A szerepjátékról objektívan 125 kb

Megjegyzés: a cikk 1997-ben íródott, ekkor került fel az RPG.HU-ra is, de talán ideje volt egy picit leporolni és nosztalgiázni egyet – BePe

A SZEREPJÁTÉKRÓL OBJEKTIVAN
Tényfeltáró beszélgetések hozzáértőkkel
A magyar sajtó berkeiben az utóbbi időben váratlanul feltámadt az érdeklődés egy rohamos gyorsasággal hódító új jelenség, a szerepjáték iránt. Több zsurnalisztának is felkeltette figyelmét a téma, és érdemesnek ítélték rá, hogy hosszabb-rövidebb terjedelemben foglalkozzanak vele. Az így születő cikkek közül bizonyára azt a kettőt olvasták a legtöbben, amelyek Magyarország legnagyobb példányszámú napilapjában, a Népszabadságban láttak napvilágot, az első 1995. június 3-án, a Hétvége mellékletben (Keresztes Ágnes: Szerepjátszók: Technopap a jövőből), a második pedig 1995. szeptember 6-án, a kulturális rovatban (Gyarmati Szabó Éva: Szellemi kábítószer diákoknak?). Az írások terjedelmére nem lehet panasz, hiszen az egyik egy teljes oldalon, a másik pedig csaknem három hasábban taglalja a kérdést. A legilletékesebb személyek azonban – és itt természetesen magukra a szerepjátékosokra gondolok – mindkét cikkről úgy vélekednek, hogy mélységesen elfogult hangnemben íródtak, súlyos prekoncepciókat tükröznek, és vétenek az újságírás legelemibb szabálya, a pártatlanság ellen. A kép, amit a szerepjátékról adnak, túlnyomóan negatív: valami rosszindulatú szellemi mételyről van szó, amely elidegeníti a valóságtól a fiatalokat, komolyan veszélyezteti a realitásérzéküket, erőszakra és aggresszivitásra nevel, netán `szektás`, ideológiai jellegű veszélyei is vannak. A két írásban megszólaltatott személyek három csoportra oszthatók: fiatal, gyermek- vagy kamaszéveikben járó szerepjátékosok aggódó szülők felnőtt szakemberek, akik kétségkívül járatosak a saját szakterületükön, ám a szerepjátékkal kapcsolatban személyes élményeik nincsenek.

Ez a riportfüzér az audietur et altera pars jegyében készült. A Népszabadság cikkírói farkast kiáltva riogatják az olvasóikat, a nevelők, szülők, szakemberek felelősségét és nemtörődömségét emlegetve. Nos, akik az alábbiakban nyilatkozni fognak, azok mind szakemberek, az élet legkülönbözőbb területeiről. Egyetlen közös vonás van bennük: valamennyien szerepjátékosok. Nem bújnak anonimitást garantáló monogramok mögé, nem intéznek hangzatos felszólításokat másokhoz a `név és cím a szerkesztőségben` közhely fedezékéből. Vállalják a véleményüket, mint szülők, pedagógusok, pszichológusok, lelkészek, hiszen mind felnőtt emberek, akik – egyesekkel ellentétben – tudják, hogy a leírt szónak súlya van. Nem kellett nagyítóval kutatnom utánuk az inkriminált cikkek elolvasása után maguktól jelentkeztek nálam, ajánlották föl a nyilatkozatukat. Ha nekem ilyen könnyen ment a megszólaltatásuk, talán Keresztes Ágnesnek vagy Gyarmati Szabó Évának sem okozott volna nehézséget.

Mivel választott riportalanyaimmal egy korosztályba tartozom, és egy közös hobbi – a szerepjáték – űzése köt össze minket, a beszélgetések során azt az érintkezési formát használtam, amely a szerepjátékosok körében általánosan bevett szokás: a tegezést. Ellenvetéssel egyik beszélgetőpartnerem sem élt, többen azonban kifogásolták volna, ha a magázó formát választom.

Nem titok, hogy ezt az írást a Népszabadság hasábjaira szántam, reflexió gyanánt. Hogy milyen fórumon lát napvilágot, az egyelőre kétséges. Amennyiben Önök – az olvasóim – most valamilyen más lapot tartanak a kezükben, az önmagában minősíti a magyarországi sajtóetikát.

Szeretnék felhívni minden szerepjátékost, aki elolvassa ezt az írást, hogy őrizze meg, és minden adandó alkalommal mutassa meg azoknak a kívülállóknak, akik idegenkedve, elutasítóan tekintenek közös hobbinkra! Az elfogultság, az alulinformáltságból fakadó tévedések, a rosszindulatú vádaskodások ellen csak úgy vehetjük fel a harcot, ha minden kínálkozó lehetőséget kihasználunk, hogy szembesítsük az ellenünk fellépőket a szerepjáték valóságával! Egy olyan korszakban, amikor az ártatlanság vélelme a legalapvetőbb jogok közé tartozik, igen fájdalmasan érinthet minket, hogy nekünk kell bizonygatni másoknak: nem vagyunk szellemi kábítószerélvezők, életidegen lárvák, agresszív pszichopaták, sátánisták, hanem csak játszani szeretnénk, és egyetlen vágyunk, hogy ne zaklassanak minket alaptalan kirohanásokkal. Amennyiben azonban nem hagynak számunkra más választást, akkor kénytelenek vagyunk védekezni.

RIPORTER: Végül is hogyan lehet minősíteni a szerepjátékot? Milyen helyet foglal el az életetekben?

KUN JÓZSEF, 24 ÉVES FŐISKOLAI HALLGATÓ: Jó kérdés. Egyszerű szórakozásnál azért több nekem a szórakozás olyasmit jelent, amihez nincs szükség különösebb előkészületekre, csak nekilát az ember, és kész. Például leül kártyázni, vagy táncol egyet a bulin. A szerepjátékra készülni kell: a játékos kidolgozza a karakterét, a mesélő megtervezi a kalandot. Elég sokat vacakolunk vele. De a szerepjáték nem munka, és nem is élethivatás, küldetés, vagy ilyesmi.

Nem tudom, melyik marha jelentette ki abban a cikkben, hogy terjeszteni akarjuk az igét, meg a saját képünkre formálni a fiatalságot. Ez akkora baromság, hogy párját ritkítja! Én még olyat nem láttam, hogy valakit szerepjátékra kényszerítettek volna. Ha akarja, játssza, ha nem akarja, ne! Ha viszont egyszer belevágott, akkor csinálja rendesen, mert ha egyvalaki nem készül normálisan a játékra, öt másik ember szórakozását vágja tönkre vele. Hogyan minősítsem? Talán hobbinak. Igen, ez a jó szó. Odaadást kíván, de nem teljes embert. Hobbi.

JUZA KATALINpszichológusnő. Budapesten dolgozik tanácsadó pszichológusként, elhelyezkedni és továbbtanulni igyekvő fiataloknak ad útmutatást a pályaválasztáshoz. Hazánkban ő volt az első, aki tudományos igénnyel foglalkozott a szerepjáték tematikájával, `A fantasy-szerepjáték pszichológiai vonatkozásai` című dolgozatában. A kérdéskört – mondanom sem kell gyakorlati, személyes tapasztalatok alapján vizsgálta.

RIPORTER: Keresztes Ágnes a Népszabadság Hétvége mellékletében dr. Ranschburg Jenőt kérdezte a szerepjátékokkal kapcsolatban. Gondolod, hogy hozzá tudsz még tenni valamit az ő véleményéhez?

JK: Meggyőződésem szerint igen. Nem óhajtom ugyan szakmailag összemérni magam egy országosan elismert szaktekintéllyel, de nekem ezen a téren van egy komoly előnyöm dr. Ranschburg Jenővel szemben: én évek óta játszom szerepjátékot, ő pedig csak hallomásból ismeri. Márpedig a szerepjátékról alapos személyes tapasztalatok híján igen nehéz objektív képet alkotni.

RIPORTER: Miért?

JK: Ennek több oka van. Először is a szerepjátékosok egyfajta szubkultúrát alkotnak: időről időre elvonulnak a környezetüktől, hogy hosszas – olykor éjszakába nyúló – játéküléseket tartsanak ha a hobbijukról beszélnek, speciális szakzsargont használnak, ami mások számára gyakran érthetetlen maga a szerepjáték, mint fogalom, elég nehezen körülírható, sokkal könnyebb bemutatni, mint elmagyarázni, ehhez viszont a kívülállóknak általában nincs türelmük. Mindez idegenkedést, értetlenkedést szül, mert az ismeretlen dolgokra az ember hajlamos automatikusan elutasítással reagálni. De még ha ezt a zsigeri elfogultságot le is küzdi, komoly alapozómunka híján akkor sem rendelkezik a kellő ismeretekkel, hogy mélységében elemezze a témát.

RIPORTER: Több okot említettél…

JK: Az a pszichológus, aki nem szentel különösebb figyelmet a szerepjátéknak, csak olyan szerepjátékosokkal fog találkozni, akik maguktól fordulnak hozzá valamilyen problémával. A kiegyensúlyozott, normális életvitelű szerepjátékosok nemigen járnak pszichológushoz, mert nem éreznek késztetést rá. Fogalmazhatunk úgy is, hogy eltorzul a mintavétel, hiszen a szakember csupa olyan szerepjátékost fog megismerni, akik valamilyen lelki problémával küszködnek. Nyilvánvaló, hogy ebből nem vonhat le messzemenő következtetéseket.

RIPORTER: Tehát a szerepjátékosok között vannak problémás személyiségek. JK: Mint ahogy a hobbihorgászok, az atomtudósok és az újságírók között is.

RIPORTER: De nem lehetséges, hogy ezek a pszichológiai problémák éppen a szerepjáték káros befolyására vezethetők vissza?

JK: Egyvalamit nagyon határozottan szeretnék leszögezni. Hogy van e a szerepjátéknak személyiségkárosító hatása, azt csak egy nagy csoportokon végzett összehasonlító felmérés alapján lehet kimutatni. Ilyen vizsgálatot Magyarországon mindeddig nem végeztek, és tudomásom szerint külföldön sem. Amíg ez meg nem történik, addig botrányos felelőtlenség minden alap nélkül sommás kijelentéseket tenni, és vaktában vagdalkozni össze vissza.

RIPORTER: A Népszabadság cikkírói konkrét példákat hoztak fel…

JK: Egyedileg kiragadott példák alapján egyetlen komplex jelenséget sem lehet elmarasztalni, különösen akkor nem, ha ez a válogatás igen aránytalan: a káros oldalt kiemelik, a pozitívumokról viszont nem beszélnek.

RIPORTER: Szerinted milyen pozitívumai vannak egy olyan folyamatnak, amikor a gyerek elmenekül a valóság csalódásai elől egy fantáziavilágba, ahol mindent megtehet, ahol ő az okos, az erős, a körülrajongott hős, és nem kell másnap dolgozatot írnia?

