Legendák és Enigmák: A végzet masinériái
Az utóbbi években növekvő aggodalommal és csalódással szemléltem a M* novellásköteteket. Vitán felül voltak jobban sikerültek is, de a megjelenő novellák erősen hullámzó minősége még attól is elvette a kedvemet, hogy fél éven belül összegyűjtsek elegendő kedvet egy következőhöz. Különösen aggasztó volt, ahogyan az L&E-nak titulált kötetek milyen távol estek az eredeti elképzeléstől. Tudniillik ezek sohasem voltak egy erős koncepcióval átitatott kötetek, a legtöbb, amit el lehetett mondani, hogy nagyjából egy tájegységre sikerült szorítani témájukat korábban (pl. Krán, Erion) és az is ritka volt, ha egy kultúrkörbe sikerült egyáltalán.
Bár annak idején az első kettős novelláskötetet a M* jó érzékkel nem nevezték annak, az utóbbi években így vagy úgy megjelent művek automatikusan kapták az L&E billogot, ha volt értelme, ha nem. A legújabb antológia azonban hosszabb kihagyás után használja az említett logót és kivételesen úgy gondolom, méltó is hozzá. Igaz, ezen jelvényét csak a hátsó borítón és a könyvben rejtve viseli, de remélem előbb utóbb visszajutunk ahhoz, hogy a borítóképen legyen a helye. Addig is a régi-új M* jellel szemezhetünk ugyanott, aminek szövege remek kérdésekre ad okot, azonban ezt a lehetőséget most kihagyom.
Az első hírek arról, hogy az új novelláskötet gnómokról szól majd szerintem sok rajongót elgondolkoztatott. Nemhogy regényekben nem jegyeztem meg, hogy lettek volna érdemes gnóm karakterek (talán csak a Hőseposzban jutott nekik egy kurta-furcsa szerep), de asztali szerepjátékból sem emlékszem, hogy kalandmodulokban szerepeltek volna, vagy egyáltalán játszottak volna velük rajongók. Létezésük persze tény volt, de a koboldokkal és más derékon aluli lényekkel együtt igencsak a perifériára szorultak a közgondolkodásban. Valamennyire előrevetítve a kötet gnómképét, még a novellák elolvasása után is annyi maradt meg belőlük, hogy mintha egy félszerzet és goblin különös, ellenszenves keverékeként léteznének Yneven. Még az előbb említett goblinok és az amúgy közkedvelt törpék is szerencsésebb helyzetben voltak eddig, mert ha mást nem is, epizódszerepeket kaptak egy-egy novellában vagy regényben és kalandmodulokban is visszaköszöntek olykor.
Hogy ezeket végiggondolva milyen nyomon juthattak el jelen recenzió tárgyának létjogosultságához a kötet alkotói, számomra rejtély. A kapcsolódó fórumok tanulsága szerint azonban az antológia egyes írásai még a Cranta novelláskötet maradványai – e rosszemlékű pályázat karmája a második ilyen égisz alatt megjelent mű után remélhetőleg nem kísérti tovább a M* irodalmat. Hozadéka szerencsére inkább a kötet függelékében rakódik le, mert személy szerint nem kedvelem azt a fajta világképet, amit erről az emberi őskultúráról írtak össze az elmúlt években, és amit Ynev megálmodója egy bővebb fórumhozzászólással törölt el a legutóbbi ilyen eset után.
A kötet első látásra nem is rossz. Címe személyes véleményem szerint nagyon eltalált, és – a L&E hagyományoknak megfelelően – egy, a kötetben szereplő novelláé is egyben. A kellemes színösszeállítás és az ár-érték aránynak megfelelő méret kifejezetten pozitív, azonban a borítóról ránk bandzsító csepeli autószerelő hátracsapott baseballsapkával kimeríti az „Ynev-idegen” kategóriát. Ez különösen akkor meglepő, amikor a festményt az a Sánta Kira jegyzi, akinek a borítói miatt már akkor is megveszem a könyveket, ha amúgy nem is érdekelnek. Balla Péterrel közös munkájából hiányzik az a stílus, amit eddig megszoktunk tőle, igaz, a téma nem feltétlenül indokolja az animés varázslónők szerepeltetését.
