Antal József: Justitia (kritika)

 

Ha emlékszünk, a szerző olyan két éve jött ki első regényével, amelyben egy jövőbeni orvos csömörlött meg attól, amit addig csinált és kezdett valami egészen másba. Most itt a második regénye, amelyben egy jövőbeli nyomozó csömörlik meg attól, amit eddig csinált. Járt utat járatlanért, ugye.

Bár igazság szerint nem egészen biztos, hogy csak nyomozó az illető, aki a justitiák kasztjába tartozik. Ezek a születésük óta vak nénik a regény világában látáshiányukért cserébe nagyon bubus mentalisták, valamint kardhasználatban is tudnak ezt-azt – és nem mellesleg frappánsnak szánt áthallást képeznek a római mitológia vak és kardos istennőjével, aki ugyan nem annyira a nyomozati, mint inkább a bírói tevékenységben vállalt komoly részt. Szóval lehet, hogy zsaruk ÉS külsőleg kicsit bírák is, zord jövő, ugye, bár akkor inkább a Dredd bíró.

Ezzel együtt ez a vak bűnüldöző dolog olyasmi ötletkategória, ami felmerül az egyszeri íróban, aki elégedetten csettint, majd jobban belegondolva inkább kitalál valami mást, hacsak nem a Csupasz Pisztoly-jellegű szituációkat szeretne leginkább bonyolítani a történetben. Elég, ha egy „állj, vagy lövök!” helyzetre gondolunk, a példa kedvéért.

 

 

Oké, egy vak főszereplő szemszögéből sztorit írni azért szép kihívás, kellően tehetséges szerző akár valami egyedit is ki tudna hozni belőle. A többi érzékszervet előre tolni a leírásokban, ilyesmik. Sajnos, a vakság-elem itt leginkább csak felszíni jellemző, a főszereplő kényelmesen használja ki a telepátia révén a körülötte állók vizuális segítségét. Amikor meg nem, az se probléma, a vakság hátrányai meglehetősen relatívak. Csak néhány oldallal azután, hogy a főszereplő – Darázs becenévre hallgat a fekete-sárga csíkos szerelése miatt - azon rinyál, hogy letapogató bizbasza ellenére gyakran nekimegy dolgoknak, már távolugrásból fel is pofoz valami hisztis hadfit. Teljesen hasonló módon marad kihasználatlanul az is, hogy ezeket a vakon telepata amazonokat két nyomozás között akár évtizedekre is lefagyasztják – még középszerű szerző is kezdene valamit az ilyenkor befigyelő kultúrsokkal, itt ennek semmi jele. A vakság ábrázolása leginkább a tisztán párbeszédes, leíró részek nélküli akciójeleneteknél jön elő, melyeknél nem tudom eldönteni, hogy tudatos, de rossz írói döntés eredménye, vagy kijavítandó írástechnikai hiányosság a szerző részéről. 

 

Rendben, az alapkoncepció – már főszereplői szinten – elég gyorsan sallang-kategóriába megy át, de attól még lehetne élvezhető a regény. Esetemben sajnos ez sem áll meg, a negyvenedik oldalig körülbelül háromszor fordult ki a kezemből és a helyzet a későbbiekben sem javult. Sőt.

 

– Megtehetné – válaszolom egykedvűen -, de az Igazság Házának hetven bolygórendszerében elfogadott tekintélyével találná szembe magát. Nemállíthat meg egy Útját járó Justitiát!

Itt az írói eszközök a leginkább problémásak. A párbeszédek borzalmasak (különösen a nagyon ostoba szereplőkre jellemző tájparaszt stílus), többnyire magyarázzák a nyilvánvalót, illetve kissé bumfordi módon a világhátteret, a leíró részek meg üresek és sematikusak. A könyv borítóján ott díszeleg a felirat, hogy „Zsoldos Péter-díjas szerző”, de ezt a szintet kábé az átlag Cherubion novelláskötetek alsó harmada is hozza. Fájón hiányzik egy normális szerkesztő, aki kigyomlálja az üresjáratokat, vagy alkalmasint leüvölti a szerző haját és visszaküldi az anyagot újraírásra. Az ember csak vonszolja magát a szövegen, néha megrándul belül, és azon kapja magát, hogy a könyv a padlón, ő pedig valami mást csinál az olvasása helyett. Bármi mást. Én például egy alkalommal – a második könyv elején – inkább kitakarítottam a fürdőszobát, az is szórakoztatóbb volt, minthogy a szerencsétlen szöveggel kínozzam magam.