JK: Kissé szarkasztikus a kérdésfeltevésed. Tekintsünk el most attól, hogy a szerepjátékos nem feltétlenül gyerek, hanem adott esetben családapa vagy férjes asszony! Az kétségtelen, hogy szerepjáték közben eltávolodik a racionális világtól, és ezt nyilvánvalóan azért teszi, mert igénye van rá. Ez azonban világméretű jelenség, és a szerepjáték ennek csak egyik megnyilvánulási formája. A XX. században az emberiség elszakadt mitikus gyökereitől, és példátlan méretű elidegenedési folyamat vette kezdetét. Egyre kevesebb lehetőség kínálkozik az önkiteljesítésre, és ez fokozott transzcendencia-igényhez, a miszticizmus iránti fogékonysághoz vezet. Akadnak olyan emberek, akik a szerepjátékban találják meg az önkiteljesítés egyik eszközét. Tudatosan használtam az `eszköz` szót: ez olyasmit jelent, amit jóra, rosszra egyaránt lehet használni, akárcsak egy közönséges konyhakést. Te azt mondtad az előbb, hogy a szerepjátékos elmenekül a valóság csalódásai elől a képzelet birodalmába. Mit szólnál hozzá, ha én viszont úgy fogalmaznék, hogy a hobbija lehetőséget nyújt neki a karakteres szerepkipróbálásra a valós világ kockázata nélkül? RIPORTER: Kifejthetnéd kicsit bővebben a különbséget.

JK: Kérlek! A szerepjáték egyfajta próbacselekvés, ahol veszélytelenebb szinten találkozhatunk önmagunkkal, mint a valóságban. A mi agresszív, hajszolt világunkkal egy egyszerűbb, átláthatóbb, fiktív világ áll szemben. A serdülőkorú kamasz a szerepjátékban sokkal inkább mer kockáztatni, hogy megoldja a felmerülő nehézségeket, hiszen nem kell számolnia a tényleges következményekkel. A Népszabadságban megjelent cikkek azt sugallják, hogy ez káros dolog, mert a gyerek végül hozzászokik a túl könnyű sikerekhez, teljesen belemerül a játékba, és mind jobban elszakad a realitástól. Személyes tapasztalataim szerint viszont a fiktív világban elért valós sikerek önbizalmat adnak a játékosoknak, és ez aztán visszahat a játékon kívüli magatartásukra is. Magabiztosabbak lesznek, javulnak a társas pozícióik, kezdeményezőképesebbé válnak. A szerepjáték arra ösztönzi őket, hogy próbálják meg kreatív módon megragadni és megoldani a problémáikat, ami a személyiségfejlesztés egyik fontos eleme.

RIPORTER: Érdekes. Én azt hittem, hogy a szerepjátékban a problémamegoldás elsődleges módszere az erőszak.

JK: Az egyik, ám korántsem elsődleges módszere. Legalább ekkora ha ugyan nem nagyobb – súllyal esik latba az ötletes gondolkodás, a fiktív személyiségekkel való többsíkú interakció, a jó kommunikációs készség. Nem tudom elhinni, hogy a cikkírók nem találkoztak volna ezekkel a jelenségekkel megemlíteni viszont nem említették meg őket, amin igencsak csodálkozom.

RIPORTER: Nem hat-e károsan egy serdülő gyermek személyiségére a szerepjátékban megtapasztalt agresszivitás?

BORBÁS ISTVÁN, 26 ÉVES FŐISKOLAI HALLGATÓ: Mármint az, hogy órákat üldögél öt-hat társával egy asztal körül, és beszélgetnek? Felőlem ezt is nevezheted az agresszivitás egyik formájának, te vagy a kérdező. De ha az a gyerek megnézi a tévéhíradót a jugoszláv válsággal, berakja a videóba a legújabb csirr-durr akciófilmet, vagy ne adj` Isten elmegy egy koncertre, akkor kicsit intenzívebben fogja megtapasztalni azt a bizonyos agresszivitást, mint a baráti társaságában, a dobókockák mellett.

RIPORTER: De azt csak nem tagadod, hogy a szerepjátékokban olykor előtérbe kerül az agresszivitás?

JK: Ezen az alapon szinte minden játékot el lehetne marasztalni, az indiánosditól a Monopoly-ig. Vagy vegyük például a különféle sportokat, amelyek lényegében véve a harc szocializált formái! Egy futballmeccsen vagy egy ökölvívó mérkőzésen az agresszivitás a siker elérésének az eszköze. Ami a szerepjátékokat illeti, itt két lényeges vonást szeretnék kiemelni. Egyrészt a szerepjátékban az agresszió abszolút verbális, elvont szinten folyik: fizikailag a résztvevők nem is érintik egymást. A gyerek mintegy kivetíti az agresszivitását egy képzeletbeli síkra. Szaknyelven ezt hívjuk elaborációs folyamatnak, és a személyiséget nemcsak hogy nem károsítja, még fejleszti is. Az ember ugyanis nem véletlenül játssza azt a karaktert, akit: beledolgozza a saját konfliktusait, majd a rendelkezésére álló eszközökkel megpróbál megoldást találni rájuk. És itt kapcsolódik be a másik fontos elem, amiről a kívülállóknak többnyire fogalmuk sincs. A szerepjátékban ugyanis sohasem a másik játékos legyőzése a cél – nincs benne nyertes, mint mondjuk egy kártyapartiban -, hanem a felmerülő problémák közös erővel történő leküzdése. Kivétel nélkül minden szerepjáték erősen hangsúlyozza az együttműködés, a csapatmunka fontosságát.

RIPORTER: Csoportosan is el lehet követni agressziót.

JK: Csakhogy a szerepjáték, ha jól csinálják, egyenesen szembesít az agresszió következményeivel. Hadd hozzak erre egy konkrét példát! Az egyik játékunkban egy karakter sorozatos agresszív megnyilvánulásai komoly vitát robbantottak ki, és tönkretették mindannyiunk szórakozását. Elég keserű szájízzel távoztunk. A következő játékülésen a játékos belátta a hibáját, és módosította a karaktere viselkedését, hogy igazodjon a többiek elvárásaihoz. Ez nem egyedi eset, sok ilyenről hallottam már azt pedig nem tudom elképzelni, hogy az érintett játékosok ne vonták volna le belőlük a megfelelő tanulságot, ami a valós világban is érvényesíteni lehet. Adott szituációban tehát a szerepjátéknak akár csoportterápiás hatásai is lehetnek.

RIPORTER: Szóval nem szellemi kábítószer, hanem csoportterápia… JK: Aki szellemi kábítószernek nevezi a szerepjátékot – még ha kérdőjelesen is -, annak fogalma sincs az addikciós folyamatok mibenlétéről. Természetesen vannak szenvedélyes szerepjátékosok, mint ahogy szenvedélyes bélyeggyűjtők vagy sárkányrepülők is, ez azonban egészen más lapra tartozik, mint a drogok által kiváltott fiziológiai vagy pszichikai függőség. Ha te valakit eltiltasz a szerepjátéktól – más kérdés, hogy ez mennyire bölcs dolog -, az nem fog neked elvonási tüneteket produkálni, legfeljebb daccselekvést váltasz ki belőle. Nézd, amikor én anyagot gyűjtöttem a szerepjáték tematikájával foglalkozó dolgozatomhoz, elég sok szerepjátékossal készítettem pszichológiai mélyinterjút. Egyetlen – hangsúlyozom: egyetlen – olyan esettel sem találkoztam, amikor a szerepjáték űzése bármiféle lelki sérülést okozott volna valakinek. Persze nem elképzelhetetlen, hogy adódtak ilyen esetek, hiszen nem országosan vagy regionálisan reprezentatív mintával dolgoztam, de előzmények nélkül ezt teljesen valószínűtlennek tartom.

RIPORTER: Milyen előzményekre célzol?

JK: Ha például egy kamasznak rendezetlenek a családi viszonyai, és menekülni próbál az otthoni atmoszférából, előfordulhat, hogy ehhez a szerepjátékban találja meg az eszközt, de ezért a fejleményért sohasem a szerepjátékot kell okolni. A szülő azonban az egyszerűbb megoldást választja: nem önmagában keresi a hibát, hanem valami külső tényezőben, adott esetben a szerepjátékban. Ez a bűnbakképzés folyamatának klasszikus példája, amelynek a problémamegoldó értéke nulla.

RIPORTER: Ajánlhatom ezt a megjegyzésedet a Népszabadságban megszólaló szülők szíves figyelmébe?

JK: Természetesen. De ezt szerintem azok a pszichológusok is megtették már, akikhez a szerepjáték örvén elcipelték a gyerekeiket.

RIPORTER: A szerepjátékosok zárt közösséget alkotnak, néha éjszakákat töltenek az otthonuktól távol, egymás társaságában, és a szülőknek nincs betekintése abba, hogy mit csinálnak. Nem gondolod, hogy ez a helyzet aggodalmat válthat ki belőlük?

NAGY NIKOLETT, ÓVÓNŐ: A szerepjáték-közösségek egyáltalán nem zártak, éppen ellenkezőleg: kevés olyan csoportot tudnék mondani, ahol akkora a fluktuáció, mint éppen a szerepjátékosok között. A szülő csak magát hibáztathatja, ha nincs betekintése a dolgokba, ugyanis senki nem akadályozza meg abban, hogy elmenjen a klubba, és megnézzen egy játékülést, vagy akár a saját lakásán biztosítson helyet a gyerekeknek. Ami pedig a távollétet illeti: a kamaszok a szülőktől való elszakadás időszakát élik, természetes hát az a törekvésük, hogy minél többet legyenek egymás társaságában. A kérdés csupán az, hogy milyen körülmények között teszik ezt: egy művelődési ház klubhelyiségében e, ahol a klubvezető felügyelete alatt állnak, vagy egy diszkóban, ahol az égvilágon senki nem törődik velük, és bármi megtörténhet.

KORNYA ZSOLT író, műfordító és szerepjáték-szakértő. Két regénye és számos elbeszélése jelent meg Raoul Renier művésznév alatt, rendszeresen publikál szakcikkeket a RÚNA magazinban, és az ő tulajdonában van Magyarország legnagyobb magánkézben lévő szerepjáték-gyűjteménye, amelynek becsült értéke több százezer forintra rúg. Amikor az ő véleményét kérdeztem, elsősorban arra voltam kíváncsi: mit szól a Népszabadság cikkeihez a megtámadott téma szakembere?

RIPORTER: Az előbb tetted le a kezedből a két újságcikk fénymásolatát. Kicsit mintha dühösnek látszanál.

KZs: Az is vagyok. Legszívesebben itt helyben számon kérném a két ékes tollú zsurnalisztahölgytől a sajtótisztesség alapvető szabályait. Ezek az irományok abszolút mértékben elfogultak, durva ferdítéseket tartalmaznak, és tele vannak súlyos tárgyi tévedésekkel.

RIPORTER: Elég heves hangnemben válaszoltál. Ha már szó esett az elfogultságról: téged nem illethet ugyanez a vád?

KZs: De, én is elfogult vagyok, csak ellenkező irányban. Tíz éve foglalkozom a szerepjátékkal, csodálatos élményeket köszönhetek neki, a szórakozás egy forradalmian új, interaktív formájának tartom, erre jön két enyhénszólva hiányos ismeretekkel rendelkező hölgy, és éppencsak azt nem vágják a fejemhez, hogy kábítószeres vagyok, vagy megrontom az ifjúságot! Nyugodtan leírhatod: én ezt személyes sértésnek fogom fel, és nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt állítom, hogy ugyanígy van ezzel a legtöbb aktív szerepjátékos is.

