Hogyan ölne Jung? – novella
Sóhajtva levettem az elektródákat a fejemről, még ott vibrált bennem a lovagom utolsó csapása. A többiek is vonakodva másztak le a székekről. Közös szerepjátékunk egy újabb hétre véget ért. A bérelt terem kopársága visszarántott a valóságba.
– Simon, igazából miért játszol? – kérdezte Niara kifelé menet. Bambán néztem rá.
– Úgy értem, elmúltunk harmincöt, és mindannyian elcsesztük az életünket, kivéve téged.
– Nem értem.
– Figyelj, kamaszként kiteljesedés volt a játék, de most menekülünk az ócska kis életünkből. Te viszont menő szívsebész vagy, nőd is van… Mi a gáz nálad?
– Ez hülyeség, Niara!
– Éva – javított ki fejcsóválva, majd az előttünk ballagó csapat felé intett. – Hány éve nem néztél ránk? Itt van Tünde, lassan negyven, és még mindig a nagy szerepre vár. Nem veszi észre, hogy a plasztikai sebész hiába tatarozza, a szemében lakó üresség kikönyököl. Vagy Balázs, aki még az anyjánál lakik…
– Mert ápolja.
– Mert fojtóhurokkal veszi körül az öreglány. Ébredj, Simon! Azúr, a karaktered szenvedélyes gyilkos. Jó, jó az igazság bajnoka, meg a szüzek védelmezője, de olyan kegyetlenséggel… Ez nem normális.
Az útkereszteződéshez értünk. Azt hittem, mond még valamit, de csak fáradtan legyintett, és elbúcsúzott. A harmincórás közös víziónk véget ért, a hétfő ugrásra készen lapult a sarok mögött. Megbámultam Éva hátát. Kopott, zöld kabát, hurkás lábak. Vajon mikor hízott meg ennyire? Nem tudtam. Nekem ő Niara volt, a szelíd papnő, testünk-lelkünk gyógyítója. Vállat vontam, bizonyára ócska hét állt mögötte, ezt mindig megéreztük a másikon.
Gyorsuló léptekkel indultam haza.
Szeretem ezt a kétórás sétát, valahogy átmenetet képez a valóságba. A tócsák újraálmodták az utcai lámpák fényét, csak a sikátorokban lapult meg a sötétség. Hirtelen zaj támadt, odakaptam a fejem, de csak egy vézna eb döntötte föl a szemetest. Rám se nézve mohón turkálni kezdett. Rájöttem, hogy az övemen a kezem, ösztönösen a lovagi kardot keresve. Mennyire bennem élsz, Azúr! Elmosolyodtam.
– Bánd meg bűneidet, és az Isten megbocsát! Én imádkozom érted! – szólt egy vékony leányhang mögöttem. Kis híján megállt a szívem.
– Anyád!
– Csúnya beszéd öt miatyánk, dobj be egy tízest, és elmondom érted!
A kis imarobot az Új Idők temploma előtt térdepelt. Sokszor elmentem mellette, oda sem figyelve, hiszen annyira mindennapos volt, mint a villódzó reklámok a falakon.
Fiatal, térdeplő lánynak alkották, valamelyik szentről mintázva, ám – hogy el ne lopják – nyakánál fogva odabilincselték a falhoz. Összeszíjazott keze könyörgőn felém nyúlt. Volt valami betegesen szexuális az egészben. Más is érezhette: pár huligán miniszoknyába bújtatta és rúzsos szájat pingált rá.
A kiszolgáltatottsága láttán föllobbant a dühöm, és a kardomért nyúltam. Aztán felocsúdtam, és rugdalni kezdtem a falat. A lánc széthasadt. A rozsdás térdek nem tudták megtartani a testet, a lábam elé esett. Fölemeltem, és gyengéden letisztogattam a sáros arcot. Elfogott a furcsa érzés, hogy ismerem őt, vagy valakit a régmúltból…de ahogy felvillant, úgy el is tűnt. Csak a melegség maradt: megmentettem. A vállamra kaptam, és felszabadult léptekkel indultam tovább.
Egészen a sarokig.
Mi a fenét csinálok? Lelöktem a hátamról. A sárnyom ott maradt a méregdrága kabátomon, Éva havi rezsije kijönne az árából. Lehet, hogy Évának igaza van? Baj van velem? Körülnéztem az utcán, kihalt volt, hál Istennek senki sem látott! Gyorsan továbbindultam. Ahogy távolodtam, egyre nehezedett a szívem, végül idegesen visszanéztem. A robotlányka kicsavart végtagokkal feküdt a földön. Valamiért a kék papírkosár jutott az eszembe.
Ugyan már, miért ne tehetnék őrültségeket? Attól, hogy kinőttem a kamaszkorból? Néha kell, igenis kell! Különben is, ez csak egy tréfa: a város híres dokija imarobotot lop. Majd odaadom egy legénybúcsún! Igen, Márk két hónap múlva nősül…micsoda poén lesz! Legalább lesz, ami imádkozik, ha félrelép!
….
