőgő motorral, leült hátsóval. A büfé kék neonreklámja betegesen, ki-kihagyva pislákolt.
– Nem nagyon volt dolga eddig kiborgokkal, mi? – kérdeztem fáradt vigyorral.
– Azt se tudtam, hogy vannak effélék – felelte révetegen.
– Enbéhá – bólintottam komoran. – Most már mindkettőnkre vadásznak.
Olga rászánta magát, hogy megmozduljon. Kinyitotta az ásványvizét.
– Kéri a felét? – mutattam oda neki a sárga KB!-s üveget. Megrázta a fejét.
– Hol áll a kocsija? – kérdeztem később. Fáradtan és lemondóan legyintett.
– A Hondát valószínűleg megtalálták, azt kihúzhatjuk. Szükségünk lesz a kocsijára. A holnapi üzlethez, tudja – magyaráztam.
– Az a holnap ma van – mondta és egy kis fény gyúlt a szemében. Felém fordult. – Sajnálom, hogy belekevertem ebbe… Azaz, nem gondoltam, hogy így elfajulnak a dolgok. Most magának sincs hová hazamennie. De ma délelőtt véget ér, ígérem, csak még egy kicsit bízzon bennem! – és megszorította a kezem. Az imént még ő tűnt úgy, mint akire ráfér a bíztatás.
– Egyet áruljon már el, az ég szerelmére! Az Enbéhától lopott el valamit?

Visszahúzta a kezét és kicsit odébb csúszott tőlem. Az ásványvizes palackjába bámult. – Nem ilyen egyszerű az egész, hogy tőlük loptam el valamit… Ne fagasson, nem mondhatok többet. Legyen elég annyi, hogy úgy tűnik, valamiért kell nekik az adatbázis.
Fanyarul elmosolyodtam. – Ezt magamtól is meg tudom állapítani. Oké, nem faggatom tovább. De tartsa észben, még hét rugóval tartozik nekem! Nagyon bízik ebben a Kocsándiban. Maga tudja. Remélem, hogy tényleg sikerül rásózni a cuccot és délben megkapom a pénzem. Ha nem így lenne…
Furcsán nézett rám. – Mi lesz akkor? – kérdezte hirtelen elhidegült hangon.
– Ne beszéljünk erről egyelőre!

[Hajnal]
Olga egy nyilvános telefonról taxit hívott és abban maradtunk, hogy a kocsija után néz. Nem az ő nevén van a járgány, mondta, van rá esély, hogy nem hozták összefüggésbe az üggyel és érintetlenül áll a lakásától pár sarokra, ahol hagyta.
– Legyen óvatos – mondtam búcsúzóul. – Én megpróbálok valami kéglit szerezni, ahol meghúzhatjuk magunkat. Ha nem jelentkezem a délelőtt folyamán, akkor ahogy megbeszéltük. Tizenkettő harminc, Várfok és Linzi utca sarok.
Komoran bólintott, és belódította a zsákját a taxi hátsó ülésére.
Lesétáltam pár saroknyit és kerestem egy másik telefonfülkét. Bedobtam egy ötvencentest és felhívtam Firgát. Benne volt minden reményem.
– Van egy kis gáz, meghúzhatnám magam nálad pár napig? – tértem a tárgyra a szokásos üdvözlések után. – Mellesleg egy jó kis szaftos sztorit is tudok szállítani, ütős a téma, szeretni fogod.
– Gyere fel, várlak – mondta álmosan és lerakta a telefont.
Megdörzsöltem borostás államat és kiléptem a cigarettabűzös fülkéből. Zsebredugott kézzel álltam ott és felnéztem a fekete ég halotthalvány csillagaira. Rosszallóan és bizalmatlanul hunyorogtak le rám.
Háromnegyed öt volt. Keleten hajnalodni kezdett.

