Elizabeth Moon: A sötét sebessége

Címkék

Az utóbbi időszakban kevés sci-fi regény megjelenését vártam jobban, mint A sötét sebességéét. Amit az írónőről – és a mű keletkezéséről – dióhéjban tudni kell: Elizabeth Moon 1945-ben született az Egyesült Államokban, megfordult az amerikai hadseregben, több regény, még több novella – Nebula-díjas – szerzője és egy autista fiú édesanyja. Az említett díjat A sötét sebességéért érdemelte ki, amelynek főhőse egy autista férfi, Lou Arrendale.
 
Ha jól sejtem, az Esőembert mindenki látta, de legalábbis van róla fogalma, hogy mi is nagyjából az autizmus. Roppantul érdekesnek tartok egy olyan olvasmányt, amelyben mondhatni test- és „gondolatközelből” élhetjük át, milyen, ha valakinek másként működik az agya. Az eseményeket ugyanis főként E/1-ben, Lou Arrendale szemén át látjuk kibontakozni; az írónő néha áttér más szereplők – E/3-as – nézőpontjára. Ez a váltogatás engem egy kicsit zavart, a végén azonban nagyon jól jött ki, hogy volt ilyen „külső” szereplő is.
 
Az alapötlet nem nagy durranás, ha jól emlékszem, hasonló témát még egy Dr. House rész is feldolgoz: tegyük fel, hogy van egy gyógymód, ami megoldja az autizmust. Akkor is érdemes-e élni vele, ha valószínűleg nem kívánt mellékhatásokkal, pl. képességek/emlékek/érzések elvesztésével jár?
 
Az írónő rögtön a főszereplő hétköznapjaiba vezeti az olvasót, részletesen bemutatja, miként megy munkába, boltba, az autistákat is segítő tanácsadó Központba, pizzázóba, mosodába és vívóedzésekre. Ettől és az egyszerű fogalmazásmódtól kissé olyan érzésünk támad, mintha Lou naplóját olvasnánk.
 
A korai fejlesztésnek köszönhetően a már felnőtt Lou egész jól elboldogul, egy nagy cégnél dolgozik, autót és háztartást vezet. Még barátai is vannak, szerelmes egy nőbe… Emberi kapcsolataiban azonban esetlen, nem él együtt senkivel, képtelen felfogni az átvitt értelmű kifejezéseket; nem tudja megfelelően értelmezni az emberek arcmimikáját, az udvarias frázisokra mechanikusan kényszeríti magát; pl. tudja, hogy bizonyos helyzetekben, sémákban azt szokás mondani, hogy „köszönöm.”
 
Ebből persze számos bonyodalom származik, melyek számunkra tán mégoly banálisak, Lout azonban megoldhatatlan, állandó töprengést kiváltó problémák elé állítják. Ő ugyanis jóhiszemű, nincs róla fogalma, miként lehetséges, hogy egyes – normális – emberek gorombák, miért akarnak rosszat másoknak. Olyankor is magában, saját tökéletlenségében keresi a hibát, amikor nem ő tehet a dolgok alakulásáról.
 
Életét a jól berögzült szokások és a sémák szeretete határozza meg, olyan dolgokat vesz észre, amelyeket nem autisták sosem (pl. a munkahelye parkolójában lévő autók hány százaléka piros). Már az is komoly dilemmát okoz számára, ha el kell térnie a megszokott rendtől.
 
A regény egyik központi kérdése, hogy miközben az autisták különböznek a normális emberektől, a normális emberek is annyi abnormalitást művelnek, hogy megfordul Lou fejében: ő sem kevésbé más, mint a többi ember. Vagy ő másként más, mint valamely, nem a társadalmi-erkölcsi elvárásoknak megfelelően viselkedő ember? Megéri-e vállalni a valószínűleg nem veszélytelen kezelést, hogy ő is olyan legyen, mint a nem autisták? Nem kellene többé szorongania, ha idegenek közé megy, lehetősége nyílna rendes életet élni. De milyen a rendes élet, miért nem az, amit ő él? Milyen lesz a kezelés után a személyisége, mi marad meg belőle? Vagy az autistákat nem is kellene megváltoztatni? Ők a következő evolúciós lépcsőfok? Hiszen racionálisan gondolkodnak, és nem töltik az idejüket felesleges formalitásokkal…
 
Ez a fajta filozofálgatás engem sajnos a 100. oldal után kezdett kissé fárasztani, csakúgy, mint Lou életének aprólékos ábrázolása. Úgy hiszem, nagyon is lehetett volna húzni, feszesebbé tenni a regényt. Persze lehet, hogy ez ízlés dolga, de sok értelmét nem látom ugyanazon információk – némileg más formában történő – újbóli és újbóli és újbóli megismétlésének.
 