RIPORTER: De hiszen Gyarmati Szabó Éva például egyetlen szóval sem állította, hogy a szerepjáték valami rossz dolog lenne csak amiatt aggódik, hogy negatív hatással lehet egyes fiatalokra…

KZs: Persze, mert dörzsölt újságíró, és úgy fogalmaz, hogy lehetőleg ne lehessen belekötni! De vegyük csak szemügyre a cikkét! Nem tudom, más hogy olvas újságot, én először mindig a címeket és az alcímeket futom át. Tessék: Szellemi kábítószer diákoknak? Elveszet realitásérzék Agresszivitás és félelem A befejezés mindig véres. Az olvasónak először ezek a bombasztikus kifejezések szúrnak szemet, és ez már eleve meghatározza a hozzáállását. Aztán következnek a példák, természetesen csupa-csupa negatívum arról még véletlenül sem esik szó, hogy a szerepjátéknak esetleg pozitív kihatásai is lehetnek. Pedig tucatjával sorolhatnám neked az ismeretségi körömből az olyan embereket, akik kimondottan azért tanultak meg angolul, hogy szerepjátékot űzhessenek! Nem létezik, hogy a két illusztris szerző egyetlen ilyen fiatalt sem talált, csak éppen nagyvonalúan eltekintettek a bemutatásuktól, mert nem illeszkedett volna a prekoncepciójukba.

RIPORTER: Mennyire tartod magad neppernek, drogüzérnek vagy éppen narkósnak, hiszen te – azon kívül, hogy aktív szerepjátékos vagy – a szellemi kábítószerként gyanúba vehető szerepjátékok írásával, kiadásával és forgalmazásával is foglalkozol?

SOMLÓI FERENC, MÉRNÖK, VÁLLALKOZÓ, SZEREPJÁTÉK-TERVEZŐ, A TATABÁNYAI RED DRAGON SZEREPJÁTÉK-SZAKÜZLET TULAJDONOSA ÉS VEZETŐJE: Először is kikérem magamnak a minősítést, másodszor pedig zárójelben megjegyzem, hogy ha valóban nepper volnék, kicsit jobb anyagi körülmények között élnék, mint most. Ez a vád, hogy a szerepjáték szellemi kábítószer lenne, egész egyszerűen nevetséges. Rettenetesen felháborodtam, amikor olvastam azokat a cikkeket a Népszabadságban. Miért jó az annak a két újságírónak, hogy megpróbálnak tönkretenni egy csodálatos szórakozási formát, amiről még csak halvány elképzelésük sincsen? És honnan vették maguknak a bátorságot, hogy ilyen minősíthetetlen, gusztustalan módon belénk marjanak? A mi klubunkból máris eltűntek a tizenévesek, akiknek nincs önálló kereseti forrásuk szinte biztosra veszem, hogy a szüleik tiltották el őket, az újságcikkek hatására. Az talán jobb lesz, ha szerepjáték helyett az igazi drogokra szoknak rá?

RIPORTER: Azt azért el kell ismerned, hogy a cikkekben felhozott példák elég meggyőzően hatnak.

KZs: Nem ismerem el. Mit kezdjek például azzal az anyukával, aki úgy akarja megnevelni a huszonkét éves fiát, hogy elzárja a könyveit, letiltja a telefonjait, eltanácsolja a látogatóit, és mindennek a tetejébe azzal érvel, hogy milyen `megbízható, önálló, komoly óvodás volt` a gyerek annak idején? Biztos vagyok benne, hogy ez a fiú igencsak frusztrált lehet, de bármibe lefogadom, hogy a frusztrációjának inkább a kedves mama a forrása, mint a szerepjáték. És azt is fölöttébb érdekesnek tartom, hogy mindkét cikkből hiányoznak az ellenpéldák. Pedig én be tudlak mutatni például egy olyan fiatal barátomnak, aki jövőre kapja meg az orvosi diplomáját, családos ember, a feleségével saját lakásban nevelik a kisfiukat, és egyáltalán nem hátráltatta soha, hogy 1985 óta rendszeresen űzi a szerepjátékot. Bár az lehet, hogy ő nem volt önálló, komoly óvodás.

RIPORTER: Nevesítsünk, ha szabad.

KZs: Demeter Miklósnak hívják az illetőt, Debrecenben lakik. Egyébként súlyos problémám ezekkel az irományokkal, hogy azt a látszatot keltik, mintha a szerepjáték kizárólag a lelki válsággal küszködő, éretlen kamaszok hobbija volna. Kategorikusan kijelenthetem, hogy ez nem így van. Egyrészt attól, hogy valaki serdülő korú fiatal, még nem feltétlenül kell lebecsülni az intelligenciáját, az ítélőképességét, másrészt a szerepjátékot felnőtt, érett emberek is űzik, akiket igazán nem lehet életidegenséggel, a valóságtól való elfordulással vádolni. Az én játékosaim például – már csak a korosztályom miatt is – főleg ebből a körből kerülnek ki.

RIPORTER: És mivel foglalkoznak, ha éppen nem játszanak?

KZs: Akad közöttük tanár, vállalkozó, jogász, röplabdaedző, író, adószakértő, pap, népművelő, képzőművész, bányász, katonatiszt, mérnök és tévészerelő. A szerepjáték egyik legnagyobb pozitívuma véleményem szerint éppen az, hogy nagyon különböző embereket hoz össze az élet legváltozatosabb területeiről, akik másként talán sohasem találkoznának, így azonban megtanulják értékelni egymás másságát. A szerepjáték-alapokon szerveződő közösségek társadalmilag roppant széles skálát ölelnek föl, és egyáltalán nem igaz, hogy csak diákok alkotnák őket. Éppen ezért bosszant, hogy a Népszabadságban csupa fiatal gyereket szólaltattak meg a szerepjátékosok képviseletében.

RIPORTER: Azt viszont aligha lehet tagadni, hogy a szerepjátékosok zöme ebbe a korosztályba tartozik, és nem a felnőttek közül kerül ki. KZs: Ez tény. Csakhogy egy felnőtt ember, ha riportalanynak kérik fel, jobban meg tudja válogatni a szavait, ügyel arra, amit mond, és kevésbé lehet kiforgatni a nyilatkozatát, meghamisítani a lényeget. A gyerekek könnyebben manipulálhatók.

RIPORTER: Úgy véled tehát, hogy a Népszabadság cikkírói nem voltak korrektek, amikor idézték a megkérdezett alanyok nyilatkozatait? KZs: Nemcsak úgy vélem, hanem Keresztes Ágnes esetében tényekkel bizonyítani tudom. Ő a következő szavakat adja az egyik szerepjátékos szájába: `…a főkarakterem egy pszichopata, aki lusta, álmos…` A fiúnak természetesen pszionista karaktere volt, tehát egy olyan személy, aki a mentális erejével befolyásolja a környezetét, mint Stephen King regényhősei. Az újságíró önkényesen kicserélte ezt a szót pszichopatára ugyebár nem kell részleteznem, hogy ez miféle képzettársításokat sugall? Namármost itt két eset lehetséges. Vagy szándékos, rosszindulatú ferdítésről van szó, vagy pedig a riport készítője nem ismerte a pszionista szót, ami egyébként a szerepjátékos szakzsargonba tartozik. Ha viszont még arra sem vette a fáradságot, hogy rákérdezzen egy ismeretlen szakszó jelentésére, hanem önhatalmúlag egy másikkal helyettesítette… Nos, ez elég egyértelműen jelzi, hogy mennyire mélyedhetett el a témában, és milyen alapos felkészülés előzhette meg a cikk megírását.

RIPORTER: Utaltál az imént tárgyi tévedésekre is…

KZs: Azokkal mindkét írás tele van. Kezdjük a korábbival, Keresztes Ágnesével! Ez a hölgy elhatározta, hogy közelebbről is megnézi, milyen is az a szerepjáték, elment tehát a Mítoszkeltők Egyesületének egyik rendezvényére, ahol szeretettel fogadták. Ő a maga részéről ezt azzal viszonozta, hogy még az egyesület nevét sem tudta tisztességesen megjegyezni, ugyanis következetesen `Mítoszköltők`-ként emlegeti őket. Cikkéhez rövid, keretes áttekintést mellékelt a különféle szerepjátékokról, amelynek pontatlansága és felületessége minden képzeletet felülmúl. A Középfölde szerepjáték hazai kiadói bizonyára megdöbbenve értesültek róla, hogy a rendszerük 12-14 éves gyerekeknek való, és legfőbb jellemzője, hogy a szereplők mesejelleműek (???) benne. A jellemről, mint szerepjátékos szakkategóriáról, fél hasábbal odébb is értekezik a szerző néhány mondaton keresztül, és itt annyi hülyeséget hord össze, hogy teljesen nyilvánvaló: fogalma sincs a témáról. A későbbiekben említett Shadow World egy olyan fantáziavilág, amelyet a teljesen hagyományos, középkori díszletek között játszódó fantasy rendszerhez, a Rolemasterhez dolgoztak ki. Az újságíró szerint `ez a közeljövő, a Taylor-féle biológiai pokolgép és az óriáscégek uralmának kora, ahogyan azt a mai ember elképzeli.` A Kult szerepjáték (K.Á.-nál kisbetűvel írva) `elnevezésének megfelelően kultikus játék, igen erős sátánista elemekkel… Amerikában ezt olyan veszélyesnek tartják, hogy betiltották, amikor a szerepüket tökéletesen átélő játékosok megöltek egy mesélőt.` Ez egész egyszerűen rágalom. A Kult – egyébként az egyik kedvenc rendszerem – sajátos hangvételű horror-szerepjáték, amely Clive Barker híres regényein alapszik ezek közül kettőt Magyarországon is kiadtak. A sátánizmushoz az égvilágon semmi köze, bár Keresztes Ágnesnek ezt nyilván nem volt módja megállapítani, hiszen a cikkéből egyértelműen kiderül, hogy meg sem tekintette a könyvet. A Kultot az USÁ-ban nem tiltották be olyan konkrét esetről, amit a szöveg említ, nincs tudomásom. Ez a szerepjáték a svéd Target Games terméke, Amerikában a Metropolis cég forgalmazza liszensz alapján, és két-három havonta jelennek meg hozzá a kiegészítők. Keresztes Ágnes tehát itt egyértelműen valótlanságot állít, ráadásul nem vagyok róla meggyőződve, hogy a szöveg nem meríti-e ki a hitelrontás fogalmát. RIPORTER: És a másik írás?

KZs: A Shadowrun szerepjáték elnevezése magyar fordításban nem `Árnyékfutás`, hanem `Árnyvadász`. Nyilvánvaló, hogy Gyarmati Szabó Éva kezébe sem vette a szabálykönyv magyar verzióját, amely cikke megjelenésének időpontjában már a piacon volt, különben legalább a címét helyesen idézte volna. A jeles zsurnaliszta másutt is megcsillogtatja tájékozottságát, amikor megjegyzi, hogy `időközben legalább fél tucat angol szerepjáték-könyvet is magyarra fordítottak`. Bár úgy lenne! Hazánkban ugyanis egyelőre összesen három külföldi szerepjáték kapható magyar nyelven.

RIPORTER: Mindabból, amit eddig mondtál, legfeljebb azt a következtetést lehet levonni, hogy az újságírók nem kellő mértékben tájékozottak. Te azonban elfogultságot is emlegettél.

