Károgó hajnal – 1. rész
Színes felhők kavarogtak. Úgy tűnt, mind a Vár felé tart; egy lényként gyülekeztek a hatalmas építmény fölött. Lengtek, morajlottak, szuszogtak. Eső pedig nem készült.
Minden nap így zajlott mostanában. Este hat óra felé a pirosban és lilában tündöklő tömegek megindultak a felségi lak felé, s egész éjjel ott tekeregtek utána. De ezek a felhők nem hordtak magukkal vizet; csak félelmet… A nép már késő délután otthonába zárkózott, nagy ritkán fordult elő, hogy valaki kint tartózkodjon sötétedés után. Mert minden ember úgy érezte, a Vár fölött kísértő anyagból nedvesség helyett émelyítő, beteges félelem zuhog a mélybe. Abból a felhőből több méreg áradt, mint a négy csillagból.
Aztán vagy a nép rigolyája, vagy tényleg a kísértő felhők okozták, a városban árnyékok telepedtek meg. Rátapadtak a házak falára, a macskakövekbe ivódtak, a különösebben erős árnyékok pedig még a levegőt is elszínezték. Sok ember betegedett meg, s a helyzet csak rosszabbodott. A nép pedig közös hangon sziszegte: A császár az oka!
Mindenki tudta, hogy Chorvus császár sötét, gonosz énnel rendelkezett, s hogy épeszű gondolkodásnak híján született. De az emberek kevésbé tartották számon ezt a tényezőt a sok gonosz cselekedet mellett, amit a császár véghez vitt. Sokak szerint nem csak az esze hiányzott, de még a lelke is. Chorvus császár sok förtelmes intézkedése között az egyik legmeghatározóbb az volt, mikor nagyapja testvérének leszármazottait kiüldözte a Várból, sőt, még a közeli településekről is kitakarította a csodás lényeket, Cutia utódjait, akiket annyira gyűlölt, hogy nevet sem adott nekik; mind cutia maradt. Voltak emberek, akik szerint II. Éhn császárral, vagyis az apjával is ő maga végzett. Vadászatból tértek haza, és a kicsi Chorvus szürke tekintettel, kezében apja utolsó földi maradványaival állított be a Várba. A tanács tagjai elborzadt arcokkal meredtek II. Éhn császár míves cipőjére, melyből véres cafat csüngött. Egy jobb napokat látott lábszár. Ezek után az ifjú követelte a felkenést, a koronázást, de szavai süket fülekre találtak. A törvény ezek után is törvény maradt, s így Chorvusnak harminc éves koráig várnia kell. De ez nem akadályozta őt, hogy uralkodó módjára viselkedjen. Nem hivatalosan, de ő vezette a népet, császárnak neveztette magát, és a kincstárhoz is szabad hozzáférése volt. A tanács tagjai pedig rettegtek tőle, s nem állíthatták meg önkényeskedésében. Chorvus császárról tudták azt is, hogy minden hónapban felmegy a Vár legmagasabb pontjára, és éktelen rikácsolásba kezd, akár egy varjú, és a csillagokat szidalmazza.
S nemrég eljöttek a színes felhők, megtelepedtek a Vár csúcsa körül, félelmet hintve a városra. A császár pedig minden éjfélkor kiment a tetőre, és a közelebbről még irtóztatóbb felhőkre kiáltott, hangjába eszelős vihorászás csendült: Csak ennyi telik tőled? Csak ennyi? Szállj vissza hozzánk, nézz a szemembe! Hah! Te félsz tőlem! Ez a világ az enyém, s beváltom a Hét Császár tervét, ahogy azt halálod pillanatában arcodba köptem!
Ilyenkor a felhő erősen vonaglott, mélyen morgott, és Chorvus szépen munkált nyilakat lődözött a félelem forgatagába, mely fenyegetően terült szét körülötte. Tudta, hogy hasztalan, amit művel, de jó érzéssel töltötte el, kellemes időtöltésnek tartotta.
Chorvus azt is tudta, hogy miért van itt a dühös árnyék: A jövő héten harminc éves lesz, őt pedig megkoronázzák… s ezzel lényébe olvad egy ősi varázslat, a Királyok Kincse.