Két szereplőtől is többet vártam, az egyiküknek gyerekkorában genetikai úton meggyógyították az autizmusát (Lou születésekor még nem állt rendelkezésre ez a módszer). Joe Lee csak a regény elején szerepel, utána még egyszer megemlítik, és többé nem kerül elő, pedig úgy tűnt, akar majd kezdeni vele valamit az írónő (hiszen ő testesíti meg a „kigyógyított” autistát, a lehetőséget, ami immár Lou számára is elérhető). A másik szereplő, dr. Fornum, szintén a regény elején jelenik meg, Lou épp nála ül foglalkozáson, azonban hiányoltam egy olyan jelenetet, amiben ismét feltűnik az orvos (ráadásul ez is alkalmat adott volna a filozofálgatós-kérdésfeltevős részek feszesebbé tételéhez); később csak időnként megemlíti őt a főszereplő, hogy dr. Fornum erre vagy arra ezt vagy azt mondaná. Talán ez is ízlés dolga, amikor visszatérő elemekre, harmonikusabb szerkesztésre vágyom.
 
A sötét sebessége elsősorban szépirodalom, másodsorban sci-fi. A tudományos-fantasztikus elemek jóformán háttérbe szorulnak, még a kezelésről sem tudunk meg mélyebb konkrétumokat (nekem nem is hiányzott, mégiscsak jövőbeli idegsebészetről van szó); Moon szinte mai környezetbe helyezhette volna az egyébként lassan folydogáló történetet, alig néhány felvillanás mutatja, hogy a jövőben játszódik. El tudtam volna viselni több hangulatfestő, világábrázoló elemet.
 
Technikai kérdés, de szerintem kicsit lehetett volna még törődni a szöveggondozással, nagyon sok volt a vesszőhiba, és itt-ott nem teljesen éreztem odaillőnek néhány fordítói megoldást (pl. HÉV-ként fordítani egy jövőbeli, egyáltalán nem budapesti, bár a HÉV-nek megfelelő közlekedési eszközt).
A cím is talán – még ha angolul dark és nem darkness -, jobban hangzana A sötétség sebességeként: a sötét(ség) egyaránt utal ugyanis szellemi, értelmi hiányosságokra, még megfejtetlen, ismeretlen dolgokra, mint a fény (a megoldás) puszta hiányára. (Ahogy ez Lou töprengéseiben konkrétan ebben a formában többször elő is kerül.)
 
Összességében felemás érzéssel tettem le a könyvet, az eleje (az első 80 oldal) és a vége (az utolsó 20) nagyon jó volt; ha nem is fordulatos cselekményszövést, ennél én egy kicsit többet vártam. A sötét sebessége fontos kérdéseket tesz fel – a válaszokat helyesen az olvasóra bízza -, s közben bepillantást enged egy nem mindennapi elmébe, egy nem mindennapi, nagyon szerethető karakter nehézségeibe. A végén pedig talán saját problémáinkat is, melyeket most olyan szörnyűnek hiszünk, rögtön más szemszögből fogjuk szemlélni.
 
Metropolis Media
2670 Ft
 
 
 

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Archnihil

    2009-06-02 08:43:24

    Jó kis írás, felkeltette az érdeklődésemet.

    Ugyan nem fogom megrohamozni a boltot - annál is inkább, mert pár könyv most előrébb van -, de egyszer mindenképpen sort kerítek rá... ha máshogy nem, majd kölcsönkérem!

     

     

    -------------- automata szoveg -------------------------

    Elizabeth Moon: A sötét sebessége ( Lorinczy_Judit )

    http://rpg.hu/iras/mutat.php?cid=5501

    --------------------------------------------------------



    Dien

    2009-06-02 14:29:09

    Hmm, az ilyen kérdések valóban érdekfeszítőek lehetnek... Hasonlót tudok javasolni bárkinek: Donna Williams: Léttelenül. Bár a fentebbi művet nem olvastam, de ezt mégis jobbnak ítélem meg: egyrészt, maga a beteg írta meg, hogy mit érez (nem a hozzá tartozója) másrészt megtörtént események alapján valós korban ->érdekes lehet egy ilyen történet sci-fi csomagolásban....deeee nem tudom össze hozni a két élményt. Donna Williams regényét még azért tartom olvasmányosabbnak is, mert rávilágít a pszichiátria akkori helyzetére, az orvostudomány e téren való fejlődésére.



    tapsi

    2009-06-02 20:36:58

    A könyv igen jó volt, én angolul olvastam, és úgy nem tűnt vontatottnak a morfondírozás sem...



    StB

    2009-06-06 06:50:15

    Az endlesses ismertetőnek hála már a polcon ül. A Trónok harca eónok után végre újra megjelentetett magyar kiadását kivégezve neki is ugrok, ennek a kritikának meg majd az után.




belépés jelentkezz be    

Back to top button