A Féreg nyomában

1.

Régen nem jártam már a Gonosz Bagolyban. Egészen pontosan azóta, mióta az a rejtélyes késelés történt. Utána nem sokkal hallottam, hogy Worad, ez az átkozott rowlind fejvadász kutat utánam. Volt néhány álmatlan éjszakám a dolog miatt, és azóta sem tudom, elültek-e már az ügy hullámai. Mindenesetre evés előtt megkóstoltatom valakivel az ételt … úgy hallottam, Worad kedvenc eszköze a méreg és az altató.
De nem lehettem tekintettel Woradra, amikor munka várt rám ebben a lebujban. Különben sem tudom, mi közöm lehetne annak a kereskedőnek a leszúrásához. Egy kötekedő szemét volt, megérdemelte a sorsát.

Lel Tessinben sok kocsmát ismertem, de mind közül ez lehetett a legkoszlottabb. A kocsmáros, egy tetves tetheris, olyan sört árult, amit máshol a kutyák sem kaptak. A sültjeiről, meg a mártásairól, különösen a vadasáról, legendákat meséltek. Mármint, hogy él olyan ember a városban, aki két falatot is le bírt nyelni belőle. Ha ide jöttem, mindig csak munka ügyben, soha nem azért, hogy egyek, vagy igyak valamit. A sarokban szép társaság gyűlt össze, voltak vagy tízen. A kocsmáros kezeit dörzsölve sietett elém, azt hitte, sikerült valakit a hálójába csalogatnia.
– Tűnj előlem, disznó! &#8211 sziszegtem neki. Értett a szóból, s olyan gyorsan állt félre, hogy magam is meglepődtem.
Egyenesen a sarokba tartottam. Hail észrevett, felugrott, és elém sietett.
Hailt azért fizettem, hogy munkát szerezzen nekem. A megbízásokból kapott egy részt, én befektetés voltam neki, ő megélhetési forrás nekem. Tőle tudtam meg annak idején, hogy jobb, ha felszívódom egy rövidebb időre.
– A fehér köpenyes az! &#8211 súgta. &#8211 A többiek is a munka miatt vannak itt. Öt kalandor mehet.

Megnéztem magamnak a mondott alakot. Az asztalfőnél ült, szemben a bejárattal. Méltóságteljes arcát fehér szakáll keretezte. Hófehér haját két varkocsban hagyta a vállaira hullni. Kék szeme keményen meredt rám.
– Késtél!
– Későn kaptam meg az üzenetet! &#8211 válaszoltam, és közben alaposan bokán rúgtam Hailt. Valóban későn tudtam meg a lehetőséget. Nincs egy fertály órája, hogy ez a szemétláda üzent értem.
– Remélem, a harcban pontosabb vagy! &#8211 sziszegte a férfi, és méltóságteljes arca egy pillanatra teljesen átalakult. Még időm sem volt arra, hogy kielemezzem, mire hasonlít ez a pillantás, a megbízó máris ismét a régi arcát vette elő.
– Azt mondtad, öt kalandorra van szükséged. De itt az asztalnál lehetünk tízen is! &#8211 szólalt meg egy hang a sarokból. Felismertem. Maxxarr-nek neveztette magát, veszedelmesen bánt a késsel, és emlékezetem szerint részt vettünk már egyszer egy közös kalandban.
– Igen. Csak öten mehettek. De a feladat veszedelmes lesz. Az öt legjobb emberre van szükségem. El tudjátok dönteni, kik a legjobbak?

Egy pillanatra csend támadt. Gyorsan körbekémleltem. Néhány olyan fickóra esett a pillantásom, akikkel semmiképpen sem akasztottam volna össze a bajszomat. Pedig igen kackiás bajszom van. Büszke vagyok rá. Átfutott a fejemen, hogy felállok és elmegyek. De akkor mit szól ez a sok barom, aki itt marad? Gyávának fognak tartani. No nem. Maradok.
– Én el tudom dönteni! &#8211 hangzott fel az ajtóból. Minden szem arra fordult.
Az ajtóban egy segtur harcos állt. Nem tudom, a többiek ismerték-e, de nekem végigfutott a hátamon a hideg. Asranról olyan történetek keringtek, hogy ha azoknak csak a fele igaz, máris ő a legveszedelmesebb férfi a környéken.
– Asran! Örülök, barátom, hogy időt tudtál szakítani rám! &#8211 ugrott fel a fehér szakállas férfi.
Teljesen megkeveredtem. A megbízónk szemmel láthatóan tisztelettel beszélt ezzel a veszedelmes rowlind zsoldosvezérrel. Majdnem biztosra vettem, hogy kulloghatok haza. Asran nem ismerhetett engem.
– Maxxarr, Rioon, Kro-terron, Shaldar, és te, Borgosh! Ti maradtok!
Nem hittem a fülemnek. Igaz, hogy utolsónak, de Asran az én nevemet is kimondta!
– Láttalak pár hónapja, abban a kapu előtti csetepatéban. Jól harcolsz! &#8211 mondta Asran a kimondatlan kérdésemre válaszolva.

Amit látott, egy egyszerű élethalál harc volt tőlem. Mondhatnám, olyan, amit nap mint nap meg szoktam tenni. Egy kisebb csoporttal csaptam le a városkapu előtti kereskedő népségre. Sajnos ezek számítottak ránk. Pedig remek fülest kaptam egy szép, rowlind kardról, ami az egyik sátorban rejtőzött. Fájt rá a fogam, de nem tudtam megszerezni. Vártak ránk a szemetek, és karddal fogadtak minket. Senki sem menekült meg a társaim közül, csak én. Ehhez az kellett, hogy úgy harcoljak, mint valami gonosz szellem. Csapásokat osztogattam, és be tudtam menekülni az erdőbe. Csak két nappal később osontam vissza a városba. Hát, így éltem én itt, Lel Tessinben. Ami pedig Asran választását illette, Rioon és Shaldar kijelölésével egyetértettem. De hogy a törpe Maxxarr és Kro-terron, ez a bűzös tetheris, mit keresett a csapatban, azt nem értettem. De befogtam a számat. Végre munka van. Ezt nem hagyhatom ki. Legnagyobb megdöbbenésemre Asran kezet rázott a fehér szakállassal, aztán kilépett a Gonosz Bagolyból.

– As … Asran nem jön velünk? &#8211 kérdezte Maxxarr. Szóval ő is meglepődött.
Örültem, hogy ez a barom minden gondolatomat megkérdezte, így nem én látszottam barbárnak a szakállas szemében.
– Nem. Ő csak a választásban segített. &#8211 válaszolta az öreg.
– És mi lesz a feladat? &#8211 Rioon most szólalt meg először. A rowlind vadász ezidáig az asztalt farigcsálta késével.
A szakállas ránézett. Mérlegelte, mennyit mondjon el, és mennyit ne a kiválasztott zsoldosainak. Azután úgy döntött, elmondja mindazt, amennyit csak lehet.
– Meg kell keresnetek, és megölnötök egy embert.
– Hah! &#8211 Rioon felugrott az asztaltól, és menni készült.
– Hová mégy, kalandor?! &#8211 szólt rá emelt hangon a szakállas.
– EGY embert megölni? Ehhez nem kell öt válogatott harcos. Küld el azt &#8211 mutatott rám &#8211 vagy azt. &#8211 mutatott Maxxarr-ra. Legnagyobb meglepetésemre a megbízónk felkacagott.
– Azt hiszem, rowlind, ilyen ellenfelet kívántál magadnak mindig az életedben. Akit meg kell ölnötök, az nem akárki. Hallottatok már Joo Krian-ról?

Megint úgy éreztem, hogy most kell itt hagynom a fogadót. De tudtam, hogy akkor a várost is magam mögött kellene hagynom. A gyávaság híre hamar elterjed. Ki ne hallott volna Joo Krian-ról? A tetherist a Beltenger összes városában körözték. Fejvadászok járták keresztül-kasul a vidéket, hogy megtalálják. Kriant azonban eddig senki sem tudta megszorítani.
Rioon kőarca lassan felderült. Aztán visszaült az asztalhoz.
– Rendben. Mi a fizetség?
– A fizetség? Az a vérdíj, amit valamennyi környező városban kitűztek a fejére. Beleértve a Lel Tessin-it is.
– Hm. Neked … neked mi bajod azzal az alakkal?
– Személy szerint semmi. De tudd meg, harcos, hogy a szívemen viselem ennek a városnak az érdekeit. És úgy hallottam, hogy Krian erre tart.
– Ugyan … a városi őrséggel csak nem fog szembeszállni?!

A fehér szakállas pár pillanatig gondolkodott. Látta, hogy nyílt kártyákkal kell játszania.
– Figyelj hát, rowlind. A nevem Kamel&#8217 Risset, és Lel Tessin városának egyik tanácsosa vagyok. Nemrégiben információt kaptunk Joo Krianról. Wiss Yitanne városában összeveszett valami szukájával. Megölte, és ettől mintha elment volna az esze. Amerre jár, hullák szegélyezik az útját. Igen kiváló harcosokkal végzett már azóta. És ami a legrosszabb, hogy egyenesen Lel Tessin felé tart. Ha bejut a városba, akkor itt mészárlás lesz. Ezért olyan fontos, hogy még időben megállítsátok.
– Mi az utolsó híretek róla, tanácsos uram? &#8211 kérdeztem közbe. Gondoltam, ideje hogy megmutassam, egyenrangú partner vagyok én is az ügyben.
– Félúton járhat valahol Wiss Yitanne és Lel Tessin között. &#8211 A tanácsos kiterített egy régi térképet a fogadó asztalára, és ujjával rábökött a két város között elterülő hegyekre. &#8211 Nem a hegyen keresztül megy, hanem a karavánúton. Pedig ott több kereskedővel, harcossal találkozhat. Az utolsó híreink szerint felperzselt egy karavánpihenőt itt, a hegyek lábánál. Vérszomjas, feldühödött, eszét vesztett vadállat. Meg kell ölnötök.

Shaldar, a yöder zsoldos, most szólalt meg először. Ezidáig csak unottan pöfékelt az agyarai közül kiálló pipával, és némán figyelte a beszélgetést. Shaldar történetét sokan ismertük. Jónéhány évvel ezelőtt érkezett a városba nincstelen menekültként. Alantas munkákkal kezdte, míg össze nem gyűjtött annyi pénzt, hogy lekenyerezze a Város egyik elöljáróját. Ezzel az ismeretséggel sikerült bekerülnie a városi marhahajcsárok közé. Rengeteg veszedelmes kalandban edződött meg az állatok terelése során, hiszen nem kell mondanom, hogy a jóltáplált városi barmok sok zsivány érdeklődését felkeltették. Jól végezte a munkáját, de társai fajgyűlölete miatt végül ott kellett hagynia ezt a munkát. Akkor csapott fel zsoldosnak, s mondhatom, volt megbízása elegendő. Ha már itt tartunk, a rowlind Rioonnak járt a csapat másik legjobbja megtisztelő cím. Minden egyes áldott évben ő nyeri meg, már vagy öt éve, a városi íjászversenyt. A versenyek közötti időben gyakran eltűnik, s amikor visszatér, többnyire alig látszik ki az ékszerek alól. Ezeket egy ideig hordja, aztán lassan eladogatja őket. Szerintem temérdek pénze lehet, hiszen csak a verseny fődíjából meg lehetne évekig élni, de hogy a pénzt hová teszi, az rejtély. Rebesgetik, hogy nem más ő, mint a titokzatos rowlind ellenálló szervezet, az Ezüst Kéz, vezetője, s a pénz a szervezet fenntartására szükséges. Az Ezüst Kézről azt suttogják, hogy vissza akarja a rowlind uralmat hozni erre a világra, amitől az istenek óvjanak meg mindenkit. De bizonyíték nincs. Rioonra rá nem bizonyították eddig, hogy bármi köze is lenne az Ezüst Kézhez, ám szerintem akkor is furcsa, hova költi azt a rengeteg pénzt, amit szerez.

