Így készül a nyami-leves

Címkék

Pusztító Kyzir iszonyú pallosa lecsapott, és az előtte remegő, vézna sinnar katona teste derékig kettényílva zuhant a földre. A yöder-ork az égre üvöltötte győzelmi rikoltását, és két kezébe fogva, a feje fölött rázta fegyverét. Ugyanezt tette az a tizenöt-húsz ork is, akik körülvették vezérüket. A csata nem tartott tovább, mint ahogyan a férfinép elkölt egy vastag ebédet. A yöderek esélyt sem hagytak a karaván tagjainak. Szűk homokkanyonban ütöttek a kereskedőkön, és rövid harcban legyilkolták valamennyit, a védelmükre rendelt katonákkal együtt.. Egy-egy hátasgyík húzta azt a három egyszerű szekeret, amin a kereskedők a portékájukat szállították. A kevés szállító alkalmatossághoz képest sok – kilenc – katona vigyázta a szállítmányt, akik hősiesen küzdöttek, de esélyük sem lehetett a vad, harcias orkokkal szemben. Talán ennyire közel Wiss Yitane-hoz már nem is számítottak támadásra.

Kyzir engedélyt adott a rablásra. Pontosabban, a yöderek már nekiláttak, hogy a halottakról letépjék az értékeket, kivegyék a megmerevedett kezekből a fegyvereket, de a „hivatalos” parancsot mégiscsak neki, a Pusztítónak kellett megadnia. Rongyosképű Yörec, meg a Balogkacsos Nyhud már össze is szólalkozott egy szépen kovácsolt nyílhegyen. No, majd ő rendet tesz!

Szétütött a verekedők között, és felmarkolta a nyílhegyet. Szépen edzett, horgas hegy volt. Elégedetten rakta el az övébe, mialatt fél szemmel látta, hogy a Balogkacsos sunyin mutogat valamit a háta mögött. Megjegyezte a dolgot. A következő yöder játékokon a Balogkacsos lesz a Fogó. Mármint, akinek izzó faággal a kezében kell rohangálnia egy szép kis erdei tisztáson, mialatt a Falrahányók és a Sziklaagyúak csapatai kergetik őt, azon mesterkedve, hogy melyikük tudja az élő labdát áthajtani a másik csapat alapvonalán. A Fogót mindig sorsolással választották, de Kyzir tudott pár trükköt a sorsolás befolyásolására. Hát csak mutogass, Balogkacsos!

Gondolataiból harcosai kurjongatása zökkentette ki a yöder vezért. Két megtermett ork cipelt elébe egy ládát, amiben rengeteg kincs lehetett. Az egyik szekéren találták. Lezárva ugyan nem volt, de az ork szokásjog szerint a ládákat mindig a portya vezetője nyitotta ki. Ha valaki vétett a szokás ellen, azt a főnök személyesen verte agyon. Hiába, a szokás nagy úr!

Kyzir méregette a ládát. Gondolataiban kincseket látott, gyémántokat, aranyat és egyebet, amikkel végre beköltözhetne valamelyik városba, befoghatná a párja förtelmes száját is, és rabszolgákkal keféltethetné a bundáját egész álltó nap. Mert hogy a portyázó csapat többi tagjának semmit sem ad majd a vagyonból, azt tudta. Intésére a láda körüli szűk kör kitágult egy kicsit. A többiek is tudták, ha kincset rejt az alkalmatosság, akkor gyorsnak kell lenniük.

