Véres kazamata

1.

– Álljatok meg! – A hang parancsolóan határozott volt, de látszott, hogy a két idegen nem akar ellenszegülni. Ők is, mint minden vándor, pontosan tudták, hogy megvan a maga módja annak, ha bebocsáttatást akarnak nyerni egy városba. Különösen, ha az ilyen hatalmas császári város, mint amilyen Kaleron.

A város falait két irdatlan nagy torony törte meg, melyek a kapu két oldalán álltak. Az ember nyaka elfáradt, ha csak fel akart pillantani a tetejükre. A tornyokon, magasan fent, ékesen faragott, ébenfekete szobrok mutatták meg, hogy az egyik toronynak Sárkány, a másiknak Troll lehetett a neve.

A Troll-torony őrségének ruházatát viselő kregg-dorn ork előlépett a leselkedőnyílás biztonságából, és az idegenek elé lépett. A két férfi egyike lovon ült. Hátasa olyan szívós, sivatagi musztángnak látszott, amilyet a rowlind elfek tenyésztettek ki a saját céljaikra. De ez a lovas nem lehetett rowlind. Ahogyan hátravetette fején a napsugaraktól és a sivatag porától védő csuklyát, fekete hajtincs hullott a szemébe. Félresöpörte az okvetetlenkedő hajszálakat, és éles, smaragdzöld szemeivel az orkra nézett. Az ork azonnal megállapította, hogy sem vonásai, sem fülformája alapján nem lehet elf. ” – Hacsak nem egy fattyú!” – gondolta az őr, de hamar elvetette ezt az ötletet. ” – Inkább tetheris formája van! Igen, ez egy mocskos tetheris!” – folytatta a kregg-dorn ork. Aztán a férfi társára pillantott. Az inkább látszott legénykének, mint legénynek. Bajsza még csak most serkedt ki, inkább tűnt olyannak, mint akinek piszkos lett az orra alatt az arca. Ez a fickó gyalogosan követte a másikat, s látszott, akárhonnan is jöttek, a gyerek bizony gyalogosan tette meg a távolságot. Arcát, szemét, orrát, kezeit, ruháját belepte a sivatag szürke pora. Ha a másikról csak hinni lehetett, hogy a tetheris emberek népes fajához tartozik, hát erről a legénykéről lerítt ugyanez. Sötét haja, nagy, barna szemei, és főként a karján előtűnő, kést formázó tetoválás elárulta.

Egyik férfinál sem talált az őrség semmit, amit ne lehetett volna bevinni a városba. A lovas a combján fektette végig kardját, és azon kívül még késeket tartott vastag bőrövében. De a tarisznyájában csak a szokásos vándorholmik zörögtek. A gyalogos kezében rövid lándzsát tartott, és két súlyos iszák húzta le a vállait, melyekben szárított húst, tűzszerszámot, kulacsot, és egyéb hasznos holmikat szemrevételezett a kregg-dorn őr.

– Menjetek! – Engedte végül útjukra őket a katona. A lovas is leszállt hátasáról, és kantáron vezette tovább az állatot. Mellette lépdelt a kamaszforma legényke. Alig tűntek el az első sarkon, a kregg-dorn őr odaintett társának, aki ezidáig a torony egy alsóbb ablakából figyelt, keze ügyében tartott íjával. – Hé, Pirragh! Azonnal menj Gradesser őrparancsnok úrhoz, és mondd meg neki, hogy ha a szimatom nem csal, megérkezett a hetedik! Minden madárka berepült a ketrecbe!

2.

– Hé, bátyó, ez lesz az az utca! – rikkantotta vígan a legényke, és megrántotta a társa ruháját. A magasabbik férfi összeráncolta a homlokát az érzelemkitörés hallatán, de aztán csak megengedett magának egy félmosolyt.
– Figyelj ide, Jawthass fia Sithwoll! – a legényke arca elkomorodott. Amikor bátyja így szólította, mindig feddés következett. Sithwoll nem tévedett. – Egy igazi harcos nem kurjongat, és főként nem rángatja a társa ruháját! Ezt vésd jól az eszedbe!
– Értem én, persze hogy értem, bátyó!
– És ne nevezz bátyónak! Van tisztességes nevem, hova jutna ez a világ, ha bárki megtudná, hogy egy ilyen kiváló késforgatónak, mint én, meri valaki azt mondani, hogy bátyó!
– Ne haragudj bá … Jawthass fia Sorren! Többé nem fordul elő!
– Helyes! – mosolyodott el Sorren. – Annál is inkább, mert hamarosan odaérünk a fogadóba. Ahogyan mondottam, te húzódj meg csendben a sarokban. Ha lesznek ott más szolgálók, akkor azokkal elegyedj beszédbe. És soha, ismétlem, soha sem szólhatsz bele abba, amiről majd az asztalnál a többi harcossal beszélek!
– Értettem, Jawthass fia Sorren! – a kamaszlegényke előkapott egy kést, és megtáncoltatta az ujja hegyén. – Mit szólsz? – kérdezte hetykén.

Bátyja mosolyogva nézte, aztán hirtelen három kést kapott elő, és a pengéjüknél fogva a levegőbe dobta őket. Boszorkányos gyorsasággal kapta el, és dobta fel újra a veszedelmesen éles eszközöket, amik pörögve szálltak a levegőben. Majd egy hirtelen mozdulattal egyszerre kapta el mindhárom fegyvert, és ugyanazzal a lendülettel egy közeli ház falába dobta őket. A három penge rezegve állt ki a fából, egymástól háromszög alakban, teljesen egyenlő távolságra.
– Van még mit tanulnod, Sithwoll! De azért ne búsulj, nem rossz a mutatványod! – kihúzta a három kést a fából, és ruhájába rejtette őket. – És most gyerünk!

Négy házzal odébb megtalálták, amit kerestek, a Sinnarrison nevezetű helyi fogadót. Itt a sok ork helytől eltérően egy sinnar férfi szolgálta fel az étkeket, melyek sokkal kevésbé voltak fűszeresek, mint az ork kedvencek. Ebben a kocsmában aludni is lehetett, és egy nem kregg-dorn ork sokkal könnyebben juthatott itt információkhoz, mint bárhol máshol a városban. Nem sokkal sötétedés előtt léptek be a helyiségbe, ahol már javában folyt az élet.

Sorren éles szeme azonnal fölfedezte a sarokban ülő társaságot. Igyekeztek kerülni a feltűnést, de a késdobáló tekintete ahhoz szokott, hogy megtalálja mindazt, amit mások el akartak rejteni. Hat fickót számolt meg a vastag faasztal körül, s még kettőt, meg egy ork nőt, egy asztallal odébb. Bizonnyal azok a szolgák. Intett Sithwollnak, megmutatva, hová üljön, aztán jómaga letelepedett a hat kalandor mellé. Egyenként a szemeikbe nézett, akiket ismert, azoknak bólintott is, de méltóságán alulinak tartotta szólni. Megtette ezt helyette az asztalfőn ülő, erőteljes testalkatú jakkar ork harcos, akinek szakálla – jakkar szokás szerint – be volt fonva.

– Köszöntünk, Sorren! Pontosan érkeztél, mint mindig. – Sorren bólintott, nyugtázva a szavakban rejlő elismerést. A jakkar folytatta. – Nincsen okunk rá, hogy megváltoztassuk a tervünket. Thogír napkelte után beszélt a kémünkkel. Az őrséget nem kettőzték, és nem változtatták meg annak ellenére, hogy bizton tudom, hírt szereztek Silar del Marciss érkezéséről. – A jakkar ork az asztal túlsó végén ülő férfira nézett, aki neve alapján sinnar lehetett. Silar átvette a szót.
– Uralkodóm, a Napfényes Seran del Lairas szeme sír, és a lelke jajgatva zokog, mióta fiát és támaszát egy csata hevében elrabolta a kaleroni császár katonasága. Próbálkoztunk már azzal, hogy megfelelően méltó váltságdíjat adunk a fiúért, de ez a kaleroni hajthatatlan. Állítja, az ifjú Rosan királyfi orvul, rablóbanda élén tört volna kaleroni földekre, ezért méltó büntetése lesz a halál, amit Kaleron börtönében fog elszenvedni.
– Ezért vagyunk mi itt! – szólt közbe türelmetlenül a jakkar. – Ki fogjuk szabadítani a királyod gyerekét, ne félj. Azt hiszem, sohasem láttam még ilyen erős kalandor csapatot!
– Téged ismerlek, Shakkara! – szakította félbe Sorren. – Téged is, Mercír! Örülök, hogy újra együtt harcolunk! – A megszólított, egy hosszú, szőke varkocsot és bajuszt viselő daller törpe, elmosolyodott az arcszőrzete alatt. A veszedelmes külsőhöz egyáltalán nem illő, sipító hang hagyta el a torkát.
– Részemről a szerencse, Sorren! Ilyen remek késdobálóval még sohasem hozott össze a sors! Ismerd meg barátomat, Thogírt! – mutatott a mellette ülő másik törpére, aki külsejére nézve inkább shograt törpre hajazott. – Thogírnél kiválóbb tolvajt még nem láttál, nekem elhiheted! Nincs zár, ami ellenállna neki!
– Shakkara, a te erődet nem kell bemutatni senkinek talán. – udvariaskodott Sorren. – De mit tudnak a többiek? – a jakkar Silar felé intett.
– Ez a férfi Silar del Marciss, a lel tessin-i uralkodó személyi fejvadásza. Kemény harcos, nagyszerű tudója a hurokvetésnek, és bármilyen némán elkövethető gyiloknak. Nem ijed meg, ha fegyver nélkül kell harcolnia, és bizony az izmai miatt én is elgondolkodnék azon, megtámadjam-e!

Az asztalnál ülő öt másik férfi pontosan tudta, hogy Shakkara túloz. A hatalmas felépítésű, vérszomjas, harcias jakkar ork egy pillanatot sem gondolkodott volna, ha az érdekei úgy kívánják. De hát Silar képviselte a megbízót, és ennek a ténynek a hatására Shakkara tett némi engedményt az igazmondás oltárán.

– Mayo des Turdest már hallomásból ismerheted – mutatott a jakkar arra a fickóra, aki a falhoz legközelebb, az asztal sarkánál ült. – Kiváló varázsló, és sok harcban részt vettünk már együtt. Most magával hozta a társát is.
– Chevelyn vagyok. – mondta csendesen a másik mágus, és kissé meghajtotta a fejét. Csuklyája sötétbe borította arca nagy részét, de most, hogy kissé feljebb emelte a fejét, az egyik szeme helyén rubinvörös ékkő csillant meg. Társai hátrahőköltek, de a vörös ragyogás amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt.
– AZ a Chevelyn, akiről Lel Tessinben olyan sok történetet hallani a legutóbbi sektur barbár betörés óta? – kérdezte Sorren.
– Az vagyok. – válaszolta egyszerűen Chevelyn. A mágusról az a hír járta, hogy a barbár sektur törzsek legutóbbi portyázó hadjárata alkalmával Lel Tessin nyugati falait ő védte néhány tanoncával. A sekturok azon a fronton szenvedték el a legnagyobb veszteségeket.
– Látod, nagyszerű csapat vagyunk! – lelkendezett Mercír. – Nem állhat ellen nekünk semmi! Kihozzuk a királyfit a börtönből, elvisszük nagyrabecsült apjának, és felmarkoljuk a díj nagyobbik részét! – a zsold kisebbik harmada már a harcosoknál volt. Ebből készülhettek fel a harcra, amely a törpe bizakodása ellenére sem ígérkezett könnyűnek.

A feladat, amelyre nem kisebb személyiség, mint a lel tessini király bérelte fel a csapatot, illett a résztvevők nagy múltjához. Kaleron városának császári börtönéből kellett megszöktetniük a fiút, aki vagy valóban vétkes volt rablásban és fosztogatásban, vagy nem. Hogy igazak voltak-e a vádak, azzal a zsoldosok nem törődtek. Elfogadták a feladatot, megkapták a pénzük egy részét, ezzel az üzlet megköttetett. Legközelebb akkor állnak a lel tessini uralkodó elé, amikor hírül viszik, hogy sikerrel jártak.

A csapatot Silar del Marciss szervezte úgy, hogy megkereste Shakkarát. A jakkar ork üzent a legjobbaknak, akiket csak személyesen vagy hallomásból ismert. A pénzzel nem kellett takarékoskodni, minden kalandor megkapta azt az összeget, amit kikötött magának a részvétel fejében.

– Nem hiányzik valaki? – kérdezte most Mayo, a mágus. Shakkara azonnal megértette, kire gondol.
– Nos, üzentem neki is, de vagy nem kapta meg az üzenetet, vagy fontosabb dolga akadt. – válaszolta. Jakkarhoz nem méltóan kicsit sóhajtott. Azért Madárlábú Gekkel még nagyobb biztonságban érezte volna magát.
– Kiről beszéltek? – kérdezte Sorren.
– Talán nem ismered, de a nevét bizonnyal hallottad. A Madárlábúról beszéltünk.