[Magánnyomozás]
Firga szabadúszó újságíró volt, az igazi nevét nem ismertem. A betondzsungel kellős közepén, két egybenyitott, hetedik emeleti lakásban élt. A kégli szuper volt, minden polgári igényt kielégített. Kevesen gondolnák, hogy az ételszagú lépcsőházak és telefirkált falak uralta környezet mélyén olyan otthonok is megbújhatnak, mint az övé.
Nem volt ellenére, hogy pár napig nála húzzam meg magam, amíg rendeződnek a dolgok. Rohannia kellett, így csak nagyvonalakban vázolhattam fel neki a történetet. Úgy tűnt, felkeltette az érdeklődését és megígérte, hogy utánanéz ennek a dr. Kocsándinak.
A délelőtt nagy részét átaludtam, még az időjárás jelentést is elmulasztottam, pedig ritka az olyan nap, hogy enélkül induljak a dolgomra. Épp időben ébredtem ahhoz, hogy gyorsan összekapjam magam és taxival átmenjek Budára, a Várfok utcába. Egy internet szalonban kellett találkoznom Olgával, mielőtt elindul, hogy nyélbe üsse a dolgot Kocsándival.

A Linzi utca sarkán lévő NetCafe-ban pár kölyök lézengett. Váltottam egy zsetont és letelepedtem a bejárat közelében. Szórakozottan, minden cél nélkül léptem fel a Hálóra és egyből lehívtam néhány „Csak felnőtteknek!” szignójú oldalt. Öt perc után kezdett felfordulni a gyomron a mazochistáktól, gerontofiloktól, láb-fetisisztáktól és nekrofiloktól. Körülnéztem. Olga még mindig sehol.
A következő öt percet a Baptista Egyház és Kánonjog című oldal tanulmányozásával töltöttem, iménti eltévelyedésemet ellensúlyozandó. Ez még annyira sem tudott lekötni, mint az imént a Dán Dog és a Nagyi című képsorozat. Elnyomtam egy ásítást és körbepillantottam a helyiségben. Unatkozó kölykök ültek körbe egy hátsó asztalt, mögöttem kettővel madárcsontú tinilány meredt elmélyülten a termináljára. Olgának híre hamva sem volt.
Akár meg is lepődhettem volna, de már volt gyakorlatom. Kezdtem hozzászokni, hogy a csaj nem tartja meg az ígéreteit. Valószínűleg ismét meggyőzte magát, hogy nélkülem jobban boldogul és partizánakcióba kezdett. Néhány percen belül találkozik Kocsándival, megköti az üzletet és köd előttem, köd utánam, eltűnik. Nem volt ínyemre ez a lehetőség. Még nála volt a hét darab százasom.

Jobbnak láttam, ha nem vesztegetem az időt és egy kicsit a körmükre nézek. Otthagytam a netbarlangot és felsétáltam a szállodához, amelyet Kocsándi a találkozó színhelyéül megjelölt.
A Meritt Hotel koromfekete, vastag üvegportálja előtt néhány taxi várakozott és feljebb, a túloldalon is gépkocsik parkoltak. Átvágtam az úttesten és elsétáltam mellettük. Olga piros VW Lupo-ja az utolsó előtti volt a sorban. Senki nem ült benne. Megtapintottam a motorháztetőt: még meleg volt.
Lassan, komótosan kaptattam felfelé az enyhén emelkedő úton. A járda szűk volt, a negyvencentis terméskőfal tetején törpekaktuszok és sárga honoriák szívták magukba a fényt. A túloldalon, a Meritt napernyős teraszán néhány öltönyös ázsiai éppen ebédhez készülődött, udvariasan hajlongtak egymás és az ülőhelyeket kínálgató pincér felé.
Néhány méter után az út jobbra kanyarodott, a domboldal magasabb lett és a tetején széles, betonozott térség nyílt. Keskeny kőlépcső vezetett oda az utcáról, kétoldalt milleneumi időket idéző, cirádás vasoszlopok álltak, fenn a magasban cirkalmas neonfelirat: Mediterrán Terasz.
Az utcaszintről nem láttam, van-e odafenn valaki. 13.07 volt a pontos idő. Már ott kellett lenniük.
A Mediterán Terasz impozáns és tágas volt. A főhelyen borostyánnal futtatott műmárvány szökőkút, körötte bólogató páfrányok, törpe citromfák, nádfonatú ládákban vaskos törzsű áloék és hosszú kővályúkban illatozó azáleák; az aprócska asztaloknak szinte alig maradt hely ebben a buja mini dzsungelben. Jobbra sötétített üvegű, dupla szárnyú ajtó vezetett át a Meritt bárjába. Az átjárót sportzakós, tüskehajú nehézfiú vigyázta, sötétkék nadrágjára függőlegesen a szálloda neve volt rányomtatva.