A reggeli nap a hasamra sütött, amikor felébredtem. A körpanorámás lakásnak is van hátránya. Nyújtóztam egyet, elég tízre beérnem. Hétfőn nem műtök, nem véletlenül, a vasárnapi játék fáradtsága még a gyomromon ül. Soha sem fogom megérteni, miért nem bíznak a gazdagok a gépekben, én előbb feküdnék be egy robot, mint egy kialvatlan kolléga keze alá. Persze ezt nem hangoztatom, bolond lennék, amíg így keresek!
Az imarobot ott üldögélt a háló sarkában, a fikusz és az akvárium között. Keze immáron nem volt összebéklyózva, és ez valahogy jó volt. A mozdulat, amivel felemelte a fejét ismerősnek tűnt.
A klinikán rendben mentek a dolgok, újabb szokványos nap. Mégis… a hétköznapi rutin alatt valahogy megült Éva hangja. Mint a foszló szövet alól egy másik, rejtett minta, minduntalan felsejlett valami más…
…és ez kapcsolódott az apámhoz. Amikor megláttam a vizsgálat eredményét, lórúgásnyit dobbant a szívem: műteni kellett. Ez nem volt meglepő, hiszen gyerekkora óta rakoncátlankodott a szíve. Annak idején azért lett ő is szívsebész.
Az asztallapra bámultam. Mindig tudtam, hogy eljön ez a perc, ezért küzdöttem, ez ad értelmet ittlétemnek. Volt valami baljós bizonyosság mindenben.
Megráztam a fejem. Még hogy baljós! Hülye vagy! Rögtön föl is hívtam apát, és beolvastam a leletet.
– Nagyszerű! Akkor holnap beugrom hozzád, fiam! – harsogta.
– Apa, csak egy hónap múlva tudok időpontot adni. Sokkal sürgősebb műtétekre várnak. A tiéd bőven ráér egy…
– Hé, ne légy szemtelen kölyök! Nem kell kioktatni, elfelejted, kitől vetted át a praxist? Én már akkor szíveket nyitogattam, amikor te még csecsszopó voltál! Hétfőn úgyse szoktál műteni, úgyhogy jövő héten tízre ott vagyok!
– De apa…
– Ez csak egy ujjgyakorlat, megcsinálod negyed óra alatt! – nevetett, és egyszerűen lerakta. A foszló szövet egy pillanatra szétvált, és valami sötét elégedettség kúszott ki alóla. Azúr elégedettsége. El akartam kapni, meg akartam érteni, de a telefon szétcsörögte a gondolataimat, és utána már csak valami furcsa szájíz maradt, de felidézni nem tudtam.
Kedden a legnehezebb műtétemre bejött a nagyfőnök, és utána vállon veregetett, hogy ilyen zseniális, finom kezű sebésze rég volt. Én meg büszkén mosolyogtam, de meghökkenve éreztem, hogy belül nem fénylek, a szava semmit sem jelentett. Ez megzavart. Éva jutott az eszembe.
Este Biankát vittem étterembe, majd feljött, szeretkeztünk.
– Simon, mit keres itt ez az ócska robot? – kérdezte utána, szeplős orrát dörgölve.
– Ja, épp szerepjátékról jöttem, amikor…
– Miről? – lepődött meg.
Rábámultam. Igen, a nő, akinek udvarolok, életem sarkalatos pontját nem ismeri: Azúr, a lovag, nem mutatkozik meg neki. A szövet alól hideg gúny áradt. Meghökkenve ébredtem rá, hogy Bia az orvosi diplomájával és a szépségével nem más, mint tökéletes életem tökéletes kelléke. Nem életem társa, csak a nő, akit öt éve kefélek.
– Csak egy legénybúcsúra vettem, nem fontos – hazudtam, épp ahogy a ház éjjeli portásának is. – Meséltem már, hogy ma maga a nagyfőnök nézte meg a műtétemet?
Bia kíváncsian felült, én pedig lelkesen áradoztam, miközben azt vártam, mikor vihetem gálánsan haza. A tökéletes nő soha sem aludt nálam, és hétvégén, sajnálatos módon, beteg édesanyját látogatta. Akihez, még sajnálatosabb módon, én be se tehettem a lábam, mióta véletlenül lelöktem a férje hamvait a polcról.
Vagy nem is véletlenül? Megfájdult a fejem.
– Felfogod mekkora dolog ez? Simon! A prof kedvence vagy, egyszer tán még a klinikát is átadja! Tényleg, mindig sebész akartál lenni?
– Persze – mosolyogtam megszokásból.
Dehogy. Gyerekként képeslap-kereskedést akartam nyitni, aztán egy héttel Lív halála után csúnyán bedrogoztam, kórházban ébredtem. Az egész este kihullott a fejemből, csak a bizonyosság maradt, szívturkász leszek. Elvigyorodtam. Ez ugye nem szalonképes válasz?
…
A szerda lopva érkezett, de végül csak itt volt. A napomat egy dögunalmas trombózisos konferencián cseszhettem el. Míg beszélt az előadó, Bián járt az eszem.
Igen, a képeslapos szülinapon szúrtad el, szívem.