Sorren öszeráncolta a szemöldökét. Madárlábú Gekkről hallott, hát persze. A kalandorról az a hír járta, hogy merész, nagyszerű harcos, azonban ha megvan a zsákmány, hajlamos könnyű léptekkel eltáncolni vele, akár a madár, és a társait otthagyni a bajban. Maga Gekk azt tartotta, hogy ez a híresztelés csak ellenfelei rosszindulatának köszönhető, és nem sokat foglalkozott vele. Sorren mégis inkább gondolta igaznak a hírt, és magában egyáltalán nem bánta, hogy a Madárlábú nem tart velük ebben a küldetésben.

– Thogír, mondd el, amit a börtönről tudnunk kell! – szólt Shakkara, visszatérve a feladathoz. A törpe megköszörülte a torkát, aztán beszélni kezdett.
– A börtön a királyi palota alatt van. A palotát minden oldalról hatalmas tér veszi körül, ezért észrevétlenül megközelíteni lehetetlen. A börtön kazamatáiba csak a palota legmélyéről lehet lejutni, de a palota tele van őrökkel. A kazamatákban őrséget találunk, ezek mindegyike különösen jól képzett kregg-dorn ork harcos. A toronyőröket, akiket mindnyájan láttatok befelé jövet, egy ilyen börtönőr olyan gyorsan ízekre szedné, amíg ti pislantotok egyet. Lent a mélyben nincsen világosság, a rabok sötétben tengetik nyomorult életüket.
– A börtönt mágia is védi. – vette át a szót Mayo. – A börtönőröket mágia segítségével sötétben is látókká varázsolták. Mindannyiójuk a szemén visel egy kis üvegdarabot, amivel a sötétben is úgy lát, mintha fényes nappal lenne. Ezen kívül a behatolások ellen mágikus pajzs veszi körül a palotát. A föld alatt külön varázslat védi a kazamatát attól, hogy rasset patkányemberek fúrjanak alagutat odáig, és úgy jussanak be a börtönbe. Egyébként is tiszta szikla az egész, amit nagyon-nagyon nehéz lenne kifúrni.

Sorren nyelt egyet. Remélte, senki sem veszi észre. A feladat lehetetlennek látszott. Szerencsére nem kellett rákérdeznie arra, ami a szívét nyomta, megtette helyette Silar, a lel tessini király embere.

– Hogyan akarjátok kihozni onnan Rosan királyfit? – Shakkara hamiskásan elmosolyodott. Furcsa látvány volt a hatalmas termetű orktól, annyi szent.
– A lányom összeismerkedett egy katonával, aki odalent szolgál. – itt a jakkar ork átnézett a másik asztalhoz, ahol a megtermett ork nőstény röhögött éppen egy vastag viccen. Ott ült Sorren testvére, Sithwoll is, aki csak néha szólt bele a szolgák beszélgetésébe. – A karmai köré csavarta a fickót, aki mára már a tenyeréből eszik. Tőle minden gyengéjét megtudtuk a börtönnek. Mondd el, Mayo, amit tudnunk kell!
– Nem mondok el olyasmit, amit a ti gyarló elmétek úgysem fogna fel. Ami a lényeg, hogy a börtönt védő mágia fókusza nem éri át a kazamaták egész területét. Van egy pont, ahol be lehet hatolni, de csakis mágikus erővel. Ott foglak bejuttatni benneteket. Chevelyn pedig visszajuttat titeket a fogollyal együtt. A börtönben, valahol a mélyben, kell lennie egy mágikus pontnak. Érzem az erejét. Talán egy kristály, nem tudom. Chevelyn megkeresi, és ő maga annak a segítségével tér vissza közénk. Odabent csak magatokra lesztek utalva, de bízom benne, hogy ilyen remek harcosoknak nem támad gondja azzal a néhány kregg-dorn őrrel.
– Megeszem őket reggelire! – vicsorgott Shakkara.
– Arra ne legyen gondotok, hogy a mágikus pont mélyebben van, mint a börtön. Oda az őröket sem engedik le, ki tudja, miféle lények őrizhetik azt a kristályt. De Chevelyn megbízik önmagában, és én is úgy gondolom, hogy neki semmi baja sem történhet odalent.
– Azt mondod, odalent éjszakai sötétség van. Hogyan látunk majd? – kérdezte Sorren.
– Chevelyn visz néhány varázsgömböt, ami világosságot ad majd. De ezen kívül, ha elszakadnátok egymástól, mindannyian visztek tűzszerszámot és fáklyákat.
– Még egyszer mondd el, mi a terv! – kérte Thogír. A törpét szemmel láthatóan nyugtalanította, hogy nem a két lábán, hanem varázslattal jutnak be a börtönbe. Mayo türelmesen folytatta a beszédet.
– Az itteni szobánkat már előkészítettem a mágiára. Én bejuttatlak benneteket a börtönbe. Amíg varázsolok, addig a szolgák fogják őrizni a szobát. Ti a börtönben megkeresitek a királyfit, kiszabadítjátok, aztán Chevelyn ugyanazzal a mágiával visszajuttat benneteket a szobába. Ő maga megkeresi a mélyben a mágikus pontot, és annak a segítségével tér vissza hozzánk. Ez a terv.
– Értem, értem. – bólogatott Thogír. Mercír-re nézett, mire kapott a barátjától egy jókora hátbavágást.
– Ne reszkess, sógor! – röhögött Mercír. Thogír visszaütött, s a következő pillanatban a két törpe már egymás nyakát markolászva gurult ide-oda a kocsma döngölt földpadlóján.

Shakkara vigyorogva nézte az ádáznak látszó küzdelmet. Silar zavartan bökte meg:
– Nem kellene szétválasztanunk őket?
– Dehogy! Csak kieresztik a gőzt! Ez kell a két rusnya törpéjének, hogy holnap úgy tudjanak harcolni, mint kevesen ebben a városban!
– Mindent megbeszéltünk? – kérdezte Sorren.
– Igen. Mindnyájan egy szobában alszunk, és hajnal előtt indulunk a harcba. Ha gondolod, felmehetsz. Csak ne háborítsd a varázsló cókmókjait!
– Inkább sétálok egyet. Nem jártam még Kaleronban. – Sorren felállt, és intett a testvérének. Sithwoll tétovázva követte. Egészen belemelegedett a beszélgetésbe a másik három szolgával.

Odakint az utcán nem állhatta meg, hogy ne tartson élménybeszámolót bátyjának.
– Az ork lányt Grinnának hívják, furcsa humora van, de azért kedves. Az a hosszú fickó nem mondta meg a nevét, a köpcös viszont Jwyllan-nak nevezte magát. A hosszú Lel Tessinből jött a király emberével, a köpcös a rubinszemű mágus szolgája. Grinna a jakkar ork lánya. A köpcös már nagyon sok kalandot megélt…
– Miért, te nem? – kérdezte Sorren. Csak fél füllel figyelt öccse csevegésére, mert a gondolatait a holnapi feladat foglalta le.
– Jó, jó, de az a néhány koszos sivatagi rabló, meg vadállat, akikkel találkoztunk, mióta elhoztál apánktól, az semmi. Igaz is, Sorren! Ha ennek a küldetésnek vége, visszatérsz apánkhoz? – a harcos türelmetlenül megrázta a vállát, úgy rázva le magáról a kérdést, mint kutya a vizet.
– Ne kezd el te is, Sithwoll! Tudod, hogy sohasem lennék képes gyógyítással foglalkozni. – Sithwoll önkéntelenül is megmarkolta a nyakában lógó furcsa, faragott kört.
– Neked is megvan a medálod, mint mindenkinek, aki apánk családjából származik. Érted a gyógyítás művészetét.
– De jobban értem az élet elvételének művészetét! – vágott vissza Sorren. – És jobban szeretem ezt az életet annál, hogy vissza tudnék térni apánkhoz, és folytatni a vajákosok útját. Azért hoztalak el téged is, hogy megízleld ezt a világot. És persze, mert nem akartam tetheris csavargóként megérkezni ezekhez a harcosokhoz, akiket a fogadóban láttál. Azt akartam, hogy te légy a fegyverhordozóm. Ez így van, akár megérted ezt, öcsém, akár nem! – Sithwoll tett még egy utolsó kísérletet.
– Legalább annyit ígérj meg, hogy ha vége a kalandnak, visszaviszel apámhoz! – Sorren gondolkodott egy kicsit, aztán elmosolyodott, és öccse fejére nyomott egy barackot.
– Rendben van. Visszaviszlek. Ha te is akarni fogod!

3.

Sorren ébren töltötte az éjszakát Nem zavarta, hogy Shakkara ott horkol mellette, tudott volna aludni a törpék furcsa, magas hangot adó szipákolásától is, de a saját gondolatai elől nem volt menekvés. Apja jutott eszébe, a vajákos ember, aki Wiss Yitanne táborvárosában élt, és mindig is azért imádkozott az istenekhez, hogy a fiai kövessék a gyógyító mesterségben. De ő, Sorren, hamar elkerült az apjától. Eltaszította a világba a vére, ami kalandot keresett. És eltaszította az apja is, akivel hangosan ordítoztak egymásra, mielőtt a fiú elhagyta volna a várost. Kitaszítottként ment el, és ismert harcosként tért vissza. Ekkor már az apja is másként beszélt, de nem örült neki, hogy most a kicsit is elviszi magával. Mégis elengedte. Talán arra gondolt, a kisebb fiú jobb belátásra tudja téríteni a bátyját. De tévedett. Ő, Sorren, sohasem tér vissza, hogy gyógyítson. Ez az élet való neki, a veszély, a harc, a győzelem!

Mayo megmoccant. A következő pillanatban a varázsló éberen nézett szét a szobában. Ugyanekkor kezdtek el mocorogni a többiek is. Shakkara hatalmasat nyújtózkodott, recsegtek-ropogtak a csontjai. Thogír felpattant, Mercír lassabban kászálódott fel, de aztán leguggolt és felállt néhányszor, így lehelve életet a tagjaiba. Chevelyn úgy kelt fel, mintha nem is aludt volna. Egy pillanatra előtűnt rubinvörös szeme, aztán ismét elfedte a csuklya homálya. A lel tessini uralkodó embere, Silar, nesztelenül emelkedett fel, aztán odalépett hortyogó szolgájához, és rugdosással keltette életre a hosszú fickót. Mayo a kezét saját szolgája felé nyújtotta, s a köpcös Jwyllan máris nyújtózkodni kezdett. Sorren finoman megérintette az öccsét. Sithwoll szemei azonnal felpattantak.

– Ébresztő. Kezdődik a kaland!

Egy utolsó, gyors megbeszélést tartottak. Mayo különböző furcsa dolgokat tett le a földre, nagyjából négyszög alakban. Mindegyikre ráolvasott, amitől az adott tárgy egy pillanatra felizzott. Sithwoll, Jwyllan, a hosszú és az ork nő elhelyezkedtek a szobában, készen arra, hogy szükség esetén megvédjék a támadóktól. Mayo beterelte társait a négyszög közepébe, majd kántálni kezdett. Shakkara, Soren, Chevelyn és Silar nyugodtan álldogáltak, míg a két törpe türelmetlenül izgett-mozgott.
– Maradjatok nyugton! – szólt rájuk Mayo, aztán folytatta a varázslatot.

A négyszög oldalain füst csapott fel. Mintha egy láthatatlan falat nyaldosna, úgy emelkedett egyre magasabbra, míg a szoba mennyezetéhez nem ért. Sithwoll meglepetten vette észre, hogy a füstfelhőn keresztül egyre nehezebben tudja bátyja alakját kivenni. Aztán eljött az a pillanat, amikor bármennyire erőltette a szemeit, nem látott semmit. Mintha a füstfelhőbe öltözött kocka belseje kiürült volna.

Mayo minden figyelmét a varázslatra fordította. Elindította a társakat, de most jött el az a pillanat, amikor a megfelelő irányba kellett őket fordítani. Képzete messze előrenyúlt, és kitapogatta a rést a mágikus falon. Átcsúszott rajta, és kereste a megfelelő pontot, ahol leteheti a harcosokat. Talált is egy kis termet, ahol jelenleg csend és béke honolt.
– Yo honwil che hungod! Vil nomon penassil comon! – mormogta maga elé az irányító varázsigéket. – Jawin tude nomon! Jawin penassil …

Hirtelen tompa ütést érzett. A varázsige benneszakadt, s a száján lassan egy vércsöpp gördült le. Mayo lenézett a mellkasára, ahonnét egy lándzsa hegye bújt elő. Ebben a pillanatban tört rá az iszonyatos fájdalom. Felnyögött, és a földre zuhant.