Az üvegajtó mellett telepedtem le és egyből kiszúrtam Olgát a terasz végében; őszülő, gondosan nyírt szakállt viselő férfival tárgyalt elmerülten. Elszopogattam egy alkoholmentes Safe Sex on the Beach-et és várakoztam. Biztos voltam benne, hogy Olga észrevett, bár semmi jelét nem adta.
Tíz perc elteltével úgy tűnt, induláshoz készülődnek. Láttam, hogy az ajtónálló valamit dünnyög a zakója hajtókájába rejtett mikroportba és az üvegajtón át hamarosan két elegáns díjbirkózó érkezett. Az új fiúk közrefogták Olgát, előreengedték az ősz pasast és kvartett a bár irányában távozott, ügyet sem vetve rám. Olga sápadt volt, de nyugodtnak tűnt a gorillák gyűrűjében. Mereven előre nézett és hagyta, hogy a két tagbaszakadt fickó szelíden vezesse. A John Lemmon szemüveg mögött most is rejtve maradt a tekintete. Amint mellém ért, mintha icipicit megrándította volna a fejét és magához szorította apró retiküljét. Valami ezüstös kis fémtárgy hullt le hangtalanul hasítékolt kosztümje mellett és eltűnt az átjárónál leterített, mély, süppedős fekete szőnyegben. Amint eltávoztak, az ajtónálló ismét beleduruzsolt a gallérjába, becsukta az összekötő ajtót és egyedül hagyott a teraszon.

Dobtam egy ötöst az asztalra és feltűnés nélkül lehajoltam, hogy felvegyem a szőnyeg bolyhai közé esett apró, fényes kulcsot.
Két perc múlva már a Meritt főbejáratánál voltam.
– Kövesse azt a Toyotát! – mondtam a legelöl álló taxi sofőrjének és bevágódtam a fickó mögé a hátsó ülésre. Idősebb, ötvenes tag volt, barnára sült képére teljesen ráaszalódott a bőr. Vagy erős dohányos volt, vagy hallucinogéneket szedett a szabadidejében. Nekem egyre megy, gondoltam, fő az, hogy ne kérdezősködjön és tartsa a száját akkor is, ha később nála kérdezősködne valaki.
A Toyotát a szakállas ipse maga vezette, a hátsó ülésen a két smasszer közrefogta Olgát, így autókáztak kellemes négyesben. Lassan csordogáltak lefelé a szűk utcákon a Várhegy oldalában, majd egy darabon a Csalogány utcán, aztán a körúton haladtak tovább. A Margit híd előtt visszafordultak és százötven méter után besoroltak a kanyarodósávba. A Törökvész úton megindultak felfelé a fiskális negyedbe.

Rühelltem ezt a környéket. Ugyanúgy utáltam feljönni ide, mint ahogy az ittenieknek sem fűlött volna a foguk, hogy lejöjjönek a betonrengetegbe. Mintha másik világba lépne át az ember: a félmillió eurós villák, magánutak, lezárt sorompók, hektáros gyepszőnyegek és a kerítések tetején forgolódó biztonsági kamerák világába.
Üvegpaloták, erődített cégirodák, harcikutyákkal és maszek zsoldosokkal védett kereskedelmi társaságok, nagymenő céges jogászok élettere volt ez a környék. Az út mentén parkoló autók közt a legócskább márka BMW volt, de akadtak itt szép számmal Jaguárok, Rolls-ok, Ferrarik is. Nagyrészükön külföldi rendszám hivalkodott. Ha az ember mélyet szippantott a levegőből, a zsálya- és orgona illatatával keveredve megérezhette a mindent átható pénzszagot is.