Hát ilyen különleges társaságba kerültem a Gonosz Bagolyban. Ami Maxxarrt és Kro-Terront illeti, ők amolyan tedd ide, tedd oda zsiványok voltak. Maxxarr-ral már dolgoztam együtt, és úgy gondoltam, hogy a törpe buta. Kro-Terront egyszer vagy kétszer láttam, legutóbb például kikötve a szégyenpadhoz. Jómagam, sinnar lévén, nem igazán állhattam Kro-Terron piszkos tetheris pofáját. Fel nem foghattam, miért választotta ki őket Asran.
Ott tartottam, hogy Shaldar megszólalt:
– Évekkel ezelőtt én dolgoztam együtt Joo Kriannal. Okos és kemény harcos. Nem lesz egyszerű dolgunk.
– Ne feledd, hogy a jutalom sem mindennapi! &#8211 intette a tanácsos. &#8211 Tudomásom szerint Lel Sellarat, Kaleron, Wiss Yitanne és Lel Tessin is tűzött ki vérdíjat Joo fejére. Az pedig hatalmas vagyon.
– Nem azért mondom … mintha kevesellném a díjat … &#8211 mondta elgondolkodva Shaldar, és a tekintete végigfutott Maxxarron, Kro-Terronon és rajtam. Régen nem látott anyám életére le mertem volna fogadni, hogy arra gondolt: &#8222ezek hárman amúgy is otthagyják a fogukat a kalandban, s legrosszabb esetben Rioonnal kell osztozkodni&#8221. &#8211 Hát rendben van. Elébe megyünk, csapdát állítunk neki, és lecsapunk rá…
– Hol? A pusztában? &#8211 horkant fel Rioon. &#8211 Ott messziről látszik, ha jön valaki.
– Várjatok! &#8211 szóltam közbe. Magam is meglepődtem a bátorságomon, megköszörültem a torkom, aztán folytattam. &#8211 Itt, van egy kis tanya. &#8211 mutattam a térképen is. &#8211 Egynapi járás. Úgy számítom, ha hajnalban elindulunk, éjjel érkezünk oda. És ha Krian valóban Lel Tessinbe tart, akkor ott fog megpihenni az utolsó nap előtt. És mi lecsapunk rá.
Shaldar elismerően pillantott rám. Rioon a térképet nézte, és mérlegelte a hallottakat.
– Igen. &#8211 mondta végül. &#8211 Vagy Lel Tessin közelébe kell engednünk, vagy azon a tanyán kell rá lecsapnunk. A városhoz közel engedni kockázatos. Marad hát Borgosh terve.

Felpattant a helyéről, és a kijárat felé indult. Távozóban még visszaszólt: – Fel kell készülnöm. Hajnalban az északi kapunál találkozunk.

Jómagam is felálltam, a többiek is megropogtatták a csontjaikat. Elbúcsúztunk, s mentem az éjszakai szállásomra. Nem messze az északi kaputól, egy ház padlásán kaptam alvóhelyet, valami távoli rokonnál. Már a ház előtt jártam, amikor egy utcakölyök penderült elém. Szokatlan volt ebben a késői órában.
– Hát te mit akarsz, kölyök? Eridj haza aludni!
– Várj, uram, egy üzenetet hoztam neked. Aki rám bízta, azt mondta, pénzt is fogok tőled kapni érte.
– Mond az üzenetet! &#8211 szóltam rá gorombán. A fiú vigyázzállásba merevedett, úgy szavalta a betanult mondatot:
– &#8222Gyere hajnal előtt egy fertály órával a Gonosz Bagolyhoz!&#8221 Ez az üzenet, uram.
– Micsoda? Mit zagyválsz itt nekem össze? &#8211 kérdeztem nyugtalanul. Ki akarhat találkozni velem?
– &#8222Gyere hajnal előtt egy fertály órával a Gonosz Bagolyhoz!&#8221 Ezt bízták rám, ezt az üzenetet.
– Ki bízta rád?
– Nem tudom. Egy magas, köpönyegbe burkolózó férfi volt. Suttogott, és azt mondta, adjam át ezt az üzenetet. És azt is mondta, hogy kapok tőled érte pénzt.

Gyorsan felpofoztam a gyereket, aztán elzavartam haza, az anyjához. Bőgve elrohant. Felmentem a padlásra, és összerendeztem azt a pár holmit, amit vinni szándékoztam, aztán lefeküdtem, hogy szunnyadjak pár órát. Elhatároztam, hogy nem foglalkozok az üzenettel. Akár csapda is lehetett, Worad valamelyik aljas trükkje. Jobb lesz nekem, ha csak a holnapi feladatra figyelek.

2.

Hirtelen neszre riadtam. Az ablakra néztem, de odakint még majdnem ugyanott állt a hold, mint amikor lefeküdtem. Nem aludhattam, csak tán egy fertályórát. Nem mozdultam, megpróbáltam kiszámítani, merről hallottam a zajt. Az ajtó lassan, nagyon lassan kinyílt. Amikor küldetésbe indulok, mindig teljes felszerelésben fekszem le az utolsó éjjelen. Most is mellettem volt a kardom, az övemen a butykosom és néhány hasznos holmi, csak fel kellett ragadnom a köpenyemet, és már indulhattam is. Mintha bolha csípett volna meg, felpattantam, és kivetettem magam az ablakon. Pontosan tudtam, hogy Worad próbált meg elkapni. Elfojtott kiáltást hallottam. Amint visszapillantottam, egy elmosódott figurát láttam az ablakomban. Két másik ugrott elém odalent, de félrelöktem őket, és futásnak eredtem. Úgy inaltam, ahogyan valamikor régen, amikor ételt loptam a piacon, és lihegve, de elégedetten hallgattam, ahogy az üldözőim lassan lemaradnak mögöttem. A menekülési utat mindig nagyon gondosan terveztem meg, most is pontosan tudtam, melyik sikátor hová vezet, s így nem tudtak csapdába szorítani. Az előrelátásom most is meghozta az eredményt. Amikor meggyőződtem arról, hogy nem követnek, leültem egy pékség hátsó ajtaja mellett a földre, és a kiszűrődő melegfoszlányokba burkolózva aludtam egy sort.

Csípős hideget hozott a hajnal. Fázósan húztam össze magamon a köpenyemet, ahogyan az északi kapuhoz igyekeztem. Már valamennyien ott voltak, de még én sem késtem el. Pontosan akkor, mikor odaértem, felharsant a kapuőr kürtje, és a kapu méltóságteljesen kinyílt. A kint éjszakázók kis csoportja megindult befelé nagy tülekedés és lökdösődés közepette. Néhány szitok is elhangzott, két városi őr pedig egyenként átnézte a befelé tartók motyóját. Minket nem bántottak, de alaposan megnéztek, nem vagyunk-e körözött személyek. Menet közben felvettük a szokásos kalandozó alakzatot. Rioon ment elől, sasszeme a környéket fürkészte. Valamennyien tudtuk, hogy nála előbb senki sem látja meg közülünk a bajt. Rioon után Shaldar következett, tőle jobbra és balra, kissé távolabb ment Maxxarr és Kro-Terron. Én a hátsó védelmet jelentettem.

Útközben többször is hátrafordultam, hogy meggyőződjek róla, nem fenyeget-e bármilyen veszély minket. Egyikünk sem szólt. Némán gyalogoltunk. Lovakat két dolog miatt nem vittünk. Egyrészt, Marraxx-nak, Kro-Terronnak és nekem nem volt lovunk. Igaz, ettől még bérelhettünk volna, de nem akartuk, hogy távolról felkeltsük a figyelmét zsákmányunknak. Maradt tehát a gyaloglás a szikkasztó nap alatt. Mikor végre bealkonyodott, megkönnyebbültem. Vizes kulacsomnak kevesebb, mint a felében kotyogott a folyadék, és tartalékolnom kellett a visszafelé útra is, a hűvösödő időben azonban hála az isteneknek, már nem vágytam vízre.
Jócskán besötétedett már. Ami engem illet, csak a társaimat láttam. Erősen hegyeztem a fülemet, nehogy meglepjen minket valaki hátulról, de csak a puszta neszeit hallottam. Aztán végre Rioon felemelte a kezét és megállt. Ahogyan utolértük, halkan elmondta, mit lát.
– Ott van előttünk a tanya. Minden csendes, nem látok fényt, és füstszagot sem érzek. Vagy olyan ravasz, hogy nem akarja magára felhívni a figyelmet, vagy nincs itt.
– Ez csak akkor derül ki, ha odamegyünk! &#8211 dörmögte Shaldar. &#8211 Gyerünk!

A rowlind megrántotta a vállát. Szemmel láthatóan senkitől sem fogadott el utasítást. De most ő sem tudott jobbat. Legyező alakzatban szétváltunk. A csoport közepén Rioon kúszott nesztelenül, mint egy árnyék. Mellette Kro-Terron, másik oldalán Maxxarr. Maxxarr mellett osontam én, míg a másik oldalról Shaldar zárta a csapatot. Ahogyan közelebb értünk, a csillagok halovány fényénél én is egyre tisztábban láttam az épületet. A tanya egyszerű, magas padlásos háznak látszott. Két ablak és egy bereteszelt ajtó nézett velünk farkasszemet, és odafönt, a padláson is látszott néhány kisebb lyuk. Ha Joo Krian tudja, hogy jövünk, nem lesz egyszerű dolgunk.

Rioon rám mutatott, meg Maxxarr-ra, és jobb felé intett. Elértettem a jelzést. Megböktem a törpét, és amilyen óvatosan csak tudtam elindultam, hogy megkerüljem az épületet. Útközben belegázoltam egy veteményesbe. Éreztem, hogy szép, érett répákon és hagymákon tapodok. A tanya környezetét szépen megművelték a lakók. Vajon hol lehetnek?
A ház nem volt nagy, gyorsan megkerültük. Hátul is sötétlett egy bejárat, de nem akarózott bemenni. Hagytam, hogy a becsvágyó Maxxarr menjen előre. A csönd szinte sértette a fülemet. Valahogy vágyódtam arra, hogy vége legyen már. Fojtott kiáltást hallottam. A törpe talált valamit! Odaléptem mellé, és lehajoltam a földre. A sötét test, amit megfordított, valaha a tanya lakója lehetett. Sötét bőre elfehéredett halálában, a szemei vakon meredtek az ajtón keresztül bekandikáló csillagokra. A mellén szúrt seb. Nem szenvedett sokat.
– Itt a másik! &#8211 mondta közömbösen Maxxarr.

Egy fekete bőrű nő hevert ott, szája nyitva, mintha sikoltani akarna, hogy megakadályozza azt a gazságot, amit a támadó művelt a párjával. A sikoly benne szorult, ahogy láttam, mert Krian egyszerűen puszta kézzel fojtotta meg a nőt. Lenéztem rá, és megállapítottam magamban, hogy rossz időben volt rossz helyen. Joo minden bizonnyal nem öli meg sem őt, sem a párját, ha az nem feltétlenül szükséges. De Krian pihenni akart, és a tanyán nem lehetett biztos benne, hogy álmában nem szöknek meg a foglyai. Ilyen az élet.
Felálltam a hulla mellől, és Maxxarra néztem. A törpe közönyösen pillantott vissza rám. Hány meg hány halottat láttunk már kalandjaink során, s mi is mennyi életet vettünk el! Éreztem, hogy előttem még nagyon sok elvenni való élet áll.
Ebben a pillanatban Maxxarr megszólalt.
– Ahrrrg &#8230 – mondta.

Meglepetten kaptam rá a tekintetem, és láttam, ahogyan a mellkasából lassan előbújik egy penge. A törpe üveges tekintete lassan elsiklott felettem, s társam döngve eldőlt, mint egy zsák. Mögötte, mintha rémálmaimból lépett volna elő, ott állt egy sötétbe burkolózó, karcsú, magas alak. Sziszegve szólalt meg.
– Ketten vagyunk.
Kapkodva próbáltam meg levegőhöz jutni. A támadás meglepett, egyetlen érzékszervem sem jelezte a férfi közeledtét. Talán rowlind az ördögadta? Nem, tudtam, hogy Joo Krian nem elf. De akkor hogyan csinálta? A szavak csak nehezen törtek elő a torkomból.
– Igen, ketten.
– Csak egy maradhat! &#8211 szólt most Krian, és én megborzongtam.