A Pusztító fél kézzel emelte fel a fedelet. A harcosok lélegzetüket visszafojtva figyelték. Mintha valami varázslat történt volna, néma csend telepedett a harc színhelyére.
– Phhhhhuuuhhhhhhhh …. – tört elő a lélegzet mindannyiukból, amikor végre beleláttak a ládába. A kincsek helyett egy összekuporodott emberke aludt odabent, valami állatbőrön. Ahogyan a kinti fény érte a szemét, az megrebbent, és a fickó váratlanul felült. Meglepetten pillantott végig az őt körülvevő martalóc tömegen.
– Kik … – de szólni sem volt ideje, mert Pusztító Kyzir, talán a csalódása miatti haragjában, fél kézzel kapta ki a ládából, és a földre teremtette.
– Készült föl a halálra, kisember! – rikoltotta, és a magasra emelte a pallosát. Bizton tudta, hogy áldozatát egyetlen csapással teljesen kettészeli majd, nemcsak derékig, mint az imént azt a bőrvértes katonát.
– Miért ölnél meg engem, vezér? – hallotta a fickó felől.
– Mert satnya vagy, fogolynak aligha jó! – válaszolta, és ismét nekiveselkedett a csapásnak.
– De tudod-e, hogy mivel foglalkozom? – kérdezte az emberke ismét. A yöder keze megint megállt, mielőtt elindította volna a végzetes csapást.
– Nem érdekel engem, és másokat sem, mivel foglalkozik az ebéd! – röhögte el magát, s ezzel felfedte a szándékát is, mit akar tenni a kisemberrel a produkció után. Halott ellenfeleket enni, ezt csak rendkívüli ínség idején tette meg Pusztító Kyzir portyacsapata. De egy foglyot? Mondhatni, az ork illem is ezt kívánta! A kis fickó nem rémült el, és nem kezdett remegni. Ezt furcsának is találta a yöder, mialatt harmadszor is nekiveselkedett, hogy végre az árnyak világába küldje.
– Igen ám, csakhogy én szakács vagyok.

Kyzir harmadszorra sem csapott le, sőt ezúttal lassan leengedte a pallost. Erre egyelőre nem lesz szükség.
– Szakács?
– Az. – folytatta az épületes beszélgetést a másik. – Akár hiszed, vezér, akár nem, a lel tessini uralkodó negyedik szakácsa voltam, még ha ma nem is gyakorlom már a mesterségem.
– Hmmm. – gondolkodott el Kyzir. Jólnevelt fickó, egyetlen alkalommal sem felejti el őt „Vezér”-nek nevezni, ami – valljuk be – ki is jár egy ekkora harcosnak. És ráadásul szakács. A Pusztító szerette a gyomrát. Belefért abba minden, amit ork ehetett, de a különleges, finom falatok most megmozgatták a fantáziáját, és a gyomrát is. Hatalmasat kordult az említett testtáj, jelezve, hogy ideje lenne valamit harapni. – Hát, ahogyan vesszük, mégiscsak kincset rejtett ez a láda. Nohát, rendes embernek látszol, s így, mielőtt megeszünk, adok neked egy lehetőséget, hogy meghosszabbítsd az életedet.
A fickó szemében érdeklődés csillant. Az oldalán őrzött tarisznyába nyúlt, és egy kis szelencét vett elő. Zöld port szórt a tenyerébe, aztán bekapta. A yöder kíváncsian figyelte.
– Most meg mit csinálsz?
– Időnként démonok marcangolják a gyomromat, vezér. Ezért kell bevennem ezt a szert… Mit is mondtál, milyen lehetőséget adsz nekem?
– Főzni fogsz nekünk. Ha ízlik az étked, nem ölünk meg. Ha nem ízlik, meghalsz, amint az első falatot lenyeltük.
A nyeszlett alak elvigyorodott. Vagy nagyon bízott a szakácstudományában, vagy egyéb tervet rejtegetett magában.
– Legyen, vezér. Tudom, hogy minden egyes ujjadat megnyalod majd a főztöm után.
– És mi lesz az étel? – kérdezte mohón Kyzir. A szájában szinte érezte a finom falatokat. A fickót megteszi majd a saját szakácsának. Persze vasra veri, és őrzi a többi yöder portyavezértől, mert ha azok megneszelik a hírt, akár erővel is képesek tőle elrabolni a kincset.
– Nyami-levesre gondolok. Gyorsan elkészül, kiadós még kétszer ennyi ork harcosnak is, és van minden a környéken, ami kell hozzá.
– Láss hozzá azonnal … hogy is hívnak?
– A nevem Yaless, a Kiváló.
– Hát, te kiváló, láss hozzá azonnal, mert a gyomrom máris követelőzik.