Mögötte a szoba megtelt a Sárkány-torony őreivel. Személyesen Gradesser őrparancsnok felügyelte a feladat végrehajtását. Silar hosszú szolgája átvágott torokkal hevert a földön. Sithwollnak könnyű gyalogsági buzogánnyal törték be a fejét, ugyanígy járt Jwyllan is. Grinna, a jakkar ork lány, ott kapálózott két izmos kregg-dorn ork kapuőr kezei között. Előtte állt az a börtönőr, akitől az információkat szerezte.

– Azt hitted, némber, hogy elveszítem a fejemet miattad? – röhögött az őr. – Csak játszottam veled! Kíváncsi voltam, mire fel ez a nagy kíváncsiság a börtön iránt! Hát, most aztán kielégítem a kíváncsiságodat! Mert mégy, egyenesen a börtönbe! – a börtönőr az őrparancsnokra nézett. – Vihetik, őrparancsnok!
– A többiekkel mi legyen? – kérdezte Gradesser.
– Kegyelmes császárunk ideküld egy udvari mágust. Amíg meg nem érkezik, zárják be a szobát, és az ajtó elé őr álljon! A hullákat majd később elszállítjuk.
– Értettem, uram! – Gradesser udvariassága csikorgott, mint homok a fogak között. De tudta, hogy a börtön kregg-dorn őrei magasabb rangot töltenek be, mint bárki más a katonaság soraiban, aki nem a börtönben szolgál.

Intett a toronyőrségnek, és a katonák kimasíroztak a szobából. A börtönőr egy pillanatra még maradt, megnézte a négyszöget, aminek az oldalán még mindig kavargott a füst, aztán ő is elhagyta a helyiséget. Hallatszott, ahogyan kintről elreteszelik a szobát.

Alig hagyták el a fogadót a katonák, amikor a Sithwoll mellkasán lévő medál felizzott. Az izzás lassan átterjedt a fiú testére, és egyre jobban körbezárta a sebet, amit a buzogány okozott. Az izzás vörösből lassan fehérbe ment át, és Sithwoll hirtelen felült. Kezével tétován megtapintotta a fejét, és az arca elfintorodott, ahogyan a sebhez értek az ujjai. Megfogta a medált, és érezte, ahogyan erő tölti meg a testét.

Gyorsan körülnézett, aztán Jwyllanhoz ugrott. A fejére tette a gyógyító nyakdíszt, és pár lélegzetvételnyi idő múlva a köpcös is magához tért. Nyöszörögve tapogatta a sebét. Sithwollnak nem volt ideje vele foglalkozni. Mayo mellé térdelt, de látta, hogy a mágus sebe jóval komolyabb. A dárda teljesen átütötte a testét, hátul nyomták bele, és elöl jött ki. A medál izzott ugyan a seben, de csak annyi történt, hogy Mayo magához tért. Véres szemei Sithwollra meredtek, a szája lassan szavakat formált:

– Menj … utánuk. Figyelmeztesd őket … Gyerünk! – a négyszög felé emelte a kezét, és a füst új erőre kapott. Egyre feljebb emelkedett, mialatt a mágus, félig öntudatlanul, szavakat motyogott. – Yo honwil che hungod! Vil nomon penassil comon! Jawin tude nomon! Jawin penassil nomon! Gyerünk, fiam, állj be a négyszögbe!

Sithwoll nem tétovázott. Lelki szemei előtt bátyja képe lebegett, aki talán halálos veszélybe kerül odalent a börtönben, ha ő nem figyelmezteti arra, hogy tervüket felfedezték. A hóna alá nyúlt Jwyllan-nak, és a köpcöst is beráncigálta a négyzet belsejébe. Mayo a könyökére támaszkodva folytatta a varázslatot. A köd egyre sűrűbbé vált, és a két szolga alakja lassan elhomályosult odabent. A mágus minden akaraterejét összeszedte, hogy pontosan el tudja mondani az irányító varázsigéket.
– Yo honwil che hungod! Vil nomon penassil comon! Jawin tude nomon! Jawin penassil comon! Jawin chewod nomon! Jawin churrasil comon!

Amint az utolsó varázsige is elhagyta az ajkait, ereje végére érkezett. Visszahanyatlott a földre, sóhajtott egyet, és meghalt. A füst lassan felszívódott és eltűnt, csak a furcsa tárgyakkal körberakott négyszög maradt ott, a varázsló holtteste mellett.

4.

Sithwoll térdre zuhant a kemény sziklán. Feljajdult, de a hangja beleveszett abba a nyöszörgésbe, ami a teremben fogadta. Körbenézett, de semmit sem látott. Reszkető kezekkel tapogatta ki iszákját, s végre remegő ujjai közé akadt a tűzszerszáma. Reszkető láng gyulladt, hogy a következő pillanatban a fiú hangos jajkiáltása mellett ellobbanjon. Sithwollt olyan látvány fogadta, amely örökre a zsigereibe égette magát.

Mayo félbeszakított varázslata pusztító erővel járt. Mivel a varázsló nem tudta irányítani a harcosokat, ezért azok nem ott jelentek meg a börtön falai között, ahol azt Mayo szerette volna. S ahol a gyenge élő hús találkozott a természet vagy a börtön vasrácsainak erejével, ott a hús vesztett.

Sithwoll először Shakkara testét vette észre. A jakkar ork egy rácson keresztül vette fel újra alakját, és a rácsok keresztül döfték. Ott függött, a bal lábánál hatolt be rajta a rács vasa, és a jobb vállánál hagyta el a testét. Mivel a rács a sziklába volt ágyazva, a jakkar kiszabadítása lehetetlen vállalkozás lett volna. Nem járt jobban Chevelyn sem. A mágus fejét átdöfte egy másik vasrács, ő már nem ordított úgy, mint az ork, hanem némán hevert a földön. Sithwoll erőt gyűjtött, és ismét felkattintotta a tűzszerszámot. A látvány majdnem elvette az eszét. Összegörnyedt, és a börtön padlójára hányt. A szelleme ezután is alig akarta elhinni, amit látott.

Thogír és Mercír a varázslat hatására majdnem ugyanazon a helyen öltöttek alakot, aminek az lett az eredménye, hogy a testük összefolyt. Reszketve hánykolódott a földön a torz szülemény, aki valaha a két törpe volt, három kéz kaparta a földet a kíntól, egy láb valahonnét a hátukból állt ki, és inaszakadtáig rugdalta a sziklát, hogy megszabaduljon a szörnyű fájdalomtól. Két fej meredt Sithwollra, és két szájból hallatszott a rimánkodás:

– Gyere, fiú, ölj meg! Ölj meg minél hamarabb!

A tetheris fiú nem tudta ismét felkattintani a tűzszerszámot. Úgy érezte, képtelen lenne ezeknek a torz kreatúráknak a szemébe nézni, főként, hogy nemrégiben még dicső harcosokként álltak előtte. De ekkor fáklyafény gyulladt, és Sithwoll hunyorgó szeme előtt megjelent Jwyllan, a köpcös fickó.

Most látták csak, hogy mi történt a lel tessini uralkodó emberével, a fejvadász Silar del Marciss-szal. A szerencsétlen a börtön falában öltött újra alakot a varázslat után, s valami nem evilági, szörnyű trófeaként a mellkasa és a feje lógott ki, emberfej magasságban, a tömör sziklából. Már nem élt, a feje löttyedten esett rá a mellére.

– Sorren! Hol van a bátyám?! – kiáltotta Sithwoll. És a kiáltásra hamarosan válasz érkezett.
– Sithwoll?
– Igen! Itt vagyok, bátyus!
– Gyere … gyere ide. – a hang gyenge volt, de Sorren élt, és talán jobb állapotban lehetett, mint a társai. Sithwoll kiragadta társa kezéből a fáklyát, és a kis terem végébe rohant.

Ott ült Sorren, aki valóban jobban járt, mint bárki más a csapatból. Ő úgy öltött testet a börtönben, hogy a jobb lábát verte át, kicsivel a bokája fölött, egy vasrács. Sithwoll két kézzel esett a rácsnak, de megmozdítani sem tudta. A rács alsó és felső vége szilárdan a sziklába ágyazódott, ki tudja, mióta.

– Ne … ne erőlködj, ezt ki nem mozdítod innét … – nyögte Sorren. – Nem tehetsz mást, csak egyet. Le kell vágnod térd alatt a lábamat.
– Soha! – kiáltott fel az öccse, és rémülten kereste a megoldást. – Talán ha elfűrészelnénk a rácsot …
– Mivel? Gondolkodj, öcskös! Kard nem járja, kés nem szeli ezt a vasat, nekem elhiheted.
– Kivájom a sziklát a vas aljánál! – rikoltotta Sithwoll, és a késével esett neki a kemény sziklatömbnek. Meg sem csorbíthatta azt, mikor a kése kettétörött. Jwyllan megfogta a tetheris fiú vállát.
– Igaza van a bátyádnak. Ha ki akarjuk szabadítani, akkor le kell vágnunk a lábát.
– Tedd meg, Sithwoll! Tudod jól, a medállal életet tudsz lehelni belém utána is. Te is, meg én is láttuk, hogy hányan élnek kemény, kopogós falábbal Wiss Yitanne-ban!

Sithwoll agya még mindig kereste a megoldást, de lassan be kellett látnia, hogy nem tud jobbat, mint Sorren ötlete. Felállt hát, és leküzdve iszonyát, a többi harcos maradványaihoz ment, hogy megfelelő szerszámot keressen a műtéthez. Megtalálta a jakkar ork hatalmas szablyáját, és felemelte a földről. Közben ránézett a még mindig vonagló Shakkarára. Tudta, hogy csak egyet tehet, ha arra a tiszteletre hallgat, amit a jakkar hős iránt érzett. Felemelte a lándzsáját, és beledöfte az ork szívébe. Shakkara ajka mosolyra nyílt, és lelke elhagyta a testét. Ugyanígy cselekedett a két törpe maradványainál is. Megcélozta a földön heverő alaktalan test közepét, és szúrt. Lassan minden elcsendesedett a hatalmas, kongó teremben.

A jakkar szablyájával visszatért Sorrenhez. Egy fáklya lángjába tartotta, hogy ezzel mutasson be áldozatot az ártó szellemeknek, akik a kard éléről a beteg testébe akartak volna menni, aztán vett egy mély lélegzetet.

– Jwyllan, fogd erősen! Te meg, testvér, vedd a szádba ezt a kést, és harapj rá, ahogyan csak bírsz!

Végighúzta az ujját a szablyán. Nem csalódott. Az ork fegyvere borotvaéles volt. Még egyszer a tűzbe tartotta, leszakította Sorren nadrágjának a szárát, kitapogatta a helyet, ahol a két csont találkozási pontja van, aztán erős, határozott mozdulattal lecsapott.

Sorren teste megfeszült, olyan erősen harapott rá a késre, mintha a fogai erejével akarná kettétörni, és a száját nyöszörgés hagyta el. Sithwoll ereje talán kevés lett volna a műtéthez, de a szablya súlya segített abban, hogy egyetlen vágással elválassza az alsó lábszárat a testtől. A sebből vastag sugárban kezdett ömleni a vér, de Sithwoll szakszerűen szorította el a combot, és a vérzés lassan megszűnt. Szeretettel ránézett a bátyjára, aki ájultan hevert Jwyllan ölében.

– Túléli! Biztosan túléli! – bíztatta magát, és a medált a sebhez tartotta. A gyógyító erők hatására a vérzés csökkent, aztán lassan teljesen elállt. Sithwollnak most volt először ideje arra, hogy végig gondolja, milyen helyzetbe kerültek.
– Most mit tegyünk, Jwyllan? – kérdezte.

A köpcös átkutatta a kis termet, ahová érkeztek, összeszedte a szerencsétlenül járt harcosok fegyvereit, eszközeit, és odahordta Sithwoll mellé. Arckifejezése elárulta, hogy igyekszik kirekeszteni magából a halott hősök látványát, és nem gondolkodik a jövőn.

– Megpróbálhatnánk elosonni az őrök mellett, felmenni a palotába, aztán kijutni a városba … – ahogyan kimondta, a tetheris fiú már tudta, hogy ez lehetetlenség.

