Ed Greenwood: Elminster-Egy mágus születése (Elminster-ciklus I.)

Címkék
(Olvasói ajánló – kicsit a Retro rovatba – szerk.)
 
Ha szerepjátékos berkekben kimondunk két szót: „Forgotten Realms” legelső olvasmány élményként az esetek döntő többségében a „sporttársak” R. A Salvatore: Sötét-elf trilógiájára emlékeznek felnőttkoruk távlatából, hogy ja, igen kamasz koromban olvastam még a Valhallás időkből.
 
Azután mondanak rá hideget-meleget, van, aki szereti, van, aki utálja az -egyes írók által- „lakodalmas fantasy”-ként emlegetett műfajt. Akárhogy is van, akármennyire divat utálni, vagy fikázni, az bizony tény, hogy kiadójának „húzólovai” az FR világához kapcsolódó sorozatok -legalábbis a saját bevallásuk szerint az eladásokat tekintve.
 
Mivel én is kizárólag Salvatore Sötét-elf trilógiáját ismertem az FR-„mondakörből” úgy gondoltam én is meg akarom ízlelni ezt a -láthatólag számos grafomán alkotót felvonultató- fantasy világot, hátha nem olyan kommersz a dolog, mint azt a vájt fülűek hangoztatják.
Arról nem is szólva, hogy az általam ismert könyvek tulajdonképpen nem is az átlag faerüni ember társadalmába mutatnak betekintést, hanem az enyhén szólva picit másabb drow nép nyűgjeit olvashatjuk a trilógiában.
 
A kritikámban a Ed Greenwood által alkotott Elminster-ciklus könyveit veszem nagyító alá. Elsőként a ciklus első regényét. Drizzt mellett Elminster a másik piedesztára emelt figura, akit a világot ismerő fórumozók hozzászólásai alapján egy agyontápolt, undorítóan sebezhetetlen terminátorként ismertem meg, aki ha rád néz eltörik a gerinced. Kíváncsi voltam van-e alapja ezeknek a berzenkedéseknek, vagy ez is csak olyan divat, mint az „útáljuk Drizzt mer’ tápos” -betegség és tényleg olyan élvezhetetlenül idegesítően „hype”-olt.
 
Mindféle prekoncepció és elvárás nélkül ültem le elolvasni a kötetet, annak az olvasónak a hozzáállásával, aki csak egy fantasy történetet akar kapni. Ilyen-olyan fórumokról persze már olvastam én mindenféle megnyilvánulást -magáról a karakterről és Ed Greenwood munkásságáról is; de tényleg érdekelt a téma, lévén mostanában kezdtünk el játszani FR világán és képben akartam lenni a fiktív világképpel az azt alkotó írók szemén keresztül.
A történet maga általában klisékből építkezik, de viszonylag élvezhetően és koherensen.
Tényleg pár sorban össze lehet foglalni a -nem túl bonyolult ívú- történetet:
 
A pásztorgyerek bőrébe bújt hercegfiú faluját és családját egy sárkányháton lovagló gonosz mágus pusztítja el, és a fiú szent esküvel fogadja: megbosszulja halálukat és megszabadítja, visszahódítja országát az azt felprédáló máguslordok zsarnokságából. A történet vége happy-end a latrok meglakolnak az időközben mágussá vált herceg pedig királlyá teszi leghűségesebb lovagját; ő maga meg eltűnik a mágia titokzatos hívószavának, no meg nem mellesleg egy istennő akaratának (és ölelésének) engedelmeskedve.
 
A harmincegynéhány éves fejemmel nézve ez egy megmosolyogtatóan bugyuta sztori, amivel még tinédzser korú KM-ként se fárasztottam volna a játékosaimat. Ennek ellenére mégis végigolvastam a kötetet, mert maga a megvalósítása a dolognak azért élvezhető volt és szórakoztató. (Számomra legalábbis.)
Ugyanis más nézőpontból közelítve meg a dolgot a történet arról szól hogyan lesz egy vadakat terelő juhászból máguslordokat elpusztító varázshasználó. EZ viszont már egy érdekesebb koncepció, amiben van fantázia. Jópofa történetszerkesztési húzás volt az írótól hogy ennek a folyamatnak az egyes stációit egy-egy fejezetben írta le, a fejezet neve pedig az a „kasztnevet” viselte, aminek a tapasztalatait nyögte éppen a főhős.
 
