Anne McCaffrey: Sárkányröpte
Régóta adós vagyok már Anne McCaffrey műveinek kritikájával. Annak idején ígéretet tettem, hogy írok róluk, de aztán valamilyen okból mindig elhalasztottam. Amiért most némiképp hálás lehetek, mert hat könyv megjelenése és olvasása után már jobban áttekinthetővé válnak a kezdetben talán nem teljesen érthető szálak is.
A Sárkánylovas sorozat első kötete a Sárkányröpte. A borító Sánta Kira műve, meglehetősen komor tónusú, ami hangulatában többnyire illik a könyvhöz, viszont ennél több pozitívumot nem nagyon tudok róla mondani… van. Aki ez alapján ítéli meg a könyvet, sokat veszít, és ez sajnálatos.
Aki viszont beleolvas a fülszövegbe, és nem kattan rá rögtön a „sárkányok és lovasaik” szókapcsolatra, az olyan hollywoodi stílussal találkozik, hogy csak na. Ráadásul, akit ez sem riaszt el, és elolvassa a könyvet, az joggal tűnődhet el rajta, vajon miért olyan írja a fülszöveget, aki viszont nem?
Ha azonban az ember túljutott ezeken, akkor olyan történetbe csöppen, ami tényleg megéri a rászánt időt. McCaffrey pazar módon teremt világot és karaktereket. A történetszövése magával ragadó, a stílusa olvasmányos, a szerkezete világos és elegáns.
A Sárkányröpte érdekes ötvözete a különböző írói eszközöknek, kicsit olyan érzésem volt olvasás közben, mintha a prológust például a szükség törvényt bont elve alapján írta volna az írónő.
A regény többi részében minden információt a karaktereken keresztül kapunk meg, nézőpontjukból látjuk a történéseket, a történések megítélését. A prológus azonban kilóg a sorból, és olvasván érthetővé válik, hogy miért. McCaffrey – vagy a szerkesztő – álláspontja világos: az olvasónak tudnia kell, hol kezdődik a történet.
A Sárkányröpte pillanatnyi kétséget sem hagy az olvasóban a kezdetek felől. Pontosan és kimerítően felvázol egy helyzetet, ahol egy gyarmatosított bolygón rekednek az emberek, és csak túl későn jönnek rá, hogy időről időre minden szerves anyagot felzabáló szálak hullanak át egy másik bolygóról az övékre, ha az túl közel halad el hozzájuk. Az ötvenéves szálhullás periódus alatt – vagy talán hosszabban, ez megválaszolatlan kérdés marad – a magasan fejlett tudomány segítségével bolygójuk őshonos életformái közül az egyikből kitenyésztik a sárkányokat, akik egy foszfortartalmú kőzet elrágása után tüzet tudnak fújni, és ezzel a levegőben elégetni a szálat. Ezeket a lényeket telepatikus úton irányíthatják azok, akikben megvan a képesség.
Egyéb bonyodalmak is közbe jöttek, így végül, mire a szálhullás véget ért, a magasan fejlett tudomány kezdett feledésbe merülni. Majd jött a hosszú várakozás, míg a szálak bolygója, a Rőtcsillag újra közel nem került a telepesek planétájához, a Pernhez.
Eddig a prológus, innentől kezdődik a történet, mely egy apró falura – a könyvben alagnak nevezik őket – fókuszálva indít. A hosszú várakozás alatt a telepesek leszármazottai szinte mindent elfelejtettek a tudományukból, egyszerű földműves társadalommá váltak, a fémmegmunkálás korai fejlettségi szintjén. A szál már olyan régen nem hullott, hogy szinte mindenki régi, idejétmúlt mítosznak tekinti, kivéve F’lart, a sárkánylovast, aki biztos benne, hogy a legendák és tanítóénekek igazat mondanak. Úgy véli, hogy hamarosan itt a következő szálhullás, és azért indult útnak, hogy rátermett sárkányúrnőt találjon a hamarosan kikelő, új sárkánykirálynő mellé.
Keresése olyan változásokat indít el, melyek gyökeresen felforgatják az alagok, a céhek és a sárkányfészek rendjét. F’lar és az új sárkányúrnő, Lessza hagyományokon és dogmákon lépnek át, hogy megmentsék a bolygót attól, aminek bekövetkeztében jószerével rajtuk kívül senki sem hisz.
