Legendák és Enigmák: A Világ Közepe – erioni regék 2?
A pályázaton meghirdetett M.A.G.U.S. antológiák sorsa az elmúlt két alkalommal misztikusan balszerencsés volt. Mostanra kevesen gondolták, hogy az emberi kultúra bölcsőjének újrafelfedezése és a népszerű ork – ember konfliktus ynevi felemlegetése után a sokszor kritizált Erion rajongói bemutatása jól sülhet el. Konkrétan én sem hittem volna.
A Summarium, de már a Rúna cikkek megjelenése óta tartó vita a város létjogosultságáról és méreteiről hamar elvonta a figyelmet a Városok Városáról irodalmi és szerepjátékos téren egyaránt. Egyre kevesebb történetet olvashattunk az itteni életről és egyre kevesebb csapat indul innen útnak északra vagy délre kalandot keresni. Az ősi szerepjátékos közhelyek melegágya az igények és elvárások össztüzében mind kevésbé tudta ellátni feladatát.
Mikor azonban arra került a sor, hogy a világ megálmodói helyett a rajongók töltsék be előbb élettel a város óriás szívében található Torozon Tavernáját érezhetően megmozdult valami. Régóta sejtettem, hogy csak valami jobb koncepció és alapvető szabadság kellene, hogy jó novellákat olvashassunk az L&E égisze alatt és az új kötet, ami a váratlan nyár eleji esőfüggöny rejtekén jelent meg, beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.
Azok számára, akik nem szeretik, hogyha a novellákat jobban bemutatják recenzió gyanánt elég annyiban summáznom a kötetet, hogy ez háromszáz oldalnyi jól megírt novella, amire érdemes időt és pénzt áldozni. A bevezetést követő tucatnyi írás ugyanis egyre nagyobb vigyorgásra késztetett, ahogyan a kellemes, kockacsörgetős jelenetek mellett nem is leltem gyengébb novellára igazán.
Általánosan el lehet mondani, hogy nagyon óvatosan kezelték Ynev világát az írók. Ez jó, hiszen nem nagyon találkozni olyan elemmel, amit az ember csípőből elutasítana, és ez megakasztaná az olvasásban (de persze ez szubjektív). Ugyanakkor rossz is valahol, mert így sokszor az újdonság és az ismeretlen utáni vágyunk kielégítetlen marad (de persze ez is éppúgy ízlés kérdése). Például szóba kerül Erion hercege és a Palotanegyed, de nem nyerünk bepillantást ezek életébe, vagy sokszor időznek a gondolatok a Fal árnyékában, de oda végül nem jutunk sosem. Komolyabb gondom azzal volt, hogy a novellák nem időrendben követik egymást, amit ront, hogy nem is mindig jelzik mikor játszódnak, pedig a csattanó sokszor erre épít. A M* kánonban kevésbé jártasak lehet, hogy csak pislognak olykor maguk elé egy-egy novella végeztével, hogy nem tudni mit is olvastak tulajdonképpen. De elég a sirámaimból, lássuk a kötetet magát!
Az impozáns borító az el nem készült videojáték művészeti részének hagyatéka, melyből már a téli Szinergum is táplálkozott. Az azóta már más játék borítójaként is feltűnt Boros-Szikszai mű nagyon szép és az ügyes elhelyezésnek köszönhetően illik is a kötethez. Én annak mindig örülök, hogyha akció és varázslás van már a borítón is csak azt remélem ilyenkor, hogy a tartalomba is jut belőle elegendő. Nem rajongok a semmilyen, tablóképszerű megvalósításhoz.
A kötetet az Előbeszéd nyitja, amely a pályázat kiadott anyagát és némi plusz hangulatkeltést tartalmaz a történeteket összekötő helyszínről és környékéről. Itt fontos megemlíteni, hogy a szerkesztője a kötetnek Galántai János volt, tiszteletbeli szerkesztője pedig Gáspár András és mindkettejük hatása érződik a kötet szövegén. Ez azonban nem zavaró és távolról sem kelti epigonok hatását, ellentétben korábbi antológiákkal.
Az első novella Király Árpád A megtörhetetlen című novellája. A szerepjátékos körökben TAO néven ismert szerző az elmúlt években már többször felhívta magára a figyelmet egyedi kalandmoduljaival és ezek extravaganciájából szerencsére a novellába is jutott. Bár a „magányos idegen érkezik a nagyvárosba” motívum korántsem eredeti, de a karakter van olyan hangulatos és az írás van olyan kellemesen megírt, hogy az egyébként furcsa befejezést se érezze átverésnek az olvasó. Nagy érték a csattanó és itt van, igaz, ezt csak itt és most lehetett ellőni.
Boruzs Gergely Gábor három novellával is szerepel a kötetben, elszórva, kevert időrenddel, de legyen így. Első írása a Darton áldása bár címével nagyon a múlt évezredet idézi, mondanivalóját már rögtön a két udvari ork főszereplővel súlyosbítja. Mindig is bírtam őket, kellett már róluk is valami. Maga a történet egy láncbarátokkal tarkított bérgyilkosság film-noir díszleteitől a „manager fantasy” képien keresztül a dartoniták fontos céljaihoz vezet minket, olyan hősök színrelépésével, mint a halál istenének szakadár egyházfője vagy az ikonikus félelf varázsló. Külön értékeltem, hogy a színrelépésük sem nyomta el az eredeti szereplőket, ami komoly fegyvertény egy új szerzőtől.
Gali Viktor írása, a Hölgyválasz, már most megosztotta azokat az olvasókat, akikkel beszéltem. Mivel azonban a súlyponti kérdés a csattanó és én már annak is örvendezek, hogyha van olyan, tökéletesen elégedett voltam a nehézsúlyú női „iszapbirkózással”. Egy kellemes tíz oldalas darab, bármikor jöhet ilyen. Az ilyen poénokat ennyiben kell kibontani, több már sok, kevesebb nem elég … ilyesmi. Amúgy is szívesen megnéznénk, hogy szívünk választottjai hogyan ontanák egymás vérét értünk, nemde?
Antal Igor által jegyzett Törzsvendégek érkezte már egy hosszabb falat a kötet egységeiben mérve és bár itt is ork az egyik főszereplő és elég hangulatosan van előadva a mese, de a végére valahogyan nem lesz kerek a „ki-mit-miért” láncolat. Jó hogy látjuk Torozont személyesen érdeklődni a vendégei hogyléte felül, de beavatkozását már kicsit túlzásnak éreztem. Viszont mindig pozitívum, ha van khál, szerepe azonban nem nyúlik túl a fizetett, házi halálosztó berendezésen sajnos.
Újabb hosszabb kalandra invitál Urbán Tamás a Bor és bosszú folyamán. A tavernába betérő bárd meséli el hogy társaival hogyan játszották le az egyik Rúnás modult ki Orwella papnőit és miután kimulatták velük magukat, hogyan igyekeztek kifüstölni a Kígyófészket. Az ezután következő mélybe szállás már egy kicsit archaikusnak hatott, de én mindig megvehető vagyok támadó varázslatok és harci trükkök leírásaival. Akinek ez nem, az elmerenghet azon, hogy a leírás szerint a bárdok hogyan adják elő mindezt Yneven nap-nap után. A csattanó és a lezárás pedig (mindkettő van) kellemesen megmagyarázott, kicsit hajaz a már emlegetett korábbi antológiák témájára. A karakterek jók voltak, a szöveg fogyasztható.
Elhagyva a fajsúlyosabb történeteket Farkas Dénes az Erioni játszma (ismételten múltidéző címválasztás) kapcsán elvezet minket a sakkjátékok rejtelmeibe. Csak nyugodtan, hiszen kiaknázatlan téma ez és ennek megfelelően kicsit sokat is tudunk meg róla. Annyira belemerülünk egy másik, taverna béli asztal meccsének eseményeibe, hogy a novella végén szinte a semmiből veti ránk magát a visszacsatolás egy régi L&E novellához. Ez is egy kedves kikacsintás a régi rajongók felé, kicsit persze direkt, de legalább konkrét. Ráadásul az egyik (ha nem a legjobb) M* novellára mutat, amit amúgy sem érdemes kihagyni.
A következő novella is rövidebb, szerzője Harmath Dávid, címe az Apám kardja és nem is lenne rossz, ha mondjuk kifejezetten jó lenne, de az, hogy valakiből, valahogyan és valamiért kalandozó lesz Erionban talán mostanra nem kellene, hogy különösebben letaglózzon idáig eljutva a kötetben. Kellemesen folyt egészen a végéig, ahol egy közhellyel levágva a végét nyitva hagyott egy történetet. Talán a szerkesztésben tűnt el valami egészen más befejezés?