De akkor hogyan? Nem hagyja itt a bátyját! Egy sebesülttel pedig nem juthatnak át az őrökön, bármilyen ügyesek legyenek is. Sithwoll abban sem volt biztos, hogy társa, a köpcös Jwyllan ért a lopózkodás művészetéhez. – Vagy próbáljuk meg kiásni magunkat?
– Ha ilyen egyszerű lenne, akkor a gazdám és a harcosok nem próbálkoztak volna varázslattal! – intette le a köpcös.
Kisebb halom kés, tőr, kard, fejsze, lándzsa, varázsbot és egyéb eszközök vándoroltak Sithwoll elé Jwyllan jóvoltából. Az utolsó pár szerszámot most dobta le a tetheris fiú elé, és megtörölte a börtön áporodott, hideg levegőjében is kimelegedett homlokát. – Beszéltek a másik mágussal valamiféle mágikus pontról, meg arról, hogy az azon keresztül tér majd vissza.
– De ő mágus volt … – mutatott Sithwoll Chevelyn teteme felé. – Ő meg tudta lovagolni a mágikus erőket, mint mi egy lovat, vagy gyíkot. De én nem értek a mágiához, és te sem.
– Azt hiszem, ami magadat illeti, egyet értek veled … – hunyorgott hamiskásan Jwyllan. – De hogy én ne konyítanék a varázsláshoz, azt kétlem! Figyelj! – felemelte Chevelyn mágus botját, morgott maga elé egy-két érthetetlen szót, s a bot hegyébe erősített kristálygömb világítani kezdett. Előbb csak haloványan, aztán egyre erősebben, s végül a fáklyát el is oltotta a köpcös, mert a varázsfény elegendő világosságot adott.
– Szemfényvesztés … – mormogta maga elé Sithwoll, de óvakodott hangosan is kritizálni a társát. – Úgy gondolod, képes lennél irányítani azt a mágikus erőt?
– Igen, azt hiszem! – jelentette ki magabiztosan a másik. – A varázspont a börtön kazamatái alatt van valahol. Meg kell találnunk!
– Végül is, más lehetőségünk nincsen … – gondolkodott el a tetheris. – És talán arra egyre kevesebb őrrel találkozunk majd.

Nem folytathatta, mert Sorren megmozdult az ölében. A harcos felnyögött, és zöld szemeit a testvérére szegezte.
– Túl … túl vagyunk rajta? – kérdezte halkan.
– Igen, testvér. Elállt a vérzés is. Bekötöttem, amennyire tudtam, a sebet. De nem tudom, hogyan fogod bírni az utat.
– Mi … a … terv?
– Megkeressük a mágikus pontot, és azon keresztül menekülünk el. Jwyllan azt mondja, ért a varázsláshoz. – Sithwoll pontosan látta, hogy bátyja arca hogyan fintorodik el szavai hallatán. De Sorren is megtartotta magának, mit gondol az ötletről. Harcos lévén pontosan tudta, hogy akkor mondja ki aggályait, ha van jobb elgondolása. Ha nincsen, akkor hallgasson.
– Fogom bírni … az utat. … Bízz bennem …. testvér. – Sorren megpróbált halovány mosolyt erőltetni az arcára, de nem nagyon sikerült. – Segíts! – Nagyon el volt gyengülve, de megpróbált egyedül felállni. Visszarogyott, aztán a kezébe fogta azt a hosszabb lándzsát, amit Jwyllan adott oda neki, s amit Shakkara hozott magával a küldetésre. A lándzsára és testvérére támaszkodva talpra kecmergett. Két oldalról fogták meg, hogy vissza ne zuhanjon. Sorren lerázta a segítő kezeket, és a lándzsára támaszkodva, önerőből indult neki az útnak. – No, induljunk!
Jwyllan felkapott egy rövid kardot, meg az övébe tűzött néhány tőrt, Sithwoll pedig késekkel szerelkezett fel, a kezében pedig rövid lándzsáját tartotta. A köpcös megelőzte Sorrent, és a bal kezében fogott varázspálcával világította meg az utat. A kis teremből sziklába vájt lyukak mellett vezetett az út. Egyik-másik lyukon rácsot, vagy vastag faajtót is láttak. A folyosó tetejéről langyos vízcseppek hulltak a fejükre, és a levegőben rothadás szaga terjengett.
– Honnan tudjuk, hogy merre van a le és a fel? – kérdezte Sithwoll, de Jwyllan csak legyintett. A varázspálca megbillent, mutatva a mágia felé vezető helyes utat.
A kis csapat csendesen elhagyta a termet, ahol annyi remek harcos pusztult el hiába. Hamarosan teljes sötétség borult a halottakra. Aztán egy másik járatból ismét világosság derengett elő. Nem sokkal később kemény, nagydarab ork harcosok érkeztek a terembe. Öten voltak, egy talpig kemény bőrpáncélba öltözött kregg-dorn haladt elől, aki arcát pirosra mázolta, bőrsisakja alól sárgára szikkasztott hajszálak türemkedtek elő. Négy társa között egy fogoly jakkar ork nő vonaglott. Már nem szitkozódott, és nem sértegette őreit, mint korábban. Úgy látszik, Kaleron császári börtönének embertelen látványa az ő harciasságát is lehűtötte. A piros arcú megállt a terem közepén. A kezében tartott fáklya megvilágította a tragédia nyomait. Az ork nő hirtelen sikoltva felüvöltött. Megpillantotta apját, Shakkarát, ahogyan a rácsra tűzve lóg élettelenül. Grinna az égiek haragját kérte apja gyilkosaira, mialatt iszonyú erővel próbált meg kiszabadulni őrei karmai közül. De a négy tagbaszakadt kregg-dorn ork őr erősen tartotta a lányt.
– Itt vannak hát a hősök … – mondta csendesen a bőrpáncélos. – Ne legyen a nevem Crarrhon, ha nem kívántam volna ezeknek a szerencsétleneknek férfiasabb halált. Mondjuk, hogy a kezeinktől pusztuljanak el. Ej, Shakkara, ismertelek ám! Jakkar voltál a talpadon, annyi bizonyos! Láncoljátok le a lányt egy cellába, és nézzetek körül! – parancsolta embereinek.
– Crarrhon parancsnok! Ezek csak hatan vannak! – jelentette az egyik őr, amint átvizsgálták a termet. – Találtunk egy lábat, ami egyikhez sem tartozik. Igaz, a két törpe darabja is lehetne … – az őr köpött egyet a földre. Sok dolgot megélt már a börtön falai között, de ilyet még nem látott.
– Lehetséges, hogy egy megszökött? – kérdezte szigorúan Crarrhon.
– Igen, parancsnok.
– Mikor?
– A vére még nem alvadt meg teljesen a földön.
A pirosra mázolt képű őrparancsnok gondolkodott néhány pillanatig, aztán sorban az embereire mutatott.
– Te hozz vérkopókat! Három elég lesz! Te tovább viszed a lányt! Mi hárman pedig megkezdjük az üldözést! Kutassatok át mindent, és mondjátok, merre mehettek! Gyerünk, gyerünk!
– Ide! Ide! – kiáltotta egy másik őr. Néhány vércseppet talált az egyik folyosó elején.
– Igyekezz azokkal a vérkopókkal! – üvöltötte embere után Crarrhon, aztán becsörtetett a folyosóba.
Keményen megmarkolta éles, rövid kardját. Tíz esztendeje szolgált már a császár őfelsége hadseregében, ebből hetet itt a börtönben töltött, a napjai állandó harckészültségben és kiképzésekben teltek, ráadásul egy olyan embert üldöztek, aki csak nemrégiben veszítette el a fél lábát, mégis izgatottságot érzett. Mire lehet számítani egy olyan hőstől, aki képes levágni a saját lábát, és ezután megszökni? Élvezet lesz megküzdeni vele, és megölni!

5.

Távoli parancsszavakat sodort feléjük egy légáramlat. Jwyllan felkapta a fejét, és úgy szimatolt, mint valami állat.
– Közel vannak. – mondta csendesen. – Nagyon közel.
– Ne a szád járjon, hanem gyerünk! – rótta meg keményen Sorren. A harcos ereje mintha visszatért volna, igaz ebben szerepe lehetett annak is, hogy többször is megálltak, s ilyenkor testvére megpróbált beléje erőt önteni amulettjével.
Lassan haladtak. A börtön sziklás talaja nem lejtett semerre sem, s Sithwollnak időnként kedve támadt megkérdezni, miért is arra mennek, amerre.
– Kell lennie egy lejárónak, vagy valaminek. Nem hiszem, hogy a mágikus pontot a börtönbe építették. – mondta Jwyllan.
– Igazad lehet. Be kell néznünk az üregekbe is.

Ehhez egyiküknek sem füllött a foga. Egyik-másik rácsos kamrában mocorgott valami, ami a varázsbot fénye elől a cella túlsó végébe húzódott. Néha állati mormogás is megütötte a fülüket. Nehezen hitték el, hogy valaha emberi lények lehettek azok, akik most a börtönben sínylődtek. Mégis, viszonylag keveset keresgéltek, mert a varázsbot billegése mutatta az utat, egyenest a mágikus erő felé. Az egyik cella előtt a bot határozottan balra billent Jwyllan kezében.

– Gyerünk, oda be! – mutatta a köpcös.

Elreteszelt ajtó előtt álltak. Sithwoll megnézte a zárat és megcsóválta a fejét. Bele fog telni egy kis időbe, hogy kinyissa. Pedig a tetherisek híresek arról, hogy a zárak nemigen jelentenek nekik akadályt. Nagyon óvatosan megpiszkálta a késével a zárszerkezetet. Ahogyan gondolta, egy kicsiny, éles szilánk ugrott elő a vastag retesz mögül. A mágikus fényben látszott, hogy a hegyén kékes anyag csillog.
– Méreg. – mutatta Sithwoll a köpcösnek.
Kését a szilánkot tartó keresztvasalat alá feszítette, és finoman mozgatni kezdte. Fülét annyira közel tartotta a zárszerkezethez, amennyire biztonságosnak ítélte. Kis kattanás hallatszott, Sithwoll elvigyorodott, de az ajtó nem nyílt ki, hanem újabb tüske ugrott elő, csak leheletnyivel kerülve el a tetheris ifjú szemét. – Ó, hogy a Sápadt Ember vigye el ezeket! – szitkozódott Sithwoll. Kifeszítette ezt a tüskét is, és alatta végre megtalálta azt a rugót, ami reményei szerint az ajtót nyitotta. Egy újabb kattanás után az ajtó lassan, méltóságteljesen kitárult. Az ajtó mögött nem börtöncella, hanem egy folyosó rejtőzött. Határozottan lejtett, a vége a sötétségbe veszett.

Jwyllan ment elől, kezében lazán fogta a varázsbotot, hogy annak a legkisebb rezdülése se kerülje el a figyelmét. Mögötte Sorren bicegett, jobb lába helyett a lándzsára támaszkodott, de amennyire Sithwoll, aki a sort zárta, meg tudta állapítani, bátyja jól tűrte a megpróbáltatásokat. Közben hátrafelé is fülelt, de nem hallott újabb zajokat. Úgy látszik, az üldözők mégis messze jártak. Elöl a köpcös most felkiáltott. Talált valamit!

Ugyanolyan ajtó állt előttük, mint a folyosó túlsó végén. Sithwoll ezzel a zárral már könnyen elboldogult, bár a rejtett tüskék máshol voltak, mint az előbb. Kitárta az ajtószárnyat, és egymás után beléptek rajta.

A folyosó kis terembe torkollott. Csak egyetlen kijárata volt, ugyanaz, ahonnét Sithwollék érkeztek. A termet jól bevilágította a köpcös kezében lévő varázsfény. Ahogyan a tetheris fiú felfelé nézett, mégsem látta a mennyezetét. A falak csak mentek feljebb, egyre feljebb, és eltűntek a sötétségben. Sithwoll annyira megerőltette a szemeit, hogy szinte fájt, és odafent valahol, nagyon távol, mintha apró fénypontot látott volna. De arra nem mehettek. Még teljesen egészségesen sem vállalkozott arra, hogy megmássza a majdnem függőleges falakat, és még ha ő meri, a bátyját akkor is itt kellett volna hagynia. A figyelmét ezért a terem közepén álló sziklatömbre összpontosította.

Hatalmas, egyetlen tömbből kifaragott oltárt látott. Az oldalán gyönyörű faragványok meséltek el valamiféle történetet, talán egy ősi vadászatról, vagy valami másról. Nem volt ideje végig követni a domborműveket, mert Jwyllan ijedten megszólalt:

– Csapdába kerültünk!
– Ugyan! – horkant fel Sorren. – Miért építették ezt a termet, ha nincs benne semmi?
– Azt nem tudhatom. – válaszolta a köpcös szemtelenül. – De azt látom, hogy nincsen kijárat! Végünk van!
– Ne károgj! – rivallt rá most már Sithwoll is. – Sorren? Látsz valami kiutat?
– Hát persze! Az oltár! Rejt valamit! Segítsetek! – azzal nekifeszítette a vállát a tömbnek, erősen megvetette a bal lábát, és megpróbálta megmozdítani a kőtömböt.

Sithwoll letérdelt, és megvizsgálta a talajt a tömb mellett. Valóban! A köves és homokos talaj és a tömb széle között vékony kis rést fedezett fel. A tömb valamiféle lejáratot takart. Felnézett, egyenesen egy iszonyú szempárba! Rémülten üvöltött fel, ahogyan a nem evilági lény szemei az övébe mélyedtek. Aztán rádöbbent, hogy egy domborművel néz farkasszemet. A valamikori faragómester egy ködszerű lényt, mégis csontokat, húst, és iszonytató csápokat vésett ki a sziklából, s a közepükre két smaragdot tett, melyek vad tekintetet adtak annak a valaminek. De a lény nem élt. Hála az isteneknek!