Az előttünk haladó autó komótosan, városnéző tempóban haladt. A gyalogátkelőknél udvariasan elengedte a várakozókat, türelmesen megvárta a modern, többfunkciós önvédelmi botjaikkal az aszfaltot döfködő vénembereket. Sofőröm kénytelen volt átvenni a nyugis tempót és kellőképpen lemaradva követtük a Toyotát. Ennek ellenére jobbnak láttam kissé lejjebb csúszni, hogy eltekarjon a vezetőülés támlája és az öreg válla. Előkotortam szuperfókuszos, a legújabb mátrix-tár technológiát használó Nikon-omat és csináltam pár képet az előttünk haladó kocsiról.
A Francia Tulajdonú Bankok Pénzalap Kezelő Intézetével szemben a Toyota lehúzott a járda mellé és ráfordult egy betonozott kapubehajtóra. A három méter magas terméskő falban kinyílt a garázsbejárat billenő ajtaja és a kocsi méltóságteljesen begördült az udvarra. Garázsajtó csukódott és eltűntek szem elől.
Lassan gurultunk el a hatalmas kőkerítés előtt. Impozáns, hófehér terrakotta fal, dísznövényekkel zsúfolt tetőterasz és mögötte merészen a magasba ugró masnis pagodatető villant át a fal felett. Szorgalmasan kattintgattam a Nikon-nal.
Elgördültünk a villa előtt és a sofőröm kérdő tekintettel fordult hátra egy pillanatra.
– Betongettó, négy kerület – vakkantottam oda neki és előre nyújtottam egy húszast.
Vágott egy fintort, szó nélkül eltüntette a pénzt és megugrasztotta az autót.

[Mozaik_1]
Az Olga által szándékosan elejtett kulccsal szerencsém volt. Jellegzetes mágnesbetétes, Rahn-rendszerű indukciós zárhoz illett, amilyeneket csak értékmegőrző széfeknél használnak. Az Árpád hídnál lévő buszpályaudvaron húszpercnyi sikertelen próbálkozás után meg is találtam a kulcshoz illő zárat. Az alig öt centi széles kis rekeszben ott lapult az adatbázis teljes verzióját tartalmazó CD ROM.
Aznap este összeállt a kép.

Firga infovadászai jó csomó dolgot előástak Kocsándiról és délután az egész anyagot átfaxolták. Mialatt átfutotta és összevetette az általam ismertetett tényekkel és a disk-en található információval, Firga teljesen tűzbe jött.
– Bombasztikus! – kiáltott fel és a faxpapírra bökött. – Kocsándi tagja volt annak a jogi munkacsoportnak, amely pár éve kidolgozta az ukrán-magyar villamosenergia-felvásárlási moratóriumot. Mindezek után az ukrán kormány szerződést kötött egy magyarországi építőipari céggel, hogy a tíz évvel azelőtt atommentesnek nyilvánított, tiltott övezetben felújítsanak és újra üzembe helyezzenek két bezárt erőművet. – Hitetlenkedő arccal nézett fel rám. – Őrületes politikai lobby mehetett a háttérben!
Tovább olvasott, aztán hirtelen lekapta a szemüvegét. – És tudod, mi áll még itt? – Kérdőn néztem rá, mire diadalittasan kivágta: – Kocsándi a vezető jogtanácsosa a javarészt francia és magyar érdekeltségű 4Walls Constructing Építőipari Rt-nek, mely az uljabinszki reaktorbaleset után hatalmas szerepet vállalt a deaktiválásban és a szarkofág felépítésében.
Komoran rábólintottam. – Több tucat magyar munkást küldve a biztos halálba.

Csendben ültünk a gondolatainkba merülve. A két évvel azelőtti tragédiára mindketten élénken emlékeztünk. A „második Csernobil” – sokan csak így emlegették – jelentősen hozzájárult a klimatikus viszonyok romlásának felgyorsulásához és a daganatos megbetegedések számának ugrásszerű növekedéséhez.
Firga hirtelen kizökkent merengéséből, megrázta magát és felpattant.
– Felhívom Székelyt az Egyestől! Hatalmas nagy sztori! Kicsit összepofozom és reggel a fél hetes híradóban lemehet! – Felvillanyozva nyúlt a telefon után.
– Várj egy kicsit! – intettem neki és kérdő tekintetére csak ennyit válaszoltam: – Olga.
Mozdulata lelassult és homlokráncolva, tünődő arckifejezéssel meredt rám. Lassan széles mosoly kezdett elterülni a képén.
– Nem mondtam volna? – kérdezte hunyorítva. – Mi is ennek a te szőkédnek a vezetékneve?
– Baráth. Baráth Olga. Th-val – tettem hozzá.
Megrázta a fejét és jókedvűen felnevetett. – Te csak ne féltsd azt a ravasz kis bringát! Saját családját zsarolja a pimasz liba!

[Mozaik_2]
A 4Walls Constructing Rt. igazgatótanácsának elnöke és két vezető részvényese egy testvérpár volt: bizonyos Baráth Endre és Baráth Eleonóra. Olga nagybátyja és nagynénje. Mikor Firga ezt is kibökte, a kör bezárult, a történet feketén-fehéren állt előttünk.
Olga apja nem volt elég vagyonos ahhoz, hogy részvényes lehessen a családi vállalkozásban – vagy egyszerűen csak nem az a típus volt, aki szeret az üzlettel foglalkozni. Dolgozni akart és az ambíciózus, friss diplomás építőmérnök számára kapóra jött a bátyja és nővére többségi tulajdonában lévő 4Walls Consructing kínálta munkakör. Néhány éven belül a cég vezető főmérnöke lett; az uljabinszki baleset utáni helyreállításkor pedig ő irányította a likvidátorok második vonalát.

Az a hely maga volt a pokol. Akik visszatértek, mind tudatában voltak, hogy halálra vannak ítélve. De nekik legalább maradt némi idejük, hogy hozzászokjanak a távozás gondolatához. Olga apjának ez nem adatott meg. Soha nem tért vissza Uljabinszkből.
A lány képtelen volt belenyugodni a megváltoztathatatlanba. Hónapokig megszállottan kutatott; apja végzetesnek bizonyult kiküldetéséről szeretett volna megtudni minden apró részletet. Addig-addig kalózkodott az 4WC belső hálózatában, mígnem egy roppant különös lista nyomára bukkant. Halottnak hitt munkások kórházi jelentéseire, amelyeket a baleset utáni hetektől kezdve, folyamatosan vezettek majdnem két éven keresztül. Az apja neve is szerepelt bennük. Hatalmas összegeket utaltak át minden hónapban egy titokzatos forrásból a tyihovói klinika számlájára, oda, ahol azokat a szerencsétleneket ápolták – ha hinni lehet ennek az agyrémnek. Aztán húsz hónappal a baleset után a klinikát bezárták; onnantól megszakadt minden nyom.
Elképzeltem, mit állhatott ki a lány; mennyire megrendülhetett a bizalma saját rokonaiban. Valószínűleg egyetlen célja maradt, hogy megleckéztesse őket és kicsikarja az igazságot. Attól féltem, túl késő. Túl késő bármit is tenni azokért az emberekért. De az igazáságnak ki kell derülnie.

Firga biztos volt benne, hogy Olgának nem esik bántódása és valamilyen módon sikerül megegyeznie a nagybátyjával és a nagynénjével. Nekünk most mindennél fontosabb, hogy eladjuk a sztorit, mondta és lázas telefonálgatásba kezdett.
Munkamániás egy ürge volt; nem habozott kamatoztatni és használni a kapcsolatait, ha úgy adódott. Ráadásul kitűnően tudott lavírozni, ez a képessége sokszor kirántotta már a lekvárból.
Este 11-re nagyvonalakban összedobta a riportot és átküldte az Egyes szerkesztőségébe. Reggel megy adásba, mondta, most még képanyagot vágnak hozzá. A nap legelső híradójában ütősebb egy ilyen történet, mint az éjféli kiadásban, amelyet nem néz a kutya se.
Én ugyan szerettem volna, ha mihamarabb kirobban a botrány, de ha ő azt mondja, reggel nagyobbat szól, akkor bizonyára neki van igaza.
Firga egy zacskó amerikai mogyorót rágcsálva szótlanul ült az erkély korlátján. Vele szemben álltam, meggyújtatlan cigarettával a számban és kibámultam a lakótelepre.