Vannak kételyeim a könyvben leírtak működőképességével kapcsolatban. Példának okáért a szál nem viseli el a hideg időjárást, és a fagyban elpusztul. Elpusztul továbbá a sárkányok lángjában, és a vízben is. Ez utóbbiak nem lennének különösebben zavarók, de hogy miért irtja a szálat a fagy, mikor simán átjut a két bolygót elválasztó űrön, az számomra nem teljesen világos. Jó, jó, mondhatnánk itt, hogy a légkör és az űr között van különbség, és talán a légkör nélkül a hideg sem árt a szálnak. Csakhogy pár ezer méteren például már bőven van légkör, és pokoli hideg is, úgyhogy a magyarázat sántít. Én mindenesetre várom, hátha egyszer magyarázatot kapok erre a furcsaságra.
Vannak kételyeim továbbá azzal kapcsolatban, hogyan tűnhet el nyomtalanul egy űrjáró technológia és egy olyan magas szintű genetikai tudás, amely képes öklömnyi ösztönlényekből ház nagyságú, intelligens sárkányokat létrehozni. Ezzel kapcsolatban azonban McCaffrey elég meggyőző. Az emberi kicsinyesség, butaság, szűklátókörűség és önzés olyan hiteles ábrázolását használja érvként, hogy még az én szőrös szívű logikám is csak a száját húzta el kissé, már ha ez a képzavar értelmezhető.
A történet szerkezete, nem tolakodóan bár, de lenyűgözően céltudatos. Egy apró alaggal indul, majd folytatódik a sárkányfészekkel, aztán a többi alag és a sárkányfészek, majd az egész Pern következik. A kicsiből jutunk el a nagyobbig, folyamatosan tágul a látószög, az események logikusan és egymásra épülve követik egymást. Az olvasó sosem érzi elveszettnek magát, mindig tudja, hogy pontosan hol, mi, miért történik.
Ugyanezt teszi az írónő a szereplőkkel is. Egyenként, vagy párosával vonja be őket a történetbe, minden jelentősebb alakja egyedi, felismerhető. Sosem zúdít túl sok új információt az olvasóra, bár a kevésbé türelmeseknek emiatt akár úgy is tűnhet, hogy az események lassan csordogálnak.
A történetet lineárisnak is tekinthetnénk, ha nem volna a sárkányok különös képessége. Ezek a lények ugyanis lovasukkal együtt képesek egyik pillanatról a másikra akár a bolygó túlsó végén teremni. A túlnan dermesztően hideg, sötét és üres valami, amin keresztül a sárkányok képesek utazni, ha van képük a célról. És ez még nem minden, de ennél többet nem mondhatok anélkül, hogy a történet egyik csavarját le ne lőjem.
Összességében a Sárkányröptét kitűnő könyvnek tartom. A karakterei jól eltaláltak, hitelesek, a párbeszédek és szituációk nem nélkülözik a humort, és megragadóan mutatják be a szereplők közötti kapcsolatokat. Az érzelmek – nagy örömömre – szinte sehol nem csapnak át érzelgősségbe, a megoldásokból hiányzik a deus ex machina gyakran látott eszköze. Ha logikailag itt-ott bele is lehet kötni, ezek nem akkora hibák, amik döntően befolyásolnák az olvasmányélményt. Merem ajánlani mindenkinek, aki egy kis élménydús kikapcsolódásra vágyik egy remekül kitalált világban.
Sonko
2008-05-16 17:48:38Wyquin: Meg tudom érteni az álláspontod, de továbbra is tartom amit mondtam. A Card regényt nem olvastam. Ellenben pl. Asimov se írja le az Alapítvány regényekben, hogy épül fel a pszichohistória, vagy hogy kell csinálni, mégsincs állandó WTF érzésem olvasás közben. Igaz, ott a működését azt láthatjuk.
Nem tudnám megfogalmazni mi a különbség, lehet hogy rossz példát hoztam. A könyv pedig továbbra sem tetszett
Noro
2008-05-16 18:44:41Sztem Zolomon elég jól összefoglalta, hogy a különböző főhősök pályafutása hogyan épül szinte ugyanarra a sémára.
Én személy szerint a fantasztikus irodalomban az eredetiséget tartom a legfontosabbnak (néha még az irodalmi igényesség elé is helyezem, ha az ötlet zseniális, és a könyv legalább olvasható szintű). Ez az eredetiség az első könyvben sztem egyértelműen megvan, később rohamosan csökken.
Plusz a klasszikus kérdés: ha az első részben megmentettük a világot, mi a csodát csinálunk utána?
wyquin
2008-05-17 12:49:14Üdv Mindenkinek!
Zolomon
Ha úgy érzed, hogy egy nehéz sorsú főszereplő, akinek végül jóra fordul a sorsa, az író részéről ismétlés, nem fogok vitatkozni, elvgre különbözőek vagyunk.
A magam részéről mondjuk nem értek teljesen egyet a szituáció ilyetén leegyszerűsítésével, mert ezzel az irodalmi művek harmadát le lehetne írni az Odüsszeiától a Harry Potterig.
Mint mondtam, engem nem zavar, hogy nem teljesen átlagemberekről szólnak a könyvek, de nem érzem úgy, hogy a különleges képességeik határoznák meg a karaktereket. Lessza korai gondjai szvsz egyáltalán nem hasonlíthatók Menolli, Piemur vagy Zsaxom problémáihoz, mert rajta kívül egyiküknek sem volt muszáj az életéért küzdenie. Ezenkívül Lessza egészen más módot választott a megoldásra, egyetlen másik karaktert sem irányított ennyire a bosszú.
Míg Lessza kihasználta a képességeit, hogy elérje a célját, Menollinak inkább csak gondot okozott a tehetsége, és egyáltalán nem próbálta meg önerőből elérni a céljait. A karakterek és az életutak különbözősége nálam nem kelti az ismétlés érzetét.
Piemur esetében éppen azért kerül képbe már Menolli kapcsán a fiú, mert nyitott, kíváncsi és több összefüggést lát meg, mint mások. Egyáltalán nincs se nehéz sorsa, se szörnyű körülményei. Amikor később kellemetlenné válik a helyzete, nem is tud vele mit kezdeni, de nem azért, mert nem képes megoldani, hanem mert tudatosan más utat választ. Az más kérdés, hogy mennyire jó a megoldása, de sem a Lessza által követett bosszúhadjárat, sem a Menolli-féle passzív hozzállás nem jellemző rá.
Zsaxom helyzete pedig egyáltalán nem rossz. Az más kérdés, hogy az embert mindig a saját problémái zavarják leginkább. A kutya nem tör az életére, nem verik, nem akarják megakadályozni, hogy tegye, amihez tehetsége van. Elvárják tőle, hogy a pozíciójához méltón viselkedjen, és ő nem mindenben ért egyet az elvárásokkal, de azért azt állítani, hogy szegénynek szörnyű sorsa van, erős túlzásnak tartom. Hibákat követ el, és türelmetlen, mint minden kölyök, annyiban hasonlít a többiekre, hogy vállalja a következményeket.
Ebben mondjuk valóban hasonlítanak a szereplők, McCaffrey szerintem tudatosan alkotta olyanra őket, hogy példának lehessen tekinteni mindet.
Ennyi hasonlóság és ismétlés nekem még bőven belefér, de ettől még mások láthaják másként.
Sonko
Talán mert olvastad az első kötetet a sorozatból?
Noro
Mind mást keresünk a fantasztikus irodalomban. Nekem például az eredetiség nem elhanyagolható, se többre tartoma a logikus történetvezetést, a koherens világképet, az ok-okozati összefüggésre épülő cselekménybonyolítást, a hiteles karakterábrázolást. Talán azért, mert olykor sokaknak lehet eredeti és jó ötletük, de nagyon kevesen vannak, akik úgy tudják megírni, hogy nem akadok fenn a logikátlan, hiteltelen, semmiből előugró elemeken.
A világot pedig nagyon sok mindentől meg kell menteni.
Üdv: Wyquin
Allyra
2008-05-23 06:34:01Üdv!
Én olvastam, még jó rég (angolul) a könyvet, és a sorozat majd minden más tagját is (amire rá bírtam tenni a kezem).
Igazából ez az a kötet, ami annyira nekem nem is tetszett, bár lehet, azért, mert nem evvel kezdtem (és más elvárásaim voltak vele, mint anélkül): én elsőként a Fehér sárkányba futottam bele.