A történet időben évszázadokkal a szerepjátékvilág ideje előtt jár. Bár mondjuk, ez kimerül abban, hogy Elminster itt még úgyszólván egy ismeretlen senki, és talán másképp hívnak egy-két emberlakta országot; habár az FR országokból olyan irdatlan sok nevezetű van, hogy én soha nem bírtam átlátni és fejben tartani, hogy mi egyiknek vagy másiknak a jellegezettsége, és mitől más, mint a másik. Az eltolódott idő maximum azok számára zavaró, akik betéve tudják ezt.
A bosszúhadjáratát beteljesítendő Elminster elindul a mágussá válás rögös (?) útján. Hogy ehhez miért kell feltétlen előbb útonállóként ölni, akit ér, majd -kihagyhatatlan fejlődési momentumként- sikeres betörőként tevékenykedni ne kérdezzétek; Ed Greenwod ezt jobban tudja és kész.
 
A dolog logikája azért is biceg, mert a mágussá válás szó szerint annyi volt, hogy Mystra -a mágia istennője- egyszerűen megkérdezte Elminstert erről, aki sírva-fájva rövid hezitálás (!) után kötélnek állt.
Köszi.
 
Mindegy, mert a könyv második „Betörő” címmel írt része egyébiránt a regény legszórakoztatóbb és legérdekfeszítőbb része, aminek az égvilágon semmi köze a mágussá váláshoz, de szórakoztató olvasmány: két fiatal tolvajgyerek próbál a felszínen maradni egy nagyváros mágusok által uralt forgatagában, gyorsak, okosak, éhesek, harapnak, és mindenkit megszívatnak. Tisztában vannak a saját korlátaikkal, de mernek kockáztatni a gazdag zsákmányért. Tényleg sajnálom, hogy ebből a fejezetből nem lett regény és meglehetősen kapkodva, elnagyolva papírra vetett vázlat lett belőle, ahogy a két srác ügyesedik, a végén már saját bandájuk is lesz. Ez a mindennapos létrét való küzdelem, a pénzvágy; sokkal átélhetőbb, életszagúbb történet volt, mint ez az egész sárkányos-bosszúhadjáratosdi. Sokkal jobban érdekelt volna, hogy mivé válhat Elminster tolvajként egy szervezett bandában, mint ez az „útálom a mágiát, mert gonosz és pusztít és különben is megbosszulom a szüleim” kínlódás helyett.
Kár hogy Elminter nem tolvajként vált hírhedté.
 
Az ún. mágussá válása -fentebb írtam ennek mikéntjét- elég lapos lett. Ami különösen szomorú, hogy az író nem érezte szükségét a mágia -a szereplő szemszögéből való működésének leírására. Például úgy, ahogy azt Jack Vance fantasy regényeiből ismerhetjük. (És amely leírás egyébiránt a D&D mágiarendszerének lett az alapja.) Ott ez egészen érdekesen és az olvasó számára is átélhetően meg van jelenítve. Na, itt nem. Nem tudjuk meg igazán, hogy a varázslók és mágusok hogyan varázsolnak, csak két kézzel szórják a tűzlabdákat és kész. Értem én, hogy nagy valósínűséggel úgyis szerepjátékosok veszik a regényt, – nekik meg nem kell magyarázni- de azért az író gondolhatott volna azokra is, akik nem feltétlenül tudják fejből, vagy egyéb olvasmányélményeikből hogy egy varázsló miért nem tudja gyógyításra használni a mágiát és hasonlók.
 
Kész tényként kezeli, hogy az olvasó ismeri és otthonosan mozog a D&D és a szerepjátékok világában, akinek nem kell fogni a kezét és nem kell magyarázni. Gondosabb és a -nem szerepjátékos- olvasókra jobban figyelő szerkesztők minimum szójegyzéket, függeléket tesznek a regény végére, hogy a kedves fizetővendég ne maradjon hülyén és legközelebb is őket válassza.  (Bár egyes írók ezt is túlzásba viszik, ahogy azt mondjuk Tolkien, de mondjuk én még nem láttam Raymond E. Feist regényt tisztességes, olvasót tájékoztató függelék nélkül.)
Ez a legfájdalmasabban a szörnyek megjelenésekor tűnik ki. Az egy dolog hogy egy szót se veszteget rájuk a nevükön kívül -mintha alapból feltételezné, hogy mindenki olvasta már a „Monsters Compedium”-beli adatlapjukat, de amilyen könnyedséggel és szemtelen mítoszrombolással teszi hidegre őket Elminster, nos, abban tényleg van valami dühítő és ellenszenvet kiváltó érzés.
 