A belső illusztrációkat jegyző Bíró Sándor munkái – pergamenre rótt tervrajzok minden novella előtt – sajnos nemigen kapcsolódnak az adott írásokhoz. A rajtuk olvasható, feltételezhetően gnóm nyelvű írásjelek jobban hasonlítanak régi C64-em grafikus karaktereihez, mint bármi máshoz, de mivel sem az átvezető szövegek, sem a novellák nem nyújtanak támpontot arra nézve, hogy milyenek is lennének ezek, így kénytelen vagyok betudni őket annak.
Az antológia szerkesztését az a Csaba Tamás végezte, akinek korábbi novellái a visszajelzések alapján igen jó húrokat pengettek sokaknál. Így nem csak az első, leghosszabb novellát tulajdoníthatjuk neki, hanem a kötet átkötő szövegeit is, ami az elmúlt időben láthatóan nagy divat lett. Ezek az átkötések kivételesen nem egy párhuzamosan futó történet jelenetei, hanem Peluchon d’Sechoutse: Szemelvények furcsa népekről és különös fajokról című művének gnómokról szóló bejegyzései amik (sajnos ismét) igen laza szálakkal kötődnek a novellákhoz. Ezt leszámítva nincs velük különösebb gond; olykor kifejezetten szórakoztatóan sikerültek, már persze ahhoz képest, hogy egy gnómokról szóló kötetben szerepelnek.
Egy rövidebb bevezető rész után következik az első novella: Kőnek, tűznek és fémnek titkai. A majd’ száz oldalas írás igen érdekes vállalkozásról ír, mikoris a hajdani Cranta Tajtéktrónus Birodalmából egy hatalmas sereg útját írja le és a táboron belüli hatalmak vetélkedését, középpontban a sereg vezérével. Az egyházak torzsalkodása közé szorult agg vitéz azzal a küldetéssel indult el, hogy szerezze meg a go-nommuk rejtett városaiból a lunír kovácsolásának titkát.
Az írás igen bátor vállalkozás, egy ekkora seregtest küzdelmeiről és belső intrikáiról egyszerre számot adni nem csekélység. Érdekes megoldásként hidalja át a konfliktusos részeket, hogy azokat a későbbi hadijelentés vonatkozó részével pótolja, sok esetben megvonva tőlünk az izgalmasabb részek olvasását. Bár az írás vitán felül nagyon jól sikerült, nehezményezem a csattanó vagy bármiféle levezetés hiányát. A befejezésnek szánt részt nem éreztem olyan átütőnek, amilyet a novella érdemelt volna.
A következő novella előtti rövid részből tudjuk meg, hogy Sean Malory (Dr. Mészáros Gábor) írása nagyjából már valamikor a Hetedkor idején és a Zedur-hegység vidékén játszódik. Az egyben címadó novella, A végzet masinériái egy érdekes képet ad a gnómok életközösségeiről és hiedelemvilágáról. Mikor a balsorsa által üldözött gnóm egy addig elzárt műhelyre lel a fúrástesztek során rá kell jönnie, hogy milyen utat is szánt neki a Teremtő.
Bár a novella önmagában testesíti meg a Nyolcadkort gyűlölők minden félelmét, nekem kifejezetten tetszett. Igaz, meglehetősen Ynev-idegen volt nekem az itt bemutatott mechanikus körkép, legalábbis az a technikai fok amire srófhúzókkal és ősmágiával képesek lehetnek a gnómok, a történet megállt önmagában és a befejezés ha ismét mellőzte is a valamirevaló csattanót, megfelelő keretet adott az eseményeknek.