Az öreg, hajlott férfi arcát a vizes edénybe süllyesztette, úgy szürcsölte ki a tartalmát. Ráncos kézfejével megtörölte foltos ajkait, és kék szemeit régi barátjára emelte.
– Míg te itt sütkérezel, odakint az emberek megbetegszenek. – Hangjában halovány szemrehányás zümmögött, elegendő mértékkel.
Chorvus kidugta fejét a hatalmas kád habjai közül.
– Mit akarnak?! Azért betegek, mert félnek mindentől! – prüszkölte. – A felhők csak miattam jöttek; az ő hibájuk, hogy haldoklanak…
Az öregember fáradtan sóhajtott, a kis háromlábú szék megnyikordult alatta. Végignézett a hatalmas, szögletes termen, melynek végében ült ő, s ahol a hatalmas kád feküdt. Körös-körül oszlopok sorakoztak, rajtuk színes, festett jelenetek. A legtöbb I. Éhn császárt mutatta. Gyerekként, mikor megszületett az erdőben, mikor testvérével a kőszigetekre utazott, mikor legyőzte a rettegett Hetedik Császárt. Ezek az oszlopok sorban gyülekeztek, de az egyik kivált közülük, a terem közepén tornyosult. Díszesebb volt a többinél, és felületére azokat a pillanatokat mázolták, mikor Éhn testvére halálát nézi, az pedig megajándékozza őt egy új lénnyel. Cutiával.
Az oszlopon hatalmas koromfoltok és karcolások gyülekeztek, de ez sem nyomhatta el szépségét.
– Látom, minden erőddel azon voltál, hogy eltakarítsd ezt az oszlopot – mondta az öreg. – Pedig… öhm… nem olyan csúnya.
– Már felhagytam vele – károgta a másik. – Hogy is mondjam… jól esik tudni, honnan is származom… Elgondolkodtat néha, és azt hiszem, erőt ad… Persze nem Éhn gondolata; csak tudom, hogy ő a Hetedik Császár majdnem tökéletes kivonata volt. – Fájdalmasan felnevetett, s meleg vizet szívott fel szájába, melyet az öregre köpött vissza. Az félszeg mosollyal törölgette arcát.
– Olyan vagy, mint egy gonosz gyermek.
Chorvus vállat vont: – Gonosz gyerekek nincsenek…
– De… ma… ma már a gyerekek is gonoszak. – Arcának mély barázdái mintha köddel teltek volna meg. – Már a gyerekek is gonoszak.
– Fogd be. Add ide a ruhámat.
A kád mellett egy hatalmas, ovális tükör állt, az előtt gombolkozott a császár.
– Furcsa az arcom – mondta, és megnyomogatta orrát.
– Olyan, mint mindig – motyogta az öreg, s botjára támaszkodva ő is a tükör elé állt. – Egy varjú ábrázata.
Chorvus most sűrű, fekete, hátrafésült haját tapogatta végig. Fekete szeme gonoszul vigyorgott üregében.
– És én mit mondjak? – folytatta az öreg. – Úgy nézek ki, mint egy ezeréves holdkóros. Pedig csak egy évvel vagyok idősebb nálad – nevetett, de minden vidámság nélkül.
– Nem akarsz beszélni róla – jelentette ki Chorvus. – Nem bánom. Tartsd meg a titkodat. – A férfi megigézve simogatta fehér arcát, mely olyan feszes, és sima volt, mint egy fiatal lánykának. Barátja irigyen, kicsit sajnálkozva szemlélte a röpke jelenetet.
– Hoztam neked valamit – mondta végül. Rongyai közül egy kis tárgyat halászott elő. Kényelmesen elfért a tenyerében. Egy hógömb volt, díszes, faragott talpon feküdt.
Chorvus arcán őszinte meglepetés csillant.
– Megtaláltad? A régi gömbömet? Hol? Nahát… – azzal átvette barátjától a tárgyat, s gyengéden megrázta. Ezüstösen csillogtak a miniatűr pelyhek, a Vár és a város kicsinyített mására feküdtek. Chorvus újra megrázta, a pelyhek újra megindultak az égből. Az emberek becsukták az ablakokat, a házakban lámpák fénye villant fel. A királyi csarnok körül lebegő szikladarabok most jegesen lengtek a magasban. A hó pedig esett, lassan, rendíthetetlenül.