Intett a harcosainak, akik ezalatt már minden értéket egy kupacba hordtak. Pusztító Kyzirnek most jutott eszébe maga a küldetés, ami miatt lerohanták a karavánt.
– Megtaláltátok? – kérdezte. A yöder harcosok megrázták a fejüket. Rongyosképű Yörec a szakácsra mutatott.
– Őt is ki kell faggatni! Talán tud valamit!
– Rendben … de előbb főzze meg az ebédünket! Vagy a te hasad még nem morog, Rongyosképű? – az ork, akinek az arcát valaha tűz égette meg, és ettől valóban úgy tűnt, mintha egy rongycsomó lenne a képe helyén, elvigyorodott. Nem ettek már legalább egy napja. Most bepótolják.
– Ha akarod, főzés közben kikérdezem én, nagy Kyzir!
– Neeem. Magam faggatom ki! – sietett a válasszal a főnöke, aki gyorsan átlátta, hogy embere csak a főzés közbeni kóstoló reményében vállalta volna a feladatot.

Ezalatt a szakács kis tüzet rakott, és fölébe állított egy hatalmas kondért, amit az orkokkal szedetett elő a kupacba hányt tárgyak közül. Öntött a kondérba néhány kulacsnyi vizet, majd illatos füvet szórt beléje. Tarisznyájából szárított zöldségeket vett elő, és egy késsel hámozni kezdte őket. A yöderek óvatosan figyelték, bár nem gondolták, hogy egy szál késsel lerohanná őket ez a nyiszlett emberféle. Hamarosan a zöldségek is mentek a kondérba a többi után.
– Van valamilyen hús nálatok? – kérdezte Yaless.
– Van, nesze! – adtak neki máris több ölnyi szárított vadhúst.
– Gyerünk, bele ezekkel is! – rikkantotta a szakács. Hamarosan étvágygerjesztő illatok szálltak az ég felé, mintegy az isteneknek és démonoknak szóló áldozatként.
– Figyelj ide, te szakács! – szólalt meg az ork portyafőnök. – Láttál-e a karavánban bárkit, akinek titkos iratai lettek volna?
– Miféle iratok? – kérdezte csodálkozva Yaless.
– Térkép … egy térkép.
– Miféle térkép?
– Ej, a démonok rágják ki a beledet, hát egy térkép! Rajz, ami Kaleron titkos föld alatti barlangjait ábrázolja!
– Nem. Ilyesmit nem láttam. – Kyzir hitetlenkedve nézte a szakácsot, aki kavargatta a finom illatokat eregető nyami-levest.
– Biztos vagy benne, te szakács? Kémeink szerint egy férfinél, aki ezzel a karavánnal utazott volna Wiss Yitane-ba, aztán onnét tovább Lel Tessinbe, ott volt a térkép. Csak a démonok tudják, mi a terve vele.
– Nem tudok ilyesmiről. – Yaless lelkesen kavargatta a levet. Most azonban megvakarta a kobakját. – Jó lesz a nyami-leves. Jó lesz, de …
– De? – kérdezte Pusztító Kyzir, elfeledve a korábbi témát.
– Kéne bele valami még … de olyanom nincsen!
– Mi lenne az? Még finomabb lesz tőle a leves?
– Olyan finom lenne, amilyenről nem is álmodtál, vezér!
– Mi kellene neked? Mondd csak, hátha …

Yaless körülnézett, és a szeme megakadt Balogkacsos Nyhudon. A yöder nyakában, vékony bőrszíjon, egy farkasláb lógott.
– Farkasláb! Az kellene még bele! Olyan, mint AZ OTT! – és s Balogkacsosra mutatott.
– Nyhud! – fuvolázta Kyzir. – Add ide a farkaslábat!
– Nem adom! – röffentette a Balogkacsos. – Ez véd meg a sebektől! Fent szentelték az Éjtónál! Ezt aztán biztosan nem adom!
– Add ide! Ne mondjam még egyszer! – de Nyhud hajthatatlannak bizonyult.
– Nem! – máris előkapta fegyverét, egy görbe, vastag pengéjű kardot, és megsuhogtatta. Ezzel jelezte, hogy aki el akarja tőle venni a varázsszert, annak a veszedelmes kinézetű karddal gyűlik meg a baja.
– Döntsétek már el! – szólt közbe a szakács. – Ha nem teszem bele hamarosan, akkor már nem tud az íze kifőni a levesben, mire megpárolódnak a kara-gyökerek!
– Ideadod! – ugrott az embere elé Kyzir. Pallosa fenyegetően megemelkedett a kezében. A Rongyosképű, meg a sógora, az orkok között alacsony Shuragg, hátulról, két oldalról, hirtelen megragadták a Balogkacsos két vállát. A széles pengéjű kard a földre esett. Nyhud keményen megpróbálta kitépni magát az erős kezek közül, de kudarcot vallott. Tehetetlenül tűrte, hogy a portyavezér elébe lépjen, és letépje a nyakából a farkaslábat.
– Itt van, nesze! – adta át diadalmasan a szakácsnak. – De ezek után olyan finom legyen az a leves, amit ork nem evett már vagy ezer nemzedék óta!

Yaless azonnal beledobta a fortyogó lébe a kincset. A farkasláb felbukott a leves tetejére, aztán lassan-lassan elmerült. Balogkacsos, akit ezalatt már elengedtek a társai, bánatosan figyelte.
– Ha varázsereje volt, akkor abból most mindannyian részesülünk, ahogyan megesszük a levest! – vigasztalta Kyzir. – No, nincsen még készen? – rivallt türelmetlenül a szakácsra.
– Már csak pár lélegzetvétel, vezér! – válaszolta készségesen a nyiszlett.

És valóban. Amikor a nyami-leves illata már mindent és mindenkit betakart, és valamennyi yöder-ork harcos azt hitte, hogy korgó gyomrának zenéjétől a saját szívverését sem hallja már, hirtelen lecsillapodott a lé fortyogása. Vastag zsírfoltok úszkáltak a gusztusos étel tetején, s egy-két szépen megfőtt húsdarab is fel-felbukkant.

– Készen van az étel! – rikkantotta vidáman a szakács. – Gyertek, sorban! – azzal az egyik kiürült kulacsot a kezébe kapta, hogy azzal merjen szép adagot minden harcosnak.
– Állj csak meg, szakács! – szólt ekkor közbe egy hang. Mindenki arra fordult, és a Balogkacsosra meredt. Mit akar ez a megszégyenített alak, aki a következő játékokon már biztosan Fogó lesz?
– Dicső társaim! – kezdte a beszédét a Balogkacsos, akiben még mindig forrt a méreg, amiért megfosztották a sebezhetetlenséget hozó farkaslábtól. – Láttátok már valaha ezt a nyiszlett kis embert? – Nemleges fejrázás az orkok soraiban. – Tudjátok-e róla, hogy TÉNYLEG szakács? – Újabb fejrázás. – És ha ez a fickó nem is szakács, hanem valami sötét méregkeverő? Itt pusztulunk el mindnyájan a méregtől, amit kifőzött nekünk! – A yöder-orkok soraiban néma csönd támadt. Ebben bizony volt ráció. Minden ork a harcmezőn szeretett volna elpusztulni, ha eljön az idő. De nem méregtől való görcsökben fetrengve, hanem ellenséges kard, kopja, fejsze vagy más fegyver halálos sebétől. Másik oldalról viszont olyan illatot árasztott a nyami-leves, amitől az éhes harcosok majdnem megőrültek.
– Nincs igazad, Nyhud … – kezdte Pusztító Kyzir. – Nincs igazad, mert … – erősen gondolkodott, hogyan cáfolja meg harcosa szavait. Nyhud örülhet, ha a következő játékokon a Fogósággal megússza. – Szóval, nincs igazad, mert … mert most a szakács belekóstol a saját főztjébe! Ha túléli, mi is eszünk! Ha meghal, akkor a hullája mellé öntjük a kotyvalékát!

Yaless mintha egy egészen kicsit elsápadt volna. Mégis, eddigi magabiztosságának romjait felhasználva, határozott mozdulattal emelete a szájához a kulacsot, amibe az előbb merített a levesből.
– No várj csak, szakács! Az én eszemen nem jársz túl! – morogta Nyhud. – Újat meríts, egyenesen a sűrvejéből! Azt edd meg! – előkapott egy fából faragott, mély ork kanalat, és odaadta Yalessnek.
– Miért lenne méreg az étekben? – próbálkozott a szakács. – Hiszen, ha ízlik, életben hagytok, sőt a vezér szakácsa lehetek!
– Kóstolj! – rivallt rá most már Kyzir is. Az ellenség csábító szavai nem hatottak annyira rá, mióta szemei előtt felrémlett egy mérgezés veszedelme. Nyhud belemerített a kondér közepébe, és a lével, hússal, zöldséggel púpozottan megrakott kanalat Yaless orra alá nyomta. Az emberke látta, hogy nincsen más választása, ennie kell.
– A gyomrom nem bírja a zsíros ételeket … – próbálkozott még egyszer, utoljára, de Kyzir megemelintette a pallosát. – Jól van, jól van … – morogta, és óvatosan leszürcsölte a kanálról az ételt. Alaposan megrágta, aztán lenyelte a falatot.
– Nyisd ki a szádat! – szólt szigorúan a portyavezér. A szakács kitátotta a száját. nem látszott benne étel. – Jól van. Ehetünk …
– Még nem! – vetette közbe Nyhud. – Mert lehet, hogy csak nagyobb adagban hat a méreg! Egyen még a fickó! – Kyzir intett, és a szakács újabb falatot nyelt le. Aztán még egyet, még egyet és még egyet.
– Elég lesz. – mondta végre Kyzir. A szakács elégedetten nyalogatta a száját. Úgy jóllakott a nyami-levesből, mint már régen. – Együnk!

A yöder-orkok felszabadultan vigyorodtak el a szavakra. Lelkes csatakiáltás tört ki belőlük, egyesek még a sisakjukat is az égre dobták az éljenzés alatt. Aztán lökdösődve sorba álltak, a sor élére a portyavezér lépett, és Yaless elkezdte kiosztani az ételt. Jutott mindannyiuknak, torkig is laktak belőle. Nagyokat böfögve, elégedetten heveredett le a csapat szerteszét, még mindig a csata színhelyén. Kyzir a szakács mellé ült, és elégedetten bökte oldalba.
– Ez igen, szakács! Megtartalak! Te leszel a szakácsom!
– Köszönöm, vezér! – bólintott udvariasan amaz. – Mondottam, hogy értek a szakácsmesterséghez, még ha mostanában nem is gyakorolom. De mondd, miért kerestétek azt a térképet és azt az embert? – az ork kieresztette a beleiben felhalmozódott gőzt az alfelén keresztül, és csak eztán válaszolt.
– Az a térkép a Kaleron alatti rejtett kazamatákat ábrázolja. A megbízónk nemrégiben szerzett tudomást róla, hogy borzalmas dolgokat művel odalent valaki. Emberáldozattal akar felkelteni egy évezredek óta alvó démont. Ha megvan a térkép, behatolunk oda, és megakadályozzuk. – mialatt beszélt, a szakács felállt mellőle, és a kondérhoz ment. Megkavargatta a maradék levest, aztán onnan, a biztonságos távolból szólalt meg.
– Azt hiszem, megvan a térkép… – az ork elnyomott egy böfögést.
– Hol?
– Hát itt van, nálam. – Kyzir elvigyorodott. Humoros fickó ez a szakács. De ha igaz, amit mondd, akkor szakácstudomány ide, leves oda, meg fogja ölni pár pillanaton belül. – Én szereztem vissza attól a bitang, lel tessini kémtől, aki otromba föld alatti segítőivel bejárta a kazamatákat, és felfedett minden titkot. És most visszaviszem annak, akit illet! – a Pusztító mosolya lassan lefagyott az arcáról. Erőt érzett a férfi szavaiban. De nem is ez rémítette meg igazán, hanem valami más. Erőt érzett, de FÉLELMET egy cseppet sem!