Tíz éves lehetettem, amikor betörtem azt a kirakatot. A tulaj a csupasz kezével söpörte el a cserepeket, és amikor látta, hogy nem szakadt el semmije, csak megborzolta a hajam, és visszaadta a labdát. Én meg bámultam a púpos férfit, aki úgy fogta a képecskéket, mintha magát a csodát tartaná a kezében.
De téged, Bia, nem érdekeltek az emlékeim, udvarias maszkod mögül minduntalan a kis fekete selyemdobozkára pislogtál. Megkaptad a nyakláncot, és elvesztettél engem. Megérte? Tudod, életem nagy találkozása volt. Évekig visszajártam, és az öreg a fahéjillatú tea fölött a lapok történetét regélte. Ilyenkor kisimult a világ, kamasz-zűrjeim messze tűntek, régvolt emberek álmai közepette.
No, igen, a púpos öreg!
Amikor átvettem apám praxisát újra elmentem. Valamit adni akartam magamnak, és rájöttem, erre vágyom a legjobban. Az öreg azonban meghalt, csúnyácska lánya vitte a boltot. A hangulat, és az illat ugyanaz maradt, de ettől csak erősebb lett a hiány. Mégis, karácsony előtt mindig elmegyek. Már gazdag vagyok, mindet megvehetném, de ahogy az öregtől tanultam, csak egy lapot veszek. Azt, amelyik megérint, amelyik velem jönne.
A konferencia után fogadás volt, arra már Bianka is el tudott jönni. Néztem a nőmet, szép arcélét, festett szőkeségét, és elképzeltem, milyen lenne a hiánya. Csak ürességet és közöny éreztem.
– …ez egyszerűen óriási! – vágtak egymás szavába a mellettünk poharazgató pszichológusok. Tudtam, hogy az új Nobel-díjat tárgyalják. Egész nap zengett az épület tőlük. Megláttam a kedvenc sörömet mögöttük, így odanyomakodtam az asztalhoz.
– …ha a kollektív tudattalan valóban ennyire összefügg, nemcsak a telepátia magyarázható meg! Itt van a bűnözés! A környezetükben élőknek a mélyben tudniuk kell, mi készül…
– Amikor a szomszéd nénit megkéselte a fia, már a mentő láttán tudtam, mi történt, anélkül, hogy mondták volna. Igazából mindig is tudtam, hogy így lesz…ez félelmetes!
Ja, félelmetesen nagy baromság! Töltöttem a sörből. Túlhűtötték, na mindegy.
– Mert a tudattalanjaitok összeért! De összeér az áldozaté és a gyilkosé is! Tudják, mi fog történni, mielőtt megtörténne!
– Á, ez nem igazolható! Inkább a prevencióra gondoljatok! Hány és hány megerőszakolt gyerekkel találkozunk! Ha ki lehetne fejleszteni valami technikát, hogy a tanárok felismerjék saját tudattalanjuk jelzéseit, micsoda megelőzés lehetne!
A pohár szétrobbant a kezemben, és a sör az ingemre fröccsent. Az agyturkászok rám pillantottak, aztán a véres kezemre, majd felvették azt a nézést.
– Ócskák ezek a poharak – motyogtam, és a mosdó felé indultam.
– Mi jutott eszébe? – akadtam fenn egy őszes pszichológus szempárján. Mint valami karó, amit belém szúrt, úgy odaszögezett vele.
– Mit tudom én! Tök mindegy. Azt hiszem, pont a húgomra gondoltam – morogtam és léptem volna tovább.
– A nemi erőszak kapcsán a húga jut eszébe?
Az agyturkászok összenéztek. Elhúztam a szám.
– Ne reménykedjen, senki nem molesztálta! Tizenhárom évesen halt meg, nem sokkal anyám után. Ugye megbocsátanak, de megkeresném a mosdót.
– Mint pszichológus mondom, jobb lenne beszélgetni erről – nézett rám komolyan a sasorrú férfi.
– Én meg mint sebész mondom, jobb lenne kitisztítani a kezem! – csattantam ingerülten és faképnél hagytam őket.
Csak este, mikor a város fényeit bámultam, akkor villant be a nyomozó arca.
Apám felelősségét vizsgálta, hogy kerülhetett a kocsi kulcsa egy kiskorúhoz. Fölmentették, hiszen Lív először lopta el. A nyomozó csak úgy mellékesen jegyezte meg, hogy biztosan kutya ugrott Lív elé, mert a nyílegyenes út szélén álló egyetlen fának komoly munka nekimenni. Kérdezte, hogy a suliban minden rendben volt-e, meg hogy a barátját is kihallgatná.
Milyen barátját?
Zavartan mondta, hogy a halottkém, mikor a drogtisztaságot ellenőrizte, megjegyezte, hogy elég fiatalon kezdte a nemi életet. Nem tudom, hogyan nézhettem rá, de hamar elkotródott.
Kevertem egy jó erős italt a bárpultnál, majd ledobtam a ruháimat. Mi a franc bajom van? Van nőm, jó kis karrierem, irigyelt kéglim!