Közben Sorren minden erejét megfeszítve igyekezett megmozdítani az oltárt. Jwyllan is tolta a követ, ahogyan csak erejéből tellett, de ketten sem boldogultak. Sithwoll is melléjük ugrott, és hárman próbálták meg kibillenteni a sziklát, azonban az kifogott rajtuk. Meg sem moccant.
– Nem véletlen, hogy ezt a követ ide tették… – lihegte Sorren. – Nagyon nem akarták, hogy valaki lejusson itt.
– Gondolkozz, Jwyllan! Az a mágus … Chevelyn … hogyan jutott volna itt át? – kérdezte Sithwoll.
– Nem … nem tudom – nyögte a köpcös. – Talán varázserejével emelte volna fel a követ. Vagy … – félbehagyta a mondandóját, és rémülten a levegőbe meredt.

Sithwoll odakapta a tekintetét, de nem látott semmi veszedelmeset. Aztán rádöbbent, hogy nem is látnia, hanem hallania kell. A folyosó túlsó végén az ajtó sarokvasai megcsikordultak. Valaki vagy valami kitárta a bejáratot.

A tetheris fiú agya rémülten kereste a kiutat. Jwyllan látta, ahogyan négykézlábra hull, és azt hitte, társa beletörődött a megváltoztathatatlanba. Elfogják őket, és itt rohadnak el, ezek között a falak között. Ő maga is térdre hullt, és imát mormolt minden istenségnek, akit csak ismert. A valóságba Sithwoll hangja térítette vissza.
– Mit csinálsz, te barom? Ne nyöszörögj! Hanem ÁSS!
Ekkor látta meg a köpcös, hogy társa késével esett neki a talajnak a kőtömb mellett. Valóban. A börtönnek ezen a részén nem kemény szikla, hanem homokos-köves talaj volt. A tetheris késével keményen ásta a legpuhábbnak ítélt részt, s bár lassan haladt, mégis határozottan kezdett kialakulni egy lyuk az oltár mellett.
Sorren nem vett részt a munkában. Az ajtó elé lépett, és megpróbálta bezárni. De ezen az oldalon nem talált zárat. Úgy látszik, csak a behatolóktól védték ezt a helyiséget, de innen kifelé szabad útja lehetett bárkinek. Azonban úgy látszik, azzal is ért el eredményt, hogy behajtotta az ajtó szárnyát. A következő pillanatban a túlsó oldalon kemény koppanás hallatszott, ahogyan valami, ami teljes sebességgel közeledett a kis teremhez, nekivágódott az ajtónak.
– Ássatok! – kiáltott Sorren. – Én visszatartom őket!
Sithwoll és Jwyllan kettőzött erővel folytatta a munkát. A lyukba, amit kikapartak, a tetheris fiú feje talán már befért volna. Az odúból furcsa, édeskés szag áradt. Talán doh, meg füst, és még valami egyéb, amit Sithwoll remek orra sem tudott megnevezni. Fél szemmel a bátyjára pillantott, aki tíz ujjával kapaszkodott az ajtó deszkáiba, s megpróbálta visszatartani azt, ami a másik oldalon akart betörni. Most látta csak, hogy Jwyllan a varázsbot végét használja az ásáshoz. Odalökött neki is egy kést, amivel a másik jobban tudta végezni a kemény munkát. A lyuk egyre terjedelmesebb lett, de még mindig nem fért be rajta egyikük sem. Pedig Sithwollról igazán nem lehetett azt mondani, hogy kövér.
– Tarts ki! – kiáltott oda Sorrennek.
Az rámosolygott, de talán ettől, talán mástól, a fogása meggyengült. Az ajtószárny kitárult, és Sorren csak annyit látott, hogy a folyosó sötétjéből kitárt, éles fogakkal teli torok veti rá magát. Ösztönösen a kése után kapott, míg jobb kezével megpróbálta megragadni a lény nyakát, közvetlenül a fej alatt. A borotvaéles fogak pár ujjnyira az arcától kaffantak össze, s az állat lendülete a földre döntötte a harcost. Sorren bal keze, benne a késsel lecsapott, és a fegyvert belemártotta a vérkopó testébe. Az ébenfekete, hatalmas test megrándult, s a zöld, kígyóéra hasonlító szemek a férfira meredtek. A jobb kéz egyre mélyebben markolt bele a síkos, szőrös nyakba, és szorította, ahogyan csak bírta. Bal kezével újra meg újra beledöfte kését az állatba. A vérkopó lihegett, szájából forró nyál csöppent sisteregve Sorren arcába, a férfi már üvöltött az erőfeszítéstől, de nem hagyta abba, míg végre a bestia teste rángani kezdett, s néhány pillanat múlva nem mozdult többé. Sorren ledobta magáról, és oldalra hengeredett. A szemei előtt szikrák pattogtak, és érezte, hogy lábsebe ismét vérezni kezd. Hányinger tört rá, és megpróbált négykézlábra állni. Egy szívdobbanásnyi időre a szeme előtt elsötétedett a világ. Aztán látta, hogy az öccse, meg az a másik, még mindig keményen vésik a földet, s a lyuk már akkora, hogy talán átjuthatnak rajta.
– Ez az! Gyerünk … – akarta mondani, és megindult a többiek felé. Ekkor érkezett a második vérkopó.

Ez hatalmasabb volt az előzőnél, amaz talán azért tudta ennyivel megelőzni. Négy lábán állva felért Sorren mellkasáig is. Hátulról vetette rá magát a harcosra, és megpróbálta egyetlen roppantással eltörni a nyakcsigolyáját. Sorren azonban ismerte az ilyen trükköket. Rosszulléte varázsütésre elmúlt, a mozdulatait az a határozottság irányította, amit a hosszú vándorévek fejlesztettek ki benne. Jobb kezét hátravetette, nem törődve azzal, hogy a fenevad fogai az alkarját marják. Bal kézzel hátraszúrt, de nem érte el az állatot. Megpróbált felállni, de ehhez szüksége volt a kezére is. Erősen megvetette a bal lábát, és a vadállat testsúlyát és a magáét is egyszerre, megemelte. Ismét rátört a hányinger, de nem törődött vele. Meglendítette a testét, és hanyatt esett. Érezte, hogy a jobbik keze lassan érzéketlenné válik, ahogyan a dög marcangolja, de Sorren testsúlya egy pillanatra kinyomta a szuszt a vérkopóból. A harcos kirántotta a kezét az éles fogak közül, és a bal könyökét nyomta az állat torkához. Ekkor hallotta meg a hangot. A harmadik kopó mancsának ütemes dobbanásait a folyosón, és mögötte, valahol távolabb, az őrök sietős lépteit. Felpillantott. Öccse és a köpcös fiú már eléggé kitágították a lyukat ahhoz, hogy beférjenek. Látta, ahogyan Sithwoll felemelkedik, megmarkolja a kését, hogy a segítségére siessen.
Nem! Ezt nem engedheti!
– Menekülj! – üvöltött rá a fiúra. – Most! – Sithwoll megtorpant, de aztán ismét megindult felé. – Mondd … mond meg apánknak … hogy szerettem … mint fiú az apját … – lihegte Sorren, és felkészült a harmadik vérkopó rohamára. Tudta, hogy azt nem fogja túlélni. – Menj! Gyerünk!
A harmadik kopó mint a vihar, zúdult be az ajtón. Hanyatt döntötte Sorrent, és a torka után kapott. A kalandor iszonyatosan szétmarcangolt jobb kezét emelte az állkapocs elé, s az állat bele is kapott. Közben a másik, a legnagyobb testű, lassan feltápászkodott a földről. Megrázta a fejét, aztán veszedelmes, zöld szemeit a két megdermedt fiú felé fordította.
– Gyerünk! – üvöltött fel Jwyllan is. – Már nem tudsz rajta segíteni!
Erre már Sithwoll is megmozdult. Fejjel előre vetette be magát a lyukba s hason szánkázott le valami ősi lépcsőn, hogy odalent egy halom csont porladjon szét a testének súlya alatt. Hallotta, hogy Jwyllan is átpréseli magát a résen, s olyan lendülettel esett rá a társára, hogy Sithwoll tüdejéből kipréselte az összes levegőt. A köpcös mögött valami elsötétítette a lyukat, de szerencsére a hatalmas testű vérkopó nem fért be. Kapart egy kicsit, aztán mérgesen kaffantott, és visszatért az előző zsákmányához.
– Futás! – ugrott fel Jwyllan, és magával ráncigálta a még mindig tétovázó Sithwollt. Aztán fentről fájdalmas kiáltást hallottak, és minden beleveszett a vérkopók csaholásába.
– Vége. – suttogta Sithwoll, és kezével letörölt egy kibuggyanó könnycseppet.
Most már hagyta magát elvonszolni. El kell vinnie bátyja utolsó szavait az apjuknak. Jawthass nem hiheti azt, hogy fia, Sorren, nem szerette. Hiszen még halálában is az apjára gondolt.

Odafent, az oltár szélébe vájt lyuk mellett Crarrhon előbb a vérkopók által marcangolt férfira nézett. Már alig mozgott. Aztán a résre emelte a tekintetét, majd három ork harcosára, akik tétován várták a parancsát.
– Az ott – mutatott a résre Crarrhon -, nem a börtön. A börtön itt véget ért. És itt véget ér a mi hatáskörünk is. – Emberei látható lelkesedéssel bólogattak. – És különben – folytatta az őrparancsnok -, aki oda lemegy, az csak öngyilkosjelölt lehet. Vagy őrült. És ilyeneket – fejezte be épületes logikai okfejtését -, a császári börtönőrök közé nem vesznek fel! Tehát visszamegyünk, és jelentjük, ami történt. Te – mutatott egyik harcosára -, itt maradsz, és őrzöd a lyukat, nehogy a behatolók visszatérhessenek. Te pedig – mutatott egy másikra – készítsd elő a következő rabszállítmányt.

A kregg-dorn ork börtönőrök katonás rendbe fejlődtek, és egy társukat hátrahagyva kimasíroztak a teremből. Hamarosan rövid füttyentéssel hívták maguk után a vérkopókat is, akik csak nehezen tudták otthagyni az addigra már teljesen elcsendesedett zsákmányukat.

6.

Egy ideig lihegve futottak. Az elmúlt pillanatok rémítő emlékei űzték őket, s nem törődtek azzal, hogy csapdába is eshetnek a föld alatti labirintusban. Jwyllan kezében pislogni kezdett a mágikus bot végén gyúlt fénygömb, s néhány pillanatra ki is aludt. Ekkor torpantak meg, és lélegzetüket visszafojtva figyeltek. Az ősi, gonosz sötétségben csak vízcseppek tompa koppanásait hallották. Sithwoll végre összeszedte bátorságát, és tovább akart lépni, amikor hirtelen lágy érintés simította végig az arcát. Majdnem felüvöltött a rátörő pániktól, amikor rádöbbent, hogy csak egy pókhálót hitt a szellemkezek érintésének. Nem törődve semmivel, lerogyott a földre, és keservesen sírni kezdett.
– Mi van veled? No … nono, nyugodj már meg, hé! – próbálta meg vigasztalni társa.
Jwyllan közben mormogott néhány varázsszót, amit még mesterétől tanult, s csodák csodájára sikerült újra lelket lehelnie a fénylő gömbbe. De Sithwollt ez sem nyugtatta meg.
– Nem tudom … mit tegyünk … félek … – nyöszörögte.
– Figyelj … figyelj rám! – mondta határozottan Jwyllan. Ez magát a köpcös fiút is meglepte, köhögni kezdett, és amikor úrrá lett a rohamon, folytatta. – Rajta már nem segíthetsz! De magadon, és … és rajtam, bizony rajtam még igen! Úgy érzem, ketten talán ki tudunk jutni erről a félelmetes helyről! De egyedül biztosan nem fog sikerülni. Segítened kell nekem! Hallod? Érted? Gyerünk, kelj már fel! – de Sithwoll továbbra is csak nyöszörgött.
Erre Jwyllan belekapaszkodott társa ruhájába, és erőszakosan megrázta. – Nem érted? Ki akarok innen jutni!
A következő pillanatban megérezte a torkának feszülő kés nyomását. Szinte a semmiből kapta elő a tetheris a fegyvert, és köpcös társának szegezte. – Még egy szó … – sziszegte, és gyűlölködő szemmel meredt a másikra. Aztán lassan leengedte a kést. – Bocsáss meg … – mondta, és felugrott a földről. Jwyllan is feltápászkodott, s kezébe fogva a világító mágikus pálcát, előre indult. Hosszú ideig egyikük sem szólt.
A föld alatti folyosók monotonon követték egymást. Gyakran érkeztek kereszteződésekhez, de a varázsbot rándulása mindig elárulta nekik, hogy merre menjenek tovább. A folyosó falait tömör sziklák alkották, ám a lábuk alatt köves-homokos földet éreztek. A járat falai egyre jobban kiszélesedtek, mígnem egy kis teremben találták magukat. A terem egyik falánál kis patak bugyogott. Mindketten letérdeltek a víz mellé, és mohón csillapították a szomjukat. Nem is sejtették, mennyi idő telt el azóta, hogy a mágus utolsó erejével berepítette őket e falak közé. Sithwoll ivás után tisztálkodni kezdett. Jólesett neki a felfrissülés, ez valahogyan azokat a kínokat is csökkentette, amiket bent, a fejében érzett, mióta a fivérét halni hallotta. Még a fejét is a csörgedező víz alá tartotta, aztán megrázta vizes haját. Önfeledtségében csak másodszorra érezte meg, hogy Jwyllan megböki a karját.
– Sithwoll … figyelj csak …
– Mit akarsz? – akarta kérdezni a fiú, hátrapillantva köpcös barátjára. Aztán elállt a szava, mert észrevette, mi a gondja Jwyllan-nak. Nem voltak egyedül a teremben.
Mind a három járatot, ami kifelé vezetett, furcsa, majdnem fekete lények állták el. Nem voltak magasak, a legerőteljesebb is csak Jwyllan válláig ért, viszont lehettek tízen, tizenöten is. Testüket vastag, bodor szőr borította, amely viaszos fénnyel verte vissza a gömb sugarait. Fenyegetően, mozdulatlanul álltak, fekete gombszemüket a két emberre meresztették. Egyikük előrébb lépett, s halk parancsszavakat mormolt, majd hirtelen maga elé lökte mindkét karmokban végződő kezét, és fújt egy hatalmasat. A fénygömb a varázsbot végén kialudt, mintha elfújták volna. Sithwoll megfeszítette az izmait. Semmit sem látott a hirtelen sötétségben, de azt gondolta, hogy a lények a feketeség leple alatt fognak támadni. De nem történt ilyesmi. Lassan észrevette, hogy a szeme kezdi kivenni az idegeneket. Mintha egy-egy vékony fénysáv övezte volna mindegyiket. Az előbbi lény most megszólalt.
– Javvthi.