– Annyira hiányzott – suttogta, inkább magának, mintsem barátjának. A legközelebbi utca sarkán egy féllábú férfi ült a járdán, egyenesen az ő szemébe nézett. Chorvus idegesen rántotta el tekintetét a tárgyról. Megtörölte homlokát.
– Valami baj van talán? – kérdezte barátja, és a gömbbe nézett. Neki viszont nem volt meg a képessége, hogy az utolsó tégláig átlássa a miniatűr várost.
– Semmi – lihegte tettetett nyugalommal Chorvus. – Semmi.
Ekkor tompa kopogás hallatszott a csarnok márvány ajtaján.
– Kerülj beljebb! – károgta Chorvus.
Egy fiatal, töpörödött ember lépett be. Selymes fekete haj és hosszú orr emelte ki arcát. Remegett, most először állt ilyen közel a császárhoz.
– Gyere már ide! – ripakodott rá Chorvus.
Az ifjú remegve csoszogott keresztül a csarnokon, uralkodója pedig türelmetlen topogással várt.
– Eljöttem, ahogy kérte… – tekintete a kádra esett, s idegesen törölgette izzadt tenyerét. – Uram bocsánatáért esedezem… Nem akartam tisztálkodás közben megzavarni… Kérem ne… ne egyen meg… a küldönc azt mondta, nem tűr halasztást, s hogy itt vár rám…
Chorvus kajánul meredt a fiatalemberre.
– No igen, hívattalak, poronty. Azt hallottam, te tényleg egy valamire való munkásember vagy.
Erre az ifjú mosolyogva kihúzta magát, de azonnal visszatöpörödött a császár tekintetére.
– Tényleg minden mesterséghez értesz? – válaszra sem méltatva folytatta: – Egyszerű, mégis nagyszerű munkát kérek tőled. Először is készíts egy… mondjuk egy embermagasságú, két ember széles üreges ezüsthasábot. Mindenképp bírja el egy tonna arany súlyát… Ezután a hosszabbik oldalára erősíts ezüst kerekeket. Forogjanak jól nehéz terepeken is. Majd az egészet kösd át a legszívósabb liánokkal, és a végét hagyd szabadon, hogy mozgatni lehessen.
– Uram… hol szerezzek liánokat?
Chorvus arcán ingerült mosoly terült szét. – Hogyhogy honnan? Hát a Kertből! Nincs neked a Vár kertjében elegendő lián?
– De uram… csak… úgy tudtam, hogy a Kert szent terület. Hogy nem szabad szakajtani a növényekről, s hogy…
– Hagyd ezt az ostobaságot! Azt mondom, szabadon mehetsz a Kertbe, és téphetsz a fákról. Most pedig távozz! Nem tetszik a képed… olyan mitugrász.
– Bocsánat… én… nem akartam – nyögte fájdalmasan az ifjú.
– Ilyennek születtél, nem vagy egy királyi alkat, de ne csüggedj, nem mindenkiből lesz császár. Most már menj – károgta Chorvus. Arcán félelmetes, visszataszító mosoly jelent meg. Az ifjú pedig nem tudta miért, de úgy érezte, ez a mosoly épp olyan, mint egy éppen lecsapó guillotine. Hátrálni kezdett lassan.
– Hallottad a császárt, menj, és kezdj munkához. Iparkodj! – mondta Chorvus barátja, és hangjában nem volt semmilyen megrovás.
Az ifjú fejet hajtott, és egyre gyorsuló léptekkel elhagyta a két alakot, majd kioldalazott a fürdőből. Sehogy nem bírta kiverni a fejéből a császár borzongató mosolyát, s hogy az egész megjelenése kísértetiesen emlékeztette egy varjúra. De azokat a madarakat nem látta mosolyogni. És ez még félelmetesebbé tette az uralkodó alakját… Az ifjú egyre csak sietett, mert már igen későre járt, s ő félt a varjaktól.