A kelet-nyugati irányban hosszan elnyúló betondzsungel-panoráma apró, hunyorgó fényekkel pettyezte tele a fekete éjszakát. A sötétbe borult tetők felett szövevényes antennarengeteg póklábai szőttek láthatalan éjjeli hálót, hogy fenntartsák a betonszörnyekbe zsúfolódott százezrek számára az információs társadalom és az instant szolgáltatások mítoszát. Idefenn minden időtlennek és örökkévalónak tűnt.
– A disk-et – mondta valamivel később Firga mutatóujját felemelve – jobb, ha elzárjuk a fali széfembe. Sok-sok pénzt hozhat még számunkra ez a fényes kis korong – vigyorgott és kivette a lemezt a notebookjából majd becsúsztatta a papírtasakba.
Egy üveg sört kortyolgattam és lassan kezdtem elálmosodni. Kimerítő de sikeres nap állt mögöttem; rám fért a pihenés.
Firga bement, hogy biztonságba helyezze a lemezt. Hamarosan én is betámolyogtam a sötét lakásba és elhevertem az ocelotmintás sarokgarnitúrán. Mielőtt álomba merültem, Olga gyöngyhaját láttam repkedni pipacsokkal tarkított rét felett, ami nem is volt igazi rét: tízemeletes panel golfpályányi lapostetejére rajzolta rá filctollal egy kisleány keze.

[Végjáték]
A nappalit mindössze egyetlen hangulatfüzér halványkék fénye világította meg. Az üvegasztal túloldalán Kocsándi ült és éppen cigarettára gyújtott. Aranygyűrűs ujjai komótosan rázták ki a füstszűrős Dunhill-t a csomagból, majd ráérősen kattintották fel az apró, nikkelezett öngyújtó fedelét. A láng rávetült a mellette ülő kesehajú, megnyerően mosolygó fickó képére, akinek vézna csuklójához kódzáras aktatáska volt hozzáláncolva.

Három körül járt az idő, odakinn még sötétség honolt. Pokolian kimerült voltam és azt találgattam, vajon ezentúl minden hajnalban számítanom kell-e váratlan látogatók érkezésére.
Gőzöm sem volt, honnan a pokolból kerültek ide ezek; amikor Firga felébresztett, már felfelé jöhettek a lifttel. Nem tudtam más észszerű választ az érkezésükre, mint hogy az Egyes Csatornának leadott anyag olyan szűrőkön is keresztülment, amelyek beépített vészjelzőként funkcionálnak bizonyos felsőbb körök irányába. Akkor viszont…
Időközben Kocsándi megkezdte a kiselőadást. Karcos hangja zökkentett ki merengésemből.
– Nos uraim, játsszunk nyílt kártyákkal! Nem kétlem, hogy mostanra már tudják, mit tartalmaz az adatbázis, amely egy sajnálatos incidens révén kikerült az 4Walls Constructing Rt. számítógéphálózatából. Az információ nagyon kényes jellegű és a cég mindent elkövet, hogy az adatok titkosságát továbbra is fenntartsa. Célunk, hogy visszaszerezzük a disk-et. Bármi áron. Hangsúlyozom, uraim, bármi áron. – Hatásszünetet tartott és szívott egy slukkot a Dunhill-jéből. Aztán ugyanabban a szónoki stílusban folytatta.
– Maguk átadják a lemezt és az összes létező másolatot. Cserébe garantálom, hogy az ügyész a legnagyobb körültekintéssel és jóindulattal fog eljárni a vádemeléskor. Ha együttműködnek, az enyhítő körülményként szól majd maguk mellett. – Összeérintette az ujjai hegyét és veséig hatoló tekintetet meresztett rám, úgy folytatta: – Van néhány mellékes momentuma is az ügynek, amelyek főleg Demény úr számára járhatnak komoly következményekkel. Gondolok itt az engedély nélküli fegyvertartásra és a lopott gépkocsira… Ezek mint halmazati bűncselekmények jelentkeznek. Esetleg van rá mód, hogy eltekintsünk egyiktől-másiktól… Érti, ugye? Sajnos, a két ügynök ártalmatlanná tétele súlyos hiba volt. Emiatt körözést adtak ki ön ellen.
– Súlyos hiba, mi? – szóltam közbe nyersen. – Röhögnöm kell! Inkább hagytam volna, hogy tűpárnát csináljanak belőlem is?! Ne hapacsoljon itt nekem! – legyintettem rá fáradtan. – Inkább azt mondja meg, mit csinált Olgával!

Rezzenéstelen arccal állta a tekintetemet. – Baráth kisasszony a nagynénje vendégszeretetét élvezi – felelte és halvány mosoly suhant át az arcán.
– El tudom képzelni – dünnyögtem és hirtelen elment a kedvem az egész alkudozástól. Úgy éreztem, ők vannak nyerő pozícióban. Mindig is ők lesznek nyerő pozícióban.
Firga oldalt állt a nappali ajtajánál és feszültnek látszott.
– Nem egyértelműek a feltételei, ügyvéd úr – vetette oda foghegyről. Izzó tekintetében harcias láng lobbant.
Kocsándi beleszippantott a bagójába és nagyon nyugodtan azt mondta: – Ha kívánja, elismétlem újra, milyen lehetőségek közül választhatnak jelen pillanatban.
Nem volt semmi fenyegetés a hangjában, egyszerűen tárgyilagosnak tűnt.
Rohadtul magabiztos vagy, szarjancsi! – gondoltam és azt latolgattam, mennyi esélyem lenne, ha nekiugranék. Tuttira vettem, hogy odakinn egy csapat bérzsaru áll készenlétben és ha Kocsándi csak elfingja magát, azonnal ránk mozdulnak.
– Nem, nem kívánom újra meghallgatni a ravasz fiskális szövegét. Egyetlen kérdésre feleljen: mennyit ér meg magának az a disk?

Az ürge a padlóra pöccintette cigarettája hamuját.
– Kérem. Akkor elmondom újra. Talán félreértettük egymást. Esetleg nem világos az önök számára, milyen szorult helyzetben vannak. Az illegális adatkereskedelem és vállalati információs rendszerekbe való jogosulatlan behatolás az Egyesült Európa törvényeinek értelmében, illetve a Hágai Nemzetközi Törvényszék által kiadott ajánlás szerint tíztől huszonöt évig terjedő szabadságvesztéssel…
– Ne papoljon itt törvényről! – rivalltam rá, megunva a dumáját. – A maga vagy az Enbéhá emberei kinyírtak egy szerencsétlen csórót odaát Káposztásmegyer Egyen. Akkora adag Torokszorítóval lőtték be a tagot, hogy egy elefántcsordát lecsendesített volna. Ez csak egy szimpla gyilkosság, erre mit mond ki a rohadt törvénykönyve? És az mennyit taksál, hogy két kíberjancsika megpróbálta leradírozni a kocsimat az útról, majd miután ez nem sikerült, felrobbantotta a kéglimet és halálos injekciós tűkkel szórta tele a nappalimat? Erre feleljen! Ha annyira legális lenne ez a maga bulija, nem éjjel jönne a sunyin vigyorgó kefefejű emberével – intettem a vigyori felé Kocsándi jobbján. – Ha nem lenne túrós a saját búrája is, akkor fényes nappal jönne, kék villogóval, egy csapat kommandóssal, bazi nagy fegyverekkel. Szóval ne adja itt a bankot! Jól tudja, mekkora szarban van, maga is, meg a cég is, akinek maszatolja a dolgait. Ha valamelyik tévécsatorna vagy bulvárlap megszellőzteti a mesémet, polcra kerül az egész pereputtyával. Tegyen le százezret ide az asztalra kápében, vagy húzza el a csíkot! Ha most indul, még idejében hazaér, hogy megnézze magát a fél hetes híradóban. Ez a nagy helyzet, dokikám! – A végét már az asztalon áthajolva, közvetlen közelről ordítottam a képébe.