Zámori Máté novellája volt, ami eredetileg rávett a kötet megvásárlására. Tudniillik A sólyom árnyékát már többször is olvashattam tőle más és más formákban írókörös társaként, úgyhogy kíváncsi voltam mi maradt mostanra az eredetiből. Az erős felcsapása a történetnek nagyon jó, a saját mesterét meggyilkoló Arel pap vívódása sok mindent elvinne a hátán és kell is neki, hiszen hamar megjelenik a kilenc éve nem látott atya és fenyíteni is kezdi, majd egy nagyon ájtatos lány/nő is a képbe kerül, ami egy kicsit sok véletlen. Talán érdemesebb lett volna az alappal többet foglalkozni, hogy a végére kialakuló speciális kapcsolat a szereplők között természetesebbnek hasson. Sok más novellához hasonlóan ez is erőteljesen a folytatás ígéretével terhesen fejeződik be, más kérdés, hogy nem mindegyikben érezni annyit, hogy érdekelne minket ilyesmi, ebben mondjuk igen.
Boruzs Gergely Gábor második novellája a Könnyű álom, ami témáját tekintve talán már-már a sötétebb tónust ígérő folytatásba illene. A Torozon tavernájában működő áfiumkereskedő egy komoly szállítmányt vár és igyekszik mindent biztosítani addigra. Partnerei a Vörös Testvériség kalózból lett kalmárjai, így az elővigyázatossága indokolt. Kellemesen beleringat minket az erioni szürke kereskedelem világába a novella, igaz a befejezésen az érződik, hogy annyi karakterrel kell lerendezni a történetet, amennyit addig bemutatott és egy kicsit nekem furcsa volt a konkrét eseménysorozat a neves tavernában, de belefér. Elvoltam azzal, hogy megpróbált új dolgokat megismertetni velem a novella, de sajnos ez nem terjedt túl egzotikus herbáriumok és mérgek ismertetésén. Értékeltem volna, hogyha a karakternek a végére lettek volna érzelmei vagy kicsit papszerű lett volna, ha már Noir felszentelt híve, de nem akarok telhetetlennek tűnni.
Körtvélyes Ákos novellája kicsit zavaros volt nekem. A család mindenek felett folyamán ugyanis nem mindig érthető, hogy a főszereplő fiú e vagy lány, illetve honnan és miért is érkezik, a végére persze ezek rendeződnek egy meglehetősen egyszerű képpé. Többször kellett nekifutnom oldalaknak, hogy mit is akar mondani, mert bár a hasonlatok és képek találóak voltak, az események leírása elveszett sokszor a városőr gondolatai vagy a modern akciófilmeket imitáló dramaturgia fátylai között. Személyes problémám csak annyi volt, hogy bár nem az első és egyetlen női főszereplő a kötetben, de, hogy miért KELL lefeküdnie adott esetben az egyik szereplővel számomra megalapozatlannak tűnt. Vagy nem is úgy történt? Szóval itt érezni néhány kavarodást a szövegben.
Bereczki Viktor novellája, nem sokkal a vége előtt, a kedvenc írásom lett a kötetben. Az Elhivatás volt talán az a novella, ami felül tudott emelkedni a kalandozós miliőn úgy, hogy egy pillanatra sem hagyta azt el és végig szinte a taverna falai között játszódik. A ház kisegítő személyzete itt került először bemutatásra részletesebben, akik a beszerzéseket, az istálló és a vendégek ügyeit intézik. Egyáltalán itt tudunk meg bármit a taverna nagyterménél magasabban fekvő részekről (hat emelet azért nem semmi). Szerencsés, hogy ilyen hátra került a kötetben ez, mert így nem vártam el aztán hasonlót a többi novellától. A több mint ezer évre foglalt szoba és a taverna mindennapjaival kapcsolatos ügyek mellett jól megfér a főszereplő karakter személyes ügyének rendezés, ami ugyan egy kicsit váratlan volt nekem az addig köszvényes öregként bemutatott karaktertől, de a csattanóval együtt egy ritka teljes kört írtak le és mutattak be a taverna történetéből.