Hajnal volt, s az erdőt vastag, mély sötétség feküdte meg. Csípős hideg kavargott a fák között, azok pedig fájdalmasan morogtak, mert a fagytól még jobban elgémberedtek. Varjak károgtak, éjjeli lények sompolyogtak az állott sötétségben.
Egy sziklatörmelékektől járhatatlan, különösen fagyos környék mélyéről kaparászás hallatszott.
– Már itt is vagy, Fhanrir… – susogta egy morgó, hideg hang.
Hosszú, halk hörgés volt a válasz.
– Helyes. Gyújtsunk lámpást, vagy ragaszkodsz a sötéthez? Mostanában az emberek úgysem járnak ki a házaikból. Félnek az árnyékoktól.
– Maradjunk sötétben. – Neki egészen emberi hangja volt. – De aztán fogd rövidre. Éhes vagyok, Rhomolosz, s nemsokára portyára indulunk a többiekkel.
– Nos rendben – morogta a Rhomolosz nevű. – Nyilván hallottál már az emberek uralkodójáról…
– Chorvus? Az a varjúképű elmebeteg? Egy ízben verekedtem is vele… Hmm… Erős ember, sajnos ennek tudatában is van.
– Befejezhetem? Sietni akartál… – hörögte a másik.
Fhanrir halkan morgolódott.
– Ez a lény uralkodik Árodin felett. Minden hatalma megvan, a szavai oly erősek… A természet törvényei hasonlatosak. Az is ilyesmi. Megtörténik a gondolat, s az eredmény megformálódik a valóságban. Ez az ember pont így működik. A szavai parancsok. Minden úgy történik, ahogyan azt előre megtervezte. Most új dolgon töri a fejét.
– Éspedig? – hörögte Fhanrir, akit egyre kevésbé érdekelt a beszélgetés, ám Rhomolosz következő szavaira felcsillant a szeme.
– Szövetséget akar kötni velünk. Át akarja rajzolni Árodin arculatát. Azt mondta, ehhez mi kellünk. Igen, beszéltem vele, ő maga jött az erdőbe.
Hosszú csend következett, csak a fák susogtak.
– Szövetség? De ő… tiszta ember – nyekegte Fhanrir.
– Magunk is tiszta emberek voltunk egykor. – Erre mind ketten szenvedélyesen a sötét égre üvöltöttek. – Most itt a lehetőség, barátom… Ez az ostoba szövetséget akar. Hadsereget verbuvál feleinkből, elpusztítja városait, megszünteti a varázslatot… Folyton valami régi császárokról magyarázott, akiknek ő a leszármazottja, és be akarja végezni azok akaratát. Azok el akarták tüntetni a mágiát, mert veszélyesnek találták.
– Eltüntetni a mágiát? De hisz az Árodin lételeme… anélkül nincs értelme a világunknak. – Fhanrir nyüszített. – Nem tartom túl jó ötletnek… Ha azt vesszük, mi is a varázslat szülöttei vagyunk. Ha megszűnik, akkor…
– No igen. Mondom, hogy őrült, viszont a dolog nem is akkora butaság. Segítünk neki egy kicsit, elintézzük egy-két ügyét, aztán pedig… – Rhomolosz szétzúzott egy kínálkozó fadarabot. – Egyszerűen végzünk vele. A saját hatalmunkat építjük fel a szeme előtt. Árodin a mi fennhatóságunk lesz. Nekünk csak úgy kell tennünk, mintha behódolnánk neki. – Rhomolosz izgatottan vicsorgott.
– Behódolni? Az előbb szövetségről beszéltél.
– Igen… igen. Ahhoz, hogy mi megtegyük neki ezeket a dolgokat, neki is tennie kell az ügyért. – Rhomolosz a biztonság kedvéért közelebb húzódott a másik lényhez. Az éjjeli fagy szűk sebeket vagdalt bőrükbe, de ezt észre sem vették. – Áldozni fog nekünk. Bizony barátom, áldozni fog. Pontosan a koronázása napján fog történni minden. – Ezután Rhomolosz elsuttogta Fhanrirnak, hogy miből áll majd a szertartás.