Hangja kellemetlen, rekedtes, reszelős volt, s mintha nagy erőfeszítés után tört volna elő a lény torkából.
– Nevem: Javvthi. – Sithwoll fellélegzett. Előbb a beszélgetés jön, és csak aztán a harc.
– Én Sithwoll vagyok. Ez a társam, Jwyllan. – válaszolta gyorsan.
– Mit keres sötét nép otthona?
– A kiutat keressük. Eltévedtünk, és haza szeretnénk menni.
– Hogy jut ide? Miért erre tart?
Sithwoll érezte, hogy ez az eltévedés mese eléggé hihetetlen. Nagyon röviden összefoglalta hát, hogyan is kerültek ide. Elmondta, hogy a bátyja után érkeztek, meg akarták menteni, de kudarcot vallottak. Most pedig a kiutat keresik.
– Merre tart?
– Arra. – szólalt most először meg Jwyllan. A varázsbot, bár nem világított, mégis egyértelműen mutatta az utat.
– Arra van qrorrhas. Nem menni arra.
– Nem értem, amit mondasz. Ki van arra? – kérdezett vissza Sithwoll.
– Qrorrhas. Jaffytth. Darrmon.
– Darrmon … démon?
– Igen.
Sithwoll érezte, ahogyan a lábaiból kimegy az erő. Nagyapja meséiben néha szerepeltek a démonok, ezek a hatalmas, nem evilági lények. A démonok állandó harcban álltak egymással mindenért, ezért a földért is, meg ezernyi más, a halandó számára fel nem fogható dolgokért, melyek akár a szivárvány színei is lehettek. „Egy démon olyan hatalmas”, – mondogatta Sithwoll nagyapja, – „hogy ésszel fel sem foghatod. Ha meglátnál egyet, hamuvá perzselődnél, csak a látványától!” Ha arra, amerre menniük kell, valóban ilyen lény él, akkor jobb, ha most, saját kezeikkel vetnek véget az életüknek. Így is sokkal jobban járnak, mint ha egy démon karmai közé kerülnek.
– Darrmon rossz. Nem szabad felébreszteni.
– Nem … nem akarjuk felébreszteni. – válaszolta Jwyllan.
– Nem. Nem ti felébreszteni. Mások. – Javvthi közelebb lépett. A tetheris fiú orrát füstszag ütötte meg, amit a lény bundája árasztott. – Ha ti akar arra menni, akkor segít nekünk, és mi segít neki.
– Miben segítsünk? Persze, ha kivezettek minket innen, akkor szívesen megteszünk bármit!
– Segít nekünk megakadályoz felébreszteni Darrmon. Akkor mutat út kifelé. Áll üzlet?
– Igen, legyen! – szólt határozottan Sithwoll. Jwyllan belerúgott a bokájába.
– Miről beszélsz te? – sziszegte oda a társának. – Nem megyek semmiféle démonnak még a közelébe se!
– De ez még alszik, hallod! – súgta vissza emez. Majd hangosan így szólt: – Gyerünk!

A sötétség ellenére sokkal gyorsabban haladtak ezután. A lények körülfogták a két fiút, és pontosan arra vezették őket, amerre a bot is mutatott. A mágikus pálca végén lévő gömb belsejében egyre erősebben lüktetett egy pontocska, jelezve, hogy már egészen közel lehetnek a mágikus ponthoz, amihez igyekeztek.
– Koboldok. – súgta menet közben Jwyllan. – Ezek koboldok. Mesélt róluk a mesterem. A démonok szolgálói voltak valaha, nagyon ritkán feljönnek a mi városainkba is, hogy ritka ércekért eszközöket, élelmet, egyebet vigyenek magukkal.
– Ha szolgák voltak, akkor értem, miért nem szeretnék, ha ez a démon visszatérne. – válaszolta a tetheris.

A folyosó hirtelen eltűnt, és egy hatalmas barlangban találták magukat. Vékony ösvényen kellett egyensúlyozniuk, a lábuk mellett iszonyúan mély szakadék nyílott. Sithwoll lenézett egy pillanatra, és odalent mintha vörösen izzó fényeket látott volna. A koboldok nem foglalkoztak a mélységgel, határozottan mentek előre, aztán sorban egymás után eltűntek egy lyukban. Amikor Sithwoll odaért, látta, hogy egy kürtő nyílik lefelé, nem túl meredek, amiben kevés víz is csobog. Ebbe ültek bele a lények, és egymás után szánkáztak le a sötétségbe. A fiú is belecsobbant a kis patakba, aztán váratlanul megindult lefelé. Kanyargós utakon siklott, s akárhogyan igyekezett, nem tudta fékezni az iramot. Hallotta, ahogyan mögötte nem sokkal Jwyllan közeleg, időnként nagyokat nyögve egy-egy meredekebb kanyarban. Hirtelen véget ért az utazás, és a fiú egy kristálytiszta, de nagyon hideg tóban találta magát. Mielőtt fulladozni kezdett volna, már ki is rángatta néhány segítő kéz a partra.
– Menni gyorsan. – mondta Javvthi, és valóban, sietősebbre fogták a menetet.
Megint egy folyosóban találták magukat, és hamarosan rőt fény szűrődött el hozzájuk, valahonnan előröl. A koboldok előbb csak meghajoltak, aztán hasra feküdtek, és úgy haladtak tovább. Sithwoll és Jwyllan is követte a példájukat, s amikor a folyosó végére értek, és Javvti mellé kúsztak, hihetetlen látvány tárult a szemük elé.

Egy sziklapárkányon feküdtek. A párkány olyan három-négy embermagasságnyiban állt ki a sziklafalból. Alatta sima, homokos-köves talaj következett. Nem messze tőlük a talaj sziklába ment át, s ezen a sziklaplatón hatalmas szobrok álltak, pontosan négyszög alakban. A szobrok különös, háromfejű lényeket ábrázoltak, melyek kissé talán kutyákra, de sárkánygyíkokra is hasonlítottak. mégis volt bennük valami rémítően idegen. Mellettük a köves talajba szúrt fáklyák adtak fényt. A négyszög közepén hatalmas trónus állt, amelyen egy átlátszó falú, talán kristályból kifaragott edényben valami zöldes színű folyadék bugyogott. A varázspálca határozottan a kristályüst felé lengett ki. Megtalálták hát a mágikus pontot!

A trónus előtt áldozati oltárt vettek észre. Ilyen messziről is látszott, hogy az oltár sikamlós a vértől. Nem lehetett kétséges, milyen áldozatokat hoznak itt, mert most is folyt a szertartás.
A teremben öt-hat álarcos, köpenyes alak állt. Közöttük rövid sorban, egy távolabbi folyosó felől érkeztek az áldozatok. A levegőben tompa mormogást lehetett hallani, mintha valamennyi álarcos, de maguk a feláldozni akart emberek is csendes imát mormoltak volna.
Középen, pontosan szemben a trónussal, álarcos pap állt. Díszes köpenyét vér itatta át. A kezében különös, vastag kést tartott. A tömör, fekete kőből készült szakócán megcsillant a fény, ahogyan ismét felemelkedett. A főpap másik keze megmarkolta a soron következő áldozat haját. Egy rongyokba burkolózott férfi volt, aki közönyösen meredt maga elé. Sithwollnak most tűnt fel, hogy a foglyok egyike sem könyörög, sikoltozik, vagy jajong. Valamennyien egykedvűen várták a sorsukat.
– Kábultak. – súgta mellette Jwyllan. – Az én mesterem is ismert olyan főzetet, amitől elmúlik a rémület, és jön a révület. – A fiú akaratlanul elvigyorodott a szójátékon, de azonnal rádöbbent, hogy mi veszi körül őket, és a szájára fagyott a mosoly.
Az obszidián kőből faragott kés lecsapott. Vér fröccsent a díszes köpenyre, s a pap szakszerűen kifolyatta az életnedvet, egyenesen egy kis csatornába. A csatorna a trónus felé vezette a vörös folyadékot, és az eltűnt, valahol a kristálytömlő alatt. A zöldes folyadék az edényben rotyogni kezdett, és Sithwoll, akinek kiváló szeme volt, meg mert volna esküdni, hogy a szintje megemelkedett egy kicsit. Ezalatt egy másik álarcos a főpap elé lökte a következő áldozatot, s megismétlődött az előbbi jelenet. A zöld lé szintje megint emelkedett. A fiú azt is látta, hogy valahol, még jóval fentebb, vérvörös jelzés húzódik végig a kristályon. Tehát addig folytatják az áldozatokat, amíg a folyadék a jelzésig nem ér!

Tízen, vagy tizenketten állhattak még sorban, közönyösen várva rettenetes halálukat. Jwyllan megbökte a tetheris fiú oldalát. – Nézd, ott a sorban…!
A sorban, a sok rongyos alak közül kiemelkedett egy fiatal, jófajta ruhába öltözött férfi. Igaz, öltözékét megviselték a megpróbáltatások, de látszott rajta a jómód. – Az lesz a sinnar királyfi!
– Igazad van! – válaszolta Sithwoll izgatottan. Milyen nagyszerű lenne, ha végrehajthatnák azt a küldetést, ami miatt testvérbátyja, és még sok kiváló harcos az életét adta!
De hogyan? Végül is, azért vannak itt, mert a koboldok a segítségüket kérték. Valamilyen módon ez a szemük előtt lezajló, véres szertartás összefüggött Javvthi és társai szándékaival.
– Ott van Darrmon. – zörögte Javvthi, és a kristályedényre mutatott. – Ha megtelik, Darrmon felébred. Megakadályozásban segítsetek!
– De hogyan? – kérdezte Jwyllan. Mióta betették a lábukat erre az elátkozott helyre, mindig Sithwolltól várta a parancsokat. De a tetheris fiú most tanácstalannak bizonyult.
– Nem … nem tudom. Ha az álarcosok papok, akkor a varázslataikkal szemben védtelenek vagyunk.
– Pedig a késes biztosan pap! Más nem végezheti el a rítust.
– Láttad, hogy emelkedik a zöld lé az edényben?
– Igen. Ha eléri azt a vonalat … akkor végünk!
– Még messze van tőle! És ahogyan látom, még talán tízszer ennyi fogoly is elkél ahhoz, hogy megteljen.
– El is menekülhetünk! – Ez olyan mulatságosan hangzott, hogy szorult helyzetük ellenére Sithwoll elkuncogta magát.
– Elmenekülni? Ugyan hová? Tudod talán a kiutat innen?
– Nem … azt nem. – szontyolodott el a köpcös. – Akkor mit tegyünk?
– Mi lenne … ha … ha kiborítanánk?
Jwyllan néhány pillanatig azt hitte, hogy elment társának a maradék esze is. Kiborítani egy mágikus edényt? Ez őrültségnek hangzott. És mégis, ahogyan megpróbált belegondolni, egyre inkább rádöbbent, hogy nincsen más megoldás. Igen. Igen! De hogyan juthatnak a trónhoz? Sithwoll már tudta. Javvthihoz fordult.
– Látod ott azt a folyosót, ahonnét a foglyokat hajtották be az imént? – a kobold bólintott.
– Osonjatok oda a társaiddal, és csapjatok minél nagyobb lármát. Higgyék azt ezek az álarcosok, hogy megtámadták őket. Mi addig megtesszük, ami tőlünk telik.
A fekete lény gombszemében megcsillant valami. Bólintott, aztán jobbra mutatott, felfelé a barlang oldalában. Sziklába vájt lépcsők vezettek fel egy másik járathoz.
– Ha vége van, mi találkozni ott. Elvezet kijárathoz.
– Rendben van, Javvthi. Induljatok!
A koboldok nesztelenül eltűntek. Az egyik pillanatban még ott feküdt mind a tizenöt lény a földön, míg a következő pillanatban már csak a hűlt helyüket látták a fiúk. Jwyllan megdörzsölte a szemeit, mint aki nem jól lát, de nem volt ideje csodálkozni, mert Sithwoll is megindult. Bátran leugrott a párkányról, ahol feküdtek, és azonnal hasra vetette magát. Közben az égiekhez fohászkodott, hogy senki se vegye észre a mutatványát. Intett Jwyllan felé, hogy kövesse. De a köpcös fiúnak inába szállt a bátorsága. Leugrani olyan magasról, ráadásul az álarcosoktól nem messze? Ezt nem meri megtenni. Sithwoll ismételt, sürgető integetésére sem gondolta meg magát. Aztán arra gondolt, hogy innen, ahol fekszik, nem tudja elérni a sziklalépcsőt, amin majd menekülniük kell. Mély lélegzetet vett, és leugrott. Eldőlt, mint egy zsák.