Kyzir felugrott. Pontosabban csak fel akart ugrani, de a teste nem engedelmeskedett neki. A szeme látta, ahogyan a Rongyosképű kicsivel odébb kétrét görnyed, és elkékült arccal, habzó szájjal zuhan a földre. Hirtelen gyötrelmesen jajgató, görcsökben rángatózó orkokat látott mindenütt. Az első, hihetetlen fájdalom belehasított a gyomrába. Egyetlen alak állt a táborban. Yaless, a szakács.
– Hogyan … – nyögte a Pusztító. – Hiszen te is …
– Én is ettem? Hát persze. Emlékezz rá, amikor a gyomorfájdalmamról panaszkodtam. Akkor vettem be az ellenmérget.
– Ellen … méreg…. ADJ nekem is! – Kyzir annyi erőt sem érzett a tagjaiban, mint egy most született csecsemő. De a tudat, hogy túlélheti a mérgezést, adott neki valamennyi lelkesedést.

Térdre emelkedett, és megpróbált odacsúszni a szakácshoz. Az elvigyorodott, és a yöder-ork elé lépett. Belerúgott a magatehetetlen portyavezérbe, aki visszahanyatlott a földre. Kyzirnek újabb görcsök martak a gyomrába. Kezeivel szorította a hasát, és érezte, ahogyan az élet lassan elkúszik a tagjaiból. Még hallotta, ahogyan a szakács megáll fölötte, és gúnyosan megszólal:
– Mondottam, te otromba agyú yöder, hogy már nem vagyok szakács. De azt még nem mondtam, mivel is foglalkozom. Méregkeverő vagyok, és orvvadász, ilyen módon a legmegfelelőbb ember arra, hogy visszavigyem a térképet uramhoz. Most mennem kell. Ég veled, vezérem!

Yaless felkacagott, hátára kapta tarisznyáját, és vidám énekszóval az ajkán útnak indult. A sivatagi szél felkapta a dalt, és ide-oda csapta a homokkanyonban. De a nyami-leveses kondér közül már nem talált élőt, aki meghallgathatta volna.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Zyro

    2002-09-26 07:36:50

    Hmm, hmm...

     

    Hát, igen is, meg nem is. Az interakció a szereplők között egészen tűrhető, de onnantől fogva, hogy a fickó nem akarja megkóstolni a főztjét, már tudni lehet, mi lesz a vége. Annyira nem kiemelkedő alkotás, de azért egyszer "meg lehet enni"... :)

     

    (Z)



    Zyro

    2002-09-26 07:37:15

    Ja, a százalék itt van...



    Vendég Spirit_Godness

    2002-09-28 15:13:24

    egész ok



    Vendég Anonymous

    2002-10-03 06:48:09

    Hát egyszer ezt is "lenyelem"! Nokni




belépés jelentkezz be    

Back to top button