– Ezt nem hiszem el… Eszement! Nem tudja, mit cselekszik.
– Csak ő tudhatja, miért döntött így, de ez nekünk kedvez.
Fhanrir halkan káromkodott.
– A dobozról te jutottál eszembe. Te vagy a legerősebb köztünk. Azt mondta, nagyon nehéz lesz, úgy egy tonnás.
– Meg se kottyan. – Rövid kacaj hasított az éjszakába. – Szóval; a Várba kell mennem, s aztán csak hozzam be mélyen az erdőbe?
– Nem akárhová… A Fekete Tisztáshoz kell vinned, emlékszel, a régi temetőhöz. Hozni fog magával még hét embert…
Hallani lehetett, ahogy Fhanrir visszaszippantja csurgó nyálát. – Hetet?
A két szerzet még konzultált egy darabon, de a csillagok már elfordultak korábbi helyzetükből, így az ő idejük is csakhamar megszűkösödött. Akár két mágnes azonos pólusai: mintha nem is ismernék egymást, elszakadtak a köves vidéktől, egyik keletre, másik nyugatra vette irányát.
Az éjszaka csöndes volt, habár olykor tompa neszek hallatszódtak, és néha kísérteties dudorászás fonódott a hirtelen szélbe…
A Hold domborodó fele félelmes mosollyal leste a sötétség erdejét.
Chorvus az egyik szikladarabon állt, ami a királyi csarnok kupolája körül lebegett. Sok-sok évvel ezelőtt, mikor a nagyapja, Éhn megküzdött a Hetedik Császárral a csarnokban, a császár varázslatával kirobbantotta a helység tetejét, a törmelékek szétrepültek a torony környékén, és dermedten álltak meg körülötte, sziklakoronát rajzolva köré.
A kő, melyen Chorvus állt, vöröses volt, száraz, és meleg. Nem volt még dél sem, de a felhők már megjelentek. Újra egy nagy kavalkáddá tekeregtek, ami fenyegetően morajlott, lilás kisülések csapdostak közepéből. A felhő nőtt, újabb felhőkkel csatlakozott, s lassan az egész várost maga alá vonta. Csaknem a zúgó tenger partját is elérte… Az emberek odalent sikoltozva rohantak fel s alá, kosarakat, szerszámokat hajítottak el, s házaikba vetették magukat.
– Ostobák! Féljetek csak! – károgta a mélységbe. Sajnálta, hogy nem hozta magával díszes íját, most igazán jól szórakozhatna, hisz az árnyékok megnyúltak. Egy-két embert biztos eltalálna a zuhanó nyílvessző, de mit tegyen, nem lehet mindig másokkal törődni. Vörös köntösét halk szellő lengette, ő pedig unottan leste, ahogy a szent Kertben szorgoskodó legény késeit elhajítva kereket old. A fák, virágok gyönyörű miriádja, csodás illata és a terjedő árnyék olyan kellemes érzéssel töltötték el, hogy kedve lett volna hólyagtartalmát a mélybe üríteni.
Elővette hógömbjét, s megrázta. A hópelyhek szelíden csillogtak, ahogy a mélybe süllyedtek.
Chorvus unottan lógatta fejét, leste a várost. Tekintete tovább kúszott, s megállapodott ott, ahol az erdők határát sejtette. Halványan elmosolyodott. Közeleg a koronázás, közeleg a kis erdei kiruccanása. Évek múlva az oszlopok az ő jeleneteivel lesznek telepingálva, akkor már nem kell tudnia, kiktől származik. A sorsa beteljesedik.