Bár nekem elsősorban ennek a kötetnek a túlzott egyszerűsége "zavart", úgy éreztem/érzem, volna mit kifejteni rajta.
A magyar kiadás borítója: szép, szép, de számomra a könyvhöz semmi köze, se képileg (bár én sokat a képből se tudok kivenni, max a nőalakot, meg egy sárkányszárny-darabot,aztán annyi), bár az elmegy, se hangulatilag - ez egy komor kép, ami ehhez a világhoz nem annyira illik - ez egy fogalmazzunk úgy, "tiszta" világ (ezalatt azt értem, h. persze vannak rosszak, gonoszak, nehézségek, anélkül nem működne, de összességében mégis a "jó", a normális hozzáállás dominál, az esetek nagy részében megfelelő emberek vannak megfelelő poszton (bár nem mindig..), a jó győzedelmeskedik, stb, és ehhez ez a kép nekem nem illik. Nagyon nem.
Míg ellenben pl az Ólomerdőhöz tökéletesen illett a pont ilyen hangulatú kép (najó, ez itt OFF)
Valaki amúgy meg tudná mondani, h. a magyar kiadásokhoz általában miért készül új borító? Az eredeti borítókhoz túl sok jogdíjat kéne fizetni? Vagy egyéb ok?
Amúgy, Wyquin, a kérdéseid legtöbbjére (bár ha olvastad a többi kötetet, biztos te is megtaláltad) vannak válaszok, egész logikusak (nekem a csillagászati részével vannak apróbb gondjaim, plusz az időszámítás kicsit logikátlan, a hosszú intervallumoknál, de erre mondom, h. ez legyen egy könyvben a legnagyobb hiba):
A szál az igazából egy gomba, ami spóra formában utazik az űrben, és aminek nem árt a hideg, ellenben amint belép a légkörbe (és valószínűleg a súrlódás melegétől, bár ebben nem vagyok 100%ig biztos) kezd el vegetatív formát ölteni, igen rohamosan, és ezt a vegetatív forma már érzékeny a hidegre. Ez nekem elég logikusnak hangzik.
A technológia eltűnése pedig: számomra pedig egyáltalán nem hihetetlen a dolog, sőt, ha nem tűnt volna el, az sokkal jobban meglepne.
Egyrészt, fémekben szegény bolygón telepedtek le, szándékosan, és szándékosan úgy, h. megpróbálnak alacsonyabb technikai szintre visszatérni, másrészt, a szálra nem számítottak - hirtelen katasztrófa, aminek megoldása az amúgyis korlátozott emberi és technikai kapacitást erősen igénybe veszi (nagyon sok áldozat az elején, a szál és a földrengés meg a járványok (összezártság, zsúfoltság) miatt, a fő számítógép-tudástár eltemetődött), nem marad elég a "lényegtelen" (nem napi megélhetéssel kapcsolatos) tudás folyamatos továbbadására, fejlesztésére, plusz az elején nagyon sok olyan ember is meghal, akinek így nincs alkalma továbbadni a tudását.
De főleg, egyszerűen túl kevés ember maradt. És egy bizonyos szinten túl túl kevés emberrel / túl kevés "szabad" (nem a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges) emberrel nem lehet magas szintű technikai civilizációt fenntartani.
Mint a híres mondásban: (Bocs, nem szó szerinti idézet): "Azt nem tudom, h. a 3. világháborút mivel fogják megvívni, de a negyediket biztosan kőbaltával."
A genetikai tudás meg amúgyis összesen egy emberé volt (illetve plusz még a lányáé, de az övé sokkal kisebb mértékben), és az ő halálukkal ez egyszerűen odaveszett. (Dragonsdawn)
Az egy picit számomra is furcsa, h. az emlékek se maradtak fenn (főleg az űrjárásé), de szintén a Dragonsdawn, ill. a Dragonseye c. könyvek erre is elég jó magyarázatot adnak.