Az újabb átkötés utáni novella műhelytársam és jó ismerősöm, Jámbor Attila írása, Zárak és pecsétek címmel. Személy szerint a kötet legjobb írásának tartom, de ebben közrejátszik, hogy beszélgetéseink során kiderült már régen, hogy elképzelésünk Ynev világáról nagyon hasonlóak, ami ritka manapság. A korrektség jegyében egészen addig vártam elolvasásával, amíg meg nem jelent. A történet már az ízig-vérig hetedkori toronban játszódik, ahol egy bajba jutott család egy gnóm rabszolga segítségére szorul. Ez a felállás önmagában is hihetetlen, de ahogy a novellában fokozatosan derülnek ki a múlt titkai úgy érezzük egyre hihetőbbnek a szituációt.
Amit hibájául mindenképpen felrónék az a technikai fejlettség, amivel a gnóm rendelkezik, még akkor is, ha nyomába sem ér a korábbi novellának e téren. A kyr család tragédiáját szerintem igen hamar kapjuk az arcba, ami betudható talán annak is hogy viszonylag rövid az írás, ez a része mindenképpen több helyet és figyelmet érdemelt volna. Ami viszont nagyon tetszett, hogy a novella elolvasása után előbb furcsán néztem magam elé és mikor leesett a csattanó majd eldobtam az agyamat. A kötet egyetlen csattanója, még ha „játékrendszerileg” meg „mittudoménhogyanmég” megkérdőjelezhető.
Itt a kötet egy kicsit megőrül: vagy hiányzik innen egy novella két átkötés közül, vagy valaki tényleg úgy gondolta, hogy jó ötlet ez a duplázás. Annyi bizonyos, hogy egy gnóm színpadi vígjáték(!) után a fajba tartozó tolvajok lélektanát tárgyalja egy kisebb tanulmány, amelyek nekem nem jönnek így össze agyban, de biztos nem vagyok elég gnóm hozzá…
Egy újabb Sean Malory írás, a Gilron haragja, már a mellékelt grafikával is ostromgépeket ígér. A felütés kifejezetten kellemes, egy elgorvikiasodott városból érkező zsoldos egy gnóm tolvaj nyomába ered, hogy a nagy értékű tükörszilánkot visszaszerezze. Vesztére a kis feltaláló éppen egy kalandozók által birtokolt városállamban vesz részt egy hadigépfejlesztő versenyen.
Talán ebből is sejthető, hogy a történet végére lesznek itt naftarobbanások közepette vadlóként megugró tankok, de a korábbi írása után (az komolyan odavágott) ez már szinte megnyugtató Seantól. Ugyanakkor furcsállottam, hogy a történet elején megölésére küldött tőrvetőt csupán magatehetetlenné teszi a főszereplő ahelyett, hogy megölné. Vagy legalább értékeltem volna azt, hogy akkor ez a szereplő nem zaklatja három oldallal később halálosan csak azért, hogy egy széttápolt tűvetővel tarkón lőjék. Az északi ismétlő nyílpuskákról azonban kapunk annyi adalékot, mint még sohasem, amit kifejezetten értékeltem. A novella lezárása ismét mellőz minden különösebb meglepetést, inkább csak furcsállja az ember, hogy a főszereplő miféle hatalomra tesz szert és hogyan. Érdemes lett volna kiírni valahová, hogy ezt otthon gyerekek ne próbálják ki, mert akármennyire is mártom kezemet a falitükörbe nem hiszem, hogy szuperképességeim lesznek.
Itt egy rövid kitérőt tennék, mert Sean Malory két írása bennem kifejezetten furcsa emlékeket ébresztett a VHS időkből. Előző novellájának fúrógépes jelenete a Hüvelyk Panna japán feldolgozásának azonos részeit juttatta eszembe, míg második írásának befejezése egy az egyben a Legyőzhetetlen tank záró képsorait idézték fel. Ezek az anime hőskorából származó és elsők között szinkronizált rajzfilmek sokunkban hagytak tudat alatt ilyen nyomot.
A kötetben többször emlegetett, gnóm mágiáról szóló átkötés után John J. Sherwood (Molnár B. Gábor) Rúfiász, avagy az Első Polgár története zárja le a novellák sorát. A húzónévvé előlépett író Erion, illetve Godora első gnóm polgárának életútját írja le, aki talán a legvénebb személy már a városban. Ritkán beszél és keveset, mégis amikor elkezdte mondani élete történetét hihetetlen tömegek gyűltek hallgatni éjjel nappal történetét. A Káoszkor menekültjeiből lett városvédő gnóm krónikája átöleli Godora Erionná válását és azt a kort, amikor még a mérföld hosszú várfalak létezése élet és halál kérdése volt.
Erről a világkorszakról igen kevés helyütt olvasni, pedig ez alapján a novella alapján is lehetne mit az emberiség legsötétebb órájáról és a több ezer éves birodalmak széthullásáról. Sherwood novellája kifejezetten szórakoztató, még hajnali órákban is olvastatja magát, ami igen nagy szó. Bár igazi lezárást nem kapunk és csattanót sem leltem a különös beszámoló sorai között a novella még így is igen erős lábakon áll, remek lezárása egy amúgy is jól sikerült kötetnek.
A novella utáni levezetésben kapunk kisebb áttekintést az elszigetelten élő gnómok közösségéről, amik közül kiemelném az erioniakat, amit érdemes lett volna Sherwood novellája elé tenni, illetve a Himano sivatag „dzsava” szerű lényeit, akik a leírás szerint is orvul támadnak, majd rabolnak el és mozgó erődjükkel közlekednek. Az erős Csillagok Háborúja áthallás akkor sem tesz jót az antológiának, ha végén még a sötét erőkre is hivatkozik…
A bő függelékben egymást váltják a közismert hetedkori kifejezések, az új gnóm szavak és kétféle crantai nyelvjáráshoz tartozó fogalmak. Nem győzöm hangsúlyozni mennyire nem tartom jó ötletnek ezt a fajta Cranta-képet mélyíteni el, különösen úgy, hogy itt még több hetedkori pyarroni istent nevesítenek meg mint egykori égi hatalmat, ami már eddig sem tetszett a rajongók többségének.
Mindent egybevetve a felemás novelláskötetek után A végzet masinériái egy kifejezetten érdemes antológia, amit bátran ajánlok a régi és új M* rajongóknak egyaránt. A novellák önmagukban is élvezhető, jól sikerült írások, és bár a téma nem mozgat meg mindenkit egyformán, kifejezetten érdekes bemutatása ez egy eddig mellőzött fajnak.
TifTof
2009-06-07 06:33:57Ürülök, hogy itt van élet
zachary24
2009-06-07 17:57:18Érdekes, az igazság az, hogy ez volt az első L.E. amit nem vettem meg. Most hogy így elolvastam az ismertetőt, lehet adok neki egy esélyt. De itt is csak annyit tudok mondani, mint a Toron végén. A M. írói gárda borzalmas, annyi kárt okozott már, hogy egy Kráni légió sírva könyörögne a receptért. J.J Sherwood írásai kifejezetten jók is tudnak lenni, de hogy ő legyen húzónév. Volt idő hogy egy J.D Boomen, egy Chapman, stb mellett csak töltelék írás lett volna... Inkább zavarjuk el ezeket az embereket és mentsük meg a M.t mi, rajongók, ahelyett hogy ilyen kontárok kezébe adjuk a sorsát...
Darun
2009-06-13 09:02:02Van olyan ember aki még meg tudná menteni a M*-t? Szerintem már Gorduin se lenne rá képes!
Gulandro
2009-06-13 18:20:11Darun: mi ez a negatív hozzáállás?
Szerintem igen sokan tesznek hozzá évről-évre, hogy éljen a hozzá tartozó közösség és gyarapodjon ha lehet. Megmenteni maximum a jogi harcoktól kellene, de elvileg azoknak véget kell érnie valamikor. Vagy csak egy újabb Gorduinos geg akart lenni?
zachary24
2009-06-15 23:35:51Pedig meg kellene menteni. Rettenetes mit művelnek... De az is kár, hogy a régiek már nem aktívak, pedig ha visszatérnének, lehet az nagyot dobna a dolgokon....