Neil Gaiman: Sosehol
Nem mondanám magam kifejezett Neil Gaiman rajongónak, pl. az oly sokaknak tetsző Tükör és füst engem egyáltalán nem fogott meg, és különösebben nem érdeklődtem a regényei iránt sem. Aztán kezembe vettem az Amerikai isteneket, amivel kapcsolatban már érik bennem egy ideje az újraolvasás gondolata. Gaiman dolgaival ezeken túl csak a mozivásznon találkoztam, és valahogy – az Amerikai istenek nyújtotta rendkívüli pozitív élmény után – adta magát, hogy elolvassam a Soseholt.
Mindig is borzasztóan foglalkoztatott egy olyan világ, amely a számunkra ismert városi környezet mögött/alatt/-ben él; és az, hogy miféle kölcsönhatásba kerülhetünk mi, átlagemberek e világgal, amely persze láthatatlan a szemünknek. Neil Gaiman eredetileg a BBC számára írt sorozatot „Lenti Londonról”, de a forgatás során annyiszor megváltoztatták a történetet, hogy Gaiman „terápiás célzattal” megírta a regényt, amiben úgy alakulhatott a cselekmény, ahogy ő szerette volna.
Neil Gaiman Soseholja tehát London mélyén (vagy éppen felette, vagy éppen vele párhuzamosan egyszerre, vagy afféle tükörképként, vagy benne) rejtezik, s e cseppet sem veszélytelen világba akaratán kívül kerül egy átlagos fickó, Richard Mayhew. Ráadásul egyik napról a másikra, miközben „Fenti Londonban” banális, fájdalmasan hétköznapi élete – munkahelye, albérlete, számító, antipatikus menyasszonya – ugyanilyen rövidséggel foszlik semmivé. Talán nem is kellene sajnálkoznia felette (hiszen nyilvánvalóan izgalmas kalandok várnak rá), de a megszokás és a biztonság nagy úr, ki ne ragaszkodna még oly egyszerű, kiszámítható, megszokott életéhez, amikor egyszerre egy sötét, nyirkos csatornában találja magát, groteszk és meglehetősen veszélyes alakokkal körülvéve?
„Lenti London” az ismert London fonákja, már-már karikatúrája. A patkányok (és a hajléktalan, csavargó külsejű emberek) itt nem számkivetett, visszataszító lények, hanem valóságos urak, fontos személyiségek, akikkel udvariasan kell bánni (adott esetben pukedlizni, meghajolni előttük). Az adósságot, a lekötelezettséget „gentleman’s agreement”-ként kezelik, és akár évszázadokon át számon tartják.
Richard számára halálos veszélyt tartogat minden egyedül megtett lépés ebben a szürrealitást, humort és horrorisztikus elemeket sem nélkülöző világban. Éppúgy élnek benne bukott angyalok, madarakkal beszélgető úriemberek, mint – bár nem így nevezik őket – élőholtak, varázslók, boszorkányok, mitológiai lények. Gaiman borzasztó erős karakteralkotásban, valamennyinek hallani egyéni hangját, és még a velejéig gonosz, pszichopata bérgyilkosok, Mr. Croup és Mr. Vandemar sem csak őrült, logikát nélkülöző, bosszúszomjas klisék.
Gaiman olyan történetet akart írni felnőtteknek, ami a gyermekkori meseélményekhez hasonlóan emlékezetes maradhat számukra. Ez félig-meddig, úgy hiszem, sikerült is. Hogy miért nem teljesen? A Sosehol egy kissé kiszámítható. A maradandó élmény az érzékletes, mégis egyszerű, rövid leírásokban, de legfőképpen a karakterekben rejlik, egyébként ezeket leszámítva csupán a csetlő-botló Richard halálos veszedelmekkel teli utazása a cselekmény vezérfonala (ami, valljuk be, nem egy eget rengető alapötlet). Van benne lány, akivel a végén akár össze is jöhet, van benne főgonosz, van benne áruló, van benne segítő útitárs, van megfejtendő rejtvény, labirintusban lakozó, vérszomjas fenevad, megszerzendő kulcs és sok-sok kinyitandó ajtó… Ezzel együtt szórakoztató, letehetetlen olvasmány, és bár a BBC sorozatot nem láttam, boldogan megnéznék belőle egy egész estés mozit.
Végezetül van még valami, ami mellett nem lehet elmenni. Aki teheti, inkább angolul olvassa, még ha a fordító valószínűleg mindent megtett a jó eredmény érdekében; még ha a csatacsillagból hajnalcsillag is lett. A helyszínek nevei (metróállomások) nem egyszer „beszélő” vagy elferdített nevek, rengeteg a magyar fordításban borzasztó nehezen visszaadható poén; angol eredetiben mindezek sokkal jobban értékelhetők. Akik pedig jártak Londonban, azoknak még inkább plusz élményt fog jelenteni ez a regény; akik nem, nézzenek meg egy London metrótérképet, az ugyanis kimaradt a magyar kiadásból.
Agave Kiadó
2400 Ft
Aserminio_de_Mueria
2009-05-24 14:28:52Van ebből szerepjáték is ingyér'.
http://rpg.drivethrustuff.com/product_info...oducts_id=54783
Tarvaris
2009-05-24 21:21:11Jakirte_Jak_Cyr
Azért Gaiman sem csupán egy kaptafára dolgozik. A Graveyard Book főhőse, Nob egy temetőben nő fel a holtak kísértetei között, miközben ő egy hús-vér, élő kisfiú. Számára ezért éppen a temetőkapun kívüli (hétköznapi) világ szabályai és berendezkedése értelmezhetetlen, veszélyes és idegen.
Archnihil
2009-05-24 23:02:49"De Simon R Green Nightside-ja után ez kicsit utánérzés szagú."
Bár azt a sorozatot nem olvastam még, de azért azt is tegyük hozzá, hogy az urban fantasy-nek a "mi valóságunktól" elzárt városrész legalább olyan alapelem, mint a high fantasy-ben a sárkány.
Amúgy van egy angol kifejezés, amire a Sosehol koncepciója épül: fall through the cracks, azaz átesni a réseken, ami annyit tesz, hogy valakit a rendszer bedarált, és ennek következtében elfelejtették (de arra is használják, amikor egy dolog, akár pl. egy csomag, akár egy információ nem ér célba). Ugyanezen a kifejezésen alapul J. Michael Straczynski Midnight Nation képregénye is, ami szvsz megint csak egy kiváló alkotás.
Ja, és ha jól emlékszem, a Nightside 2003-ban indult, ezzel szemben a Neverwhere 1996-os... így bajosan lehetne ez utánérzés.
Jakirte_Jak_Cyr: ajánlom még Coraline-t is, aminél ugyan fellelhető ez az elem, a mű azonban más (a főszereplője egy kislány, és bevallom, engem a regény itt-ott Barker: Az Öröklét Tolvaja c. művére emlékeztetett, ami nálam nem egy rossz pont), illetve a Sandman-t, amivel a hírnevét megalapozta.
Nocturna
2009-05-24 23:22:27Ez tenyleg OFF, de az imentire reagalva, a Coraline engem is erosen emlekeztett a Barker mure. Csak az az utobbi sokkal jobban tetszett - mondjuk nem is kisregeny, hanem a Coraline-hez kepest nagyobb lelegzetvetelu mu. De a Coraline is jo szerintem... bar az, hogy minden korosztalynak javallott, sztem erosen vitathato (levagott, onallo eletet elo kezek, stb.)
Tarvaris
2009-05-26 13:44:56Arról, hogy melyik mű kit mire emlékeztet éppen Gaiman értekezett rendkívül frappánsan. A kilencvenes években írta a Books of Magic című képregénysorozatot, ami egy feltűnően szemüveges kisfiúról, Tim Hunterről szól, akinek van egy baglya. A srácról gyorsan kiderül, hogy a világ legnagyobb varázslója, aztán jönnek a kalandok.
Amikor néhány év múlva szóltak neki, hogy egy J. K. Rowling nevű hölgy egy hasonló történettel éppen bucira keresi magát, Gaiman csak annyit mondott, hogy Harry Potternek rengeteg irodalmi előképe van.