A regényben van három különböző szörny egy jelenetben. Mind a három a D&D világának szinte ikon-szerű, emblematikus „boss”-szörnyfigurái, amit -túlzás nélkül állíthatom- szinte minden szerepjátékos tudja, miről van szó, és valami nagy durranást, kemény és halálos csatát vár tőlük.
Egy vörös sárkány, egy beholder és egy agyszívó lebegnek egy mágikus sztázisgömbben egy varázskönyvet őrizve, amit a főhős meg akar szerezni. A „hős” a következőképpen győzedelmeskedik: Elminster egymásba zuhantatja a gömböket az agyszívó és a sárkány elpusztítja egymást, a beholdert pedig arra kényszeríti, hogy szétverje magát a kőfalon, aminek mindig nekiszalad.
Kezdem megérteni az utálkozó felhangokat a fórumokon Elminster figurájával kapcsolatban.
Legalább egyesével nyomta volna le őket és nem egyszerre, vagy a lények tettek volna valami olyat, ami legalább nyomokban arra emlékeztet, hogy önálló akarattal és ésszel bírnak és nem egy mmorpg MI figurái.
Azt még megmagyarázza a szerző, hogy Elminstert Mystra miért változtatta át nővé: a nők jobban érzik a mágia rezdüléseit és ezáltal akarta segíteni az ifjú mágust a tanulásban. Kérdés, hogy vajon vissza is változtatta volna-e ha egy rég letűnt birodalom mágusának szelleme nem ad Elminsternek egy varázslatot, ami megteszi ezt a szívességet.
Elminster útitársa, aki a tanítója és a szeretője is volt: a varázsló Myrjala -mint kiderül- Mystra maga. Nehezen érthető hogy miért játssza el a meglepettet mikor Elminster visszaváltoztatja magát férfivá, mikor pontosan tudta egy férfi van a női testben.
 
Olybá tűnik mintha ez a történeti elem: hogy Myrjala maga Mystra- mintha csak később a regény írása közben ötlött volna fel az íróban, de elfelejtette ennek megfelelően átalakítani a már megírt részeket.
És hasonlóképp az is nehezen érthető hogy Elminsterben miért nem ötlött fel a gondolat, hogy Myrjala nem egy szimpla varázsló mikor háromszor is meghal és feltámad az együtt töltött kalandozásaik során. Valahogy minden megjegyzés vagy komment nélkül átsiklatja az olvasót ezen a problémán.
 
Aztán bennem, mint olvasóban felmerült a kérdés hogy ha Mystra tulajdonképpen személyesen jött le a Birodalmakba hogy a saját szája íze szerint alakítsa a történéseket, akkor a többi isten miért nem teszi meg ugyanezt?
A többi isten hatalmának megjelenítése egyébként a „futottak még” kategória szabályai szerint lettek az olvasó elé vázolva. Ezért nagyon könnyen az istenekről meg az ő harcaikról szólt volna a sztori, ha az író tovább erősíti ezt a szálat a kedvenc Elminster helyett.
 
Egy kicsit tinédzser sutasággal lett ábrázolva az istennő szerelembe esése: azért szereti Elminstert, -azon túlmenően, hogy tétlenül végignézte, hogy a máguslord elszenesítette Elminster családját- mert mikor megjelent a szentélyében és beszélgettek a fiú tett egy ilyen megjegyzést, hogy „tudná szeretni”, ennyi elég is volt.
Könyörgöm hány férfi akarná azt mondani egy Mystra kinézetű istennőnek, hogy nem tudná szeretni!?
 
Másik fájdalmas negatívum hogy az író gyakran próbál poénkodni és viccesre venni a figurát, de nem nagyon van hozzá humorérzéke. Például azon, hogy egy -közös szövetségesekkel támogatott végső ostrom alkalmával- megfut a sok bumburnyák poroszló mikor szemtől szemben állnak Mystra és Elminster hatalmától porig sújtottan. Ekkor Mystra tesz egy megjegyzést, hogy: „Távozhattok.” Az ember katonák természetesen futnak, mint a nyúl. Ezen mindkét szereplő jót röhög, a következő jelenet pedig azzal folytatódik, hogy az Elminsterhez hű lovagok ezalatt meg épp az életükért harcolnak bekerítve és a halálukra készülve.
Vagy a betörős részben a szerző szerint az egy roppant nevetséges helyzetkomikum, mikor hat-hét rivális tolvaj is küzd ugyanazon nászajándék ékszer megszerzéséért, miközben az ifjú ara folyamatosan visít minden egyes felbukkanó versenyző megjelenésekor. Aztán „elérkezettnek látta az időt” hogy elájuljon. Őrült vicces.
 