Ügyesen ugrált a szikladarabokon, míg el nem érte a kupolát, mely a régi tetőt váltotta föl. Ott felnyitott egy kis ablakot, amit csak ő ismert, s a csarnokba vetette magát. Más belehalt volna ebbe az ugrásba, de ő különösen mélyen ismerte a mágiát, ezért nem esett nehezére ellenállni a gravitációnak. Lágyan, akár egy pihe toll ereszkedett alá, csatos cipője márványasztalon koppant. A márványba egy lila sárkány képét mívelték. Leugrott az asztalról, hátraarcot tett, s a trónszékkel találta szembe magát. Odabotorkált, kezét végigfuttatta az aranyozott támlán, a vörös béléseken, a gyöngyház berakásokon. Bármennyire is szerette volna, nem ülhetett bele, csak koronázása napján. Tény volt, hogy ha koronátlan fő ereszkedik a székbe, az menten szörnyethal. Játszhatta a császárt, a trónt mégsem merte elfoglalni. Visszahúzta kezét, s kinézett a nagy, csúcsíves ablakok egyikén. A felhőárny egyre csak terült, de ő nem félt tőle. Bármivel próbálkozhat Éhn szelleme, ő sokkal erősebb, mint nagyapja volt. S különben is… A Hét császár úgyis visszavág majd a felhőknek…
– Hát itt vagy, Immolater! – szólt derűsen Chorvus. Barátja lépett be a hatalmas, díszes ajtón, egy kulacs vizet szorongatott, ősz haját félresöpörte szeméből. – Mindig tudod, hol kell keresned.
– Megint sajog a derekam… A megérzéseim sosem csalnak. Biztos vagy az ügyedben? – kérdezte az öreg.
– Semmi sem tántoríthat. Téged persze életben hagylak, ha ez izgat.
– Nem erre gondolok, bár attól is borsódzik a hátam. A Titokra. Amit a nagyapád elvesztett. – Immolater különös nyomatékkal ejtette a titok szót, ruháit összehúzta testén. Különös, gyanakvó tekintettel szemlélgette a másikat.
– Persze… ahogy megtörtént a koronázás, az első dolgom az lesz. A varjak elmondták, hol találom – ördögi vigyort küldött barátjának. – Nagyapám megszállottan kutatta egész életén át, s ugyanígy apám. Mindketten annyit tudtak csak, hogy miután a tenger elnyelte, az urszuatók megérezték a Titok közelségét, s kínukban vagy kipusztultak, vagy elhagyták a vizek azon térségét.
– A vizek medvéi? Azért nincsenek a kék szikláknál?
Chorvus bólintott, kezével tudattalan a trón támláját simogatta.
– Az első Éhn leúszott, s beszélt a Halkirályokkal. Kiderítette, hogy azok látták a zekéjét, ami a Titkot rejtette. Ám azokban az időkben birodalmukat egy förtelmes vízi sárkány ostromolta, s tudták, csak akkor tűnik el a környékről, ha valami különösen erős varázslatot sugárzó tárgyat adnak át neki. A zeke kapóra jött. Nem tudták, hogy mit rejt, csak érezték, hogy Árodin egyik legerősebb, s talán legveszélyesebb varázslatát hordozza. S ők békés teremtmények, hát átadták a Titkot a sárkánynak. Az szemük láttára lenyelte a ruhát, és a hatalmas varázstól teste villámokat szórt, s úgy tűnt, menten elpusztul… A sárkány tömör ezüsttestet öltött. És élt! Képzeld el, életben maradt! Ekkor fogta magát, és kirepült a vízből. Többé nem volt vízi sárkány. Ő uralta a tengerek legét. Éhn felkutatta a sárkányt, az egy szilárd felhőn lakott, ott rendezkedett be. Állítólag olyan gyönyörű volt, hogy Éhnt megbabonázta a sárkány alakja, és egyre csak arról beszélt, hogy le kell fejtenie a sok ezüstöt. De úgy tűnik, erősebb volt az ösztönöknél, és beszélni kezdett a lénnyel. Az különös nyelvén elmondta, hogy a Titok lenyelése egyszerre volt áldás és átok. Ő lett a legerősebb, a legpompásabb lény egész Árodinon, s ráadásul minden rejtély, amit a Titok fedett, átszállt az ő lényébe is. Viszont örökké éhes volt, enni pedig már nem tudott. Mikor úgy érezte, meghal, a fájdalmai elmúltak, hogy később újrakezdődjenek. Társai elfordultak tőle, így lett ő a legmagányosabb teremtmény is a világon. Kérte nagyapámat, hogy ölje meg, hogy fájdalmai véget érjenek, de Éhn tudta, hogy ez képtelenség, a sárkány halhatatlanná lett. