Legendák és Enigmák: Vihar Ibara felett
– irodalmi számum
A manifesztációs háború krónikáját ígérő tematikus novelláskötet híre igen nagy szelet kavart földi viszonylatokban is. Ez az ynevi esemény példátlanul nagy súllyal esik latba, mert mindenki, aki valaha kockát ragadott valamilyen formában, origóként tartotta számon az amundok keltette világégést. Aki pedig esetleg csak a könyveket olvasta, vitán felül tisztában lehet az esemény horderejével.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a világot teremtő, és azóta is meghatározó írók nem egyetlen kötetbe tervezik a háborúval kapcsolatos írásokat zsúfolni, akkor kivételes antológia-sorozatnak nézhetünk elébe. Magam részéről örömmel üdvözöltem, hogy átvezető szövegek híján, a novellák „magukért beszélnek” a kötetben.
Az egyre javuló külsejű M.A.G.U.S. kiadványok között ennek a kötetnek sincsen oka szégyenkezni. A borítófestmény ismételten egy külföldi alkotó, Michal Ivan munkája. Bár maradéktalanul elégedett vagyok ezzel a megoldással, de él még bennem a remény, hogy a manifesztációs háborúról szóló kötetek valamelyikén lesz egyszer amundokról is egy szép kompozíció. Ha itt nem akkor hol máshol?
A kötet és a köré felépített nagy újévi M.A.G.U.S. újrakezdés, új lendületvétel tetőpontja talán nem is a kötet megjelenése volt, hanem az annak alkalmából rendezett író-olvasó találkozó, melyen a kötet alkotóin kívül Novák Csanád is megjelent mindenki nagy meglepetésére és esetenként döbbenetére. Ha ekkor valaki fellapozta a friss megjelenésű kötetet, akkor az ajánlásban az Ynevet tulajdonképpen megalkotó triász egyesülhetett azzal, hogy a manifesztációs háború krónikájának első felvonását Dale Avery (Nyulászi Zsolt) munkássága előtti főhajtásként prezentálják annak írói.
Ennek szellemében az első írás (egy hangulatos versrészlet után) a Wayne Chapman tollából született Holdkelte. Itt rögtön az eljövendő háborúért felelős Amhe-Ramun monológja fogad minket múltról, bizonytalan jelenről és elképzelt jövőről, amelyben természetesen a kiválasztott nép győzelme elkerülhetetlen és kívánatos. A lelkesítő szavak közül kihámozható többek között az Ibara kialakulásának egyik verziója is és a hetedkori krónikások számára rejtélyes első manifesztáció utolsó csatájának eseményei is. Mikor hamar a végére érünk, úgy érezzük, hogy elhallgatnánk még igaz szavait a kissé szétesett entitásnak, de a meglepően hosszú (és ezzel egy időben meglepően vékony) kötet nagyobbik része még előttünk ál Ibara ezer csodájával egyetemben.
A korán eltávozott videojáték (Seventh Age: Infernal Alliance) örökségeként Yneven megjelenő régi-új elemek, (amely az alkotók vallomása szerint nyomokban létezett, végső formáját a meg nem jelent program adta meg) a homok mélyén úszó amund piramisvárosok Jan van den Boomen Idő mélyiből című írásában materializálódnak a kék hold fényében. Közülük is egynek majd hat teljes oldalba telik felmerülni a felszínre, de tulajdonképpen nincs okunk bánni: remekül megírt és szórakoztató bemutatkozása ez ennek a kötetben számtalanszor visszatérő elemnek.