KZs: Nézd, Magyarországon két olyan régóta működő vállakozás van, amely szerepjátékok és kapcsolódó kiegészítő anyagok publikálásával foglalkozik. Őket talán illett volna megkérdezni, ha már a termékeiket nevesítik a cikkben. Ehelyett ki nyilatkozott Keresztes Ágnes írásában a `szakma` képviseletében? Jovánovics Miklós, a Magvető Könyvkiadó egykori igazgatója, aki rögtön kijelentette, hogy `a fantasy tökéletesen idegen világ volt nekem, rosszul lettem tőle, de akármennyire is ízlésem ellenére volt, megpróbáltam átállni… egy bizonyos határig`! Ez lenne az objektivitás? Jovánovics úrnak semmi köze a szerepjátékhoz, arról nem is beszélve, hogy bicskanyitogatóan paternalista és leereszkedő módon beszél a szakma mai képviselőiről. Idézem: `Két egymással versengő társaság is megkeresett, hogy adjam ki a lapjaikat… egészen fiatal emberek, kissrácok… A folyóiratokat végül mégsem adtam ki. Arra gondoltam, hogy hát muszáj ebbe belehülyülni, gyerekek?` Talán nem ártott volna tisztázni a cikkben, hogy ez a bizonyos két társaság – jómagam egyébként egyiknek sem voltam a tagja – most két sikeresen működő üzleti vállalkozás, és kicsit nagyobb tekintélynek számítanak a piacon, mint Jovánovics úr. És az sem ejtette kétségbe őket, hogy a Magvető nem adta ki a lapjukat megtették helyette maguk, mindkettőt megtalálod az újságosstandokon. A jelek szerint mégsem hülyültek bele annyira a szerepjátékba.

RIPORTER: Mit tudnál még zárszó gyanánt hozzáfűzni az eddig elhangzottakhoz? KZs: Mélységesen felháborít, hogy az érintett cikkek szerzői többször is egy kontextusban említették a szerepjátékot a kábítószerekkel, és Keresztes Ágnes ezt egy esetben egyenesen egy szerepjátékos nyilatkozatába szőtte bele. Ezt az ízléstelenséget valamennyi hazai szerepjátékos nevében kikérem magamnak! Különösen fájdalmasan érint, hogy Gyarmati Szabó Éva név szerint is megemlítette az írásában barátaimat és kollégáimat, Wayne Chapmant és Dale Averyt. Ugyebár, ez a cikk alapvetően negatívan állította be a szerepjátékot, és felhívta az olvasók figyelmét vélelmezett veszélyeire. Az újságírónak szíve joga közzétenni a lap hasábjain a saját egyéni véleményét, ha azonban ezt oly módon cselekszi, hogy többször is egyértelmű utalásokat tesz egy hazai cég termékeire és munkatársaira, legalábbis elvárható lenne tőle, hogy cikke megírása előtt konzultáljon az érintettekkel. Mivel ezt nem tette meg, eljárásának etikussága megkérdőjelezhető. Nem tartom kizártnak, hogy az esetnek jogi következményei lesznek.

RIPORTER: Feltűnően kevés a lány, illetve a nő a szerepjátékosok között. Nem valami hátrányos megkülönböztetésnek a jele ez?

MÁRTON ANIKÓ, TANÁRNŐ: No, azért szerintem nem vagyunk olyan kevesen. Ismerek olyan házaspárokat, akik együtt játszanak, sőt, olyanokat is, akiket éppen a szerepjáték hozott össze. Én semmilyen hátrányos megkülönbözteté st nem tapasztaltam ilyen tekintetben.

RIPORTER: És ugyanúgy leköt a játék, mint a férfiakat?

MA: Ugyanúgy. Szenzációsan jó szórakozás. Persze lehet, hogy a cikkekben említett vértivornya jellegű játékokat nem élvezném, mindeddig azonban nem volt szerencsém hozzájuk, pedig jónéhány éve játszom.

GÁSPÁR PÉTER, TANÁR: Mindig voltak olyan lányok, akik beálltak a grundon a fiúk közé focizni, és mindig lesznek olyan lányok, akik leülnek a fiúk közé szerepjátékot játszani. Szerintem a jelenlétükkel hallatlan módon színesítik a játékot egészen más srófra jár az agyuk, és néha olyan megoldások jutnak az eszükbe, amik a mi fejünkben meg sem fordulnának. Ha tehetném, én egyenesen kötelezném rá a szerepjátékosokat, hogy minden játékba vegyenek be egy-két nőt.

JELES ATTILAPEDAGÓGUS, A NYIREGYHÁZI BOLYAI JÁNOS KÖZÉPISKOLAI FIÚKOLLÉGIUM NEVELŐTANÁRA. 1985 óta aktív szerepjátékos, a kollégiumon belül működő Szerepjátszó Diákkör vezetője és pártoló tanára.

RIPORTER: Ha jól tudom, ti eléggé rendhagyó keretek közt űzitek a szerepjátékot.

JA: Nem tudom, mit értesz rendhagyó kereteken, szerintem mi teljesen normálisan működünk. A kollégiumban létrejött egy klub, a tagok időről időre összeülnek játszani a szobájukban vagy valamelyik közösségi helyiségben, a havi száz forintos tagdíjból befolyt összeget szerepjáték-anyagok vásárlására fordítjuk, és havonta egyszer van klubgyűlés, ahol szavazással döntünk a felmerült kérdésekben.

RIPORTER: Én arra céloztam, hogy nem mindennapos jelenség az olyan klub, ahol együtt játszik tanár és diák.

JA: Ez elsősorban a tanári kezdeményezésen múlik. Ha adva van egy olyan pedagógus, aki járatos valamennyire a szerepjátékban, az megszervezheti és összefoghatja a diákok tevékenységét. Amikor én idekerültem a kollégiumba, nagyon hamar rájöttem, hogy a gyerekek közül sokan játszanak a szobákban ott voltak a szabálykönyvek, a dobókockák, a szakfolyóiratok. Eszembe jutott, hogy jó ötlet volna ennek szervezett kereteket kölcsönözni. Beszéltem a gyerekekkel, és megalakítottuk a Szerepjátszó Diákkört. A kollégiumi vezetés, az igazgatóság részéről messzemenő segítőkészséget tapasztaltunk, nemcsak hogy nem gördítettek akadályokat az utunkba, hanem még támogatnak is minket, amennyire tőlük telik.

RIPORTER: Nem rombolja a tanári tekintélyedet, hogy együtt játszol a diákokkal?

JA: Miért rombolná? A nevelőtanáruk vagyok, nem a parancsnokuk. Azonkívül nekem általában a mesélő szerepe jut, ami eleve egyfajta tekintélyhordozó pozíció. De előfordult már olyan eset, hogy magam is játékos voltam, ilyen minőségemben teljesen egyenrangú a gyerekekkel, és az egyik kollégám vezetett le nekünk egy kalandot. Igaz, megesik olykor, hogy megbotlik a nyelvük a magázás-tegezésnél, de ilyenkor gyorsan helyesbítenek, és ennyit azért még elbír a tanári tekintélyem. Olyasmi ez, mintha együtt fociznék a srácokkal közelebb kerülök hozzájuk, jobban megismerem őket, és utána nagyobb bizalommal fordulnak hozzám a problémáikkal. Merem állítani, hogy ez a fajta tevékenység még jót is tesz a pedagógiai munkának.

RIPORTER: Mit tapasztalsz, mennyire van kihatással a szerepjáték a diákok tanulmányi eredményeire?

JA: Nálunk a kollégistáknak körülbelül tizenöt százaléka foglalkozik szerepjátékkal. Nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy jórészt közülük kerülnek ki a legjobb magaviseletű, közösségileg leginkább aktív diákok, és a tanulásukkal sincs különösebb gond. Sőt, konkrét példákat tudok hozni: amikor egy gyereknek romlani kezdett a tanulmányi átlaga, abbahagyta a szerepjátékot, részben éppen azért, nehogy a hobbiját tegyék felelőssé a visszaeséséért. Aztán kijavította a jegyeit, és újra folytatta a szerepjátékot. Az érem másik oldala, hogy ha ilyen esetek – hangsúlyozom: roppant szórványosan – előfordulnak, akkor azt azért én sem hagyom szó nélkül. Én senkinek nem tiltom meg a szerepjátékot, de ilyenkor leülök a gyerekkel, és elbeszélgetek vele, hogy is képzeli ezt az egészet. Vagy ha szilenciumon veszi elő a dobókockákat meg a karakterlapokat, szólok neki, hogy tegye el. Az én számból ez sokkal hitelesebben hangzik, a diák jobban elfogadja a véleményemet, mert tudja rólam, hogy nem vaktában, minden alap nélkül kritizálok, hanem tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mi az a szerepjáték. RIPORTER: Ezt te különösen fontosnak tartod?

JA: Ahogy elolvastam ezeket az újságcikkeket, az a benyomásom támadt, hogy a megszólaltatott felnőtteknek – beleértve a szerzőket is – nagyon ködös elképzeléseik vannak a szerepjátékról. Nincsenek meg a szükséges alapismereteik, ám ez nem zavarja őket abban, hogy igen határozott hangot megütve véleményt nyilvánítsanak. Szerintem ez a fajta magatartás erősen kifogásolható. Megintcsak a konkrétumoknál maradva, nekem vannak olyan diákjaim, akik otthon odaálltak a szüleik elé, hogy nézzétek már, milyen jó szórakozás ez, ezt csináljuk a koliban, ti mit szóltok hozzá? És a szülők nem utasították el azonnal a dolgot, hanem érdekelte őket, megismerkedtek vele, sőt – tudok neked mutatni egy olyan édesapát, aki a fiával együtt beült a társaságba játszani! Ezzel szemben úgy tűnik, a Népszabadságban megszólaltatott szülők közül egyik sem vette magának a fáradságot, hogy a saját szemével is meggyőződjön róla, hogyan folynak le a játékülések.

RIPORTER: A következményeket viszont észrevették. M. Krisztián apja például úgy látta, hogy a fia egyre erőszakosabban, durvábban, kötekedőbben viselkedik.

JA: Hát ha úgy látta, akkor az bizonyára úgy volt, de kétlem, hogy a szerepjáték miatt. Nagyon kényelmes dolog minden problémát a gyerek hobbijára kenni. Az én tapasztalataim szerint a szerepjáték inkább levezeti, mintsem táplálja az agressziót. Idestova tíz éve játszom, és ezalatt jópár olyan emberrel találkoztam, akinek nyugodtabb, magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb lett a személyisége, miután elkezdett a szerepjátékkal foglalkozni, az ellenkezőjére viszont mindeddig nem láttam példát.

RIPORTER: De hát az csak nem egészséges dolog, hogy a szerepjátékos fiktív karaktere térdig gázol a vérben, és mindenkit agyonvág, aki elébe kerül?

JA: Ez valóban nem egészséges, csakhogy a szerepjáték nem erről szól. Ezek a cikkek azt sugallják, mintha minden játékülés valami vérgőzös dagonyázás lenne, ami nem igaz. Az ilyen stílusú játékba ugyanis hihetetlenül hamar bele lehet fáradni két-három alkalom után egyszerűen unalmassá válik. Következésképpen lehet, hogy sokan játszanak így, de nagyon rövid ideig utána vagy abbahagyják az egészet, vagy átlépnek egy érettebb, komolyabb szintre. A szerepjáték voltaképpen egy nagyívű gondolatkísérlet, fiktív személyiségek életének szimulálása egy fiktív világban és ebben a környezetben ezernyi más olyan szituáció adódhat az öldöklésen kívül, amely leköti a játékosok figyelmét. Fogalmazhatnánk úgy, hogy a szerepjáték egy mélyen átélt, interaktív mese. A mesének ugye elmaradhatatlan tartozékai a durva erőszak, az agresszió, a horrorba hajló cselekményelemek gondoljunk csak a Piroska és a farkasra, a Grimm-féle gyűjtemény bármelyik darabjára, vagy akár a Kis gömböcre! Mégsem mondjuk azt, hogy a mesehallgatás károsan befolyásolja a kisgyerekek személyiségét, vagy agresszivitásra neveli őket, mert mindezek a tartozékok csak a fantázia kibontakoztatását segítik. Na látod, ez a helyzet a szerepjátékokkal is.