Egyébként, nekem a sorozatban elsősorban a világ tetszik (najó, meg a sárkányok, hiába, sárkánymániás vagyok kissé
) meg maguk a szereplők - nekem nehéz "ismétlődésként" tekinteni rájuk, igaz, bármi egyéb karakterre is - aki megfog egy könyben, az számomra "élő" lesz - ha Józsi meg Pisti a szomszéd utcából hasonló sorsú, és hasonlóan reagálja le ezt, azért ha ismerem őket, mégis két külön személy lesz bennem, és nem behelyettesíthetőek egymással.
Szóval, számomra a sorozat nagyon a topon van, és bár elismerem, h. nem a legbonyolultabb felépítésű világ/történelemképet, ill társadalmat mutatja be, de számomra hihetőt, és élvezeteset. (És ha a jó győz, hát... tudom, h. az a trend, h. az elavult és gyerekes dolog, de ha az, bevállalom: én bizony nem szeretem az olyan könyveket, ahol legalább részben nem a jó (vagy nagyrészt jó) győz, ill. ahol nincs olyan karakter, lehetőleg több is, de egy főbb minimum, akinek az erkölcsei-cselekedetei az enyémhez közelállnak, mert különben nincs akit megkedveljek, és ha nem kedvelek meg valakit a könyvből, akkor egyszerűen nem nagyon tudom értékelni a könyvet se, legyen akármilyen nagyszerűen megírva.)
GDS
2008-05-27 00:38:10Én is olvastam az egész sorozatot és határozottan állíthatom, hogy a szerző bekerült vele a fantasztikus irodalom nagyjai közé.
Sajnos már az ismertetőből és a hozzászólásokból is úgy tűnik, hogy a fordítás ismét sokat ront a mű minőségén - fene tudja, hogy mi lehet az "alag" etimológiája, ha simán "birtok" lenne, az is elég jól kifejezné a lényeget, vagy ha már fennköltebb akar lenni, akkor "menedék" vagy hasonló... Tipikus: talált elfogadható magyar szót a bonyolultabb "weyr"-re, a simán lefordítható "hold"-ra meg alkotott egy értelmetlent... A tulajdonneveket meg miért kell átírni hangalakra, pláne rosszul?
A borító meg egyenesen borzalmas. Értem, az illusztrátor nem ért rá olvasni és a fordító sem tudta előre, hogy miről szól a könyv... Persze van benne egy női főhős, de könyörgöm egy sorozat első kötetéről van szó, mekkora taktikai/marketing érzék kell, hogy a "sárkány" szó szemet szúrjon a mű (és a sorozat) címében..? Amúgy ez itt inkább egy elf és/vagy vámpír vonásokat mutató gonosz hercegnő, egy dark fantasy regényhez még csak-csak elmenne borítónak, de ehhez... És sorozatkezdéshez semmiképpen nem eléggé figyelemfelkeltő... Mellékesen a mű abszolút nem komor - pont arról szól, hogy a hősök (és velük az "emberi faj") kilátástalan helyzetből is úrrá tud lenni a helyzeten.
Vannak technikailag/tudományosan necces pontok a könyvekben, de a visszasüllyedés teljesen logikus, és Allyra jól össze is foglalta előttem.
Persze sokat segít, ha valaki a teljes regényciklusra támaszkodik. Amúgy szerintem határozottan a "Dragonsdawn"-t és a "Chronicles"-t kell először elolvasni - annak ellenére, hogy az írónő honlapján az eredeti megjelenési sorrend az ajánlott - és utána kezdeni a Sárkányröptével a "jelent", így meglennének a kritikában hiányolt alapösszefüggések. Érdekes módon a "Masterharper", ami időrendben közvetlenül a Sárkányröpte kezdetéig tart határozottan csak azután érdemes olvasni, miután Robinton-t már jól megismertük. A két Menolly-s regény kakukktojás, ennek mintha a célközönsége kicsit fiatalabb lenne a többinél. A Sárkánydobokat felesleges volt ilyen korán kiadni, egyrészt kicsit unalmas, másrészt (és mert) csak a későbbi szálak alapján érthetők egyes történések. Persze a kiegészítő kötetek soha nem olyan izgalmasak, mint a fő szál, a mélypont kétségkívül a "ha már egyszer kreáltunk egy legendát, akkor muszáj megírni" indíttatású Moreta kettős.
És sajnos persze ezt a sorozatot is elérte a rétestészta effektus, a katarzis utáni "Skies of Pern"-nel és a fiával közösen írt új részekkel.