Ynev kontinensének második legismertebb kalandozója (erről persze megoszlanak a vélemények), a halk szavú és sápadt félelf nekromanta tér vissza a második Wayne Chapman írásában, az Együttállásban. Olyannyira, hogy személyes beszámolójaként hallhatjuk és olvashatjuk az Ibarai Ötök legendás missziójának történetét az Ibara mélyére, ahol megkísérlik a lehetetlent, megakadályozni a Manifesztáció eljövetelét. Ahogy azonban a későbbi történelem alakulásából tudjuk, egy amund holtában is úr, ennek megfelelően a beígért világégés nem maradt el, csak késett. Ennek hogyanjáról és mikéntjéről regél ez az érdekes írás, ahol rejtve vagy sem, de több neves kalandozó és magas rangú személy is megjelenik. Talán kicsit zavaros lehet a történet kezdetén történő időtorzítás és az ennek nyomán felhasadó valóságokról való magyarázatok. Nem teljesen tiszta, hogy erre így milyen formában volt szükség az írás teljessé tételéhez, így inkább az alkotó szájából elhangzottakra alapozva arra tudok gondolni, hogy mivel nem vett részt személyesen a legendás játékalkalmon és/vagy nem akarta az egykori játékot egy az egyben papírra vetni ezért az új, minden ízében újragondolt koncepcióra való igazítás végett volt szükség az ismert ynevi valóság ilyetén kizökkentésére. Ezt leszámítva feltűnő az az óvatosság amivel Chapman a karaktereket mozgatja. Erőteljesen elüt a korábbi „gyöngyös” írásában tapasztaltaktól, de ennek lesz, aki örülhet majd. A lényeges személyről, Alyr Arkhonról azonban olyan háttér információk is kitudódnak végre, amelyről eddig csak szilánkokat olvashattunk.
Jan van den Boomen Törésvonal című írása tartalmazza a tulajdonképpeni első jeleket és alkalmat arról, hogy az amundok megkezdik az általános mozgósítást. Egy sivatagi vándor akad családtagjaira és utána a halállal készül szembenézni, de helyette „csak” homoki elfek és amundok korokat átívelő konfliktusának tűzvonalába sikerül kerülnie. Nem az első, és félek nem is az utolsó írás az alkotótól, hogy a lényeges részeket „elhallgatja” és minket, földi halandókat kizár a történetből és hiányérzettel zavar tovább a kötetbe. Kár érte.
John J. Sherwood egy kalligráfus munkájának megismertetését és az első amund városostrom bemutatását vállalta el az Al-Ajur veszedelme megírásával. Sajnos semmi meglepetéssel nem szolgált az írás, hiszen a legkisebb ellenállás felé törekedve könnyen kitalálhatjuk, hogy ki- vagy miféle is a látványosan érzéketlen írástudó és azután már nem nehéz kitalálni, hogy melyik ezerszer emlegetett ibarai gondolkodó művét másolja nagy szorgalommal a „bombázás” alatt is. Mindenképpen előremutató és örvendetes azonban, hogy megjelennek kalandozók is, kiknek szerepe ugyan minimális, de legalább az ismét igen könnyeden odavetett lezárás utáni eseményekről is lehet valamilyen fogalmunk.
Zelei Gábor első írása, a Haladék. Velem könnyen és gyorsan megszerettette magát stílusával és a meglehetősen lineáris történetvezetésével. Érezhetően kedvelt tűzvarázsló karakterét mozgatva meséli el egy, az amund piramisvárosba került kalandozó és védence történetét kevés szóval, rengeteg akcióval. Hozzám mindig is közel álltak az ilyen „régiynevi” írások, így ez is tetszett. A háttérben folyó eseményekből annyit láthatunk, hogy ekkora már, nagyon helyesen, az egész Ibarát fenyegető veszedelem az amund invázió.
Raoul Renier címadás terén talán legcselesebb művével, a Ranagol árnyékával, hamar visszaadta az írásaiba vetett hitemet. Talán a Fattyúrege volt legutóbb ekkora hatással rám tőle és ahhoz hasonlóan itt is egy halálraítélt szemszögéből mondd el annyit az őt körülvevő kultúráról és magáról a karakterről, ami már-már egy irodalmi mű magasságába helyezi az írást. A dzsadokról alig egy tucat oldalon annyit megosztani, hogy még én is szimpátiát érezzek harcuk iránt, nem kis teljesítmény. A címadásban sejtetett ranagolita kapcsolat az írás végére kristályosodik ki, mint turbános ellenállás mögött álló szürke eminenciások kiléte.
A kötet az alkotók bevallása szerint a háború első két szakaszát hivatott bemutatni. Egy trilógiának tervezett sorozattól ez kicsit furcsának hat, de az eddig olvasottak alapján bizalmat szavaznék nekik. Nem tudom ugyan, hogy hol-merre is kellene keresni a közeghatárt az írások között ilyen téren, de ennél a pontnál a kötetben egy külön kis homoktölcsér és számum kezdett megszületni a számomra felemás írásokat és nyakatekert koncepciókat fialva a szerintem eddig talán második legjobb Legendák és Enigmák lapjai közé (az első a Holtak Légiója, szerintem).