Hóttkomoly.

 

 

Karakterábrázolás szintjén nem lépünk túl a klisék dimenzióján, talán a főhőst kivéve, akit nagyjából az érzelem- és hormonvezérelt kungfupicsa dobozba lehet elhelyezni komplexitás terén (később ez bővül a bocsát védő medveanya – móddal is), és aki a kissé tán túlságosan is hibátlanul okos/bátor/vonzó/tökös/stb férfi főhős hatására változtat életvitelén. A többiek ennél ötlettelenebbek és unalmasabbak, ami nem kis teljesítmény – ha nagyon le kéne írnom, kábé szürke zsírkrétával egy dimenzióban felvázolt valamikre tudnám hasonlítani őket.

 

És most egy nagyon tompa zsírkrétára kell gondolni, egy rendkívül unalmas dimenzióban. Szürke háttér előtt.

 

 

Cselekmény szinten sincsenek különösebben sikerült elemek. A sztori, mint egy random faék, véletlenszerűen egyszerű, hajuknál fogva berángatott fordulatokkal és megoldásokkal felöntve – emlékszem, amikor telepata Darázs nyomozás közben összefutott pár oldal erejéig a szintén telepata óriásdarazsak intelligens és fel nem fedezett közös tudatával, akik nagylelkűen tanúskodtak a helyszínen történt gyilkosságról, a szoba szemközti faláig repült a könyv, ami nálam helyi rekordnak számít. A drámainak szánt fordulatok többnyire előkészítetlenül, tompán pufognak, a legrosszabb nemerei hagyományok szerint. 

A három könyvre tagolt regény egyébként először valami nyomozásnak csúfolt – ezzel az üggyel még Sherlock Holmes házvezetőnője se égette volna magát -, enyhén romanás szerelmi sztorival indul, minőségben ez a kötet alja. A második rész egy árnyalatnyival jobb az elsőnél, nem kínosan rossz, csupán többnyire érdektelenül unalmas visszatekintés az előző rész óta eltelt izgalmakra, amelyet a szerelmesen kiugrott Darázs és világhódító jókirály szeretője élt át galaktikus birodalomalapítás közben. (Itt már az egész justitia-dolog háttérbe kerül hálistennek.) A harmadik kötet meg valami zavaros visszatérő epizód, némi Aliens utánérzéssel – bogárhentelés – és akkora blőd befejezéssel, hogy az még az előzmények után is tudott ütni a jóérzés-központomon. Gondolkoztam, de egész egyszerűen nehéz rájönni, mi a fenének kellett megírni ezt a regényt, a regényírás aktusán kívül. A fák elleni gyűlölet sem jelenthet erre magyarázatot.

 

Összefoglalva: a regény tulajdonképpen nem lenne rossz próbálkozás a lelkes amatőr kategóriában, de sajnos a szerző jelenleg még nem elég érett meg ahhoz, hogy önálló kötete jelenjen meg. Ez még nem lenne baj, de valaki úgy tűnik meggyőzte ennek az ellenkezőjéről. A magam részéről kíváncsian várom, melyik lesz a következő közszolgáltatás, amelynek jövőbeni megcsömörlött képviselőjéről készül regény. Logikusan a gyújtogató tűzoltó következne – bár ezt épp a Diagnózissal próbálta ugye kevés sikerrel homédzsolni a szerző -, de mondjuk az otthoni abortuszokat végrehajtó védőnő talán eredetibb választás volna.

 

Forrón remélem, hogy a kötet nem reprezentánsa annak, amit magyar scifi címen mostanában várhatunk, mert ha igen, akkor ideje van az egész felégetésének. Orbitális pályáról – csak így lehetünk biztosak.