RIPORTER: A Népszabadság cikkírója szónoki módon fölvetette a kérdést: szellemi kábítószer-e a szerepjáték?

KRUSNICZKY LÓRÁND, MÉRNÖK: Hát olyan még sehol a világon nem történt, hogy valakit szerepjáték-elvonó kúrára küldtek volna. Szerepjáték-ambulanciákat is hiába keres az ember a nagyvárosokban, és olyan telefonos szolgálatok se nagyon vannak, ahol a szerepjáték által tönkretett egzisztenciákat próbálják helyrehozni a szaktanácsadók.

RIPORTER: És ha léteznének ilyen intézmények, szerinted volna dolga a munkatársaiknak?

KL: Hogyne. Havi fixért malmoznának az ujjaikkal napi nyolc órában, és időnként újságíró hölgyeknek nyilatkoznának.

RIPORTER: De Gyarmati Szabó Éva cikkében azt olvashatjuk, hogy a szerepjáték `korántsem hagyja szabadon szárnyalni a fantáziát, hiszen az csak a játékban meghatározott térben, időben, s megszabott szabályok korlátai között >>szárnyalhat<<.` JA: Először is a szerepjátékok nagy része, köztük a régi klasszikus, az AD&D, sem a teret, sem az időt nem `határozza meg`. Külön világleírásokat adnak ki hozzájuk, amit vagy használ valaki, vagy nem. Ami a szabályok szükségességét illeti, az előbb már említettem, hogy a szerepjáték lényegében véve szimuláció. Ez a célja, erre találták ki. Az ilyen típusú szimulációra más módszer nincsen, csak a matematika. Ha a szerepjátékok szabályrendszerét lebontod a csupasz alapvázig, egy matematikai konstrukciót fogsz kapni. Ez nem korlát, hanem segédeszköz, nélküle ugyanis a szerepjátékosok ugyanott tartanának, mint a rabló-pandúrban: `Én lőttelek le téged! Nem igaz, én lőttem hamarabb!` Persze felmerül olykor a túlszabályozás veszélye, tapasztalataim szerint azonban két-három év után a szerepjátékosok mindinkább eltávolodnak a szabályok betűjétől, és egyre jobban elviszik a szerepjátékot a színtiszta, interaktív történetmondás felé, amely az irodalom legősibb formáival rokon, és komoly pedagógiai értéke is van. RIPORTER: Mint például? JA: Ismeretszerzésre, a bevett világkép bővítésére ösztönöz. Mondok megint egy példát! Most éppen egy történelmi témájú játékra készülök a diákjaimmal, és megkértem az egyik történelem szakos kollégámat, hogy mielőtt belevágnánk, tartson nekik egy rövid bevezető előadást. Lehet, hogy egyik-másik gyerek soha nem érdeklődött volna ilyen dolgok után, ha a szerepjáték nem kelti fel a figyelmét. Hidd el, oka van annak, hogy nálunk a szerepjátékot annyira komolyan veszik, hogy még a kollégium pedagógiai munkatervében is szerepel... RIPORTER: Köztudomású, hogy a katonaságnál letöltött idő fokozottan igénybe veszi a sorkatonák idegeit, mivel a fiatalembereket kiragadják megszokott környezetükből, és szinte folyamatos stresszhelyzetbe kerülnek. A labilisabb lelki alkatú sorkatonák erre olykor függelemsértésekkel, parancsmegtagadással, öngyilkossági kísérlettel, fegyveres szökéssel reagálnak. Ha elfogadjuk kiindulási alapnak azt a feltételezést, miszerint a szerepjáték különféle személyiségzavarokat okozhat, akkor logikusnak tűnik, hogy ezek között a fiatalok között az átlagosnál nagyobb számarányban képviseltetik magukat a szerepjátékosok. KECSKEMÉTI GÁBOR, HATÁRŐR FŐHADNAGY: Hát az lehet, hogy logikusnak tűnik, de ettől függetlenül nagy hülyeség, mert az ilyen vétségeket elkövetők között a szerepjátékosok számaránya nulla százalék. A sorállományban szép számmal vannak szerepjátékosok, és nem mondom, hogy egyiküket másikukat olykor nem kell megfenyíteni valami apróbb fegyelmi vétségért, de azok a cselekmények, amiket az előbb említettél, nagyon komoly dolgok, ilyenkor már a katonai ügyészség kezdeményez nyomozást, és az azért nem babra megy. Nomármost, az én tapasztalataim szerint a szerepjátékosok kimondottan az értelmesebb katonák közé tartoznak, általában előbb-utóbb bizalmi posztokra kerülnek, és mivel tökéletesen fel tudják mérni a cselekedeteik következményeit, nem csinálnak ilyen marhaságokat.

RIPORTER: És nem kell néha fékezni váratlanul megnyilvánuló agresszív hajlamaikat?

KG: Nekem, mint katonatisztnek, bizonyos mértékig hivatalból agresszívnek kell lennem, különben nem tudnám betölteni a munkakörömet. Ebből következik, hogy elég jól fel tudom mérni, mennyi rejtett agresszivitás van az emberekben. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a szerepjátékosok a legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb sorkatonák közül kerülnek ki. RIPORTER: És mi a helyzet a tiszti állománnyal? Ha jól tudom, ott is vannak szerepjátékosok.

KG: Igen, szinte minden helyőrségben, bár a számarányuk változó. Miskolcon például kevesebben vannak, Lentiben többen. Hogy mennyire agresszívek? Hát nézd, én például nem kimondottan a durvaságomról vagyok híres.

RIPORTER: Játszottál már együtt a parancsnokságod alá tartozó sorkatonákkal?

KG: Hogyne, nem is egyszer, és minden ilyen alkalommal jól szórakoztunk. RIPORTER: És mit szólnál hozzá, ha valaki azzal a váddal illetne, hogy szellemi kábítószerrel élsz?

KG: Ezzel ugyebár az illető azt vonná kétségbe, hogy én alkalmas vagyok a katonatiszti pályára. Mivel az előbb leszögeztük, hogy nem vagyok kiugróan agresszív alkat, valószínűleg nem vadulnék be különösebben, csak szépen, kacskaringósan elküldeném a kedves vádaskodót valami melegebb éghajlatra.

NEMES ISTVÁN VÁLLALKOZÓ, A DEBRECENI SZÉKHELYŰ CHERUBION KÖNYVKIADÓ TULAJDONOSA ÉS VEZETŐJE. Ezenkívül író és műfordító, John Caldwell, Jeffrey Stone és több más művésznév alatt számos sikeres regénye jelent meg 1990 óta. Kiadója szerepjátékok és szerepjátékokkal kapcsolatos anyagok publikálásával nem foglalkozik.

RIPORTER: Nyissunk talán egy rövid idézettel Gyarmati Szabó Éva írásából! `(A szerepjáték) támadói viszont meg vannak győződve arról, hogy ez a játék szellemi kábítószer… Veszélye abban van, hogy a gyerek elveszíti realitásérzékét, egy idő után normális kapcsolatát a környezetével, s gyakran tanulmányi eredményei is látványosan rosszabbodnak… Ennek pedig – ha a környezet nem segít idejében – egész életre kiható negatív következményei is lehetnek.` Mi a véleményed erről?

NI: Elég tömören összefoglalható: hülyeség. Jó példa rá, hogy én magam 26 évesen ismerkedtem meg a szerepjátékkal, tehát távolról sem gyermekkoromban, és mégis nagyon megragadott. Az azóta eltelt kilenc év alatt nem `mételyezett meg` a szerepjáték az, hogy egymagam el tudok vezetni egy könyvkiadót, ennek mindenféle gazdasági vonatkozásaival együtt, talán annak a jele, hogy még nem fordultam el teljes mértékben a valóságtól.

RIPORTER: Igen ám, de Gyarmati Szabó Éva elsősorban a fiatal korosztályt érzi veszélyeztetettnek.

NI: Ami a fiatalokat illeti, nekem saját tapasztalataim alapján az a meglátásom, hogy a szerepjáték kimondottan pozitív irányba befolyásolja őket. Vegyünk egy átlagos kamaszgyereket, akinek komoly kommunikációs gondjai vannak: zárkózott, könnyen zavarba hozható, a beszédkészsége alulfejlett, öt mondatot nem tud összefüggően elmondani, akadozva felel a tanórákon. A játékasztalnál ülve eleinte ugyanilyen nehézkesen fog megnyilatkozni, mivel azonban élvezi és szereti, amit csinál, kitart mellette. A szerepjátékban viszont folyton olyan helyzetbe kerül, ami arra ösztönzi, hogy tanuljon meg gondolkodni, értékelni, beszélni, és egy idő után meglepő fejlődés lesz tapasztalható nála az önkifejezés terén. Konkrét példákat hozhatok fel arra, hogy visszahúzódó, maguknakvaló fiatalok egy év szerepjáték után teljesen kinyílnak, közösségi emberekké válnak, nagyfokú aktivitást fejtenek ki. Itt van teszem azt Korcsmáros Attila – nyugodtan beleveheted a nevét -, aki annak idején fél évig megmukkanni is alig mert nálam, most pedig iskolaújságot szerkeszt, mindenfelé tevékenykedik. Egész névsort össze tudnék állítani neked ilyen emberekből.

RIPORTER: Szóval nem fordulhat elő, hogy egy gyerek rabjává válik a szerepjátéknak?

NI: Nem vitatom, hogy megtörténhet ilyesmi, de ugyanígy a rabjává lehet válni a karatefilmeknek vagy a vízisínek. Ezen az alapon szellemi kábítószernek nyilváníthatnánk a tévéhíradót, mert lehet, hogy valaki megnézi a boszniai híreket, bekattan az agya, és nekilát lövöldözni egy géppisztollyal.

RIPORTER: Sipi, te Nyíregyházán egy olyan vendéglátóhelyen dolgozol, ahol törzsvendégnek számítanak a főiskolán tanuló szerepjátékosok. Mit tapasztaltál, mennyire agresszív a viselkedésük?

IFJ. SIPOS JÓZSEF, CSAPOS: Te most hülyéskedsz? Dumálni járnak azok ide, nem balhézni!

RIPORTER: A szülők mindenesetre aggodalmaiknak adtak hangot ezekben a cikkekben.