Az egyik álarcos felkapta a fejét, és a sziklapárkány felé nézett. Hosszan meredt arra, ahol a két fiú lapult. Onnan, ahol Sithwoll feküdt, lehetetlennek tűnt megállapítani, vajon észrevette-e őket, vagy sem. Ha észrevette, és csak ravaszságból tesz úgy, mintha mi sem történt volna, akkor csapdába futnak, mikor megközelítik a kristályüstöt. Aztán az álarcos a figyelmét ismét a szertartás felé fordította. Sithwoll fellélegzett, aztán a szemével jelzett Jwyllannak. Gyerünk!

A tetherisnek a vérében volt a lopózkodás. Úgy osont el egészen az első szoborig, hogy nem lehetett észrevenni. Kihasználta a sötétbe boruló részeket, a talaj apróbb kiemelkedéseit, és végül a szobor hatalmas, a fáklyafényben remegő árnyékát. Jwyllan nem tudta ilyen gyorsan követni. Ahhoz, hogy őt se fedezzék fel, sokkal lassabban kellett haladnia. Sithwoll már türelmetlenül várta. Gyors kézjeleket mutatott Jwyllannak, de a köpcös értetlenül meredt rá. A tetheris sóhajtott egyet, aztán némán a szájával formálta meg a szavakat: – Maradj itt. A következő rész veszélyesebb lesz.
Jwyllan bólintott. Majd ha a koboldok megindítják a színlelt támadást, a kavarodásban Sithwoll után mehet. A másik már neki is indult az újabb útszakasznak. A másik szobor mögé igyekezett, de eközben nem messze kúszott el az oltártól és a tróntól. Az álarcos főpap kése ebben a pillanatban csapott le újra. Még három áldozat, és a lel tessin-i királyfi következik.
Sithwoll elérte a fedezéket jelentő szobrot. Felmérte a terepet. A legveszélyesebb rész következett. Pontosan szemben az oltárral állt a trónus, és neki a mögé kellett elkúsznia. Egyetlen rossz mozdulat, és a főpap, vagy valamelyik álarcos észreveszi. Minden tetheris ősapjához imádkozott, s közben óvatosan, fokról fokra közelítette meg a célpontját. A szemét véletlenül sem emelte sem az áldozatot végző főpapra, sem az álarcosokra. Még mit nem! Hogy megérezzék a tekintete súlyát! Jó, ha fele úton járhatott, amikor észrevette, hogy valami nincs rendben. Felnézett, és látta, hogy az álarcosok arra a szoborra merednek, ami mögött Jwyllan rejtőzködött. Talán a köpcös mozgolódott ott, vagy valamilyen módon zajt csinált. Még a főpap is abbahagyta a gyilkolást. Kezét felemelte, és a szoborra mutatott.
Sithwoll eltátotta a száját a csodálkozástól. A szobor színe lassan változni kezdett. A főpap mágiájának hatására egyre áttetszőbbé vált, először a tetején, ahol a három fej látszott, aztán egyre lentebb és lentebb. Hamarosan észreveszik a másik oldalon lapuló Jwyllant! Sithwoll nem tudta megállapítani, hogy a társa is látja-e a szobor változását. Még az is lehet, hogy mit sem sejt a rá leselkedő veszélyből! A kő már a megformázott lény derekáig áttetszővé vált. Még pár könyöknyi, és a köpcöst felfedezik.

Ebben a pillanatban iszonyú halálsikoly reszkette meg a levegőt. Minden tekintet a távoli folyosóbejáratra ugrott, ahol egy álarcos posztolt. Testéből ezernyi kis tüske állt ki, s mindegyik sebből ömlött a vér. Körülötte, szinte a semmiből, fenyegető, fekete lények emelkedtek fel.
Az álarcosok kisebb csapata lerázta magáról a megdöbbenést, és a köpenyek alól rövid kardok kerültek elő. A főpap parancsszavakat rikoltott, aztán az obszidián kést méltóságteljes mozdulattal az oltárra helyezte. Ránézett a még hátralévő nyolc áldozatára, de azok békésen álldogáltak, sorsukra várva.
Suhogó hang hallatszott, és tüskék százai süvítettek át a levegőn. Az egyik álarcos összecsuklott, a fejéből, a nyakából álltak ki a veszedelmes tövisek. Jónéhány jutott volna a főpapnak is, azonban ő villámsebesen felemelte a jobb kezét, és ujjait szétfeszítve varázsigét mormolt. Legalább harminc tüske merevedett meg a férfi előtt a levegőben, aztán ártalmatlanul a földre hullottak. A válasz sem sokáig késett. A kitárt ujjakból tűzsugár pattant ki, és ott lobbant fel a koboldok előtt. Azok ismerhették már ezt a varázslatot, mert eszeveszetten menekültek szerteszét. Néhány lassúbb lény így is tüzet fogott, s sikoltozva, a földön hemperegve próbálták magukat eloltani.
Sithwoll pontosan tudta, hogy itt az idő. Felugrott, és félretéve minden óvatosságot, a trón hátuljához rohant. Gyorsan feltornázta magát rá, és kiütötte az ékeket a kristályedény aljáról.
– Mit csinálsz?! – hallotta a hangot.
Felpillantott, és a tekintete egyenesen a főpap szemébe mélyedt. A férfi felemelte a kezét, de aztán rádöbbent, hogy esetleg a tömlőben is kárt tehet, ha mágiát alkalmaz. Megpróbálta a fiút a puszta tekintete erejével lekényszeríteni a trónusról. Sithwoll olyan erős késztetést érzett, hogy odarohanjon a főpaphoz, és a kezeit csókolva könyörögjön bocsánatért, mint még soha. A lábai már megmozdultak, a keze már kapaszkodott volna, hogy lemásszon. Behunyta a szemét, és lassan elernyedt.

– Jawthass fia Sithwoll! Egy harcos végrehajtja a küldetést!

Olyan tisztán hallotta Sorren hangját, mintha mellette beszélt volna. Kinyitotta a szemeit, és makacsul megrázta a fejét. Majd ő megmutatja! A főpap felüvöltött a haragtól, mikor látta, hogy szembűbája nem vezetett eredményre. Aztán a szeme hirtelen rémülten elkerekedett, amikor megértette, hogy mit akar a fiú.

– Ne! Ne tedd! Neeeee!

De Sithwoll vállai már nekifeszültek a kristálytömlőnek. Még az ékek nélkül is nagyon nehezen lehetett megmozdítani a hatalmas edényt, és a fiú előre-hátra billentette, hogy végre kimozdíthassa az egyensúlyából.
A főpap ezalatt az embereire rikoltott. Azok azonnal abbahagyták a koboldok üldözését és gyilkolását, és a trónus felé rohantak. Sithwoll látta, hogy nagyon hamar le fogják onnan szedni. Kétségbeesett erővel hintáztatta tovább az edényt, de az csak nem akart kiborulni. Az öt, késeivel hadonászó álarcos már majdnem odaért a trónhoz.
– NO, próbáljuk együtt!
Két váll feszült neki a kristálynak, és az végre megadta magát. Lebillent a trónusról, és a földre zúdítva zöldes tartalmát, ezer darabra robbant szét a köveken. Sithwoll egy pillanatra belenézett Jwyllan ravaszkás, szürke szemeibe. Bólintott, mintegy köszönetképpen, aztán meghallotta a sikolyokat.

Az edény tartalma végigöntötte az álarcosokat. Ahol a zöld lé az élő testtel találkozott, szörnyű pusztítást okozott. Füstölgött a hús, ahogyan lefolyt a csontokról, és a nemrégiben még élő lények remegő, alaktalan, rothadó kupacokká változtak. A démoni anyag lassan tovább csordogált, és a közönyösen várakozó áldozatok felé közeledett. Nem sokkal messzebb állt a főpap.
– Ostobák! – kiáltotta a fiúk felé. – Azt hiszitek, ezzel segítettetek valakiken? Újabb ártatlan ezreknek okoztátok a halálát, mert a rítust meg fogom ismételni! – azzal sarkon fordult, és eltűnt egy rejtekajtó mögött.
– A foglyok! Meg kell őket menteni! – kiáltotta Sithwoll. A gonosz, halálos massza lassan, de feltartóztathatatlanul haladt a csendben álldogáló rabok felé. Ha eléri őket, belőlük is csak egy alaktalan kocsonya marad…
Jwyllannak azonban nem akaródzott lemenni a biztonságos emelvényről. Hiszen csak meg kell várni, hogy odalent minden elcsendesedjen. Vagy mégsem? Sithwoll nem várt a társára. Leugrott a trónusról, és vadul körültekintett. Az iszonyú, zöld folyadékot el kellett kerülnie. Nem tudhatta, mi történne vele, ha megpróbálná átugrani. De akármilyen lassan hömpölygött a massza, mégis hamarabb fog odaérni a rabokhoz, mint ő. Mégis meg kell próbálni! Futásnak eredt.

Jwyllan döbbenten nézte, ahogyan társa megpróbálkozik a lehetetlennel. A kis tetheris gyerek teste szinte megnyúlt az erőlködéstől, szikláról sziklára szökellt, és … most megbotlott, és majdnem fejjel zuhant az alant surrogó masszába. Jwyllan felszisszent. De Sithwoll macskaügyességgel kapta el a feje fölötti sziklatömböt, és átlendült egy következő tömbre. A köpcös fiú, aki lélegzetvisszafojtva leste a mutatványt, fellélegzett. A massza már majdnem elérte a rabokat. Talán a tetheris fiú is odaér. Talán.

Az egyik füstölgő kupac megremegett. Aztán egy másik is. Majd még egy. Jwyllan alig vette észre a mozgást, annyira figyelte társát. De nem tudta nem észrevenni, ahogyan a kupac emelkedni kezdett.
– Sithwoll! Vigyázz! – rikoltotta a köpcös. Aztán az iszonyat a torkára forrasztotta a szót.
A füstölgő, rothadó húskupacból lassan kiemelkedett egy fej. A szempillák felpattantak, és két zölden csillogó, gonosz szem meredt, egyenesen a fiúra. Jwyllan ereiben meghűlt a vér. Az arc kocsonyásnak, elmosódottnak látszott, mintha folyékony, zöldes hús takarta volna. Ám a szemek Jwyllan lelkébe téptek. Ezalatt a füstölgő kupac lassan a lény testévé alakult. Ködszerű testén áttetszett a csont és a hús, a fejéből iszonytató csápok tekergőztek elő. Aztán olyan gyorsasággal indult el, hogy a köpcös alig tudta követni a szemével. Máris újabb hasonló lény rázta le magáról a felesleges, rongyként lógó húscsomókat, majd még egy és még egy. A borzalmas, zöld folyadék magként kelt életre az elébe kerülő emberi lények testében. Mint hatalmas polipfejű szörnyek, indultak meg a trónszék felé. Jwyllannak eszébe jutott a börtönben látott oltár, melynek oldalán ilyen lényeket faragott ki a valamikori mester.
– Sithwoooooll!
A tetheris ezalatt már majdnem elérte a célját. Ott állt az első áldozat előtt, aki közönyösen meredt maga elé. A zöld lé már csak pár könyöknyire csordogált.
– Gyerünk! – kiáltotta Sithwoll. Megragadta a fickó karját, de az meg se moccant. Talán egy belső hangra figyelt, mert lassan elmosolyodott magában.
– Erre nincs idő! – kiáltott fel a tetheris, és megpróbálta magával rángatni a férfit. Az azonban olyan szilárdan állt a lábán, mintha odakötötték volna.
Ekkor hallotta meg barátja hangját. Ahogyan hátrapillantott, ő is megdöbbent. Hat-nyolc förtelmes szörny ostromolta az emelvényt, ahonnan Jwyllan igyekezett a varázsbottal lelökdösni őket. A rémek közül néhány ekkor taktikát váltott, és azt a sziklát vették célba, amelyiken a trón állt. Zöldes nyálat köptek a földre, amitől a szikla sisteregve olvadni kezdett. Ha elolvad, az oldalára dől, és a köpcös a csáposok martalékává válik. Sithwoll gondolatai úgy pörögtek, mint a motolla, de nem talált megfelelő megoldást. És ekkor megérezte, hogy a közvetlen közelében is baj van.

