Greg Keyes: Folyamszülött

Az itt olvasható kritikám témájául egy olyan regényt választottam, mely a karácsonyi könyvdömping alatt jelent meg, és amellyel egy Magyarországon még ismeretlen író mutatkozik be. Gregory Keyes pedig nem kezdő, a tengerentúlon jópár regénye jelent már meg a legkülönfélébb műfajokban. Publikált sorozatokhoz (Babylon 5, Star Wars), és saját világokat is kreált. Az The Age of Unreason sorozat egyfajta sajátos Steampunk irányvonalat követ, míg a The Kingdoms of Thorn and Bone egy nagyszabású fantasy, melyet részletgazdagsága miatt többen Martin műveihez hasonlítanak. A magyar olvasók azonban a legelső regényét tarthatják kezükben, mely a Váltott Isten Gyermekei (Children of the Changeling) sorozat első kötete.

 

Ha a Folyamszülött (The Waterborn) sztoriját a végsőkig csupaszítjuk, akkor meglehetősen hétköznapi problémákkal szembesülünk. Két főszereplőnk egyike Hezsi, egy kamaszodó lány csupán a barátját akarja megtalálni. A céljának elérésében még az sem segíti, sőt inkább hátráltatja, hogy ő hercegnő. Nhól városauralkodójának a leánya, noha a kedves papát többnyire csak távolról látja. Sokkal jobban ragaszkodik azonban nevelőnőjéhez, Kejhez és félember testőréhez, Cemhez. Gyermekkori barátját és egyben rokonát, D’ent nemrég vesztette el. A kérdés, hogy örökre-e? A dinasztia tagjai, a Folyamszülöttek, különös módon kapcsolódnak a várost és az ismert világot átszövő Folyamhoz, az egyetlen istenséghez, akit a város népe tisztel. Meglehet, ennek van valami köze ahhoz a tényhez, hogy az uralkodói család némely tagja kamaszkoruk hajnalán elragadják a papok és soha többé nem hallatnak magukról. Hezsi ebbe nem nyugszik bele, legfőképpen azért nem, mert ő is potenciális jelölt. Annyit elárulhatok, hogy a földalatti folyosókon és az ősi könyvek lapjain folytatott nyomozás végül eredményes lesz, ám nem lesz köszönet abban, amit talál.

 

Másik főszereplőnknek, Perkarnak is egyszerű gondjai vannak. Férfivá ért és szerelmes. Legfőbb célja az, hogy szerelmét megszabadítsa szenvedéseitől. Kicsit persze bonyolultabb a dolog, lévén a kis drága egy patak istennője. Perkar földje ugyanis messze van Nhól folyamcentrikus városától. Itt minden természeti jelenségnek, kőnek, rétnek, erdőnek megvan a maga istene, melyeket inkább talán szellemlényekként kellene felfognunk. Messze nem végtelen a hatalmuk, megfelelő fegyverek birtokában akár egy halandó is megölheti őket. Perkar pedig pont erre készül: megölni a szerelmét elnyelő istent. Senki se számítson klasszikus „legkisebb fiú megy és bosszút áll” jellegű történetre, az ifjú meglehetősen alábecsüli a rá váró kihívást. Perkar nem hős, rengeteg hibás döntést hoz, néhány kritika szerint már-már idegesítően sokat szerencsétlenkedik. Én teljesen reálisnak éreztem, hogy egy minimális tapasztalattal rendelkező kamasz ennyi marhaságot csinál, s Keyes az ő szemszögéből ezeket is teljesen logikusan vezeti le.

 

A Folyamszülöttet a két főszereplő hajtja előre. Az egyes fejezetek hol az egyik, hol a másik szemszögéből nyit kaput a Keyes teremtette színpompás világra. Merthogy az. Már Sanderson Ködszerzetében is szerettem, hogy nem tudom hozzákötni egyetlen földi kultúrához sem. Nhól monoteista metropoliszában visszaköszön mind Egyiptom, mind a Közel-Kelet némely ókori városállama. Perkar népének bemutatásakor egyszer az indiánok, máskor valamely félnomád, épphogy letelepült kora középkori nép jutott eszembe. És mindez nem csak díszlet, az egyes népek világnézetébe és kultúrájába is betekintést nyerünk. Keyesnek van miből válogatnia. Gyermekkorában az apja munkája miatt egy rezervátumban ismerkedett meg az indiánok legendáival majd néprajzot tanult. A sokszínűség azonban nem válik kaotikussá. A szerző sikeresen dolgozta össze organikus egésszé a rengeteg legendát, népet és látásmódot, melyeket Hezsi és Perkar szemén át látunk. Kettejük történetszála pedig a regény vége felé – minő meglepetés – összekapcsolódik

 

Összességében a Folyamszülött bemutatkozó regénynek első osztályú. A világ abszolút hihető és nagyon hangulatos, a szereplők – a mellékszereplőkkel egyetemben – teljesen élőek, emberiek. Nekem egyedül a vége okozott csalódást. Részben talán azért, mert az Erdő Urának birtokán játszódó jelenethez és az azt követő csatához szerintem lényegesen nagyobb feszültség társult, mint a regény befejezése. Részben pedig azért, mert Perkar „feltápolása” számomra nem volt egy szimpatikus húzás. Jobban szerettem úgy, ahogy volt, bár el kell ismernem, a regény egyes nagyszabású történéseihez így jobban passzol.

 

A történetnek nincs vége, a folytatást s egyben a befejezést jelentő Hollóisten Gyermekeit (Blackgod) a kiadó idénre tervezi. Én már nagyon várom.