NI: Nézd, jómagam is szülő vagyok, bár nekem nem fiam van, hanem kislányom. Az utóbbi időben érdeklődni kezdett a szerepjáték iránt, és én nemcsak hagyom, hanem bátorítom is, mert úgy érzem, jót tesz a személyiségfejlődésének. Zárójelben jegyzem meg, hogy színötös tanuló, és mindeddig nem láttam arra utaló jeleket, hogy el akarna távolodni a valóságtól. A monogramos szülőkről pedig szeretnék elmesélni egy kedves történetet. A könyvkiadómba érkeztek olyan levelek – nem mondom, hogy sok egy-kettő talán -, amelyben az aggódó édesapa előbb lehordott engem a sárga földig, hogy milyen szennyirodalommal fertőzöm a gyereke lelkivilágát, meg hogy milyen aljas módon tollasodok meg a tinédzserek zsebpénzéből. Ezután mindenféle mocskos ajánlatokkal állt elő, hogy kifizeti nekem a fia által megrendelt könyvek árának két-háromszorosát, csak ne küldjem el őket a gyereknek, hanem összevissza hazudozzak neki. Az egyik ilyen levél olyan durva helyesírási hibákkal volt tele, hogy abból csak azt a következtetést tudtam levonni: aki írta, az egyáltalán nem olvas könyveket, sem fantasyt, sem `magas` irodalmat. Az teljes mértékben jogos, hogy egy szülő aggódik a gyereke miatt az viszont már nem, hogy korlátozni próbálja, és vaskalapos módon eltiltja valami olyasmitől, amiről halvány gőze sincs.

RIPORTER: De abba mégiscsak van beleszólása a szülőnek, ha a gyerek mértéken felül költ a szerepjátékra, hiszen a pénzt ő keresi meg hozzá. NI: Ehhez tudni kell, hogy Magyarországon nagyon kevés szerepjáték-kiadvány jelenik meg. Pillanatnyilag három hazai fejlesztésű és három külföldről adaptált szerepjáték van a piacon egyiknek az alapfelszerelése sem kerül többe kétezer forintnál, igen bőven számítva. Ez egyszeri befektetés, amelyből egy öt-hat fős társaság akár évekig eljátszogathat, hiszen ezekre a kiadványokra lényegében véve csak a mesélőnek van szüksége, a játékosok nélkülük is elboldogulnak. Ha valaki veszi hozzá a két szaklapot, az havonta négyszáz forint ha az összes kiegészítő anyagot megvásárolja, valamennyi magyar nyelven hozzáférhető rendszerhez, az esetleg még havi ötszáz. A kiegészítők ugyan ennél valamivel többe kerülnek, viszont néha hosszú hónapokig nem jelenik meg egy sem. Karakterlapokra nem muszáj külön költeni, mert a szabálykönyvben található minta fénymásolását a kiadók engedélyezik a dobókockák árát az előbb beleszámítottam az alapfelszerelésbe, és azok nem kopnak el egyhamar. Hadd tegyem fel a szónoki kérdést, hogy mennyit költene a gyerek, ha a szabadidejében nem szerepjátékot űzne, hanem diszkóban, kocsmában vagy játékteremben szórakozna? Az persze más lapra tartozik, hogy ismerek olyan embereket, akik azzal büszkélkednek, hogy soha életükben nem olvastak el egyetlen könyvet sem, legfeljebb pár kötelező olvasmányt az iskolában, és odahaza nem akarják polcokkal elcsúfítani a szép, tiszta falat. Elismerem, hogy ha egy ilyen családban a gyerek vesz magának három könyvet, azt a szülő botrányos pénzkidobásnak fogja fel.

RIPORTER: Hogyan éri meg egyáltalán az általad vázolt körülmények között szerepjátékokat kiadni?

NI: Sehogy. Nem véletlen, hogy akik ma Magyarországon ilyen anyagokat adnak ki, azok egyénileg is mind elkötelezett szerepjátékosok. Lényegében véve elhivatottságból dolgoznak, és más forrásokból fedezik a keletkező veszteséget. Aki azt állítja, hogy manapság ilyen tevékenységet folytatni jó üzlet, annak fogalma sincs a könyvkiadásról. Ugye, a kötet bruttó árából előbb le kell vonni a 12 %-os ÁFÁ-t, meg a 45-50 %-os terjesztői jutalékot. A maradékból kell fedezni az igen magas nyomdaszámlát, a papír árát, a többnyire vaskos kötet szerkesztői díjait, a fordító vagy a fejlesztő honoráriumát, a rezsihányadot, és így tovább. A végén ott tartunk, hogy ha a könyv az utolsó darabig elfogy, a rajta szerzett haszon a minimális banki kamat alatt marad. Én is szívesen foglalkoznék szerepjátékok kiadásával többen is felajánlották már, hogy szerepjátékra adaptálják az egyik regénysorozatomat, az anyag el is készült, mikor azonban kiszámoltam, hogy mibe kerülne ez nekem, arra a következtetésre jutottam, hogy sajnos nem engedhetem meg magamnak. A kábítószerrel vont ostoba párhuzam tehát ott is sántít, hogy az igazi kábítószerek forgalmazása mindig nagy üzlet, a szerepjátékoké ezzel szemben a legkevésbé sem az. Aki ennek az ellenkezőjét állítaná, az előtt szabad a pálya: tessék csak, próbálkozzon meg vele bátran!

RIPORTER: Nem titok, hogy te nemcsak kiadótulajdonos vagy, hanem meglehetősen sikeres és termékeny író is ezidáig ötvennégy regényed jelent meg, köztük tízegynéhány fantasy. Úgy hallottam, hogy ezek közül némelyikhez a szerepjátékból merítettél inspirációt.

NI: Én rengeteget játszottam különféle szerepjátékokkal, bár mostanában kevesebb időn jut rá, amit nagyon sajnálok, mert továbbra sem szellemi kábítószernek, hanem igen üdítő és szórakoztató kikapcsolódásnak tartom. És mint író, valóban sokat merítettem a játékélményeimből természetesen nem a környezetet vagy a cselekményt vettem át, hiszen azt a mesélő találta ki, nem lophatom el tőle. Viszont amikor leülünk hatan-nyolcan játszani, és együtt alakítjuk a mi kis történetünket, sorra adódnak a jobbnál jobb helyzetek, poénok, megoldások ezeket bele tudom szőni a regényeimbe, és általában meg is teszem. A többi játékos mind nagy gondot fordít a karaktere megformálására ez azt jelenti, hogy amikor írni kezdem a könyvemet, gyakorlatilag készen kapom a mellékszereplőket, nem nekem kell kidolgoznom a jellemüket, a személyiségüket. És végeredményben az egész játék hangulatvilágát is át tudom venni bizonyos szinten. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szerepjáték nélkülözhetetlen a regényíráshoz, azt viszont kár lenne tagadni, hogy élénkíti, színesíti, életszerűbbé teszi a cselekményt, és sok könnyebbséget jelent a szerzőnek.

RIPORTER: Ezek szerint úgy véled, hogy a szerepjáték fejleszti a kreativitást?

NI: El sem tudom képzelni, hogy ne fejlesztené. Az ember ugyanis – fogalmazzunk úgy – annál bölcsebb, minél több tapasztalatra tesz szert. Igaz ugyan, hogy a játék világában ezek a tapasztalatok képzeletbeliek, a kihatásuk azonban nagyon is valóságos. Egy agresszív karakter, aki minden problémáját az erőszak nyakló nélküli alkalmazásával akarja megoldani, előbb-utóbb rajtaveszt, és ebből a játékosa is le fogja szűrni a megfelelő következtetéseket. Nézd, nekem meggyőződésem, hogy a játék voltaképpen a valós életet tükrözi, csak kicsit kiszínezi, feldúsítja és izgalmasabbá teszi. A karakter ugyanúgy döntéshelyzetekbe kerül, mint a játékos a mi világunkban: meg kell győznie egy másik személyt az igazáról, megfelelnie a vele szemben támasztott követelményeknek, megoldania az erkölcsi dilemmákat, és így tovább. A cikkek által sugalltaktól eltérően nagyon kevés az olyan játék, amelyik csak vége-hossza nincs mészárlásból állna. Attól a mesélőtől, aki ezekre az alapokra építi föl minden kalandját, előbb-utóbb elpártolnak a játékosok.

RIPORTER: De ha, mint mondottad, a játék csak a valós világ leképezése, nem fenyeget az a veszély, hogy a mesélő ideológiai alapon eltorzítja a kalandot, és elviszi az egészet valami szektás, netán sátánista irányba? NI: Már megbocsáss, de ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam. RIPORTER: Van-e kapcsolat a sátánizmus és a szerepjátékok között?

TILESCH GYÖRGY, NEGYEDÉVES JOGHALLGATÓ: Sátánista szerepjátékok nincsenek. Aki ilyet állít, az hazudik. Ami a skandináv templomégetőket illeti: az idegbeteg bűnözők között nyilván vannak szerepjátékosok, föltehetőleg ugyanolyan számarányban, mint az irgalmas nővérek között. Ebből két következtetést lehet levonni. A) A szerepjáték sátánizmusra csábít. B) A szerepjáték ájtatos hitéletre csábít. Egyébiránt pedig tessék mindenkinek tanulmányozni a statisztika alapvető törvényeit!

RIPORTER: Szerinted nem alakulhat ki olyan helyzet, amikor a szerepjáték sérti valamelyik résztvevő érzékenységét?

NI: Ha a vallásos érzékenységére gondolsz, azt ne tőlem kérdezd ez ügyben nem vagyok kompetens. Egyébként pedig a válaszom igen: ha valaki szerepjátékkal foglalkozik, akkor természetesen fennáll a lehetősége, hogy megsérül az érzékenysége, körülbelül ugyanakkora eséllyel, mintha végigmenne az utcán. Elvégre ott is utánakiabálhatnak valami csúnyát, vagy beleköthet egy markos úriember. Szerintem különben a szerepjáték kimondottan segíti a beilleszkedést. Konkrét eseteket mondhatok neked, amikor egy olyan fiatal, akit egyetlen társaságban sem láttak szívesen, a szerepjáték segítségével integrálódni tudott a közösségbe.

RIPORTER: És hogyan állnak a szerepjátékosok a szenvedélybetegségekkel? Mennyire dívik közöttük az alkohol vagy a kábítószer?

NI: Az a helyzet, hogy a szerepjátékhoz tiszta fej szükséges, különösen a mesélő részéről. Itt bonyolult összefüggéseket kell észben tartani, kibogozni az egymásba fonódott cselekményszálakat, következetesen kijátszani a fiktív személyiségeket, és így tovább. Más kérdés, hogy a játékülések általában sokáig tartanak közben néha megszomjazik az ember, és a dohányosok is szeretnének rágyújtani. Hangsúlyozom, hogy most a felnőtt emberek játékáról beszélek, nem a tizenéves fiatalokéról. De ha valaki játék közben berúg, az részint kiüti magát a játékból, részint tönkreteszi a többiek szórakozását ha pedig a társaság egy szűk, zárt helyiségben gyűlik össze, és vannak köztük nemdohányzók, akkor teljes joggal követelhetik meg a dohányosoktól, hogy menjenek ki az erkélyre cigarettázni. Namármost a játékos általában nem szeret kicsöppenni a játékból, sem ilyen, sem molyan okoknál fogva ebből következik, hogy játék közben általában mkevesebb sör és cigaretta fogy, mint más társas összejövetelek malkalmából. Arról pedig még csak nem is hallottam soha, hogy valaki játék közben tömény szeszt fogyasztott volna, vagy ne adj` Isten mnarkózott. De ha mindenáron kitartasz a téma mellett, azt kénytelen mleszek elismerni, hogy a hosszabb ideig tartó játéküléseken a résztvevők sok kávét isznak. RIPORTER: Mi a véleményed a mesélők felelősségéről?

