Kötél által, kellő ügyességgel
forrás: Népszabadság
Kötél által, kellő ügyességgel
Betyárok, pandúrok s bakó a múlt századi Pest
megyében
Kornberger Mihály óbudai gyepmestert és pest-budai hóhért a főispáni
helytartó 1862 májusában nevezte ki Pest megye bakójává. Szükség volt
az állandó hóhérra, hiszen az 1860-as években olyannyira megromlott a
közbiztonság az egész országban, hogy azok a megyék, amelyek kérték
s szinte mind rákényszerült , bevezethette rablókra, rablógyilkosokra
és gyújtogatókra a statáriumot. A statárium két-három napos bírósági
eljárást, s az ítélettől számított három órán belüli akasztást ígért.
Az ígéret sok ízben teljesült, úgyhogy Kornberger rendesen el volt
látva munkával. Munkadíja alkalmanként 50-120 forint volt,
útiköltséggel, a segédek bérével s egyéb kiadásokkal együtt.
Persze senki nem irigyelte a bakót, de azért nagyon nagy pénzeket
keresett. A börtönőrök havi bére akkoriban 13-14 forint volt, s a
csendbiztosokat, pandúrokat sem fizette valami jól a vármegye. Ezért
aztán lassan kerültek pandúrkézre a betyárok, akik az akasztófa
ígéretében azonnal tüzeltek, a pandúrok meg tízszer is meggondolták a
hősködést velük szemben, nemcsak az életük, hanem a fenntartó nélkül
nincstelenségre jutó családjuk féltése miatt is. A pandúrok számára a
rendes fizetés, az özvegyi járadék bevezetése helyett a betyárok
fejére kitűzött vérdíj volt igazán csábító. Egy közönséges rabló
elfogásáért, illetve följelentéséért 100 forint, egy veszélyes
rablóért 300, a bandavezérért 500 forint járt. Egy egész rablóbandáért
vagy legalább tíz tagjáért 1000 forint volt a jutalom. Mindezeket
Héjjas Pál A Bogár betyárbanda története című munkájából tudjuk, amely
a Pest megyei levéltári füzetek 19. darabjaként jelent meg, s a
betyárvilágot hámozza ki a mesés romantikából.
Mint Héjjas Pál írja, szó sem volt arról, hogy nemzeti érzelemtől
fűtve, a haza javára raboltak volna a betyárok. Közönséges és
kegyetlen rablók voltak, akik ha a szabadságharc idején katonai
szolgálatban álltak is, ezekért a tetteikért legtöbbször elbocsátásban
részesültek, s bár ezt nem verték nagydobra, attól kezdve saját
szakállukra dolgoztak. Mutatóba akadt a gonosztevők között olyan, aki
valamelyest emberségesebb volt, de a legenda, hogy csak a gazdagokat
rabolták ki, a legegyszerűbb logikára épült. Csak a nemesektől,
boltosoktól, kereskedőktől, papoktól, kocsmárosoktól volt mit elvenni,
de az is csak nagy ritkán esett meg, hogy ebből a zsákmányból bármit
adtak volna a szegényeknek, a nélkülözőknek. Sőt. Ha úgy esett, hogy
az áldozat csóró volt, akkor csak a mellénygombját vágták le, elvették
a szalonnáját vagy 4 forint 70 krajcárját. Persze voltak telitalálatok
is. 1862. január 8-án Döntiék Újhartyánban özvegy Pfeifer Gáspárné
boltos és kocsmáros házába berontottak, az ott lévő özvegyet, két fiát
és a szolgálókat egy külön szobába terelték, és pénzt, ékszert,
ruhaneműt, s egyéb mozdíthatót összeszedve távoztak. Összességében
2441 forint értékben raboltak. Míg a házban négyen ténykedtek, a ház
előtt az ötödik társuk lovas kocsival várakozott. A rablás után
lövöldözve Örkény felé elhajtottak.
A betyárok ugyan nem osztogattákszét a rablott dolgokat, de gyorsan
éltek, biztos volt az akasztófa számukra, hát jól akartak élni. Amikor
két kézzel szórták a pénzt, csurrant-cseppent valami a környezetüknek
is. De hogy végül is hová lettek a nagy zsákmányok, azt teljes homály
fedi. Hiszen legtöbbször semmiért nem fizettek, a kosztot és kvártélyt
éppúgy erőszakkal vették el, mint a fegyvereket, ruhákat. Nagy
fizetség volt, ha a gazdát élve hagyták hátra a kifosztott tanyán, s
örülhetett még annak is, ha nem gyújtották rá a házat, az
istállót.
Dönti Péter betyárbandájának nagy fogása volt, amikor az alsódabasi
birtokost, Bereczky Miklóst látogatták meg saját kúriáján. Tóth Ferenc
dabasi lelkész volt a földbirtokos vendége, így őt is kirabolták
egyúttal. A zsákmány több ezer forint értékű készpénz, ruhanemű,
ékszer, fegyver és két mázsa szappan. Bereczkytől nagy összeget
6000 forintot követeltek, amit ő nem tudott előteremteni. Ekkor
Bogár Imre Bereczky később egy szembesítéskor ráismert egy kést
kért társaitól, hogy a vonakodó gazdát felfejtse, azaz megnyúzza.