Keith Alanson és Norman Fellings közösen írt Ibara arany napja egy nemrég elsütött vicc poénját melegíti fel, amelyben a novella a valós eseményeket állítja szembe a történetírás fonákságaival. A pár hónapja olvasott Végzet masinériáiban is megjelenő koncepció természetesen adja magát egy ilyen miliőben, de az emlék még friss, így a sivatagi haramiából lett népvezér története inkább tűnik paródiának a korábban olvasottak tükrében, mint önálló és komoly történetnek. A helyzet nem olyan rossz, de a vicc túl hosszú ahhoz, hogy a poénját békésen magunkban érlelve nyugodtan tovább állhassunk. Viszont megjelenik egy fontos szereplő a Halál havábanból. Ahogyan a karavánvezető karakteréről előbb védencei, majd az olvasó számára is kiderül miféle ember is, kifejezetten szimpatikus karakterré válik és „ragaszkodása” a sivataghoz különösen felértékeli az utat, amelyet a későbbi krónika szerint bejárni adatott neki.
Heidel Dan sokáig váratott visszatérésével az ynevi síkra. Vérlitánia című írásával felkelti bennünk a reményt, hogy ebből a címadó és méltán hírhedt műből is olvashassunk valamit. Hogy ez nem valósul meg, és hogy az említett irat háttérbe szorul az kisebb baj, a nagyobb az, hogy a történet elején a lelkiismeretével egy cellában viaskodó geográfus története kezdetben kaotikus és érthetetlen, így szinte élvezhetetlen. Amint történni kezd valami kikerekedik minden, a nap is kisüt, és megjelenik egy ezrednyi amund. Örömmel vettem, hogy így az utolsó negyedben lesz valami róluk. Jellemük és viselkedésük bemutatása is ötös, ahogyan a seregvezér elutasítja az emberi társalgás dzsenn vonásait. Nem az a típus akihez szívesen megy munkainterjúra az ember. Ez a szint megmarad és ha lehet még emelkedik is, amikor a dzsad és dzsenn hitvilág közötti párhuzamokat, a Summariumból ismert amund ereklyepárral kutatja az írás. Így még nagyobb csalódás, hogy a történet végére ismét három alternatív lehetőséggel hagy magunkra az írás és az amund természet, érzésem szerint, hibás képeivel.
Újabb, most régebbi vicc, ismétlése közelg el Mira Sandoval Rózsa és tövisével. Az eddigiek után nem reméltem, hogy a korábbi, Ibara arany napja történetét egy másik szereplő szemszögéből újraélhetem. Vannak még csodák. Ez a megoldás egyébként a Hit városában szerepelt majd egy éve, de mégsem elég rég. A Pyarronban képzett kurtizán ilyen-olyan módon a titkosszolgálat parancsára a sivatagban teljesít szolgálatot, mikor egy feltételezett amund kapcsolatokkal rendelkező kereskedő nyomába ered és útja keresztezi a korábban megismert karavánvezetőét. A szerelmi szál erről az oldalról szükségképpen hangsúlyosabb és az erőltetettebb orális aktust, illetve a szexuálmágiával működtetett térmágiát leszámítva nem rossz írás ez, csak önmagában nem áll meg a lábán. A végén megjelenő krániakkal való időhúzás nekem kicsit feleslegesnek és illogikusnak tűnt, főleg az ezután következő novella tükrében ahol a pyarroniak az ügynökök kiképzésére külön kráni szimulációt rittyentenek össze alkalmanként. Ugye, hogy nem mindegy.
A Keith Alanson – Norman Fellings páros írása már egy megint új részébe vezeti át a háború menetét. A Tükörképben a kereskedő hercegségeket érintő amund fenyegetés képei jelennek meg, melynek előterében egy Dúlás idejéig visszanyúló bosszútörténet játszódik le. Bár a csattanó majdnem az első visszaemlékezésből kitalálható az írás kellemesen halad, a szereplők filmes hatásként mind befutott kalandozók, magas rangú tisztek vagy alvilági figurák, akik közös ügynek érezve jönnek össze pontot tenni egy régóta húzódó történet végére. Tiszta sor. Azt fájlaltam csak, hogy az amundok mint arctalan veszély, később pedig mint levágandó zsákmányállat kerülnek elő, és az én olvasatomban rögtön egy Amhe-démon is az elesettek közé kerül, szinte mellékesen.