PÁKOZDY GÁBOR, 24 ÉVES FŐISKOLAI HALLGATÓ: Gyakorlatilag a játék egész alakítása az ő kezükben van, mindenért ők a felelősek: a cselekmény irányvonaláért, a megoldás stílusáért, az általános hangvételért. Ezt a játékot nem is szabad rossz mesélőkkel játszani, hiszen épp az ő működésük szolgál táptalajul a cikkekben említett ostobaságok számára. RIPORTER: És honnan tudod megállapítani, hogy egy mesélő jó-e vagy rossz?

PG: Roppant egyszerűen. Beülök hozzá játszani, és két-három ülés múlva kiderül róla. Igen jó példa erre egy illető, aki Gyöngyösön mesélt nekem. Annyira erőltette a koncepciótlan, minden belső összefüggés híján való, csupavér kalandokat, hogy a végén nemcsak a játékosai széledtek el mellőle, hanem más társaságokban még játékosként sem látták szívesen.

IFJ. HORVÁTH ISTVÁN GÖRÖGKATOLIKUS LELKÉSZ, A NYIREGYHÁZA-NYIRSZŐLŐSI GÖRÖGKATOLIKUS PARÓKIA IFJÚSÁGI PASZTORIZÁCIÓJÁNAK VEZETŐJE, CSERKÉSZELÖLJÁRÓ. Nyíregyházán az alapítványi keretben létrejött szociális gondozói kar ifjúságvédelmi osztályának vezetőjeként évek óta mentálhigiénés csoportok munkájának koordinálásával foglalkozik.

RIPORTER: Kissé zavarban vagyok a megszólítás miatt. Milyen formulát használjak? Lelkész úr? Tisztelendő úr?

HI: Tekintetbe véve régi ismeretségünket, azt hiszem, nyugodtan maradhatunk a tegeződésnél.

RIPORTER: Köszönöm. Hadd kezdjem mindjárt egy pikáns kérdéssel! Egyházi személy létedre hogyan kezdtél el szerepjátékkal foglalkozni?

HI: A keresztanyám, Krisztina néni ismertetett meg vele nyolc évvel ezelőtt, aki könyvtáros és népművelő, és akkoriban már lelkes szerepjátékos volt.

RIPORTER: És nem ítélted visszataszítónak vagy hivatásodhoz méltatlannak ezt a hobbit?

HI: Ellenkezőleg, nagyszerű szórakozásnak találtam, egyúttal eszköznek önmagam mélyebb megismeréséhez.

RIPORTER: Idéznék neked a szerepjátékos Cservák Gábor nyilatkozatából, amely Keresztes Ágnes cikkében jelent meg: `A mi dolgunk kinevelni azt a generációt, amelynek ez az életforma, ez a tudati szint természetes lesz, szinte kötelező.` Mit tudnál hozzáfűzni ehhez?

HILYÁK NORBERT MARKETING-ÜGYINTÉZŐNEK TANUL BUDAPESTEN, A LEGOLVASOTTABB HAZAI AMATŐR SZEREPJÁTÉK-FANZIN, A KEEPER FŐSZERKESZTŐJE: Én nem tartom az amatőr szerveződések feladatának, hogy szerepjátékra neveljék a fiatalokat. És egyáltalán nem hiszem, hogy ez bárkinek a feladata lenne. Ha valaki unalmasnak találja a szerepjátékot, vagy egyszerűen nem érez késztetést rá, hogy kipróbálja, azt a szerepjátékosok magától értetődően békén hagyják. Ez hobbi, nem kényszertevékenység, és még kevésbé `szinte kötelező tudati szint`. Hogy életforma? Hát, az lehetséges. Én például bizonyos értelemben életformámnak tekintem a szerepjátékot, annyira mélyen benne vagyok. De ezt kategorikusan kijelenteni, és minden fiatalra különbségtétel nélkül kiterjeszteni… hát, ezzel én nagyon nem tudok egyetérteni. RIPORTER: Lássuk, mit szól ehhez maga a nyilatkozó, akinek a szájából Keresztes Ágnes szerint a fent idézett mondat elhangzott!

CSERVÁK GÁBOR, TŰZOLTÓ FŐTÖRZSŐRMESTER, A MITOSZKELTŐK EGYESÜLETÉNEK ELNÖKE: Elsősorban is azt, hogy amikor a hölgy tiszteletét tette rendezvényünkö n, én egyáltalán nem ezt mondtam neki. Az én nyilatkozatomnak az volt a lényege, hogy a szerepjáték a hobbi egyik formája, amely az átlagosnál több odafigyelést, intenzívebb törődést igényel. Megjegyzem egyébként, hogy az újságíró látogatásáról videofelvétel készült, amelyből egyértelműen kiderül, hogy a hölgy önkényesen átfogalmazta riportalanyai szavait. RIPORTER: Mire célzol ezzel?

CsG: A legegyszerűbb példa: én azt mondtam, hogy a szerepjátékokat ostobaság összezavarni a kábítószerrel. A Népszabadságban ez úgy jött le, hogy a szerepjátékokkal ugyanúgy nem foglalkozik a társadalom, mint a kábítószerrel.

RIPORTER: Miért nem hívtad fel Keresztes Ágnes figyelmét, hogy téves összefüggésben idézte a szavaidat?

CsG: Mert a rendezvényünkön tett látogatását követően a színét se láttam. Határozott ígéretet tett ugyan, hogy megjelenés előtt átolvashatjuk a cikk fogalmazványát, és észrevételeket fűzhetünk hozzá, erre azonban nem került sor. A hölgyet azóta sem tudjuk sem személyesen, sem telefonon utolérni.

Riporter: Te felnőtt ember vagy, harminc éves családapa. Hogyan tudod összeegyeztetni az életviteleddel a szerepjátékot, amely többek szerint káros hatást gyakorol a vele foglalkozókra?

CsG: Nézd, ezt ha akarod, megírod, ha akarod, nem. A Népszabadság cikkírója finom fogalmazással gúnyt űzött belőle, hogy én tűzoltó vagyok. Erre csak annyit válaszolhatok: ha valóban olyan szinten elbutított volna a szerepjáték, mint az az újságban olvasható, hát nem igazán tudom, hogyan lennék képes éles bevetéseken emberéleteket menteni. RIPORTER: Mit jelent számodra a szerepjáték?

HI: Az én felfogásom szerint a szerepjáték igen hatásos eszköz az önnevelésre. Kifejezetten mint mentor használom, egyfajta szituációs játékként, azzal a szándékkal, hogy ne én magam neveljem a fiatalokat, hanem elősegítsem saját szellemi-lelki fejlődésüket. Én csak feldobom a labdát, s a játékosban megfogalmazódó kérdést a kalandban, illetve a karakterek előtörténetében több apró kérdésre bontom, amit a cselekmény alakulása során több apró válasszal meg tud válaszolni, és ha eléggé értelmes hozzá, a kaland végén saját maga ad választ egy nagy felkiáltójellel az ő nagy kérdőjelére.

RIPORTER: Talán ha kissé konkrétabban fogalmaznál…

HI: Itt nagyon egyszerű, alapvető dolgokról van szó. Egy serdülő gyerek rengeteg lelki problémával küszködik, amiket többnyire még önmaga elől is eltitkol. Szenved az anya zsarnokoskodásától, vagy meg van győződve róla, hogy az édesapja lenézi őt, nem ismeri el kellőképpen, és emiatt megromlik a kapcsolata a szüleivel. Ha én, mint mentor, felismerem ezeket a konfliktusokat, az elsődleges feladatom az, hogy szembesítsem őt velük a megoldást már neki magának kell megtalálnia. Nos, ezt nem lehet úgy csinálni, hogy odamegyek a gyerekhez, a vállára teszem a kezemet, és azt mondom neki: édes fiam, én most kompenzálom a benned lévő neurózist! Ezzel semmit nem fogok elérni sokkal finomabban, kíméletesebben kell ráébresztenem a valóságra. Tehát úgy járok el, hogy beleszövöm a problémáit a kalandba, és igyekszem olyan szituációba hozni a karakterét, hogy felismerje őket, hogy rádöbbenjen a helyzetére. Innen már magától is tovább tud lépni, és az én szerepem a továbbiakban a szemlélésre korlátozódik.

RIPORTER: Ez elég nehéz feladatnak tűnik.

HI: Csupán némi verbális kultúrára és empatikus készségre van szükség hozzá. A szerepjáték és a valóság között sokkal több a lényegi párhuzam, mint azt egyesek hiszik. A fönt említett példában, amikor a fiú rossz viszonyba kerül az apjával, nincs más dolgom, mint bevezetni a játékba egy kulcsfontosságú NJK-t, aki mogorva, zárkózott természet, és mindenkit elmar maga mellől, ám az ő segítsége nélkül nem lehet megoldani a kalandot. Tegyük fel, hogy az illető azért ilyen, mert soha semmi jót nem kapott a sorstól, csak a nélkülözéseket, a szenvedést ismeri! Egyetlen módon képzelhető el, hogy megenyhül a karakter irányában: akkor, ha a karakter őszinte szeretettel fordul felé, és nem eszközt lát benne a kaland megoldására, hanem egy eleven személyt, akinek – akárcsak neki – érzései és gondolatai, értékei és hibái vannak. Innen már csak egy lépés annak a felismerése, hogy ez az NJK voltaképpen egy apafigura, és a játékos a valós életben is csak úgy nyerheti el az apja megbecsülését, barátságát, ha felülemelkedik kamaszos lázadási-elkülönülési hajlamán, és kimutatja iránta érzett szeretetét. Ez a felismerés általában nem tudatos, és éppen ezért roppant hatásos apa és fiú viszonya lépésről lépésre, talán lassú iramban, de javulni fog. Olyan változás ez, amit nem idézhetek elő azzal a módszerrel, hogy utasítom a gyereket: eredj, békülj ki apáddal! &igravegy legfeljebb dacos ellenkezést váltanék ki belőle, és ráadásul az én irányomban is bizalmatlanná válna.

Mondok neked egy másik példát, ezúttal konkrétumot! Az egyik játékosomnál azt tapasztaltam, hogy erősen hajlamos a fajgyűlöletre. Többször tett ilyen irányú kijelentéseket, alkalomadtán még kérkedett is velük. Nos, én nagyon szépen megkértem, hogy a következő játékban indítson egy olyan karaktert, akinek más a bőrszíne, mint a többieknek, és teljesen eltérő kulturális közegben nevelkedett. Mivel játéktechnikailag ez a karakter igen erősnek számított és sok különleges képességgel rendelkezett – az AD&D ismerőinek kedvéért: egy drow elfről volt szó -, a fiú kapva kapott az alkalmon. Nagyon érdekes volt figyelemmel kísérni a reagálását, amikor a saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy a játékban szereplő összes NJK pusztán a külső megjelenése miatt ellenszenvvel viseltetik iránta, utálják, kiközösítik, és senki sem vágyik rá, hogy jobban megismerje. A játék óta ez a gyerek kezd leszokni a fajgyűlölő megnyilatkozásokról, és egyre inkább látom benne a törekvést, hogy minden embert a belső értékei alapján ítéljen meg.