Rezzenéstelen arccal, halványan mosolyogva hallgatta végig a kirohanásomat. Csak egy picit hőkölt hátra. Várt néhány pillanatig, hogy mondok-e még egyebet, aztán Firgához fordult.
– A Demény úrral kötendő üzletre később még visszatérünk. Egyelőre intézzük el a kettőnk dolgát, Firga úr, talán mi hamarabb szót értünk!
Firga bizalmatlanul bámult az öltönyösre és nem válaszolt.
Dühösen és meglepődve pislogtam. Hát ennek aztán ugathatok! Franc a sima modorába, ezt semmi nem hozza ki a sodrából?! Most meg mit akar Firgától?
A kesehajú bérenc cigarettáért kezdett kotorászni a zsebében. Csend volt, az asztal üveglapjára kiokádott tonnányi indulathullám a levegőben örvénylett, készen arra, hogy elsöpörje Kocsándit talpnyalóstul, mindenestől.
Senki nem szólt, néhány pillanatra kiveszett minden hang a világból. Valahogy lelassultak a dolgok, talán szemvillanásnyi időre teljesen megfagytak a mozdulatok. Mikor a történések visszatértek a megszokott sebességükhez és a hangok újra betöltötték a teret már a kesehajú kezében volt az oltópisztoly. A következő pillanatban egy tűlövedék csapódott a mellkasomba. Hátratántorodtam és visszahuppantam a székbe.

Meglepetten és bárgyú pofával meredtem a testemből kiálló fiolára, melynek szürkésfehér tartalma pillanatok alatt belepumpálódott a szervezetembe. Felemeltem a kezem, hogy kirántsam, de a koordinációm már elhagyott és a semmibe markoltam. Éreztem, hogy az anyag bekerül a véráramba és szétterjed odabenn. Lassan zsibbadni kezdtem.
Hangfoszlányokat hallottam és valaki elfutott a látóterem előtt. Valahol felborult egy szék a közelemben. Kódzáras aktatáska csattant az asztal üveglapján.
– Nem, ne adjátok le! Semmiképp nem mehet adásba! Érted?! – jött Firga izgatott hangja a lakás túlsó végéből.
Ostobán vigyorgó arc kúszott elém. Nem tudtam, honnan került oda. Egy hatalmas tenyér közelített, hogy megpaskoljon. Nem éreztem az érintést. Mintha feneketlen kút mélyéről szóltak volna hozzám.
– Most alszik egyet, Demény. És mire felébred, már egészen más ember lesz… Sokkal, sokkal kezelhetőbb ember. Lojális, amilyennek mindig is szerettük…
Hirtelen meglódult a szoba és egy úszómedence mélységes fenekére került minden berendezési tárgyával együtt. Az arc hullámzott előttem, óriásira nőtt, majd eltávolodott. Mintás tapéta lebegett a helyére.
A felülről beszűrűdő fény tompa és megnyugtató volt. A kékes derengésben a csempék táncoltak odalenn.
Lassan telt az idő. Vártunk.
Már a nyakamat sem tudtam megmozdítani. Idiótán bámultam a tapéta mintás négyszögét.

Még néhány perc és a gondolatok is beszürkülnek. Nem érzek oxigénhiányt. Nem fáj semmi. Furcsa, testetlen tudat vagyok. Főzelékszag. Gyér fényű folyosó. Egy CD karcos felülete. Gyönggyel fűzött szőke haj. Magasvasút. Pipacsok egy háztetőn. Óra ketyeg valahol. Zuhanok. Homályos minden. Szürke. Sötét.
Már semmi sincs. Én sem vagyok.

VÉGE

(folyt. a Hazatérés c. novellában)