Csaba Tamás írása gondolatban egy újabb nagy témára ugrasztja a vándorlásban fáradó elménket, amikor a gorviki inváziót megelőző időkben egy Shibara menti konfliktusról mesél a Pókmajorban. A kor igényeinek megfelelő anti-fantasy hős a fonálhiányba került gorviki família sorsának megfordítása érdekében kel át a határon, hogy a háború sújtotta földekről ne csak selymet, de az azt készítő pókokból is hozzon párat. Akinek ekkor jó okkal Alessandro Barrico Selyem című regénye vagy az abból készült film ugrik be, nem kell, hogy megijedjen, az író nem ismerte ezek egyikét sem. Remek írás, szórakoztatóan megírva. Ugyan a végén nem teljesen tiszta, hogy miért is okoz végzetes strukturális sérülést egy kulacsnyi víz az amund mágiahasználón, mikor a történet elején egy halálra sérült amund még leúszva a folyón partra evickélve vígan levágott több fegyverest, de ezt tényleg nem feszegetem már.
Összességében a véleményem szerint második legjobb Legendák és Enigmák kötetet egy tartalmas Függelék zárja, amely nem csak a kötelező szószedetet, hanem a háború előzményeit és lefolyását taglaló esszé első részét, egy vadonatúj és részletes dzsad naptárt és egy a csapatmozgásokat is jelző térképmellékletet is tartalmazz.
A magam részéről ilyen mennyiségben és minőségben nagyon szívesen olvasok majdnem mindenről Yneven, a Manifesztációs háborúról pedig kiváltképp örömmel venném belátható időn belül a kivételesen jó kötet folytatását. A történeti felosztás kapcsán azonban nem tudom elhallgatni, hogy érzésem szerint a kevesebb több, a több pedig valamivel jobb is lett volna. Hiányolom ugyanis a világba kiküldött amund delegációk sorsáról szóló írásokat a kötetből. Így is túl sűrű, hogy a tervek szerint két kronológiai rész eseményei kerültek bele, de érzésem szerint megvan az három is.
erwin2
2009-09-19 20:18:33Előbb olvastam a könyvet, mint ezt az ismertetőt. Jómagam csak a regényeket olvastam, az egyéb kiegészítőket (pl. Summarium) nem. Lehet, hogy ezért nem értettem a Vérlitánia c. novellát. Konkrétan azt a részt nem, amikor Aineb a kincstárban beszélget Raszuffal. Valószínűleg a vége is emiatt zavaros. Segítenétek kibogozni a történetet?
Az utolsó novellában (Pókmajor) pedig ki vette fel a pénzt? Csak azt tudom elképzelni, hogy a vén dzsad a ranagolita pap testében. Jól tippeltem?
Raon
2009-09-21 09:09:30Szia Erwin!
A Vérlitániát én követtem el. Ha nem áll össze a vége, az biztos nem a te hibád, én írtam meg rosszul. A koncepció egyértelműen a Summarium Useb-hetjére és a Papok, paplovagok dzsados részére épült, és bár igyekeztem a novellába is annyi mindent beletenni, hogy önmagában megálljon a lábán, az eddigi visszajelzések szerint az ilyen esetekben tipikus eredmény született - volt, akinek túl kevésnek érezte az infókat, volt, aki soknak.
Ha konkretizálsz, hogy melyik rész volt zavaros, szívesen segítek.
üdv,
Raon (Heidel Dan)
Airyku
2009-10-04 13:48:01Végre egy novella író is hozzászól a kritikához!
Én is megveszem, talán már holnap. Egy ideje reménykedek a normális novellákban. Hol vannak a kalandozók egy történetben? Számomra az etalon Eric Crowe barbárja, aki tűzön-vízen viszi magával társait, és az erioni fogadós brigád, élén a Számvevővel. 
zachary24
2009-10-11 18:17:47Drága Írógárda! Hadd gratuláljak! Fantasztikus, letehetetlen!! Ne hagyják abba!! Szívemből örülök, hogy azok az emberek, akik Ynevet megteremtették, ismét közöttünk járnak és a tőlük megszokott színvonalon nyújtanak nekünk újabb kalandokat. Csodálatos könyv. Ezt olvasni olyan érzés, mint amikor először vettem az Első Törvénykönyvet a kezembe 13 évesen... Köszönöm még egyszer
Insholent
2009-11-25 10:45:04Nem olvasom el az ismertetőt(szeretem a meglepetéseket), de úgy érzem ezt mindenképpen meg kell vennem
Jó olvasni a pozitív visszajelzéseket 