Bereczky arra kérte a betyárokat, hogy inkább lőjék agyon, de ne
kínozzák. Végül a nagylelkű betyárok a nyúzástól és az agyonlövéstől
is eltekintettek.
Élhettek volna nyugodtan, békésen, gazdagságban a betyárok ennyi
kinccsel ha persze föl nem kötötték volna őket. Héjjas Pál azt írja
a füzetben, hogy ezt meg sem próbálták, sőt a bandavezér Dönti Péter
holttestét a kisteleki kútban találták meg, a bandatagokkal való
nézeteltérés okán került oda.
A vármegye sem hagyta magát, 1862 márciusában a főispán helytartó
újabb hajtóvadászatot rendelt el ellenük. Dönti halála után jószerével
csak ételt-italt sikerült rabolniuk, viszont sokkal kegyetlenebbek
voltak az egykori vezérnél a Bogár testvérek, akikhez ekkor már
Bartusz Mihály is csatlakozott. Ő volt az első a bandából, aki élve a
hatóság kezére került. Ez április 12-én történt, s a
rögtönbíráskodásban előírtak szerint 15-én már meg is kezdték ellene
az eljárást. Bartusz olyan sokat mesélt, hogy ha nem kellett volna
gyorsan fölkötni, több bűnesetet is földeríthettek volna. Héjjas Pál
füzetében olvashatjuk: Bartuszt a börtönben hallgatták ki, mely szűk
volt és dohos. Az ide-oda hurcolgatástól lábsérülése miatt
eltekintettek, mert az orvosok szerint szélhűdésben könynyen
kimúlhatott volna. A betyár a bírósági eljárást jól viselte, végig
eszénél volt nagy fájdalma dacára, mint azt a bíróság elnökhelyettese
jelentette az alispánnak. Ugyanő írta a vádlott állapotáról, hogy ha
életben hagyatnék is mi lehetetlen lába »amputatio« alá esnék.
Dicsérendő dolog a bíróságtól, hogy a hóhérral egy időben orvost is
hívtak a vádlotthoz, nem is egyet. Egy hivatalszolga 12 forintot
kapott ápolás címén, a dabasi gyógyszerész 4 forint 9 krajcárt, a két
orvos pedig egyenként 11 forint 20 krajcárt vágott zsebre Bartusz
Mihály rabló gyógyulása körül tett szolgálatokért. A rögtönbírósági
eljárás teljes összege 305 forint 75 krajcár volt. Ennek nagyobb része
azonban a hatósági személyek napidíjára ment el, beleértve a hóhér
szolgáltatásait. Erre április 17-én került sor, a rablót Dabason
temették el.
Mellé került Baski György is, aki szintén a Bogár fiúkhoz
csatlakozott, s akit a pandúrok Balla főcsendbiztos vezetésével
bekerítettek egy alföldi tanyán, és a rabló, mert sehogy sem
menekülhetett, főbe lőtte magát. Június 18-án temették el Dabason
társa mellé. Bogár Imrét július 11-én kapták el egy tanyán, ahol az
eresz alatt aludt, s a pusztázó pandúrok álmában megkötözték. Pest,
Pilis és Solt vármegye élve Magyarország királyi helytartója, gróf
Pálffy Móric által adományozott rögtönbíráskodási joggal, Bogár Imrét
1862. július 17-én reggel 10 órakor a pesti vármegyeháza rögtönítélő
bírósága elé állították. Bár Bogár Imre sokkal kevesebbet vallott be,
mint amennyit a szemtanúk, a vádlottak rábizonyítottak, de ez is elég
volt ahhoz, hogy az április 26-án 20. életévét betöltött betyárt
akasztófára ítéljék. A megyeházán ekkor már nem akasztottak, s a
városi tanács kijelölte az új, 15 öl széles, ugyanilyen hosszú,
országúthoz közeli, erre alkalmatos helyet az Üllői út és a gyáli
puszta közötti dombon.
A Pesti Napló 1862. július 22-én megírta, hogy a megyeházától emberek
ezrei kísérték a rablót a Gránátos utcától a Barátok terén és a
Kecskeméti utcán át az Üllői úton kifelé. Sokak előtt méltán tűnt fel
szomorítónak azon tompult erkölcsre mutató mohó kíváncsiság, mellyel
még a művelt osztályhoz tartozó nők is törekedtek a bitófa közelébe
juthatni, hogy a borzasztó jelenetnek tanúi lehessenek. A kivégzett
ruháit a söpredék közbotrányra leszaggatá, magával vivén darabjait,
melynek babonából varázserőt tulajdonít.
Kornberger az akasztásért járó díjat a megyei pénztárban vette föl,
összege 49 forint 5 krajcár volt. Kleineisl Jakab pallérmester 9
forint 87 krajcárt kapott az akasztófa elkészítéséért. Végül minden
Bogár bevégezte, de a betyárok története mese formájában, több
irodalmi műben, versben, dalban él tovább, dacolva a tényekkel. Mert a
romantika halhatatlan.
Legyen tied az első hozzászólás!
belépés jelentkezz be