Állatkert

Nyugodtan feküdt a hasán. Lustán felkelt, megmozgatta elgémberedett izmait, majd ásított. Nem volt érdemes sietnie &#8211 hisz oly régóta fogoly volt. Tettetett dühvel merronat. Néha azt képzelte, hogy régi élete csak álom volt (az időérzéke teljesen cserbenhagyta), de ilyenkor mindig eszébe jutott, hogyan is került be gyűlöletes ketrecébe. Azok eljöttek érte. Ó, hogy gyűlölte és lenézte őket! Satnya, szőrtelen alakok. Azonban esélye sem volt ellenük. Maga se értette, hogyan, de egy pillanat alatt elkábították és ide hozták. Ebbe a ketrecbe.
Azonban azt leszámítva, hogy nem volt szabad, igazán nem volt oka panaszra : mindennap kapott enni, a ketrec is elég tág volt, sőt néha még társaságot is kapott : fajának egy kívánatos példányát. Persze azután mindig elvitték és rendszerint nem is látta többet. (Eleinte gondot okozott neki, hogy még közben is nézték, aztán megszokta ezt is, mint annyi mást.)

A legrosszabb az unalom volt. Eleinte jól szórakozott azon, hogy a lények bamba arckifejezését figyelte, de aztán erre is ráunt. Ilyenkor az egyetlen dolog, amit tehetett, az az elmékezés volt. Az emlékezés és a büszkeség. Mikor a maga ura volt, nem félt senkitől és semmitől, attól a perctől kezdve, hogy elhagyta az anyját. Hatalmas volt és erős, ám régi, feszes izomzata mára meggyengült. De még így is sokkal erősebb volt azoknál. Ó, ha csak egy kis időre kiszabadulhatna innen! Biztos volt benne, hogy párat meg tudna ölni, mielőtt azok ölik meg őt.

Mikor erre gondolt, különös módon elégedettség kerítette hatalmába. De az elégedettséget hamar felváltotta a féktelen düh és fejjel rohant neki a ketrecnek. Igy nem bánhatnak vele! Vele, aki egykor az erősek legerősebbike volt! Nem akadt riválisa, akit le ne győzőtt volna! Vele, aki egykor profi nehézsúlyú boxvilábajnok volt!!!