Hasonlóan fárasztó „poén” mikor a város leggyönyörűbb prostijának lelkes asszisztenciája mellett kirabolják a város két tehetős rivális nemes ifját, és hogy a leányzónak legyen alibije hogy „ő ott se volt” a helyi „Bud Spencer”-testalkatú pék mellé fektetik az ágyba, aki női ruhában alszik. Aztán összemelegszik a prostival, szerelmes pár lesznek és élnek együtt boldogan. És ez nem vicc. Illetve vicc, de nem azért amiért a szerző gondolja.
Az csak hab a tortán hogy a pék utcalányból lett feleségét később maga a király is megkívánja a háremébe és Elminster ostromakor meg is jelenik ott karddal hadonászva, hogy kifilézze a királyát.
 
Mindezen negatívumai ellenére az Elminster sorozat első darabja egy olvasható fantasy regény. Ez nálam nagy szó, mert volt már olyan yneves-regény amit a közepénél letettem és nem bírtam végigolvasni, ha agyonvernek se, ennél a könyvnél azért erről szó se volt.
Kicsit, bugyuta, kicsit logikátlan, kicsit erőltetett; de olvasható, és akciódús regény. Olyan strandon fekvős, nincs-mit-csináljak-olvasmány; amivel agyon lehet ütni az időt, és aminek a sztoriját már elfelejtjük a következő héten. 
 
 

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Urban

    2010-06-10 15:23:21

    Orastes: Miert kellett ilyen regenyeket irnia?

     

    Egy protogeek vagy a nyolcvanas evek elejen, a szerepjatekkiadas nagykiralya a TSR felkarolja a vilagodat, amely rovid ido alatt igen nepszeru lesz. Egy nap beallitanad hozzad es megpedzegetik, hogy ha volnanak a Forgotten Realmshoz regenyeid, publikalnak. Te mit tettel volna? :sor:



    Orastes

    2010-06-10 20:41:55

    Urban: hirdetni kell pályázatot, vagy megkeresni fantasy írókat, akik tudnak is írni. :sor:



    SlyZero

    2010-06-11 21:56:50

    Jaj a régi cseppet sem szép emlékek. A kegyetlen mágus diktatúrával, aminek gonoszsága abból is látszik, hogy… ööö… üldözi a tolvajokat? Vagy a terrorista módszerekkel harcoló „szabadságharcosokat”? Ellenben amikor egyiküket serpenyővel ájultra veri egy vidéki kocsmárosné, nemhogy nem nyúzzák meg elevenen és húzzák karóba a főtéren elrettentésként, de évekkel később is nyugodtan vezeti a kis fogadóját, mintha mi se történt volna. Röhej az egész.

    A későbbi könyvek közül is csak a Pokolban volt olvasható minőségű, de az is csak azért, mert telerakták túltápolt akcióval. Az Elminster Megkísértéséről például a mai napig nem tudom mi a tökömről szólna. Ha van valami értelmes története egyáltalán.



    Blazious

    2010-06-22 19:18:09

    Hehe, ez volt az első fantasy regény amit megvettem. Nem tudom miért pont erre esett a választás. A forgotten realmst ismertem már talán a BG-ből(bár nem tudom előbb volt e a bg vagy az elminster regény), és kerestem egy olyat amelyik nem folytatásos(mint kiderült ez az, de az alexandrában csak ez volt meg)

    Szval rossz volt. És mivel azt hittem hogy ennek jó regénynek kellene lennie mert greenwood ismert arc a dndben majdnem nem vettem több könyvet. A második salvatore ezer orkja volt(szép borító miatt), ami ehhez képest nobel díjas mű volt. Elég sok salvatorét kellett elolvasnom ahhoz, hogy rájöjjek mégse olyan jó. Vagy legalább egy gemmellt kellett elolvasnom, hogy rájöjjek hogy nem olyan jó RA:)



    Azraeel

    2010-06-26 20:45:05

    Urban: ha valami lelkiismeretlen alak ilyen mocskos ajánlatot tesz inkább a kardomba dőlök. Frankón




belépés jelentkezz be    

Back to top button