Egyébre sem volt időm, mert Joo rám vetette magát. Kardja szisszenve szelte át a levegőt, s csak az utolsó pillanatban sikerült elhárítanom. Mintha egy kígyóval viaskodnék, visszahúzta fegyverét, s máris újra támadott. A pengéink szikrázva csaptak össze, hangos csattogásuk felverte az éjszaka csendjét. Hol lehetnek a társaim?! Joo Krian merészen és lendületesen támadott, és kis idő elteltével a falnak szorított. A kardja ott cikázott körülöttem, s magam sem értettem, hogy nem kaptam még halálos sebet. Joo szeme felfénylett, s láthatóan élvezte a harcot. Én pedig lassan elfáradtam. Most &#8230 talán most lesz vége a küzdelemnek &#8230 ezt nem bírom tovább &#8230 és akkor Joo megállt. Mosolyogva nézett rám, és most vettem észre, hogy karcsú nyílvessző áll ki az oldalából. Leengedtem a fegyveremet, és vártam, hogy összerogyjon. Tudtam, hogy Rioon méreggel is bekeni a nyílvesszeinek a hegyét. A méregnek hatnia kell.
Joo Krian előre lépett, és a kardját markolatig döfte belém. A kíntól felüvöltöttem, s szabadulni próbáltam. Menekülni, távol Kriantól, hogy megnézhessem, mi történt velem, mennyire súlyos a seb, amit kaptam. De ellenfelem nem engedett. Keményen tartott, annak ellenére, hogy pokolian fájhatott a sebe. Küzdöttem a markában, de a tagjaimból elszállt az erő, s lassan elsötétedett előttem minden. Még hallottam, ahogyan Joo azt sziszegi: &#8222Csak egy maradhat!&#8221, aztán holtan zuhantam a földre.

Azt hiszem, meghaltam. A lelkem megpróbált kiszakadni a testemből, felfelé vágyott, a végtelenbe, ahonnét tisztán hallottam az ősök hívását. De nem tudtam megtenni. Valami &#8230 valami visszahúzott. Mintha azt súgta volna: tennivalód van még ezen a világon, nem mehetsz el. Nem hagyhatsz itt engem. Egyre erőteljesebben éreztem a csontjaimba hatoló kínt, hogy hirtelen ordítva üljek fel. Ott voltam még mindig, a tanyán. A nap magasan járt, átsütött a ház falán tátongó réseken, és megvilágította a véres padlót előttem. Kicsit odébb hevert Maxxarr. A törpét egészen kicsavarodott testhelyzetben érte a halál. Szánalmasan kicsinek, gyengének látszott, pedig életében kemény harcosnak ismertem, ha eszesnek nem is. Megpróbáltam oldalt fordulni, hogy felmérjem a környezetemet. Nem messze tőlem megláttam a tanya valamikori gazdáit, a sötét bőrű férfit és nőt. Legyek dongtak körülöttük, arra figyelmeztetve, hogy ideje elhagynom ezt az elátkozott helyet. Megpróbáltam talpra állni, de csak egy rekedt hörgés szakadt fel belőlem.
Négykézláb másztam ki az épületből, és odakint, a tűző napon összeestem. Kitapogattam az övemet, és azon a vizes kulacsomat. Lötyögött még benne valami kis folyadék, amit mohón felhajtottam. Még azzal sem törődtem, hogy a poshadt, állott víz lecsurog kétoldalt a bajuszomon. Újra megkíséreltem a talpra állást, és most ha nehezen is, de sikerült. Tántorogva tettem pár lépést, csak a falak adta csekély árnyékig, aztán megpihentem. Úgy éreztem, a víztől visszatért az erőm. És visszatért az emlékezetem is. Joo Krian, ahogyan belém szúrja a kardját. De ő is halálosan sebesült, az oldalából kiáll Rioon mérgezett nyílvesszője. Hol van Krian holtteste? Tettem pár tétova lépést, vissza a házba. A másik ajtó, ami a poros gyalogút felé nézett, résnyire nyitva állt. Arra rövidebb, mintha megkerülném a tanyát. Nekivetettem a vállamat, és kitártam a rozoga faalkotmányt. Rögtön megláttam Kro-Terront, hason fekve, holtan. Mellette hevert Joo teste. Honnan szedett össze annyi erőt, hogy mérgezett nyíllal az oldalában ledöfjön engem, sőt még Kro-Terront is? Gyorsan hálát adtam magamban az isteneknek, hogy túléltem a kalandot. Elhúztam a számat, mikor eszembe jutott, hogy Shaldar már előre látta a hármunk, Maxxarr, Kro-Terron és jómagam halálát. Hát, ami azt illeti, velem kapcsolatban tévedett.

3.

Magam sem tudom, hogyan sikerült visszakecmeregnem Lel Tessinbe. Ha bármit megláttam a távolban, amennyire erőmből telt, eltüntettem a nyomaimat, lehúzódtam az útról, és beástam magam. Aztán, amikor minden elcsendesedett, folytattam a kínokkal teli utat. Egy napba telt, amíg idefelé jöttünk, most viszont egy hétig vánszorogtam visszafelé. Mielőtt elindultam volna a tanyáról, elszedtem a halottak kulacsait, s még néhány apróságot, nyakláncot, gyűrűt, medált. Ha kiürült egy kulacs, eldobtam, mert még ez a kis súlykülönbség is valóságos felüdülést hozott nekem. Úgy éreztem, minden erőm elhagy, amikor megláttam a távolban Lel Tessin falait. Beesteledett, mire odaértem, és már nem tudtam bejutni, mert becsukták a kapukat. Egy jóindulatú árus vett pártfogásába, cserébe a nyakamban lévő ezüstmedálért. A sátor hűvösében fontolgattam, mit tegyek másnap. Nem kétséges, hogy Joo Krian elfogásában én is szerepet játszottam. Lekötöttem a figyelmét, amíg az elf becserkészte. Tehát nekem is jár a fejpénzből. De olyan állapotban, amilyenben most vagyok, kockázatos akár az elf, akár Shaldar elé állni, hogy a jussomat követeljem. Erősödnöm kell még. Aztán &#8230 majd meglátjuk.

Másnap reggel az árusokkal együtt bementem a kapun. Az őrök megvizsgáltak ugyan, de látták a hevenyészett kötést az oldalamon, amit vörösre festett a vérem, és mivel nem álltam körözés alatt, nem nagyon kíváncsiskodtak. Egyenest a szállásomra tántorogtam. Ahogyan beléptem a kicsi szobába, elhagyott az erőm, és eldőltem, mint egy zsák. Hűs érintésre tértem magamhoz az ágyamon. Méltóságteljes arcot láttam magam fölött. Hófehér haj, fekete bőr, és a hajat hétágú gyémánttal díszített pánt fogja össze. Egy amokh pap! Megpróbáltam feltápászkodni, de nem sikerült. A pap türelmesen visszanyomott az ágyamra.
– Ne kelj fel, harcos! Gyenge vagy még, és erő kell ahhoz is, amit mondani akarok neked.
Várt néhány pillanatig, aztán folytatta.
– Én hívtalak a Gonosz Bagolyhoz akkor este. Ha eljöttél volna, akkor most nem feküdnél itt, így. De olyan dolgokra keresek választ, amit csak tőled tudhatok meg.
– Mire &#8230 gondolsz?
– Sikerült megölnötök Joo Kriant? Csak bólints, nem kell beszélned! Jó. Tehát igen. És ott voltál, amikor történt?
– Igen &#8230 vagyis, nem. Krian ledöfött, mielőtt meghalt volna. És ledöfte Maxxarrt és Kro-Terront is. Nem tudom, hogyan halt meg végül.
– Szörnyű. Szörnyű, hogy az utolsó remény is oda.
Nem értettem, miért sóhajt fel a pap.
– Rioon és Shaldar ott voltak. Azt hiszem, Rioon ölte meg.
– Rioon, a rowlind?
– Igen. Azt hiszem. Az ő nyílvesszőjét láttam Krian oldalában.
– Fontos. Érted, nagyon fontos megtudni, ki volt jelen, mikor Krian meghalt. Lehet, hogy a világ sorsa függ ettől!
Feltámaszkodtam a könyökömre. Sohasem voltam vallásos ember, bár néha imát mormoltam az istenek felé, máskor, duhaj kedvemben, pocskondiáztam is őket. De amit ez a pap itt vallásos áhítatában előad, az már túlzás. Bevallom, engem még annyira sem érdekelt, hogy ki volt Krian közelében, amikor meghalt, mint a szomszéd ház lakójának a neve.
– Ez azt jelenti, hogy nem láttad a Férget!

Összerázkódtam. Az elnevezés ismerősnek tűnt. Valahol, a tudatom mélyén, megmoccant valami. És egyre inkább érdekelni kezdett, mit akarhat a pap.
– Mond inkább végre, mit akarsz tőlem!
– Rendben. Szent esküvéssel kell megfogadnod, hogy amit most elmondok neked, azt senkinek sem adod tovább.
– Esküszöm! &#8211 mondtam szilárd hangon. A színlelésben kevés nálam nagyobb mester van a környéken.
– Nos hát. Az amokh papok hite szerint a szivárványszín vihar előtt nemcsak a föld népei, de az istenek is csatát vívtak ezért a világért. Amokh, a mi mindenható uralkodónk, akinek angyalai eldöntötték a küzdelmet, észrevette, hogy a theldarrinok fő támogatója, a halálarcú Thressarron varázslathoz készülődik. Azonban Thressarron nagyon messze volt tőle. Ezért gyorsan szivárványt szőtt, és azon vágtázott át Thressarronhoz. Megragadta a halálarcú isten kezeit, de elkésett, és a varázslatból pár csepp a földre cseppent. Az éjfekete csöppek megrázkódtak, és elinaltak a csatamezőről. Féreggé változtak, aki mind a mai napig istene visszatértére vár. De Thressarron nem tér vissza, csak ha a fekete káosz ismét eluralkodik ezen a földön. A Féregnek az a feladata, hogy a Káoszt előkészítse.

A pap elhallgatott. Gondolom, most akart a legtitkosabb részre térni. Elnyomtam egy ásítást, és megpróbáltam figyelni rá.
– A Féreg ravasz. Tudja, hogy nem képes egymaga káoszt teremteni. Ezért keres magának valakit, egy olyan lényt, akinek a segítségével végrehajthatja a terveit. Belefészkeli magát, és onnantól kezdve ő irányítja. Senki sem tudja megmondani, mi történik azzal, akibe egy Féreg költözött. De annyi bizonyos, hogy innentől kezdve a Féreg hajtja szerencsétlent. Egyre erősebb és erősebb ellenfeleket keresnek, míg a hordozó lény el nem pusztul egy küzdelemben. Ekkor a Féreg a győztesbe fészkeli be magát, és ez így megy egészen addig, amíg nincsen erősebb. Ekkor a Féreg egyesül ezzel a hordozójával. És ez a legyőzhetetlen lény ekkor hadsereget gyűjt, és elindul, hogy káoszt teremtsen. Úgy nevezik majd, mint a legutóbb, három emberöltővel ezelőtt: a Sápadt Embernek.
– Miért mondod ezt most el nekem? &#8211 kérdeztem kissé bizonytalanul.
– Biztos forrásból megtudtuk, hogy Joo Kriant egy Féreg tartotta a markában. Meg kellett volna akadályoznunk, hogy átjuthasson egy másik hordozóba, de elkéstünk. Én ezért kerestelek téged azon az éjszakán. Hogy figyelmeztesselek. Hogy meg tudd ölni a Férget, amikor előbújik Krianból. De te elmenekültél. És most másik feladatot akarunk rád bízni.

Feltámadt bennem az érdeklődés. Feladatot kapok, feltehetőleg jó pénzért.
– Mit akartok tőlem? &#8211 kérdeztem, amennyire tőlem telt, szenvtelen hangon.
– Találd meg a Férget, és pusztítsd el.
– Hohó, ez kemény feladat! &#8211 nevettem fel. &#8211 Honnan tudod, hogy ott, a tanyán, nem belém költözött?
Most a pap mosolyodott el.
– A Féreg a győzteseket keresi. Téged ott ledöftek, és azt hiszem, ha nem vagy ilyen erős, akkor most te is ott hevernél a társaid mellett. A Féreg nem beléd költözött, hanem Rioonba vagy Shaldarba. Keresd meg őt, és méltó jutalmat fogsz kapni.
– Bocsásd meg a szavaimat, de ha megtalálom a Férget és megölöm, akkor már nem biztos, hogy szükségetek lesz rám. Nem volt még dolgom amokh papokkal, bár az istenetekről már hallottam. Nem tudhatom, ha megölöm a Férget, megkapom-e a jutalmat. Előleget kérek. Szükségem lesz fegyverekre, felszerelésre. Nem kis vadra megyek.
A pap összehúzott szemmel mérlegelte a hallottakat. Biztosan azon gondolkodott, ha előleget ad nekem, nem szököm-e meg vele a feladat elől. Végül úgy döntött, ennyi kockázatot vállalniuk kell.
– Rendben van, Borgosh. Itt van. &#8211 odalökött elém egy erszényt. Már a súlyáról éreztem, hogy egy kisebb vagyon van benne. Sokat érhet ezeknek a Féreg. Elégedetten megráztam, és rávigyorogtam a papra.
– A megbízást elvállalom. Hol értesíthetlek, ha teljesítettem?
– Én foglak keresni, a Nagy Bajnokság másnapján.

Az ám, a Nagy Bajnokság! Egészen elfelejtkeztem róla, pedig eredeti céljaim között is szerepelt már, hogy részt veszek rajta. A Nagy Bajnokságot néhány lelkiismeretlen kufár vitte végig a Beltenger valamennyi városán. Volt egy nagy harcos, bizonyos Gigász, akivel minden város legnagyobb harcosai megküzdhettek. Eddig még senki sem tudta legyőzni. A selejtezők most zajlottak itt, Lel Tessinben is, de nekem bokros teendőim miatt nem volt rá alkalmam, hogy részt vegyek rajtuk. Most fontosabb dolgom akadt. Néztem, ahogy a pap kimegy a szobából, és még egyszer megráztam a kezemben lévő bőrerszényt. Máris jobban éreztem magam. Ez a pap is tehetett velem valamit, mert a sebemre vékony hártya feszült, és most először éreztem, hogy nem sajog az oldalam. Lekászálódtam az ágyról, és tettem pár lépést. Aztán eszembe jutott, hogy Krian fejpénzéből sem részesültem. Hát most megkapom a részem abból is. A fal melletti edényben vizet is találtam. Ez a pap igazán mindenre gondol. Megmosakodtam, és levágtam a bajuszomat meg a hajamat. Elhatároztam, hogy másnap a hajszínemet is kifakítom. Nem lenne jó, ha Rioon vagy Shaldar túl hamar megtudná, hogy a nyomukban vagyok.

4.

Másnap találkozót beszéltem meg Hail-lal. Vettem egy remek szablyát, nem újat, de a szemem azonnal kiválasztotta a sok csillogó-villogó kacat közül ezt az erős és hajlékony pengét. Vásároltam egy bőringet, amely látszólag nem különbözött bármely más egyszerű ingektől, de a szívem fölött, az oldalamnál és a hátamnál varrtam bele néhány nyers, keményre szárított bőrdarabot. Nem mondhatom, hogy kényelmes viselet, de még mindig inkább ez, mint egy tőr a hátba vagy a szívbe. Beszereztem egy tőrt is, meg néhány hajítókést, és egyéb szükséges felszerelési tárgyakat, majd beültem egy városszéli, kevesek által ismert lebujba, amit inkább patkányemberek és hajó nélküli matrózok látogattak. Amíg Hailra vártam, azon töprengtem, melyikük lehet az én emberem. Az bizonyos, hogy Rioon nyílvesszejét láttam a fickóban. De mikor elájultam, vagy meghaltam, nem is tudom, utána Joo Krian még kilépett a házból, elbánt Kro-Terronnal, és ezután halt meg. Csak az istenek tudják, ki adta meg neki a kegyelemdöfést. Akár Rioon, akár Shaldar lehetett az én emberem. Az bizonyos, ha Rioon az, akkor sokkal keményebb dolgom lesz. Mármint, hogyha igazak a pletykák, és a rowlind tényleg az Ezüst Kéz vezetője.

Belépett Hail, és ide-oda tekintgetett. Egy pillanatra bosszankodtam, hogy nem látott meg, aztán eszembe jutott, hogy a bajuszom nélkül, és a kifakított hajammal biztosan nem olyan látványt nyújtok, mint amire a fickó számít. Intettem neki, mire tétován visszaintett, aztán odajött az asztalomhoz.
– Hol van Borg &#8230 – kezdte, aztán felismert. &#8211 Borgosh!
– Ülj le! &#8211 a hangom parancsoló volt, Hail azonnal engedelmeskedett.
– Mi történt veled? &#8211 kérdezte.
– Hagyjuk. Most fontosabb dologról van szó. Kaptam egy feladatot, amiben segíthetsz. Persze nem ingyen. &#8211 elébe tettem pár pénzdarabot. A fickó szemében azonnal kapzsi fények gyúltak.
– Segítek, hát hogyne segítenék!
– Rendben van. Tudj meg nekem mindent Rioonról és Shaldarról. Hol laknak, Rioon tényleg az Ezüst Kéz főnöke-e, mit csináltak az utóbbi egy hétben, mit akarnak csinálni ezután &#8230 szóval mindent.
– Rioon &#8230 te el akarod kapni Rioont?! &#8211 Hail hangjából rémület hallattszott.

A rowlindnak volt annyira rossz híre, hogy ne akarjon az útjába kerülni, ha nem muszáj. Még a szállásomon ketté osztottam a pénzt, amit az amokh paptól kaptam. A vagyont egy kisebb és egy nagyobb bőrerszénybe tettem. Most a kisebbiket mutattam meg Hailnak.
– Ennyit ér nekem, ha nem csalódom benned! &#8211 láttam, hogy a kis fickó szeme résnyire szűkül. Erősen töprengett, mit tegyen. Az életét nem sokra tartotta, de félt a rowlindtól. Hagytam, hogy megfogja az erszényt. Megrázogatta, és még nagyobb gondolkodóba esett. Aztán a kapzsiság győzött.
– Megegyeztünk!
– Holnap ugyanebben az órában itt várlak! &#8211 mondtam neki, aztán egy garast vetettem az asztalra a kupa löttyért, amit kregg-dorn sörként árultak errefelé, és elhagytam az ivót.

A kis pihenőt arra használtam, hogy letörlesszem egy régebbi adósságomat. Aznap este Worad nem tudott a mérgeihez vagy más aljas trükkjeihez folyamodni, mert ketten álltunk egymással szemtől szemben. Persze nem engedtem közel magamhoz a rowlind kígyót. Igaz, ő nem is nagyon akart közel kerülni hozzám. Amikor beléptem a titkos támaszpontjára, amit még a Joo Krian &#8211 kaland előtt nyomoztattam ki Hail-lal, egy pillanat alatt tudta, miért jöttem. Megpróbált elillanni egy titkos kijáraton, de két dobókést küldtem a hátába. Nem vagyok finnyás. Szeretem ugyan a kard-ki-kard harcot, de még inkább, ha én kerülök ki győztesen. Egy rowlind elffel szemben pedig akkor lehetsz biztos a győzelmedben, ha levágtad a fejét. Hát én levágtam, le a szemét Woradnak, le én. Van egy tarisznyám, pontosan ilyen célokra. Beleraktam a fejet, és még aznap éjjel felkerestem Yalesst, egy sinnar tolvajcég főnökét, aki valami régebbi affér miatt kitűzött egy kisebb díjat Worad fejére. Megbeszéltünk néhány aktuális dolgot, bezsebeltem a díjat, aztán nyugovóra tértem. Mosolyogva aludtam el. A főpróba a Rioonnal vagy Shaldarral szembeni harcra, jól sikerült.

Másnap tettem néhány óvintézkedést, mielőtt Hail-lal találkoztam volna. Nem mentem el a kikötői lebujba, hanem egy egészen más helyen vártam az emberemre. Ez a hely egy rassetfészek volt. A rassetek, vagy más néven patkányemberek közül páran Yaless szolgálatában álltak, s tegnap este beszéltem meg a főnökükkel a mai nap tervét. A segítségükért persze ajándékot ígértem nekik, olyan dolgot, aminek az elvesztését különösebben nem fájlaltam.
A rassettek valójában a föld alatt éltek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kiterjedt alagút-hálózatot építettek ki, kisebb-nagyobb termekkel, hálóhelyekkel, kamrákkal és egyebekkel. Ahogyan ebbe a terembe igyekeztünk, több helyütt is láttam feljárókat a fenti világba, és lassan elgondolkodtam azon, hogy a mindenki által lenézett patkányemberek talán a város igazi urai.

Hiszen olyan helyekre is bejuthatnak, ahová más halandó nem. Kísérőm, aki Krassac néven mutatkozott be, vigyorogva dicsekedett azzal, hogy az elmúlt éjjel megleste Mona Lynn Cheront, Lel Tessin város egyik legszebb, legkívánatosabb nőjét, öltözködés közben. Megemlítette, hogy bejáratos a kormányzósági palotába is. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, mi a helyzet a templomokkal, például Amokh templomával. Krassac dicsekedhetnékje erre elapadt. Nyilván rassetirtó mágiával, és egyéb eszközökkel védték a papok a templomaikat. Hirtelen támadt ötletemet így hát egyenlőre magamba rejtettem, de nem mondtam le véglegesen róla.
Ugyanolyan kietlen és sötét terembe érkeztünk, mint amilyenen már vagy tízen átmentünk, de kísérőm egyszerre megállt, és intett, hogy üljek le. A terem közepén egy trónus állt. Érdeklődő szemvillanásomra a rasset azonnal elmesélte, hogy ez a trón nem is oly régen még a városháza ítélkezési termét díszítette. De a rassettek is tartottak ítélkező napokat, és szükségük volt valamire, ami tovább emeli az ítélkező rassetfő tekintélyét. Elhozták hát ide. Most azonban nincsen ítélkező nap, úgyhogy nyugodtan használhatjuk a termet. Üljek csak le, mutatta Krassac. Ítélkező terem. Azt hiszem, ennél jobb helyet nem is találhattam volna az elképzeléseimnek.

Hamarosan megjelent egy másik rasset, akit jómagam meg nem tudtam volna különböztetni ettől a mellettem állótól. Pár szót sziszegett kísérőm fülébe, aki jelentőségteljesen rám nézett, és elismerően bólintott. Tehát eddig minden pontosan úgy történt, ahogyan terveztem. A rasset röviden tájékoztatott az eseményekről. Hamarosan megérkezik Hail, már úton vannak egy másik patkányemberrel, ide hozzánk.

Nem telhetett el hosszú idő, és az emberem megjelent a terem ajtajában. Két patkányember kísérte. Intésemre ezekhez csatlakozott az én kísérőm is, Hail pedig közelebb lépett hozzám.
– Hol vagyunk, Borgosh? &#8211 kérdezte a fickó. A szemeiben rémületet láttam, és ez elgondolkodtatott. Lehetséges, hogy Hailt nem ugyanazon az úton vezették ide, mint engem? Vajon mit láthatott útközben?
– Nyugodj meg, ez csak egy kis elővigyázatosság. No mondd, mit sikerült kiderítened? Tudod, Rioonról és Shaldarról.
– Rioon &#8230 igen, igen. Shaldar volt az egyszerűbb eset. Ő is részt vesz a Nagy Bajnokságon, talán ma is porondra lép egy selejtezőben. Nem csinál egyebet, mint készül a soron következő párviadalra. Még nyolcan vannak, közülük kerül majd ki az a szerencsés, aki megküzdhet Gigásszal&#8230
– És Rioon &#8230 ?
– Ez már nehezebb feladat. Amit biztosan tudok, hogy valóban létezik az Ezüst Kéz, és Rioon valamiféle parancsnoki rangban van ezeknél. És azt hiszem, valami nagy dologra készülődnek. A kémeim is csak nagyon óvatosan mertek szimatolni, és vajmi keveset tudtak meg. De annyi bizonyos, hogy fegyvereket gyűjtenek már hosszabb ideje, és az Ezüst Kéz tagsága is szépen növekszik. Ami a legfurcsább, hogy nemcsak rowlindok alkotják a szektát, hallottam sinnar és dolar emberekről, tetherisekről, akikkel gondolom az aljamunkát végeztetik, denír és shograt törpékről, sőt hiszed vagy sem, még néhány kregg-dorn és yöder orkról is.

Felnevettem. Hail képzelete alaposan meglódult. Méghogy elfek összeálljanak orkokkal, vagy akár emberekkel? Lehetetlen. De egyben gyanús is. Az amokh pap azt mondta, hogy a Féreg hadsereget gyűjt, és hódítani akar. Igen, ez Rioon ellen szól. És ellene szól még valami &#8230
– Tudsz még mondani valamit? &#8211 kérdeztem Hailt. Ő zavartan megrázta a fejét.
– Nem &#8230 ennyit sikerült megtudnom.
– Pedig engem érdekelne még valami &#8230 – folytattam.
– Amit lehetett, kiderítettem. Add ide a pénzem, és menjünk erről a helyről &#8230
– Valamit még tudni akarok. Mit kerestek rowlind íjászok a találkozó helyünkön?

Hail a kijárat felé kapta a tekintetét. Ebben a pillanatban pontosan olyan volt, mint az ott álldogáló rassetek. Mint a kelepcébe került patkány, kereste a kijáratot.
– Mi &#8230 milyen rowlindok?
– Tudod, Hail, nekem is vannak kémeim. Akik elmondták nekem, hogy veled együtt négy vagy öt rowlind íjász is érkezett a lebujhoz, ahol a találkozót megbeszéltük. Fent várakoztak a háztetőkön. Ja, és ketten egészen az ajtóig kísértek téged. Még szerencse, hogy a kényes lelkük nem engedte meg, hogy utánad és a téged kísérő rassetek után a föld alá bujjanak &#8230
Hail térdre hullott.
– Kegyelmezz nekem! &#8211 kiáltotta. &#8211 Észrevették, hogy szaglászok utánuk, és kényszerítettek!
– Ejnye, Hail, hát ennyire ostobának tartasz? Nem az történt inkább, hogy elmentél Rioonhoz, és elmesélted, hogy kutakodok utána? Több pénzt reméltél a rowlindtól, mint tőlem, pontosabban bezsebelted volna az én pénzemet is, aztán amikor engem megölnek az elfek, akkor a vérdíjat is, te disznó! &#8211 szándékosan nem mondtam &#8222patkány&#8221-t. Nem akartam megsérteni a vendéglátóimat.

Hail a földre borult, és nem válaszolt, csak zokogott. Undorodva néztem azt a figurát, akivel hajdanán üzletek garmadát kötöttem. Aztán az ajtóban álló patkányemberekre pillantottam. Remegő orrcimpákkal, felmeredő szőrrel néztek vissza rám. Várták az ajándékot, amit ígértem nekik.
– A titétek! &#8211 bólintottam, és intettem Krassacnak.
A rasset elindult velem kifelé a föld alatti labirintusból, mialatt a másik kettő és még páran, akik a semmiből bukkantak elő, körülvették Hailt. Pár folyosóval odébb jártunk már, amikor az első sikoltásokat meghallottam. Nem tudom, mit műveltek Haillal, de megérdemelte. A patkány! Mielőtt a felszínre jutottunk volna, még hallottam egy végső, iszonytató sikolyt. Ég veled, barátom! A Hailnak szánt erszényt odadobtam Krassacnak.
– Köszönöm a segítséget! &#8211 mondtam. A patkányember elvigyorodott. Így még csúnyább volt, mint eddig bármikor.
– Szólj, ha szükséged van valamire! &#8211 sziszegte, és eltűnt a föld alatt.

5.

Hamarosan szükségem lett Krassacra. Alig telt el egy nap, ismét együtt ültünk két kregg-dorn sör mellett egy másik, a múltkorihoz nagyon hasonló lebujban, ahol főként rassetek, kalózok és tengerészek vigadtak. A patkányember sunyin nézett rám alulról felfelé. Tudtam, hogy csak annyira bízhatok meg benne, mint Hailban, de nem volt más választásom. Krassac egy késsel farigcsált az asztalba, közben csendesen magyarázott.
– Ez itt Rioon szállása. Mellette van egy városi közkút. A kút nincs kiszáradva, a környék onnan veszi a vizet. Én mégis azt gyanítom, hogy a kútból lehet megközelíteni az Ezüst Kéz titkos központját. Régebben készítettem ott egy-két próbaalagutat, de az alagutakat betömték, és néhány testvérem, akik ki akarták deríteni, hogy mi történt, sohasem tértek vissza onnan. Nem szeretem a rowlind elfeket, és ők sem szeretnek minket. Nem tartanak minket a természet gyermekeinek, pedig ha valaki rászolgált erre a névre, akkor sokkal inkább a mi szabad népünk, mint az aljas elfek&#8230
– Milyen épületek vannak még a közelben? &#8211 kérdeztem.
– Ez itt egy raktár. A városi tűzoltók szekercéit tartják benne. Mellette istálló, és ez pedig már a városfal.
– Hmm. &#8211 tűnődtem. &#8211 Biztos vagyok benne, hogy ez a ravasz Rioon alagutat ásott a városfal alatt. Az elfek nem szeretik a bezártságot, a szabad puszta lakói. Így szabadon járhat-kelhet, anélkül, hogy gyanút keltene, vagy bárkihez is alkalmazkodnia kellene. &#8211 A rasset bólogatott.
– A városfal és Rioon háza között bozótos területet találsz. Olyan vad és szúrós ágakat sehol sem láttam még a városban. Az is lehet, hogy mágikus elf védelem. Vagy ott van egy ösvény, vagy csak arra szolgál, hogy felülről ne találhassa meg senki az alagutat.
– Kérdés, hogy őrzik-e azt a kijáratot. Szerintem nem, hiszen alaposan el van rejtve. Barátom, merre ástad azokat a próbalyukakat? &#8211 Krassac újabb alakzatokat farigcsált az asztalba.
– Itt, meg itt, meg itt is&#8230
– Szóval az alagútnál még nem?
– Nem &#8230 arra még nem.
– Remek! Akkor arra kérlek, barátom, hogy fúrjatok nekem egy alagutat innentől idáig! &#8211 mutattam meg a Krassac által hevenyészett térképen. &#8211 És a többit csak bízd rám!
A patkányember bólintott. Aztán elvigyorodott. Ettől a mosolytól a hideg futkározott a hátamon.
– Nem kérünk más jutalmat, Borgosh, csak hogy utánad mehessünk&#8230
– Rendben. Én elintézem Rioont, a többieket nektek adom.
Krassac össze-vissza karcolta az asztalba rajzolt információkat, aztán felhajtotta a sörét, megtörölte a bajszát, és felállt az asztaltól.
– Mikor? &#8211 kérdezte.
– Ma éjjel. &#8211 válaszoltam. &#8211 Holdkeltekor.

A patkányember bólintott, és köszönés nélkül kiment az ajtón. Tudtam, hogy pontosan a megbeszélt időben ott lesz, nemzetsége legjobbjaival. Én is felhajtottam a sört, aminek ugyanolyan moslék íze volt, mint a másik lebujban. Löktem egy kisebb pénzdarabot a pultnál álldogáló kocsmárosnak, és elindultam, hogy felkészüljek az éjszakára.

A rasset úgy fújtatott, mint valami paripa, ahogyan két kezével kaparta ki a földet előttem. Nem értettem hozzá, de még én is hallottam, hogy egyre üregesebben döng előtte az agyagfal, amivel küzdött. Aztán áttörte a keresztfalat, és orral előre belezuhant az Ezüst Kéz titkos folyosójába. Elfojtott egy gusztustalan káromkodást, amely az elfeken kívül holmi görényekkel, tetvekkel és nyüvekkel is kapcsolatban volt, aztán visszamászott hozzám.
– Nyitva áll az út, ahogyan megbeszéltük. Mennyi időre van szükséged? &#8211 kérdezte.
– Nézzétek a holdat, és akkor gyertek utánam, mikor két késhegynyit haladt előre. Remélem, addigra megtalálom Rioont.
– Szólj, ha szükséged van valamire! &#8211 sziszegte Krassac, és elvonult, hogy megbeszélje a taktikájukat a nemzetsége összegyülemlett tagjaival.
Mielőtt bemásztam volna az alagútba, amit a patkányemberek fúrtak nekem, végigmértem az egész díszes kompániát. Csupa girhes, alultáplált, szürkés-kékes bundájú figurát láttam, akikre harcban vajmi kevéssé számíthatok. De most ők voltak a hadseregem. Talán a segítségemre lehetnek, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan terveztem.

Megmarkoltam a kardomat, és beléptem az Ezüst Kéz folyosójára. Nem volt teljesen sötét odabent. Az elfek világító köveket építettek be a mennyezetbe, amitől különös derengés hatott át mindent. Balra indultam el, de ott két kanyar után egy nehéznek tűnő kőtömbbe botlottam. A félhomályban egy ezüstszínű kéz lenyomata világított rajta. Pár pillanatig tétováztam, hogy mit tegyek. Rátapasztottam a fülemet a kőtömbre, de semmit sem hallottam. Egyetlen hang sem szűrődött át a túloldalról. Most először gondoltam bele, hogy mire is vállalkoztam. Lehetséges, hogy valóban rábukkanok az Ezüst Kéz rejtekhelyére. És ha emögött a kőtömb mögött húsz vérszomjas rowlind elf vár rám? Nem lenne hová menekülnöm. Aztán arra gondoltam, hogy Rioon fejét akarom. Rengeteget fizetett érte az amokh pap, már előlegként is. És még mennyi várható akkor, ha végrehajtom a feladatot! Megteszem.

Határozottan beleillesztettem a kezemet a lenyomatba, és legnagyobb meglepetésemre a kőtömb úgy mozdult el a helyéből, mintha sarokvason csúszna. Beléptem a feltárulkozó helyiségbe, és hirtelen tennem kellett pár komikus mozdulatot, mert majdnem lezuhantam. Egy akna szélén találtam magam. Ahogyan lefelé néztem, mintha víz csillogott volna az alján. Aztán felfelé pillantottam. Néhány csillag kukucskált odafönt. Hát persze! A városi közkútban álltam. Akkor ez erre zsákutca. Visszazártam a kőtömböt, és a folyosó másik vége felé vettem az irányt. Elhaladtam a lyuk mellett, amit a rasset ásott ki nekem, és folytattam az utat. Én sem szerettem az elfeket, mint minden normálisan gondolkodó ember a városban, de azt el kell ismernem, hogy ezzel a folyosóval össze sem lehetett hasonlítani azokat, amiket a patkányemberek ástak maguknak. Az dohos volt, sötét, szűk és szemetes, míg ezen kényelmesen, felegyenesedve járhattam, s egy alkalommal sem botlottam meg kiálló kövekben, vagy más akadályban. És a szag? Magam sem akartam elhinni, de ambrózia illat lengte be az egész teret, mintha a rowlind elfek még arra is külön vigyáznának, hogy a járatban ne kelljen fintorogniuk, mikor elhagyják a búvóhelyüket.

Hamarosan kétfelé ágazott el az út. Úgy gondolkodtam, hogy a kúttal átellenben a városfalon jutnék túl, tehát lekanyarodtam balra. Hogy jónak bizonyult a sejtésem, azt az mutatta, hogy a folyosó döngölt föld falait hamarosan gondosan egymásra épített kövekből készült fal váltotta fel. Bejutottam a házba, reményeim szerint Rioon házába, és mindezidáig nem találkoztam ellenállással. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de gondoltam, hogy a rassettek hamarosan megjelennek majd. Igyekeznem kellett.
Néhány lépcsőfok állta utamat, amelyek felfelé vezettek. A lépcső tetején finom mintákkal megszőtt függönyt láttam. Habozás nélkül hajtottam félre a kelmét &#8230 és szembenálltam egy rowlind elffel!

Lány volt, fiatal teremtés, az arcán azzal a finom, sápadt pírral, amely oly vonzóvá teszi ezeket a törékeny, magas elf nőstényeket. Könnyű, házi köpenybe burkolózott, talán én ébresztettem fel a lépteimmel. A késem olyan gyorsan szaladt bele a testébe, hogy sikoltani sem volt ideje. Lágyan letettem a földre, és ahogyan még egy pillantást vetettem az arcára, amit lassan birtokába vett a halál maszkja, megmoccant valami bennem. Aztán megráztam a fejem. Meg kellett tennem, ha nem akartam, hogy fellármázza az egész házat. Beljebb léptem, és megállapítottam, hogy valóban Rioon hajlékába érkeztem. A terítővel eltakart ajtó egy kis folyosóra vezetett, amiből két helyiség nyílt. Az egyik hálókuckó lehetett, pár szépen a földre helyezett gyékény mutatta a gondos háziasszonyt. Ide raktam le a leszúrt nőt, és még be is takartam. Szép álmokat! A másik talán Rioon imaszobája volt. Megtorpantam, ahogyan beléptem ide. A falakat vászon borította, s a vásznakon régi, dicsőséges korokból származó jeleneteket festett valaki annyira élethűen, hogy szinte látni véltem, ahogyan az alakok mozognak, hajladoznak a képeken. Középen egy oltár állt, rajta két-három kimunkált szobor. Gyönyörűen csillogtak a félhomályban. Ezek aranyból vannak!. Már éppen nyúltam volna értük, amikor az egyik felizzott. Mágia! Ismét a falakra pillantottam, és meg mertem volna esküdni, hogy a festett alakok valóban megmozdultak. Aztán hűvös fuvallat söpört végig a helyiségen. Fellélegeztem. Ez csak a huzat. Az mozgatta meg a vásznakat. Minden bizonnyal megérkezett Rioon!

A titkos folyosó felől izgatott hangokat hallottam. Az Ezüst Kéz tagjai tértek haza valamilyen városon kívüli portyáról, és észrevették a rassetek által fúrt lyukat. Úgy gondolták, hogy pár mocskos patkányemberrel elbánnak. Most nem vigyáztak arra, hogy észrevétlenek maradjanak. Futó lábaik neszét én is tisztán hallottam. Rioon rohant elől, és úgy robbant be a szobába, mint valami eszét vesztett bivaly. Gyorsan körbenézett, de engem nem vehetett észre, mert addigra már fent ültem a szoba legmagasabb keresztgerendáján. Kilépett a helyiségből, és benézett a hálóba. Lehalkította a hangját, gondolva, hogy a lány alszik. Kemény parancsszavakat suttogott a társainak, akik a neszekből ítélve lehettek olyan öten vagy hatan, aztán távolodó lépések tudatták, hogy a rowlind elfek elmentek. Vártam még egy keveset, és lemásztam a gerendáról. Azon töprengtem, hogy megölhettem volna Rioont, mikor belépett a szobába. De a kint sorakozó társai ebben az esetben bizton felkoncolnak. Meg kell várnom, míg visszatér.

Az ingem mentette meg az életemet. Varrtam bele nehány keményre szárított bőrdarabot, egyet a szívem fölé, másokat meg az oldalamhoz és a hátamhoz. A mellkasomba szánt döfés lecsúszott az egyiken, és felhasította ugyan a ruhát, de nem tett kárt bennem. Hátra ugrottam, és szembetaláltam magam a bosszúra szomjas Rioonnal.
– Elküldtem a többieket &#8230 mert ez csak a mi kettőnk ügye! &#8211 mutatott ki a háló felé, ahová a megölt lányt fektettem le.

Amikor benézett oda, tisztán látta, mi történt, és mégis volt annyi lélekjelenléte, hogy eltitkolja az érzéseit előlem. Nem akarta, hogy a társai végezzenek velem. Csakis ő, egyedül ő. Pontosan tudta, hogy ott ülök fent, a keresztgerendán. Hogy honnét, meg nem fejthettem. Talán az arany szobrok súgták meg neki, mikor belépett a szobába. A rowlind elf alaposabban megnézett, és elhúzta a száját.
– Borgosh &#8230 azt hittem, hogy meghaltál, ott a tanyán. De Hail elmesélte a feltámadásodat. Most teszek róla, hogy még egyszer ne támadj fel.
Szinte észrevehetetlen gyorsasággal szúrt előre. Alig tudtam kikerülni a veszedelmes pengét. Még azt sem engedhettem, hogy megkarcoljon, mert Rioon a késére és a nyílhegyeire is mérget kent. A kardommal és a tőrömmel igyekeztem távol tartani magamtól az elfet. Közben a folyosó felől harci zajt hallottam. Rasset barátaim munkába kezdtek!

A rowlind átvette a balkezébe a kését. Láttam, hogy a fickó egyformán jól bánik mindkét kezével. Szinte a semmiből egy újabb kést varázsolt elő. Kiegyenlítődtek a viszonyaink, sőt a mérleg nyelve ezzel inkább az elf javára billent. Ballal a mellkasom felé vágott, s amint önkéntelenül is hátrébb szökkentem, megpróbált a jobb kezében lévő késsel leszúrni. A fegyver hegye végigsúrolta a ruhámat, de nem sértett meg. A kardommal feléje sújtottam, de a két kést keresztbe téve megakasztotta a lendületet. Megpróbálta a kezemből kirántani a fegyveremet, de nem járt sikerrel. Hátrébb lépett. Lihegve néztünk egymásra.

A rowlind hideg fejjel méregetett, a gyenge pontjaimat kereste. Én hasonlóképpen cselekedtem. Észrevettem, hogy amint az előbb a bal kéz &#8211 jobb kéz kombinációval próbálkozott, egyetlen szívverésnyi időre védtelenül hagyta a jobb combját. Oda kellene bevinnem a találatot. Kíváncsian vártam, megismétli-e az akciót. Néhány cseles vágás és hárítás után megismétlődött az előbbi helyzet, de az elf ezúttal a bal combját hagyta szabadon. Meglendítettem a kardomat, hogy bedöfjek a résen. A rowlind védelmi vonala azonban olyan hirtelen zárta be ezt a kiskaput, mintha sohasem lett volna, és a jobb keze megvillant. Csapda! Ez az átkozott szándékosan csinálta az előbb a hibát, hogy kilendítsen a védekező pozíciómból, és szabadon hagyjam a bal oldalamat.

Egy mocskos elfnek hamarabb kell felkelnie, ha Borgosht akarja meglepni. &#8230 csak egy lehelletnyit változtattam a döfésre emelt kardom helyzetén, és a derék jószág lecsapott Rioon jobb vállára. A rowlind könnyű bőrpáncéljának résén benyomtam a kardot, mialatt kígyóként siklottam el a kése mellett. Rioon felszisszent, de nem kiáltott. Ebben a pillanatban tiszteltem a hősiességét. A kardot a sebében hagytam, s mint egy sinnar táncosnő, eltáncoltam az elf mellől. Ahogyan baljával kirántotta a sebből, vörös patak buggyant ki a résen. Én közben már átkaptam a jobb kezembe a tőrömet, s ebben a pillanatban a védtelenül maradt bal oldalába döftem. Hallottam, hogy valahol a Beltenger másik partján, egy Lodar Gar nevezetű városban rendszeresen rendeznek olyan ünnepeket, amiken bikákkal küzdenek meg férfiak. Úgy éreztem most magam, mintha egy dühöngő bikát döfnék le.

Ekkor követtem el ugyanazt a hibát, mint amit annak idején, a tanyán. Lenegedtem a fegyveremet, mert biztos voltam benne, hogy Rioon verve van. Ő viszont, igaz erőtlenül, de felém tudott még szúrni a bal kezében lévő késsel. Alig-alig ért el, de balszerencsémre ugyanott talált el, ahol az előbb. A ruhám elszakadt már azon a helyen, így a kés hegye megkarcolta a bőrömet.
Rioon kiejtette a kezéből mindkét kését. Rám meredt, és a pillantása eltorzult. Ebben a pillantásban minden gyűlölete, megvetése ott sűrűsödött. Megvetése az alacsonyabb rendű emberi faj iránt, és gyűlölete, amiért elpusztítottam azt, aki neki talán a legkedvesebb volt. Úgy gondolom, Rioon nem akart anélkül a törékeny elf nő nélkül élni, akinek a holtteste ott hevert a hálóban. A rowlind felkiáltott, és fegyvertelenül nekem rohant. Magam elé tartottam a tőrömet, és át is szúrtam vele ellenfelemet, de ő csak jött, jött, és teljes testsúlyával rám vetette magát. Két keze megragadta a nyakamat, és nem evilági erővel szorítani kezdte. Most igazán nagy bajba kerültem. Az őrült szorítástól színes karikák ugráltak a szemem előtt, és én hiába ütöttem szabad bal kezemmel az elf jobb vállát, ahová a kardomat beszúrtam, nem reagált rá. Minden erőmet összeszedve mindkét kezemet beszorítottam az ő kezei közé, és megpróbáltam szétfeszíteni a karjait. Amikor már azt hittem, hogy mindennek vége, ha csak egy lehelletnyit is, de sikerrel jártam. Óriásit nyeltem a levegőből, és megújult erővel szinte letéptem a nyakamról a karjait. Lelöktem magamról, felpattantam, és a kardomat kerestem, hogy ne legyek védtelen, ha az őrült ismét rám rontana. Megszédültem. Talán a méreg kezdett el hatni, amivel a kése élét bekente. Aztán észrevettem, hogy Rioon nem mozdul. Meghalt, a tőrömmel szúrtam keresztül a szívét. Felemeltem a földről a kardomat, és készen álltam, hogy fogadjam a halottból kitörő férget, de nem történt semmi. A rowlind meg se moccant.

Minden mozdulat fájdalmat okozott, mégis elővettem a tarisznyámat, és nekiláttam, hogy levágjam Rioon fejét. Olyan óvatosan cselekdetem, amennyire csak lehetett, nehogy most lepjen meg a Féreg. Továbbra sem történt semmi. A fejet a tarisznyába tettem, és még mindig vártam a kitörést. De Rioonból semmi sem tört elő. Nem ő az én emberem!
De hát akkor &#8230 csak Shaldar lehet! Hát persze! Shaldar, a yöder ork, aki arra készül, hogy a Beltenger vidékének legerősebb harcosával mérje össze a kardját holnap a városi arénában! A Féregnek így is, úgy is nyert helyzete van! Ha Shaldar veszít, akkor a Féreg egyszerűen átköltözik Gigászba, és talán ott, az aréna homokján átalakulnak a Sápadt Emberré. Ha Shaldar nyerne, akkor nem kétséges, hogy ő a legerősebb, és megtörténhet ugyanez. Ha igaz mindaz, amit az amokh pap mondott nekem.

Nem hagytak további időt a gondolkodásra. Váratlanul elfek lepték el a házat. Úgy látszik, megvívták a csatájukat a rassetekkel, és győztek. Valahol a föld alatti járatokban talán garmadával hevertek a girhes, bundás testek. Az életösztönöm felülkerekedett az elf mérgén. Annyi időm volt, hogy a tőrömet kitépjem Rioon testéből, betűzzem az övembe, és felugorjak. Két kézzel kaptam a keresztgerenda után, mialatt röptömben lerúgtam magamról egy rowlindot. A házat gondosan egymásra fektetett nád takarta. Amikor az előbb fent ücsörögtem, gondoskodtam az egérútról, elvágtam néhány egymáshoz kötözött kévét. Most a fejemet használva faltörő kosnak, áttörtem két nádkéve között, és már bukfenceztem is lefelé, az utcára. Hatalmasat nyekkentem a döngölt földúton, ami Rioon háza előtt vezetett. Alaposan megütöttem magamat, de legalább éltem. Felugrottam, és nem törődve tiltakozó porcikáimmal, sántikálva futásnak eredtem. Egy nyílvessző abban a pillanatban állt bele a tűzoltók raktárának sarkába, amikor beugrottam mögé. Nem hallottam mögöttem rohanó lépteket, de tudtam, hogy a rowlindok úgy osonnak az éjszakában, akár az árnyék. Csak a tőröm maradt, a kardomat otthagytam a házban, mert akadályozott volna a menekülésben. Egy szál tőrrel viszont nem szállhattam szembe azzal a legalább hat elffel, akiket a házban láttam. Nekitámasztottam a fejemet a raktár falának, és gondolkodni próbáltam. Hányinger tört rám, és úgy éreztem, menten összeesek. De nem tehettem. A tőr ólomsúllyal húzta lefelé a kezemet. Úgy ejtettem el, hogy észre sem vettem.

Ekkor valaki megragadta a könyökömet. Kínlódva feléje fordultam, és vártam a bizonyos halált. A sötétből azonban nem egy elf villogó szeme, hanem az amokh pap arca nézett rám.
– Itt vagyok! &#8211 suttogta. &#8211 Sikerült?
Nem válaszoltam neki. A maradék józanságom azt súgta, nem árulhatok el neki semmit, hiszen akkor esetleg itt hagyna, a rowlindok kénye-kedvére. Addig segít nekem, amíg bizonytalanságban van.

6.

Az este, mielőtt találkoztam volna a patkányemberekkel, üzentem az amokh papért is. Gondoltam, hogy jól jöhet a jelenléte, de azt nem gondoltam, hogy ennyire jól. Nem tudom, milyen varázslatot alkalmazott, de sértetlenül jutottunk el egy csendes, tiszta szobácskába, ahol a pap kimosta a sebeimet, és ráolvasással, gyógynövényekkel próbált lelket önteni belém. Mikor elég erősnek éreztem magam, beszámoltam neki a rajtaütésről. Mondandóm alatt végig imákat mormolt, mindhiába. A történetemet akkor sem tudta megváltoztatni.
– Szóval Shaldar az! &#8211 sziszegte, mikor az utolsó szó is elhagyta a számat.
– Igen, ő. &#8211 mondtam fáradtan. Leginkább aludni szerettem volna a kemény küzdelem és menekülés után.
– Holnap fog a város dicsőségéért harcba szállni az arénában! &#8211 morfondírozott a pap. &#8211 És ha legyőzi Gigászt, akkor ő a legerősebb a Beltenger vidékén &#8230 és semmi sem állhatja útját a Sápadt Embernek!
– Ha pedig Gigász megöli, akkor a Féreg átköltözik a bajnokba, és belőle csinál Sápadt Embert &#8211 bólintottam.
– Ezt nem hagyhatjuk! &#8211 csapott az egyik öklével a másik tenyerébe az amokh pap. Gúnyosan elhúztam a számat.
– Nem? Nézz rám! Alig állok a lábomon, a méregtől gyenge vagyok, mint egy csecsszopó. Mit vársz tőlem?
– Nem gondoltuk, hogy ekkora a baj. Megduplázzuk a neked szánt vagyont, ha sikerrel jársz! Te vagy az egyetlen reményünk, harcos!
Nyögve megváltoztattam a helyzetemet. A pap arca elkomorodott.
– Háromszoros pénzt kapsz. Szedd be ezeket a porokat, mielőtt elalszol. Meglátod, holnapra jobban fogod érezni magad.
– Jó &#8230 jól van. Próbát teszek. De ehhez szükségem van néhány dologra. Holnap reggelre legyél itt azokkal, amiket felsorolok &#8230

A pap úgy jegyzetelt, mint valami íródeák. Amikor végre kiment a szobából, vártam egy kicsit, aztán felkeltem és megnéztem, bezárta-e maga mögött az ajtót. Majd leültem az irhára, amit ágyamul terítettek le a földre, és nevetni kezdtem. Addig-addig kacagtam, hogy a könnyeim is kicsordultak, és a végén már az egész lelkem tele volt jókedvvel. Holnap leszámolok Shaldarral. És olyan jutalmat kapok, amiről nem is álmodtam ezidáig!

Másnap én is elvegyültem a városi aréna felé tartók tömegében. Jókedvűen, beszélgetve, lökdösődve haladt a tenger nép a központ felé, ahol a porondot felépítették. Lel Tessin legnagyobb piacterén a Nagy Bajnokság miatt körbe hatalmas kakasülőket ácsoltak, akkorákat, hogy az egész város elfért volna rajtuk. Szükség is volt rá, mert ezen a napon még a háztetőkön is nézők ücsörögtek. A játékok utolsó napját Lel Tessin főbírája nyitotta meg, aki az istenek segítségét kérte a porondra lépőknek. Állatviadalokkal kezdődött a parádé, aztán majd rabszolgák is fognak egymás ellen harcolni, de mindenki a nagy összecsapásra várt Gigász, és a várost képviselő Shaldar között.

A mindenhová bejáratos amokh pap elmondta, hogy a város bajnoka messze a porondtól és a város zajától, egy csendes mellékutcában lévő házban készülődött a nagy összecsapásra. Innen csak akkor jön elő, mikor a harc kezdetét veszi. A házat Lel Tessin őrsége védte a kíváncsiskodóktól. Mikor eljön az idő, Shaldar titkos ösvényen jut majd el a porondhoz, hogy sehol se kelljen a nyílt utcán megjelennie. Az összecsapás előtt még papi áldást kap egy, az arénához közeli kis kápolnában, és ezután csap majd össze Gigásszal. A titkos ösvényre a más városokban szerzett tapasztalatok miatt volt szükség. Előfordult már, hogy a küzdelemből kiesett versenyzők családja megpróbált bosszút állni a győztesen, s bizony Gigászt is nemegyszer megtámadták már. Pedig a játékokban nem kötelező a részvétel. Csak az jelentkezett rá, aki nem féltette az életét, hiszen a vesztes a legtöbbször zsákban hagyta el az arénát. Ilyen a játék. Minden vesztes hagyott azonban maga mögött valakit, aki bosszúra szomjazott. Mire Shaldar a döntőbe jutott, nyolc család férfitagját gyilkolta le. Lehetett hát okuk a verseny rendezőinek arra, hogy a város bajnokát ne mutogassák. Az amokh pap pontosan elmondta, merre vezet a titkos ösvény. Shaldar útja során el fog haladni a korábbi bajnokoknak emelt, szám szerint nyolc diadalív alatt. A bajnokot végig kísérni fogja a Lel Tessin-i őrség, kivéve a diadalívek alatt futó ösvényt, amire csak a bajnok tehette a lábát. A kíséretet itt úgy oldották meg, hogy az őrség egyik fele elkíséri a diadalívek előtti kanyarig a bajnokot, ott útjára bocsátják, és a diadalívek utáni kanyarban pedig várja majd az őrség másik fele. A hatodik diadalívhez egészen közel egy háztető húzódott, amelyről átugorhattam az építmény tetejére, onnan pedig a yöder ork hátába kerülhettem. Új hajítótőröket hozattam magamnak a pappal, meg egy új kardot is. A tőrömet, amit a pap elhozott Rioon háza mellől, szintén az övemre tűztem. Úgy éreztem, ennél alaposabban már nem készülhetek fel a nagy leszámolásra.

Lehasaltam a háztetőre, és vártam az emberemet. Valami nagy-nagy izgalom feszített belülről. Le akartam győzni Shaldart, és úgy éreztem, hogy a Rioon felett aratott győzelmem után ez lehetséges. Meg fogom ölni az orkot is, meg a benne lapuló Férget is, ha az istenem úgy akarja. Leshelyemről jól láttam a diadalívek ösvényének kezdetét. Shaldar jelent meg ott, hat városi őrtől kísérve. Hatalmasat dobbant a szívem. Kezdődik!
A yöder ork egyedül lépett rá a diadalívek ösvényére. Áthaladt az első alatt, s ekkor láttam, mennyire sápadt már most is az arca. A rücskös ork ábrázat valami félelmetes, vicsorgó álarcba merevedett, ahogyan hangolta magát az előtte álló küzdelemre. Álkapcsa folyamatosan mozgott, valószínűleg rágcsált valamit, talán az orkok egyik kedvenc eledelét, beléndekmagot. Már a második diadalív alatt is elhaladt, aztán a harmadikat és a negyediket is maga mögött hagyta. Úgy éreztem, hatalmas fába vágtam a fejszémet. Az ork hatalmas, széles vállait csillogó páncél borította, fejére erős sisakot tett. A kardját az oldalára erősítette, válláról tarisznya lógott. Övébe két görbe kést is tett. Legyőzhetetlennek látszott. Az eszem azt diktálta, hogy meneküljek, amilyen gyorsan csak tudok. Mit nekem a háromszoros vérdíj, mit nekem a dicsőség? Mégis tudtam, hogy nem fogok elmenekülni. Olyan erők mozgattak, amelyeknek nem tudtam ellenállni.

Shaldar már elhagyta az ötödik ívet, és éppen most ért a hatodik alá. Megfeszítettem az izmaimat, vérem a fülemben dobolt. Még két lépés, és átugrom a diadalív tetejére, onnan pedig egyenesen az orkra. A tőrömet bedöföm a páncéljának a nyaknál lévő résébe. Gyerekjáték, nagyon sokszor tettem már ilyet. Önkéntelenül felemelkedtem. Most &#8230 most!
A kezem a torkom elé repült, és éppenhogy sikerült elkapnia a fojtóhurkot, amit valaki hátulról a nyakamba dobott. Hogyan vettem észre? Nem tudom. A szavrasínból font hurok beletépett a tenyerembe, és odaszorította a torkomhoz. Megfeszítettem az izmaimat, hogy megpróbáljam távol tartani az ádámcsutkámtól a veszedelmes szerszámot. Támadóm ugyancsak teljes erejéből húzta a kötelet, és csak abban reménykedhettem, hogy a hurok elszakad. De igazi mestermunka volt, amit talán egy troll sem tudott volna kettétépni. A kezem egyre biztosabban szorult hozzá a nyakamhoz. Fulladozni kezdtem, éreztem, ahogy a szemeim kitágulnak, és majdnem kiugranak a helyükről. A nyelvem dagadni kezdett a számban, és lassan kibukkant az ajkaim közül. Mindjárt végem van.

A szabad bal kezem ekkor találta meg az egyik hajítótőrt. Felfelé szúrtam, nem törődve azzal, hogy az átszúrt fülemből hirtelen ömleni kezd a vér, és elvágtam a hirkot. Előre zuhantam, és megpróbáltam talpra kecmeregni, de a támadóm már a hátamon termett. Éreztem, ahogyan megragadja a hajamat, és megemeli a fejemet. Tudtam, hogy mi következik: én is számtalanszor csináltam már hasonlót. Egy gyors vágás, és az áldozat felvágott torkából kirepül az élet. A kés az állam alá siklott. Minden életerőmet felhasználva hátrafejeltem. Iszonyúan kemény dologba vertem a fejemet. Kiáltást hallottam, és az ellenfelem elengedte a hajamat. Oldalra vetődtem, ő meg egyenesen rám.

A tető eddig bírta. Recsegve-ropogva szakadt be alattunk, és mindketten bezuhantunk valami raktárféleségbe. Én álltam előbb talpra, és végre szemtől-szembe láthattam a támadómat. Egy elf vadászt. Mielőtt felállhatott volna, arcon rúgtam, amitől hanyatt zuhant. A tőröm után nyúltam, és ugyanazzal a mozdulattal, amivel kirántottam az övemből, már belé is szúrtam. Összecsuklott. Most nem időztem azzal, hogy levágjam a fejét, csak a ruháját hajtottam szét a mellkasán. Jól sejtettem. Egy ezüst kezet formáló kicsiny medált láttam rajta, bőrszíjon. Az Ezüst Kéz megtalált hát! Hallgatóztam egy sort, de semmit sem hallottam. Tudtam, hogy ettől még akár mellettem is állhatna egy elf, amilyen nesztelenül közlekednek ezek a vadak. Önkéntelenül oldalra pillantottam. És az elf valóban ott állt, tőlem nem messze, a raktár bejáratánál. A szeme a helyiség túlsó oldalára figyelt. Ahogyan odakaptam a tekintetemet, egy másik elfet láttam. A kezemből sziszegve szállt ki az egyik hajítótőröm, és a rowlind átdöfött nyakkal zuhant a földre. De a másikkal szemben védtelen voltam. Ebben a pillanatban emelte célzásra az íjját. Ilyen közelről még én sem vétettem volna el. Dermedtségem csak akkor engedett fel, amikor a rowlind összecsuklott. Az oldalából kés állt ki.

– Szólj, ha szükséged van valamire! &#8211 sziszegte egy ismerős hang.
Azt hiszem, sem ezelőtt nem tettem, sem ezután nem teszek olyat, mint ekkor. Magamhoz öleltem Krassac csatakos, vérfoltos bundáját.
– Barátom! Hát élsz? &#8211 kérdeztem gyengéden, és megpaskoltam a patkányember fejét.
– Nem sokon múlt. A rowlindok hajtóvadászatot rendeztek a nemzetségem után. Sokan, nagyon sokan elestünk. Remélem, nem volt hiábavaló &#8230
– Nem volt az, bízz bennem. Hogy jutottál a nyomomra?
– Tegnap óta követlek. Láttam, hogy megint valamilyen komoly munkád akadt, ezért nem akartalak megzavarni. Két háztetővel odébbról figyeltelek, mikor észrevettem a rowlindokat. De szerencsére nem érkeztem későn.
– Csak ennyien voltak? &#8211 kérdeztem.
– Igen. Ketten vadásztak rád. Igaz, nem tudhatom, nem szóltak-e a többi kezesnek.
– Mennünk kell. Barátom! Tudsz nekem segíteni? &#8211 a rasset bólintott. Gyorsan elmondtam neki, hová kellene eljutnom, minél rövidebb idő alatt.
Krassac felnevetett.
– Idefent nagyon kacskaringósak ám az utak! De odalent nyílegyenes járataink vannak. Ne félj, ott leszel időben! &#8211 Krassac megállt egy pillanatra, és komolyan rám meresztette fekete gombszemeit. &#8211 Egyet kérek tőled, Borgosh! Gondolj a nemzetségemre akkor, amikor hatalmas harcos leszel! &#8211 Néhány pillanatig bámultam rá, aztán lassan elmosolyodtam.
– Megígérem.

Időközben Shaldar, aki mit sem vett észre a mögötte játszódó eseményekből, látszólag csak az előtte álló küzdelemre gondolt. Szórakozottan pillantott rá az őt kísérő katonákra. Azok nevetgélve, vidáman kísérték a város bajnokát. Nem is sejtették, micsoda hatalom fejlődik a yöder orkban. Egy lény, aki hatalma csúcsán a puszta akaratával rabságba hajthatja majd Lel Tessint, és bármelyik másik várost. A Féreg ott lapult az ork hátában, csápjaival átfonta az ereket, inakat, gondolatokat. Eleinte még beszélgetett a yöderrel, de mostanra Shaldar agya már csak ritkán szólt. Talán elpusztult, talán csak megunta, hogy hiábavaló diskurzusokat folytasson valamivel, ami felett nem lehet hatalma. Ki tudja? A Féreg, aki magamagát S&#8217shossos-nak nevezte, bánta ezt. Maga sem tudta, mi vár még rájuk, de azt biztosan érezte, hogy ha az idegeibe égetett vágyat a hatalom iránt be akarja teljesíteni, akkor együtt kell léteznie ezzel az emberi állattal. Vagy majd azzal a másikkal, Gigásszal. Nem, ilyet a Féreg még nem gondolhatott. Bizakodást és erőt sugárzott az orkba, aki ennek hatására büszkén kihúzta magát, és szinte táncoló léptekkel közeledett immár az aréna felé. Az egyik katona a kis kápolnára mutatott: – Ott megkapod az áldást, bajnok! A kápolna másik kijárata egyenest a harctérre vezet. Lel Tessin istenei legyenek veled! Nyerd meg nekünk a Bajnokságot!

Shaldar morgott valamit, megigazította a tarisznyáját, és belépett a kápolnába. Csupasz kis helyiséget látott, a falakon furcsa jelekkel. A másik ajtót értékes vaddisznóbőrrel fedték el. A kápolna északi falát egyszerű faalkotmány támasztotta, rajta néhány gyertyával, és más áldozati tárgyakkal. A faalkotmány előtt állt az áldást osztó pap. Egész testét csuha fedte, arcát mélyen beborította a ruha kámzsája.

7.

Lassan félrehajtottam az arcomból a kámzsát.
– Áldásom rád, harcos! &#8211 mondtam.
Shaldar arca elfeketedett. Láttam, hogy megpróbál kiejteni néhány szót, de aztán feladta a hiábavaló küzdelmet. És a helyiségben hirtelen sziszegő hang szólított meg.
– Azt hittem, elpusztítottalak a tanyán.
– Nem. &#8211 suttogtam. A hangomat olyannak hallottam, akár a száraz kóró hajladozását a szélszellemek játéka közben. &#8211 Nem jártál sikerrel.
– Ketten vagyunk. &#8211 megborzongtam. Ugyanezeket a szavakat hallottam annak idején Joo Kriantól.
– Igen, ketten.
– Csak egy maradhat!

Ez volt a jel. Ledobtam magamról a pap csuháját. A papot odakint, egy eldugott sarokban Krassac vette kezelésbe. Nem számított már, mégis valahogy úgy éreztem, elegendő ha Shaldart ölöm meg. Ne szaporítsuk az áldozatokat feleslegesen.
A mackós mozgású yöder ledobta a válláról a tarisznyát, és hihetetlenül gyorsan rántotta ki a kardját. Sebhelyes, ocsmány ork képe elvigyorodott, és vérfagyasztóan mély hangon odavetette:
– A Gigász előtt megöllek téged is!
– Próbáld meg! &#8211 súgtam vissza.

Kardját lengetve rontott nekem. A páncélzat azonban zavarta, nem tudott olyan könnyedén mozogni benne, mint én az egyszerű, kemény bőrdarabokkal kivarrt ingemben. Félreugrottam, és rácsaptam a tőrömmel. Semmilyen kárt sem okoztam benne, de a harci vágyát felfokoztam ezzel. Félrecsapott, és ha nem húzom le a fejemet, bizony lemetszi a nyakamról. Így is odalett pár hajszálam. Eltáncoltam mellőle, miközben megpróbáltam bevinni egy döfést a páncélja harmadik és negyedik íve közé. Tőröm lecsúszott a fémről, és majdnem elvesztettem a fegyveremet.
A jobb tenyerem a hirtelen mozdulattól sajogni kezdett, és amint lenéztem láttam, hogy a tőr markolata véres. A fojtóhurok által okozott sebem kiszakadt, és csúszóssá tette a fogásomat. A vért beletöröltem az ingembe, a tőrt pedig átdobtam a bal kezembe. Az ork közben ismét rám támadt. Tőröm összecsapott a kardjával, és bizony erősen meg kellett markolnom, hogy ne repítse ki a kezemből. Kivédtem a szúrását, és ismét eltáncoltam egy ravasz vágás elől. Jobb kezem fájósan lógott az oldalam mellett, és ez hirtelen ötletet adott, hogyan csalhatnám tőrbe Shaldart. A tőr hegyével megcsiklandoztam a yöder ork páncélját, és elhajoltam a szúrása elől. Fegyvereink ismét összecsaptak, de nem tudtuk egymást megsebezni. Hátraléptünk.
– Jól harcolsz! &#8211 mondta elismerően Shaldar. &#8211 Már értem, miért vett be a csapatba Asran.
Aztán ismét szélvészként támadt rám. Nem gondoltam volna, hogy páncélban is ilyen gyorsan mozog. A kardja megvágta a jobb karomat.

Felszisszentem, és fájdalmas kézzel fogtam meg a sebet. A yöder ork vigyorogva nézett rám. Kardja megvillant, de a tőröm felfogta a csapást, sőt ellentámadásként végigkarcoltam a mellvértjét. Amikor a tőr megakadt, megpróbáltam benyomni a résen, de most Shaldar lépett még időben hátra. Eljött az én időm. Eddig lelógatva tartott jobb kezembe vezettem minden erőmet. A sérült tenyeremmel megmarkoltam az egyetlen dobótőröm, ami még megmaradt az Ezüst Kéz elfjeivel való harc után, és eldobtam a fegyvert.
Olyan nagy csönd támadt, hogy tisztán hallottam a szívem dobbanását. Shaldar lassan lenézett a mellkasára, ahol pontosan a harmadik és a negyedik páncéllemez közül állt ki a tőr. Visszanézett rám. A tekintetében elismerés csillant. Alaposan rászedtem, hiszen azt hitte, tehetetlen jobb kezemre nem kell ügyelnie. Aztán a bal kezével lassan, nagyon lassan a tőrért nyúlt, és kihúzta a sebből. De a páncéllemezek közül nem buggyant elő vér. Talán meg se sebeztem. Ezúttal nem követtem el azt a hibát, mint korábban. Bal kezembe fogva a tőrömet, feszült figyelemmel lestem ellenfelem minden mozdulatát. Amint megemelte a kardját, a tőrömmel lecsaptam. Fegyverem hegyével kiütöttem a kezéből a fegyvert. Shaldar ott állt fegyvertelenül, és talán sebesülten. Győztem.

De nem. Az ork lehajolt, és felemelte a tarisznyáját. Még mindig hihetetlenül gyors volt. A kezében kemény ostor jelent meg, és mielőtt észbe kaphattam volna, a nyakamba zúdított egy csapást.

Úgy éreztem, hogy az istenek egy villámot küldtek elpusztításomra. Tüzes fájdalom hasított a jobb fülembe, ugyanoda, ahol nemrégiben átszúrtam, és az ütés ereje belökött a sarokba. Elfelejtkeztem róla, hogy az ork hosszú ideig városi marghahajcsár volt. Ha megfigyeltem volna a Nagy Bajnokságban a küzdelmeit, akkor látom, hogyan kezeli ezt a fegyvert. De most meglepett ezzel, és majdnem elpusztított. Az újabb csapást sem tudtam kikerülni, és alig-alig használható jobb kezembe csapott a tüzes istennyila. Átzuhantam a falhoz támaszkodó faalkotmányon, és tudtam, a következő ütés az utolsó lesz. Láttam, ahogy egyre közelebb jön, és a feje fölött lengeti a szíjat, amelyet egészen vékonyra csíkozott lóbőrből fontak, és több helyen kis csontocskákat fűztek bele, amik kihasították az áldozat bőrét. Már majdnem fölöttem állt, és élvezettel nézte a halálfélelmet a szememben. És lecsapott. A tőröm a gondolatnál is sebesebben emeltem fel, és a markolatot védő ráccsal fogtam fel a csapást. Az ostor vége a tőr kosarára tekeredett, miközben majdnem kiütötte a szememet. Ahogyan csak bírtam, teljes erőmből megrántottam a szíjat.

Shaldar elveszítette az egyensúlyát, és egyenesen rám esett. Megpróbáltam szabadulni, lehengerítettem magamról a terhet, és akkor vettem észre, hogy az ork szemei fennakadva, élettelenül merednek a kápolna mennyezetére. Melléből kiállt a tőröm, amibe belezuhant. Hirtelen felpattantam, és türelmetlenül vártam a Féregre. Nem kellett sokáig várnom. Shaldar arca egyszerre eltorzult, és a nyaka hullámozni kezdett egyre inkább felpuffadt, s a csomó felküzdötte magát a halott yöder ork arcába. Még egy pillanat, és hirtelen vér, csont és néhány fog vagy agyardarab között erre a világra született a Féreg. Sziszegve nézett rám, a hátát begörbítette, de nem támadott. Körülnézett, mintha a menekülés útját keresné. Nem tétováztam. Rávetettem magam, és puszta kézzel ragadtam meg, hiszen ez volt az egyetlen fegyverem. Vonaglott, és csúszós teste majdnem kiszabadult a markomból. Leszorítottam a földre, és majdnem béna jobb kezemmel a tőröm után tapogatóztam. A Féreg hirtelen kitátotta a száját, és tűhegyes fogaival a kezembe kapott. Üvöltve dobtam le a földre, de mielőtt még elinalhatott volna, rátapostam, és a lábammal tartottam fogva. Megpróbált kisiklani a talpam alól, mialatt én még mindig hiába próbáltam meg elérni a tőrt. Tapogatózó kezem ekkor egy másik kézhez ért. Odakaptam a fejemet, és a tekintetem találkozott az amokh pap pillantásával. Megéreztem a markomban a tőrt. Lecsaptam, mire nem evilági visítás volt a válasz. Újra átszúrtam a teremtményt, akinek testéből zöldes váladék folyt ki a kápolna padlatára. Ismét, ismét és ismét döftem, míg végre a Féreg nem mozdult többé. Köptem egyet a padlóra, és a számmal kiszívtam a vért megharapott bal kezemből. Felegyenesedtem, és az amokh papra néztem.
– Íme, a Féreg! &#8211 suttogtam.
– Igen &#8230 -válaszolta elgondolkodva a pap. &#8211 Bíztunk benned, és te méltónak bizonyultál.

Veszedelmes pillanat volt. Átfutott az agyamon, hogy a pap vajon a háromszoros jutalmat választja-e, vagy inkább az egyetlen tanú eltüntetését. A kérdés talán még mindig nem dőlt el. Bennem viszont igen. A kezemben lévő tőrt az amokh pap nyakába döftem.
A férfi megtántorodott, majd térdre esett. A szemei döbbenetről tanúskodtak. Azt hiszem, ideadta volna a pénzt. Ha nem jut eszébe a kérdés &#8230
– Mi &#8230 ért &#8230 ? &#8211 nyögte elhaló hangon. Hetykén válaszoltam.
– Milyen miért? Miért döftelek le? &#8211 rövid szünetet tartottam. &#8211 Vagy inkább azt kérded, hogy miért nem költözött belém a Féreg? &#8211 újabb szünetet tartottam. A pap vére lassan csordogált, és a padlón összefolyt a yöder ork vérével. Shaldar vére sötétebb volt. Lassan felemeltem a pap állát, és a szemébe néztem. Tudtam, hogy megértett. De úgy gondoltam, válaszolnom kell.
– A Féreg nem tud olyan testbe költözni, amelyik már foglalt! &#8211 mosolyodtam el, és éreztem, ahogy Sz&#8217skhal megmozdul bennem, valahol a hátam felső harmadában.

Leengedtem a megüvegesedő tekintetű pap hulláját a földre, és felegyenesedtem. Még egy pillantást vetettem S&#8217shossos hullájára, aki azt hitte, az erő elegendő ahhoz, hogy a belénk égetett küldetést véghez vigye. Nem. Erő és ravaszság egyaránt szükséges ahhoz, hogy megszülethessen a nagy igazi. A Sápadt Ember.
Felkaptam a fejemet. Most hallottam meg először a kinti tenger nép ordítását, amint a város bajnokát követelik. Gigász minden bizonnyal már odakint várt ellenfelére. Rám. Elmosolyodtam, felkaptam a tőrömet, hátul az övembe tűztem a dobótőrt, elől Shaldar két görbe kését, és félrehajtottam az arénába vezető ajtót takaró vaddisznóbőrt. Végigsétáltam a porondra vezető folyosón, vetettem egy pillantást az egyik sarokban ücsörgő Krassacra, és végre kiléptem a fénybe. Már várt a jutalom, amiről mindezidáig nem is álmodhattam.