RIPORTER: Tehát lényegében burkolt formában arra kényszerítetted a fiút, hogy…

HI: Szó sincs róla! Amikor én mesélek vagy csoportot vezetek, akkor nem kényszerítek, csak késztetek és most nem a szavakon lovagolok, ez a különbségtétel nagyon fontos! Nem nevelek, csak az önnevelést segítem, csak tanácsokat adok, hogyan lehet jobbá válni. Sohasem kényszerítek. RIPORTER: És biztos vagy benne, hogy mindig helyesen ítéled meg a gyerek problémáit? Hogy mindig jó tanácsokat adsz?

HI: A szerepjátékba csomagolt tanácsnak az a természete, hogy a gyerek csak akkor `fogja` az üzenetemet, ha jól mértem fel a helyzetét. Ellenkező esetben legfeljebb egy erkölcsi tanmesét lát benne, ami nem indítja ugyan el a fent vázolt folyamatot, viszont különösebb kárt sem okoz neki. De ha már itt tartunk, a szerepjátéknak van egy másik érdekes vonása is. Rendkívüli módon megkönnyíti a másik ember mélyebb megismerését. Nagyon sok mindent meg lehet tudni abból, hogy milyen karaktert dolgoz ki magának a játékos. Hiszen a saját személyiségét semmiképpen nem lépheti át, felszínre hozhatja viszont a rejtett oldalait. Ezek a cikkek irreális világképet, irreális önképet emlegetnek. Ez nem igaz. A fiktív karakterekben a játékos valahol mindig önmagát fogalmazza meg, csak a kívülállók nem feltétlenül tudják értelmezni a kódrendszerét.

RIPORTER: De valahol mégis jelentkezik ez a fajta irrealitás, hiszen a játékos egyre jobban eltávolodik a valóságtól.

HI: Itt egyvalamit szokás elfelejteni. Nagyon fontos, hogy miért akar a gyerek a valóságból a fantázia világába menekülni. Csak azért, hogy mentesüljön egy rövid időre a mindennapok számára terhes eseményei alól? Vagy esetleg azért, mert valami eszközt keres, hogy tanuljon, hogy többé, jobbá váljon, hogy más ember legyen belőle? Kedvenc példám ezzel kapcsolatban Michael Ende híres meseregénye, a Végtelen történet, és a belőle készült film. Erre a műre nyugodtan hivatkozhatok, hiszen világszerte nagy sikert aratott, és tudomásom szerint sehol sem nyilvánították szellemi kábítószernek. Arról szól, hogy egy kisgyerek, Bux Barnabás Boldizsár, átkerül Fantázia birodalmába, és ott különféle kalandok esnek meg vele. Amikor visszatér a valóságba, ez a kisfiú már nem az a személy, aki eltávozott onnan. Önbizalomra tett szert megtanulta, hogy a fantázia még a mi kiégett, képzeletszegény világunkban is hatalom, és egyedül ennek az emberi erőforrásnak a kiaknázásával lehet tökéletesebbé tenni mind önmagunkat, mind a környezetünket. Ennél találóbb parafrázist keresve sem találhatnánk a szerepjátékra.

RIPORTER: Én is olvastam a Végtelen történetet, láttam a filmet is. Fantázia birodalmában nem voltak olyan félelmetes szörnyetegek, mint némelyik szerepjátékban, és a főhős nem esett át olyan véres és kegyetlen kalandokon, mint amilyenekre a Népszabadság cikkei utalnak.

HI: Nem? Hát a Semmi, ami egész fantáziát elnyeléssel fenyegette? Vagy a Bux Barnabás Boldizsár üldözésére küldött farkasember? És hadd tegyek hozzá még valamit! Nem tudsz nekem olyan szerepjátékot mutatni, ami olyan visszataszító, olyan undorító, olyan félelmetes lenne, mint a valós élet. Nem tudsz egyetlen olyan ocsmány, aljas, mocskos szituációt létrehozni a szerepjátékban, ami felérne a mi világunk borzalmaival.

RIPORTER: Azok a szülők, akik ebben a két cikkben megszólalnak, nem így látják. Ők egyértelműen azt állítják, hogy a szerepjáték okozott lelki károsodásokat a gyermeküknek.

HI: Szerintem inkább arról van szó, hogy ezeknek a gyerekeknek a család már eleve nem biztosított olyan táptalajt, amelybe belegyökerezhetett volna a szerepjáték, mint pozitívum. Azt hiszem, hogy akkor, amikor ezek a szülők nyilatkoztak az újságírónak, a saját belső énjükben jelentkező önvádat vetítették ki össztársadalmi szinten egy külső jelenségre, a szerepjátékra. Nem akarták beismerni önmaguknak, hogy kudarcot vallottak, mint szülők. Inkább azt mondták, hogy íme, itt van egy közös ellenségkép, amit felelőssé tehetünk a saját hibáinkért, és ez nagyon jó, mert minket, mint apukákat, anyukákat felment.

RIPORTER: Elég keményen fogalmazol. Mivel támasztod alá az álláspontodat? HI: A saját szavaikkal. Idézem M. Krisztián apukáját: `Úgy gondolta, a játék rákényszeríti a gyereket, hogy használja az eszét, mert magára van utalva, s eközben szorult helyzetben megtanul támadni, illetve – ha szükséges – visszavonulni, akár menekülni is. Az apa szerint ha csak ennyit szed magára a gyerek, nyert ügye van a keménységet követelő mai életben.` Tekintsünk el most attól, hogy a kedves szülőnek szemlátomást fogalma sincs a szerepjáték mibenlétéről, hiszen az előbb már tisztáztuk, hogy a szerepjáték eszköztára nem alkalmas kényszerítésre, horribile dictu erőszakra nevelésre! Milyen képet kapunk a fenti szöveg elemzése alapján a tisztelt apukáról? Minden jel szerint vulgárisan erőszakközpontú macho-magatartás jellemzi, egyfajta hideg-korlátozó szülői attitűd, ami nem a gyerek saját személyiségének kibontakoztatását helyezi előtérbe, hanem a szülő és a társadalom egyoldalú elvárásait. Az apa azt követelné meg a fiától, hogy hozzá hasonlóan ő is `férfiasan`, `keményen` viselkedjen a gyerek ennek képtelen eleget tenni, és ezért neurotikus tüneteket produkál. Valószínűleg elsősorban ennek tudható be, hogy éjszakánként felriad álmából, hogy túlkompenzálja a saját agresszivitását, és hogy kétségbeesett igyekezettel próbál menekülni a képzelet világába. Vagy itt a példa a másik cikkből: a huszonkét éves gyermekéért aggódó anyuka, aki letiltja a telefonjait, ajtót mutat a barátainak, és az egyetemista fiúnak dugdosnia kell előle a kedvenc könyveit. Kérem, hogyha nekem tiltáshoz kell folyamodnom, az a pedagógia abszolút csődje. A tiltás nem nevelési eszköz. Itt mindkét esetben akut válságszituációról van szó, amit a struccpolitikát folytató szülők elutasító magatartása még jobban elmélyít. Merem állítani, hogy ezeket a problémákat többek között éppen a szerepjáték segítségével lehetne megnyugtatóan megoldani, amennyiben a gyerekek környezetében volna egy olyan személyiség, aki ezen az úton hatni tud rájuk.

RIPORTER: Mennyire befolyásolhatják a hazai szerepjáték-életet a Népszabadságban megjelentekhez hasonló cikkek?

HI: Igen nagymértékben, és sajnos ki kell jelentenem, hogy kimondottan negatív irányban. Konkrét eseteket tudok hozni neked, amikor tájékozatlan, felháborodott szülők rontottak be az iskolába, és ezekre az írásokra hivatkozva számon kérték a pedagógusoktól, hogyan engedélyezhetik a gyerekeknek a szerepjátékot? Ez egy öngerjesztő folyamat. De említhetnék még durvább példákat is. Amikor a nyáron országos szerepjáték-találkozót szerveztünk Nyíregyházán, felkerestük a megyei közgyűlés mentálhigiénés kérdésekkel foglalkozó illetékesét. Azt szerettük volna, ha védnökséget vállal a rendezvény felett, és eljön az ünnepélyes megnyitóra beszédet tartani. A vége az lett, hogy az illető a szemünkbe mondta: ha módjában állna, betiltaná az egész találkozót, mert szilárd meggyőződése, hogy káros hatással van az ifjúságra. Természetesen soha életében nem látott szerepjátékot ezirányú ismereteit kizárólag újságcikkekből merítette.

RIPORTER: Befejezésül még egy kérdésem lenne hozzád! Közismert, hogy a szerepjátékok világában többfajta hitvilág, többfajta istenség létezik, és a karakterek ezeknek az isteneknek a papjai is lehetnek. Ezért sokan kárhoztatták már a szerepjátékokat, mondván, hogy ideológiailag sértők, netalán kártékonyak. Hogy érzed: sérti-e a te hitedet, vallásos érzelmeidet a szerepjátékok fiktív világnézete?

HI: Azoknak, akik ezen az alapon marasztalják el a szerepjátékokat, csak Szent Pál apostol szavaival tudok válaszolni: `Mindent próbáljatok ki ami jó, azt tartsátok meg ami rossz, azt vessétek el!` (Thesszalonikaiaknak írt levél 5. 21.-22.). Nyilvánvaló, hogy ezeknek a vádaknak a megfogalmazói nem ismerik a szerepjátékot, különben nem állítanának ilyesmit. A szerepjáték fikció, az alkotó elme konstrukciója segíthet elboldogulni a valóságban, mivel bizonyos szinten annak a leképezése, tényleges valóságértéke azonban nincs, és ezt minden szerepjátékos nagyon jól tudja. Én, meggyőződéses és hithű katolikusként, nem tartom a saját vallásommal, világképemmel, istenszemléletemmel, ideológiámmal ellentétes dolognak, hogy a szerepjátékban több istenséget tisztelnek és imádnak a karakterek, hangsúlyozottan fiktív keretek között. A fantáziavilág isteneiben egy-egy fontos esemény, természeti jelenség vagy személyiségjegy megnyilvánulását látom, és el kell fogadnom őket, hiszen egyfajta segédeszközké nt szolgálnak, hogy el tudjak igazodni a képzelt világ összefüggései között. Az a véleményem, hogy a játékban nagyon sok gyerekkel az igazság, a tisztaság hiánya által meg lehet ismertetni az igazság, a tisztaság fontosságát. És ez adott esetben – a játék keretein immár túllépve – akár Istenhez is elvezethet.

RIPORTER: Szóval nem érzed szükségesnek, hogy védelmedbe vedd a vallást a szerepjáték befolyásával szemben?

HI: Hiszem, hogy egyetlenegy eszme sem felelős azokért, akik hisznek benne és hiszem, hogy egyetlenegy eszme sem szorul rá arra, hogy én, mint ember, védelmembe vegyem.

RIPORTER: Ez egy nagyon szép zárógondolat volt. István, köszönöm a beszélgetést!

Ennyi volt tehát. A nyilatkozók egytől egyig a szerepjáték alapos ismerői, de nem gyerekemberek, hanem felnőtt férfiak és nők, akik felelősséggel vállalják a véleményüket, és készek a további vitára, nem zárkóznak el a kritikák elől. Tanulságot, következtetést levonni az elmondottakból nem a riporter feladata. Azt tegye meg minden olvasó külön-külön és ha úgy látja jónak, akár módosíthatja is a szerepjátékokról eddig vallott felfogását. Bujdosó Angéla Éva

Copyright &copy 1996 by Valhalla Holding Corporation