A massza elérte a rabot, aki néma, mosolygós csöndben hullott térdre. A fiú rémülten ugrott hátrébb, mielőtt az ördögi kotyvalék őt is térdre kényszeríti. Döntenie kellett. A királyfi, akiért a bátyja és a többi hős behatolt a kazamatákba, itt állt előtte. Ha nem tesz semmit, ő lesz a következő áldozat.
– Sithwoll! Siess!!!
A tetheris döntött. Markában tartott késének boldogabbik végével lecsapott a királyfi fejére, aki azonnal összeesett. Felkapta az élettelen testet, és a párkány felé rohant vele, ahol nem olyan régen lapultak. Amikor biztonságosnak ítélt távolságba ért a zöld, gonosz masszától, ledobta a terhét, és Jwyllan segítségére sietett. Ezalatt újabb rabot borított be a zöld folyadék. Az ő testébe is hamarosan visszatér a rémítő, csápos élet.

Ahogyan Sithwoll a trón felé rohant, futtában kapott elő egy pár kést, és a hozzá legközelebb őrjöngő csáposba dobta. A borotvaéles kések belevágódtak a kocsonyás húsba, de nem maradtak a testben, hanem lehulltak a sziklás talajra. A lény fel sem vette a sebeket.
– Ezeket csak varázsfegyver sebezheti meg! – rikoltotta felülről Jwyllan.
A sziklatömb megroggyant, de még nem dőlt fel. A köpcös megbillent, majdnem lezuhant, de a tíz körmével kapaszkodott a kőbe. Néhány csáp már a lába mellett tekergőzött, de a varázslótanoncnak sikerült őket elrugdalnia magától. Sithwoll látta, hogy nem fog tudni segíteni. Nincs varázsfegyvere… vagy mégis?

Vadul az áldozati oltárra pillantott. A főpap áldozati szakócája ott pihent a fekete kőasztalon. Nem gondolt arra, hogy a kés fog-e engedelmeskedni neki, csak arra, hogy az áldozatok vérének elvételéhez felszentelt fegyver a segítségére lehet.
– Tarts ki! – kiáltotta, és az oltár felé rohant.
Már majdnem elérte, amikor egy csáp tekergőzött eléje, és belekapaszkodott a lábába. Sithwoll hatalmasat esett. Mikor felpillantott, egyenest egy pár zöld, gonosz szembe meredt. Valamelyik valamikori rab lehetett, akit szörnnyé formált a zöld folyadék. Újabb csáp jelent meg, hogy lecsapjon a fiú nyakára. A tetheris oldalt hengeredett, és kétségbeesetten igyekezett lerázni magáról a lábát gúzsba kötő nyúlványt. Rugdosta, csépelte a késével, és annyit elért, hogy enyhüljön a szorítás. Odébb vonszolta magát, mialatt érezte, hogy a bokájából lassan kezd kiszállni az élet. A csápokban méreg is lehetett. Az oltár falának vetette a hátát, és a kezével vadul tapogatózott a szakóca után. A szörny ezalatt ismét szorosabbra fogta, és teljes nagyságában emelkedett fel Sithwoll előtt. A fiú ujjai elérték a fegyvert, de megragadni nem tudták, az lassan odébb hengeredett. Két sötétzöldben izzó smaragd tekintet figyelte, mit akar tenni a fiú. Csápok emelkedtek fel, s a Sithwoll bokáját szorító csáp színe is sötétebbre váltott, jelezve, hogy újabb adag mérget pumpál áldozatába. A tetheris szemei előtt színes karikák ugráltak, és tapogatózó keze ismét elvétette a varázseszközt. Másik kezével azonban sikerült elhárítania a fejét megcélzó ütést. A nyakában tartott gyógyító medál felizzott, és lüktetni kezdett, így próbálta meg a mérget semlegesíteni a fiú testében. Sithwoll fellélegzett, s egy kicsit jobban érezte magát. De csak addig, amíg meglátta a másik csápos lényt, aki az első mellé csúszott. Nehéz lesz elhárítani mindkettejük támadását…

Rémülten matató keze végre megérintette a szakócát, és sikerült szilárdan megmarkolnia. Azzal a lendülettel csapott le a lábát fogva tartó csápra. A lény felvinnyogott, és testéből vastag sugárban igazi, piros vér szakadt fel. A varázskés visszavette, amit a darrmon kristálybölcsője zöldes masszává alakított. A másik lény nem rettent meg. Csápjaival Sithwoll keze felé kapott, hogy kiragadja belőle a halált hozó szakócát. De elkésett, s a saját lendülete miatt hasította végig a varázskés. A fiút vérpatak öntötte el. Prüszkölve ugrott talpra, és a trón felé nézett.

Jwyllan kétségbeesetten lógott, kezeivel egy mélyedésbe kapaszkodva. Még most sem engedte el varázspálcáját. Mindkét lábára csápok tekeredtek, és vadul rángatták. A vérére szomjazó lények őrülten csúszkáltak lent, csápjaikkal megpróbálták letépni a köpcöst a szikláról. A legfőbb ideje volt, hogy Sithwoll segítsen neki. A szakócával csapkodva rontott a csúszómászók közé, és vért szakajtott minden egyes döfése. A szörnyek mintha tétováztak volna, ahogyan elöntötte őket a társuk testéből pumpáló vörös vér. Ebben a pillanatban Jwyllan megadta magát, és lecsúszott a földre. Még mielőtt a lények rátámadhattak volna, Sithwoll megragadta a nyaka alatt a ruhát, és gyorsan húzni kezdte magával. A köpcös feljajdult, ahogyan a sziklás talaj felsértette a testét, de tudta, hogy most ez a leggyorsabb megoldás.
– Hová? – üvöltötte.
– A találkozóhelyre! – válaszolta határozottan társa. Hátrapillantott, hogy felmérje a csúszómászók helyzetét. Mikor látta, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, talpra állította barátját. – Innentől a saját lábadon gyere! – veregette hátba barátságosan a köpcöst. Felmutatott a sziklákba vájt lépcsőfokokra, amiket a koboldok vezetője mondott neki a csata előtt. – Ott találkozunk! Indulj!
Jwyllannak nem kellett kétszer mondani. Nekilódult, és köpcös alkatához képest igen fürgén rohant fel a lépcsőkhöz. Ezalatt társa a párkányhoz futott, ahol a lel tessini királyfit rejtette el. Az még mindig nem tért magához. Sithwoll felkapta, és Jwyllan után sietett.

A lépcsők egy kijárathoz vezettek, ahol Javvthi már várta őket. A kobold most vidámabbnak tűnt. Nem mosolygott, de többször is csettintett a nyelvével.
– Csata jó volt! – jelentette ki. – Gyertek velem kijárat!

– Jó irányba megyünk? – kérdezte kicsivel később Sithwoll. Érzékei jelezték neki, hogy továbbra is lefelé tartanak, nem pedig a felszín irányába. De a köpcös bólintott.

– Igen. A varázsgömb azt jelzi, hogy egy mágikus pont felé közeledünk.
– Mágikus pont … – sóhajtotta Sithwoll. – Istenek, segítsetek!

Ekkor egy hatalmas barlangba értek. A két fiú megdöbbenve nézett körül. Amerre csak néztek, hatalmas, áttetsző, éjfekete sziklatömbök magasodtak fel, egyre feljebb, ameddig a szemük követni tudta őket. A tömbök között, egy homokos, száraz fennsíkon pedig különös építményt vettek észre. Javvthi megérintette Sithwoll vállát:
– Mi eddig kísér. Tovább kell magatoknak menni.
– Köszönöm, Javvthi. – mondta a tetheris fiú. A szemében egy könnycsepp csillant meg, ezért gyorsan el is fordult, hogy a kobold észre ne vegye a meghatottságát. Maga sem hitte, hogy ez a lidércnyomás most talán véget ér.
– Köszönöm én is. – mormogta Jwyllan, de fél szemmel már az építmény felé lesett.

Az építmény egy földbe ásott félgömbre emlékeztetett. A félgömb belsejében négy egymásra hajló oszlop állt, közöttük pedig valami furcsa, ködös izzás látszott. Sithwollt a látvány arra a mágikus négyszögre emlékeztette, amelyben Mayo, a varázsló, a halálos útra indította reggel a csapatot. Lassan közelítették meg az izzást. Amikor már előtte álltak, még egyszer visszanéztek. A koboldok csapata mozdulatlanul állt jó ötven lépésnyire, és rezzenéstelen arccal figyelte a két fiút. Sithwoll mély lélegzetet vett, és a társára pillantott.
– Lépjünk be, testvér. Bármi is fogadjon odabent minket, el kell mondanom neked, hogy bátor és hű társamnak bizonyultál, és ezért sohasem feledlek el.
– Én sem téged, cimbora. – kacsintott rá Jwyllan. – No, indulj!

A tetheris fiú vett egy mély lélegzetet, és nem tétovázott tovább. Vállán a még mindig eszméletlen tessini királyfival, belépett az oszlopok közé. Nem érzett változást. Megfordult, hogy intsen a köpcösnek, de az, Sithwoll legnagyobb megdöbbenésére, eltűnt. A fiú kiugrott az oszlopok közül, és körülnézett. Mintha a sziklák is megváltoztak volna, és a koboldokat sem látta sehol.
– Hol vagyunk? – hallotta a háta mögött. Megpördült, és szembenézett Jwyllannal.
– Ahol voltunk … vagy nem?
– Ne mondd, Sithwoll. Azt a farkas alakú sziklát láttad már valaha? És azt a másikat? És hová tűntek el a koboldok, ha még mindig ugyanott vagyunk?
– Igaz … igazad lehet. Varázslat történt velünk, mint reggel. A kapu elrepített minket valahová. De hová?
– Nézd, ott fény világít. Mintha csillagfény szűrődne be a barlangba. Gyerünk!

A sinnar királyfi felnyögött. Sithwoll óvatosan leültette a földre, és a hátát egy sziklának vetette. Ha magához tér, majd foglalkoznak vele. De most fontosabb, hogy felderítsék, hol vannak. Gyerünk! A két fiú rohanni kezdett. Megbotlottak a sziklákban, éles kövek marták fel a bőrüket, de nem törődtek vele. A vágy, hogy végre ismét a természet vegye őket körbe, és végleg maguk mögött hagyják az átkozott kazamatákat, annyira erősnek bizonyult, hogy minden mást maga alá gyűrt. És akkor … akkor kiértek a szabad ég alá. Sithwoll felnézett az égre, és elkeseredetten felkiáltott.

Gyönyörű, csillagos éjszaka volt. Odafönt ezernyi csillogó pontocska ragyogott, és ahogyan a fiúk felfelé néztek, szinte érezték, ahogyan maga alá temeti őket a végtelenség. De Sithwoll egyetlen picinyke csillagot sem ismert. Ismeretlen világ ismeretlen égboltja alatt álltak. Jwyllan, aki nem ismerte ki magát annyira a természetben, nem értette, hogy társa miért áll olyan megsemmisülten. Végül Sithwoll is erőt vett magán. Sokkal rosszabb is történhetett volna. Hogy meghalnak odalent, az átkozott kazamatákban. Vagy maguk is csúszómászó szörnyetegekké válnak, ha találkoznak a démon bölcsőjéből kiömlő gonosz masszával. Vagy akár, hogy a főpap áldozataivá válnak. De akár ott rohadhatnának a kaleroni börtönben is. Ezekhez képest egy idegen világ égboltja alatt állni akár még izgalmas is lehet. De Sithwollnak elege volt már az izgalmakból. Csak egyet akart: megvinni apjának az utolsó szavakat, amiket Sorren kiejtett a száján.

Hátul kiáltás hangozott fel, s ahogyan megfordultak látták, hogy a királyfi botladozva igyekszik feléjük. Sithwoll fáradtan pillantott Jwyllanra, és rekedt hangon megszólalt:

– Gyere, barátom, induljunk. Vár minket az otthonunk.

Azzal a vándorok elindultak, hogy megkezdjék évekig tartó utazásukat a hazai tájak felé.