És mégis! Mintha mindez máz lenne, és repedezne…igen, Évának igaza van…valami nagyon gáz velem…
Oké, Simon, fejezd be! Ez valami hülye depresszióféle! Napfény, csoki, szex! Ez a legjobb gyógymód. Kis gondolkozás után kivettem a szexrobotot a szekrényből és bekapcsoltam. Rögtön táncolni kezdett a félhomályban, és kéjes hangokat hallatott hozzá. Hm, nem is tudtam, hogy ilyet is tud! Leültem az ágy szélére, kezemben a pohárral.
Még akkor vettem, amikor Biával kezdtem járni, hogy normális pasinak tartson. Szerintem röhej, hogy az egészséges személyiség fokmérője a reggeli müzli mellett a szexrobot a szekrényben.
Unottan bámultam, ahogy domború idomokról lekerül a ruha. Hát, nem tudom, ez akkor is csak egy robot, nem egy hús-vér, ficánkoló nő. Ennyi erővel a sebészkésem is nudista, amint kiveszem a tokból.
A műnőci közben simogatni kezdett. Bőrtapintású keze testmeleg volt. Türelmetlenül az ölembe nyomtam szöszke fejét. No, ez már valamivel kellemesebb. Lehunytam a szemem, kortyolgattam az italt, és próbáltam valami izgatóra gondolni. Az első, ami eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy ezek már öntisztuló modellek. Gusztustalan lehet kimosni aktus után. Na, erre a maradék erekcióm is eltűnt.
– Baszd meg, Simon! – morogtam. Az imarobot a sarokban felzümmögött. Ócska lábait maga alá húzta, hogy feltérdeljen, de csak a sarka közé rogyott.
– Csúnya beszéd öt miatyánk, dobj be egy tízest, és elmondom érted!
A program parancsára összetette a kezét. Hiába próbált feltérdelni, csak vergődött a földön, mint valami törött szárnyú madár…mint egy tucatszor megerőszakolt lány, aki már könyörögni sem bír…kőkemény lett tőle a farkam. Belemarkoltam a szőke műhajba a lábaim között, és elképzeltem, mi lenne, ha a kis imarobot lenne ott. Iszonyú jó érzés volt, de mellette a mélyből iszonyú perverz is. A kék papírkosár villant be, amikor kilövelltem.
Mintha megrepedt volna a napok óta foszladozó szövet, alatta a lovagomat pillantottam meg. Szűkölt kínjában. Bemocskoltam őt. Ez nemcsak szexuális játék volt, hanem valami más…Lerúgtam magamról a szexrobotot és felkapcsoltam a lámpát. Lehet, hogy jobb lenne keresnem egy agyturkászt?
„A nemi erőszak kapcsán a húga jut eszébe?”
Úristen! Az imarobotra néztem. A mozdulat, ahogy fölemelte a fejét…Lív!
Igen, őt mentettem meg vasárnap éjjel, és most ővele…
Betántorogtam a fürdőbe. Émelyegtem. Hirtelen elhatározással egy altatót kotortam elő. Majd holnap. Igen, holnap megoldok minden problémát. Végiggondolom ezt… Istenem!
Éreztem, ahogy a kábaság végigkúszik rajtam. Ágy! Ágyat akarok! Ám a gondolat, hogy visszamenjek abba a szobába, ahol Lív van…vagyis kicsoda?…lecsúsztam a padlóra. Igen, itt jobb lesz…csak aludjak már…
….
Zihálva, a saját verejtékemben ébredtem. Kiöblítettem a számat. Már megint azzal az átkozott kék papírkosárral álmodtam. Valami ócska gyerekkori emlék lehet, biztosan belegyömöszöltek, vagy mi. Pár éve kezdődött, de igazából soha sem emlékszem rá, csak az érzésekre. Néha undorral, néha olyan gyűlölettel ébredtem, hogy öklendezni kezdtem.
Fölsóhajtottam. A hajnal pírja vidáman áradt be a fürdőszoba ablakán, és nevetett az éjszakai lidércnyomásomon. Hülye vagy, Simon! Úgy kell neked, miért szedsz gyógyszert alkoholra? Letusoltam magamról az éj mocskát.
A hálóban ugyanabban a pózban fogadott a két robot, de már nem zavart. Még hogy a húgomat bántalmazták volna! Nevetséges! Igen, kicsit csendesebb lett anya halála után, de hát alig volt tizenhárom.
Korán bementem a klinikára. A jól ismert szag, a sürgés biztonsággal töltött el, és egyre távolabb sodorta az éjszakát. Mintha a foszló szövetem újra épp lett volna. Igen, a világ rendbejött. Igen, híres doki vagyok, boldog meg minden.
Egészen estig képes is voltam benne hinni, csakhogy Márk, a régi barát, rám csörgött, hogy hétfőn délben ebédeljek vele.
– Nem lehet, öregem, az apámat fogom hűteni…műteni.
Meghökkentem a nyelvbotlástól. A halottasház jutott az eszembe. A szövet alatt egy villanásra a lovagomat láttam. Keze kardján, sarkán ülve várt. Gyorsan elbúcsúztam Márktól.