Boruzs Gergely Gábor harmadszor is visszatér, hogy a Gyászmenettel egy kicsit elbizonytalanítsa a róla jó képet kapott olvasót. Nem arról van szó, hogy ne lenne jól megírva ez is, ne lennének remek karakterek, hiszen ismét találkozunk az udvari orkokkal és az egyházfővel is, de nem tudok elmenni az újabb konkrét filmes áthallás mellett. Tudniillik az remek, hogyha valami megihlet, de hogyha egy az egyben átírunk valamit azt illik jelezni. Így a Hét mesterlövész bevezetésének temetőjelenetét a kéretlen halottal és a barátságot kovácsoló történettel megkapjuk gorvikiakkal és dzsadokkal. A filmet szeretjük, az írás is tetszett csak a szándékot nem igazán tudjuk hová tenni a korábbi novellák után. Különösen a megcsavart időrendiség hibádzott, hiszen itt tesznek szert arra a kapcsolatra, ami aztán a korábbi novellában az irhájukat menti meg az orkoknak „később”. Ráadásul nem sok köze van Erionhoz és a tavernához sem a novellának, amit pedig ismét nem értettem.
A tartalomjegyzékhez érve pedig semmi más nem fogad minket, ami azért meglepett. Egy kisebb appendix elfért volna itt vagy egy skiccelt alaprajz Torozon Tavernájáról, valami releváns térképet Erionról én nem is reméltem persze. Fura ez, hiszen a kötet egy pontján az idegen kifejezést indexelve a lap alján magyarázza meg a szerző. Kissé értetlenkedve, de nem berzenkedve állok a sajátosság előtt.
Különösen akkor nincsen erre okom, hogyha a kötet ilyen pozitív benyomást tett rám. Ez most már zsinórban a negyedik kötet, ami nem falhoz vágva végezte. Nagyon örülök, hogy ilyen minőségű köteteket lehet olvasni megint a M* logo alatt, bár gondolom a háttérben a viták zajosan folynak továbbra is. A lényeg, hogy ez ne zavarjon minket, rajongókat. A fülszöveg kivételesen már most a folytatás ígéretével kecsegtet és a fentiek alapján A sötétség szívének megvan minden esélye jól sikerülni. Meglátjuk, itt leszünk.
MailMan
2010-06-17 20:38:08Nehéz úgy objektívan nyilatkozni, hogy én is szerepelek a kötetben a Sólyom árnyéka című írással, de végigolvasva nekem az Elhívatás jött be a legjobban, ötletes volt, a végén pedig hatalmasat röhögtem a csattanón
Köszi, hogy rászántad az időt a könyvre, Gulandro.
akos_karesz
2010-06-18 07:37:36Én is csatlakozom azon szerzők sorához, akik megköszönik Gulandro ismertetőjét.
Köszönöm!
Felettébb tanulságos és hasznos találkozni az olvasói véleménnyel. ;-)
A novellámmal kapcsolatos észrevételeidről szívesen beszélgetnék még. Talán majd személyesen, netán egy másik fórumon szerét ejthetnénk...
Ákos
Ett
2010-06-25 17:13:08megvettem, elolvastam, rendben volt.
De szegény Yul Brunner forog a sírjában a Hét mesterlövész átirat miatt:(
"There's only one question remains: Why?"
rmordon
2010-07-02 23:06:07Csatlakoznék az előttem lévőkhöz. Köszi a cikket, a könyv nekem is nagyon tetszett. Gratula mindenkinek! Elhivatás tényleg ott volt a szeren, kardozás... kh... de amikor rájött a hős ha mit talált... a reakció mesteri
remélem olvasunk még tőlük, és remélem lesz még kiírás 
Khar-khazad az előttem szóló ügyén... az egyik legjobb kötet amit olvastam a kyr-toroni Jan van után.
Grat mindenkinek
bartan
2010-07-10 15:56:14Sajnálom, hogy ellenvéleményev vagyok, de nekem nem nagyon tetszenek. Sokszor nagyon hiteltelenek a karakterek. (Pl az udvari orkok, simán lehetnének emberek. Azon kívül, hogy néha csattogtatják az agyarukat semmi orkos nincs bennük.
Másrészt a legtöbb novellánál szinte ideáig érezni a karakterlapra csöppent boroskólát. Nagyon modul, vagy előtörténetszerűek az írások. Meh hát egy novellában szerepeltetni két khált, ginsourt és mentálgyilkos gyíkot enyhén túlzás. Itt is ellőttem van, ahogy az ember a bestiáriumot böngészi....
Azért persze a Shadoni krónikánál messze jobb könyv