Elég volt! Az én tudatalattimban ne rohangáljanak kardos ürgék! Pláne apám műtéte előtt. Szeretem az öreget, mindig olyan akartam lenni, mint ő!
Hiszen olyan voltál tegnap éjjel…
Megnyomkodtam a homlokom, és hirtelen elhatározással kikerestem egy jó nevű jungi pszichoanalitikus számát. Fölhívtam a rendelőt.
– Csak a jövő hónapra tudok időpontot adni. December hetedike jó lesz önnek?
– A holnap szimpatikusabb lenne. Esetleg most szombaton? A pénz nem probléma…
– A doktor úr nem dolgozik hétvégén. Tulajdonképpen mi a panasza? – tétovázott a hang.
Tudja, lehet, hogy meg akarom ölni az apámat. Nem bírtam kimondani. A lovagom gúnyosan mosolygott a mélyben.
– Én…csak össze vagyok zavarodva. Igen.
A kis hölgy hallgatott, én meg arra gondoltam, ha a kollektív tudattalan tényleg összefügg, akkor a sajátja most nagyon rángathatja a csengőzsinórt.
– Szerda. Jövő hét szerdán, este hatkor.
– Köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülten, és letettem.
Ha elcsúsztatom a műtétet….igen, ez egy épeszű megoldás.
Biztos, ami biztos aznap este két altatót vettem be.
…
A péntek eseménytelenül telt, hiába lestem minden gondolatomat, a gyanús jelek elkerültek. Ilyen volt a szombat is, és egyre nyomasztóbbá vált az érzés, hogy ez afféle vihar előtti csend. Eredetileg nem akartam elmenni szerepjátszani, de meggondoltam magam. Hozzuk csak elő a drágalátos lovagomat!
Egybegyűltünk mindannyian a szokott este hat órára. A pincehelységben tucatnyi apró termet alakítottak ki a játékosoknak. Kifizettük a bérleti díjat, kényelembe helyezkedtünk, és kezdetét vette a kaland. Az elektródák a homlokunkon átsugározták a képeket. Tibor volt a mesélő, koncentrálása egy középkori várost szőtt körénk.
Figyeltem a lovagom. Ez volt az igazi tudathasadás! Hiszen ő én voltam, és én lestem vércsemód magamat. A hétköznapok dokija kituszkolhatta a tudat peremére Azúrt, ahogy a játékban Azúrnak is csak egy kósza emlék volt a doki. Ám most mindketten ott voltunk, és mindketten én voltunk.
És Azúr nem harcolt. Éreztem, éreztük, ahogy a kaland zökken. A mesélő növelni kezdte a nyomást, újabb és újabb helyzeteket, képeket hozott elő, de Azúr nem indult azon az úton, amit jelleme megkövetelt. Helyette fölvette egy halott bárd hangszerét, azzal piszmogott. Ő! Az összes karakter fölhördült. A boszi azt hitte, bűbáj alatt van, a katona üvöltött, hogyan árulhatja el az elveit…a mesélő pedig növelte a nyomást. Térdig vérben jártak, hiszen a lovag ereje a csapat talapzata volt. Azúr szeme láttára öltek, nőket erőszakoltak a gonoszok, ám hiába, csak piszkálgatta a lantot, és néha, ha rátámadtak, könnyedén hárította a csapást. Végül Niarát, a szelíd papnőt is elkapták, és Azúr még mindig nem moccant. Várt.
Iszonyatos volt. Fölüvöltöttem, és egyszerre megszűnt a tudathasadás érzetem. Eggyé váltunk. Már csak ölni akartam, igazságot tenni… a megbocsátás az istenek luxusa…. jó érzés volt, embertelenül jó…
Mikor a csata véget ért, Niara, vagyis Éva, levette a fejéről az elektródákat.
– Mi a fene van veled, Simon?
A többiek is levették, és zavartan bámultak. Tibor, a körömrágós rendőr kifakadt:
– Mit szívatsz? Hagytad lemészárolni az összes informátort, aki a kalandban tovább vihetett volna! Nem fogok többet mesélni, ha szórakozol!
– Hagyd már! Valami zűrje van. Ki a fene az a Lív? – kérdezte Tünde.
– Hogy ki? – csuklottam.
– Az ő nevét üvöltötte a lovagod.
Hirtelen szűk lett a szoba, éreztem, ahogy rám akarnak dőlni a falak. Nem bírtam megszólalni. Felmarkoltam a kabátomat és kirohantam, hiába kiabáltak utánam.
Azt hittem, soha sem érek haza. Töltöttem egy dupla whiskyt, majd még egyet, végül nem vacakoltam, az üveget húztam meg. Az órára néztem. Még nem volt túl késő, hogy felcsörögjem apát. Igen, lemondom a műtétet!
Két mondat után belevágott, hogy neki ne hivatkozzak rosszullétekre! A jó orvos mindig ugrásra készen áll az életmentésre! Nincsenek hangulatai, nőügyei, és a többi…
– Apa, ezerszer hallottam már a kioktatást! Francba is, rossz előérzetem van!
Hiba volt kifakadnom, teljesen kiakadt. Üvöltött, jósnőkhöz járó idiótának nevezett. Azt hittem, ott helyben szívinfarktust kap. Végül lecsapta.
…
Nap a hasamon. Miért nincsen elsötétítés ezen az átkozott ablakon? Ennyiért?!
Persze, a körpanoráma! Elvigyorodtam. Aztán ezen meglepődtem: jó kedvem van kora reggel! Fütyörészve mentem a zuhany alá. A tegnap távolivá vált. Ugyan, ki kényszeríthet rá, hogy ma szikét ragadjak? Apa pattoghat, ahogy akar.
Korán benn voltam a klinikán. Ugrattam a nővérkéket, és legyeskedtem a nőbetegeknél. Fergeteges jókedvem volt, afféle ma-van-a-nagy-nap érzet. Apám műtétét töröltettem, az asszisztens nagy csodálkozására. Ahogy elfordultam, a telefon után nyúlt, de nem törődtem vele. Tőlem riaszthatja az öreget, kit érdekel!
Ittam egy kávét, és kidobtam a poharat. Vele együtt valahogy az ezüstkarkötőm is lecsúszott a csuklómról. Szitkozódtam és a kuka fölé hajoltam.
Megdermedtem. A mozdulat… a kék papírkosár… Lív szobája… a három, töredezett búcsúsor…Emlékképek, mikor váratlanul értem haza… a furcsán feszült hangulat, Lív tompa szeme, az elfordulások…apa zilált ruhája…
Istenem!
Már emlékeztem a zihálásomra, az ámokfutásra a városban, az ócska bárra, és a még ócskább nepperre. Ha akkor otthon lettél volna, apa…! De nem voltál. És nekem volt időm lehiggadni. Nincs bíróság, ami elítélne téged Lív pár kusza sora, és az én megfoghatatlan érzeteim alapján! De én rájöttem, mi lapul az arcod kérge alatt.
– Nocsak, kukáznak az orvosaim? – csendült mögöttem vidáman a köpcös prof hangja.
– Csodálod? Ilyen fizetés mellett? – ugratta apám. Nevettek.
Megfordultam. Jólneveltségem roncsa még kezet is nyújtott.
– Mi ez az ostobaság a műtéttel? – kérdezte a nagyfőnök. – Zeng a klinika a hírtől.
– Valami rossz érzete van a fiúnak – gúnyolódott nagy hangon apám. – Biztosan álmot látott. Netán magát a Szűzanyát?
Néztem az őszülő bálványt, szálfa termetét, egyenes orrát.
Hogyan történt, apa? Apránként ruháztad rá anya helyét? Előbb csak a fejed akartad az ölébe hajtani? Látta, ahogy összeroppansz? Megtette, nehogy főbe lődd magad? Ezzel zsaroltad?Vagy egy éjen, mikor máshol jártam, leittad magad, és egyszerűen csak kioldottad az öved? Mondd, sikoltott? No, és a másnap reggel? Kedélyes arccal tojást főztél, és a jegyeimet firtattad?
– Igazad van apa, hülye vagyok – bólintottam halálos nyugalommal. Ha a tudattalanunk összefügg, akkor te pontosan azért vagy itt, amiért én, apa!
– Tudod, csak megrémültem, hogy kés alá fekszel… Hogy Lív után elveszthetlek téged is.
Lív nevére megrándult az arcán az izom. Rám meredt, és hirtelen összeszűkülő pupillája láttán tudtam, hogy rájött, hogy tudom.
– Megyek, előkészítem a műtőt.
Ahogy elhaladtam mellette, egy pillanatra a vállára tettem a kezem. Dermedten állt.
…
Hosszanti nyitás az éren, kanül be, lézeres tisztítás… Újabb ér.
Csak egy mélyebb vágás kéne… Nem! Hiába állsz mögöttem, Azúr… Nem tudom megtenni… Nem vagyok gyilkos. Izzadok… Miért izzadok? Sosem szoktam…
– Törlést!… Nem ott! A homlokomat!
Belecseppent! A pokolba is, marja a szemem!
– Úristen, doktor úr!
– Fogókat!…Szorítsd le a két végén! Jól van, sikerült, elállt a vérzés… A fenébe is, tovább reped!
Mint az őrült járt a kezem. Eszembe jutott apától kapott első kosárlabda; az erdőillatú sátorozások; a randikra megkapott kocsi… Sikerült megkerülni a felhasadt eret. Elöntött a diadalérzet.
Még nincs vége – súgta Azúr.
– Érleszorítót! Tízest!… Ez nyolcas, maga szerencsétlen! – üvöltöttem a nővérre, és visszalöktem a kezébe a műszert. Kicsúszott, bele a sebbe. Csak egy pillanatig tartott a rémületem, máris villámsebesen felizzott az orvosi rutin.
– Szívást! Gyorsan!
Centiről centire, érről érre… megszállottan harcoltam. Ha úgy tűnt stabilizálódik, mindig közbejött valami. Egy rossz öltés, apró áramingadozás, vagy a könyökömet lökte meg az egyik nővér. Véletlenek.
Az igazi harc nem kívül folyt, hanem bennem. Azúr csatázott rajtam át és velem. Az idő megállt. Csak mi voltunk és a szétfoszló erek.
– Újraélesztést!
– Simon! Szétment a szíve, ez lehetetlen! – kiáltott rám a nagyfőnök. Mikor jött be, nem tudom. Félrelöktem. Rándulás…újra indult. Spriccelő vér. Fibrillál. Azúr nevet. Újra áram.
– Simon! Hagyd abba! Simon! Fogjátok le! Jól van, fiam…jól van, csssss…
Lehanyatlott a karom, és görcsösen reszketni kezdtem. A köpenyem, a kezem, az arcom…apám vére mindenhol. Lehunytam a szemem.
– Menjetek ki – mondtam rekedten. Mire nagy sokára felnéztem, magam voltam. Elhúztam a kis, elválasztó paravánt. Bálványom sápadt arcán elmélyítette a ráncokat a neonfény. Csak bámultam őt: az okos homlokát, méltóságteljes orrát, szögletes állát. Nevetése rémlett fel. A gyerekkor ezer hangja, szigora mögött lapuló szeretet.
Gyöngéden megsimogattam. Kezem véres árnyékot vont köré. Fölzokogtam görcsösen, és sírtam sokáig. Annyira fájt.
Aztán elcsitult mindez. Csak a vér maradt. Megmosakodtam, és gyengéden őt is lemostam. Azúr velem együtt nézte, ahogy összevarrom a sebet. Először az alsó rétegeket. Tökéletes, apró öltések. Bólintott, és én bólintottam. Tudtam, mit vár. Mindig nyomot hagytunk, az igazságosság jelét. A sebszélek varratán Lív neve rajzolódott ki.
Aztán összehúztam a felületi bőrt. Tökéletesen. Az órára néztem, dél volt.
…
Bia hangjára ébredtem. A napfény a köldököm körül kóricált, de nem zavart. Már tudtam, nem ezzel, hanem mindig az előttem álló nappal volt bajom.
– Simon, szombat van! Ugye ott leszel a temetésen? Muszáj beszélnünk! Elegem van! Ha nem hívsz vissza, akkor…! Nézd, senki sem okol téged, heroikus küzdelem volt…
Heroikus? Micsoda szavak!
De igen, az volt. Nincs bűntudatom, apa. Én mindent megtettem érted.
– …a műhibaper. Majd harcolunk, hidd el, visszakapod az engedélyed! Akkor várlak, szia!
Tíz év az életemből. Megérte? A kis imarobotra néztem, és elmosolyodtam. Napok óta javítgattam. Megszépülve állt a kis lányka. Nyúlánk teste fényesen ragyogott, és a pedofil miniszoknya helyett kényelmes, bő nadrágba bújtattam. Új progit is vettem bele, igen, azt hiszem jó vétel volt, megérte.
Az üzenetrögzítő újra bekapcsolt.
– Simon? Itt Teo. Megkaptam a levelét, hogy a teljes örökségét el kívánja ajándékozni a közkórháznak. Biztos benne? Nézze, nem hiszem, hogy olyan állapotban van, hogy….
Fütyörészni kezdtem, és kimentem a konyhába egy sörért. Piedesztálon álló életem alól egyenként zuhantak ki a pillérek. Karrier, vagyon, Bia. Minden hiánnyal könnyebb lettem.
A temetés kettőkor volt. Kocsiba ültem, de csak elhajtottam a temető mellett. Mit is keresnék ott? Mondjam, hogy saját halottam volt? Inkább fel-alá autóztam a városban. Gyerekkorom kedvenc helyeire tévedtem. Hagytam, hogy az emlékek föltóduljanak.
Aztán ott álltam a mellékutcában, a régi képeslapbolt előtt. Beléptemre fölnézett az örökké kócos, fekete hajú lány. Meglepetésemre, karácsonyi fények gyúltak a szemében.
– Ó, csak egy hónap múlva vártam! – ragyogott az arca, majd zavarba jött, és távolságtartón folytatta. – Úgy értem, az új kollekció még nem jött meg.
– Nem baj – feleltem sután, és a cserzett polcokra kirakott lapokat szemléltem. Időtlen volt ez a hely. A plafonról láncon lelógatott narancsfényű lámpák, az öblös fotelek, a fénye vesztett, ősrégi hajópadló…És annyira megnyugtató, annyira békés. Ám, tudtam, csalóka mindez. Az öreg már soha nem lép ki a függöny mögül, hogy bűvszavával elvarázsolja a hajdani kisfiút.
– Segíthetek?
Tétován bólintottam. Mindig megkérdezte, de mindig elhárítottam. Csúnya pók volt, ki az emlékeim közé tolakodott.
– Amit éppen néz, az egy középkori rézmetszet másolata…
Mellém sétált, és magyarázni kezdett. Életre kelt a mesevilág. A színek elmélyültek, a zajok elhallgattak, még a polcok is közelebb csúsztak, hogy őt hallgassák.
– Maga döbbenetesen hasonlít az apjára – nyögtem.
– Már mások is mondták- vont derűsen a vállán. – Épp csak a púp hiányzik rólam.
– Betörtem a kirakatot, úgy ismerkedtünk meg. Sokszor teáztunk.
– Tudom, maga a kis Simon – bólintott szégyenlősen. – Apám rengeteget mesélt önről. Hitt benne, hogy visszajön, azt mondogatta, magában a régi bárdok lelke lakik.
Csengőn fölkacagott, és én is vele nevettem. Olyan könnyűvé vált minden, és meleggé. Beszélgettünk a képeslapokról, aztán valahogy szóbakerült, hogy üres a tetőtéri kis lakás, albérlőt keres. Megnéztem és kivettem. Másnak tán recsegett a hajópadló, és foszladozott a nagymama korabeli ágy, de én tudtam, hogy a csodában vettem szállást.
Később Ria meghívott egy édes illatú teára. Míg kevergettem a pirosas lét, Azúrt láttam benne, ahogy lába mellé teszi a páncélját. Biccentett búcsúzóul, aztán hátára vette a lantot, és könnyed léptekkel elindult.
Az írást nem feltétlenül az eredeti szerzője küldte be, az RPG.HU Gurítsd a címlapra szolgáltatásán keresztül érkezett. Az eredeti link: http://www.irokor.hu/?p=128
A cikket cimlapra gurította: Reprobus
lenienn
2008-10-10 12:06:58hát, fiúklányok, én csak a szöveget látom, az alapján tudok véleményt alkotni.
a végtermék szempontjából lényegtelen, hogy mennyi ideig készült. meg az is, hogy milyen ember az írója.
a párbeszédek pl. vállalhatatlanok, ezen még dolgozni kell.
olvasd fel hangosan, ha másként nem megy.
tudom én, hogy nehéz, de nincs mese, ha beszéltetni akarsz, akkor meg kell tanulnod párbeszédet írni. hitelesnek kell lennie, jellemzőnek, kifejezőnek. az egész szöveget meg tudja ölni néhány rossz dialógus.
és igen, én személyes sértésnek veszem, ha az író azt gondolja, hogy ezek a részek elfogadhatóak. mert hülyének néz. ez sajnos akkor is így van, ha ezt nem szándékosan teszi.
Csokker
2008-10-10 12:41:42"és igen, én személyes sértésnek veszem, ha az író azt gondolja, hogy ezek a részek elfogadhatóak. mert hülyének néz. ez sajnos akkor is így van, ha ezt nem szándékosan teszi."
szvsz nem egészen:
ha az író maga nagyon jól tudja, hogy elfogadhatatlanul ír, ám azt mégis közzéteszi (és még pénzt is kér/kap érte!): na az a hülyének nézés.
javaslat: ne olvasd végig a novellát, ha már az elején úgy látod, kinyírta a szöveget egy rossz párbeszéd. így nem fogod személyes sértésként megélni, hogy elfecsérelted az időd (rosszabb esetben a pénzed is) egy - szerinted - rossz novellára. nálam bevált a módszer, ált. 3 bekezdés után eldöntöm, érdekel-e valami, vagy nem. 90%-ban továbbkattintok, és nem foglalkozom vele, hogy vajon húsz másik embernek miért tetszett és miért rajongja körül. úgysem lehet meggyőzni őket az ellenkezőjéről, mint ahogy rendszerint engem sem győznének meg ők...
Hanna
2008-10-10 12:51:38Lenienn: "hát, fiúklányok, én csak a szöveget látom, az alapján tudok véleményt alkotni."
Akkor talán maradj a szöveg véleményezésénél, az író távkiértékelését meg hagyd bent a fiókban.
Hidd el, hogy az írónak valószínűleg a megírással szintén csak annyi célja volt, hogy megosszon az olvasókkal egy történetet/gondolatot, és nem vezérelték olyan hátsó szándékok, mint a te szándékos átverésed, hülyének nézésed, semmibe vételed.
A szövegminőséget még általában sem szerencsés összemosni a tisztelettel, mert teljesen alázatos és szerény emberek is írhatnak pocsékul, és olvasóikat baráti társaságban lehülyéző hólyagok jól. Két teljesen különböző dologról van szó.
A műről való véleményedet senki nem vitatta, az a sajátod. De a műből ne extrapolálj az író szándékaia, személyiségére vagy olvasóihoz való viszonyára. Mert elcsúszhatsz a banánhéjon.
rhyan
2008-10-10 14:11:16Köszönöm, Onsai, nekem nagyon tetszett!
Írj még sokat! :-)
VIC
2008-10-13 08:50:24Szerintem az egyik (ha nem a) legjobb novella már évek óta - minden hibája ellenére is. (Ha érdekel, felsorolom, mi az, ami szerintem nem volt teljesen oké vele.) Az alapötlet kiváló, és ez nagyon sokat jelent! Nem volt rajtam a hibajavító szemüvegem, de durva helyesírási hibát csak egyet találtam, és stilisztikait se nagyon. Szerintem a stílus is jó (nem tudom, miért élték meg egyesek ellenük irányuló személyes támadásként). Csiszolgatni kell még.
Csak így tovább, gratulálok!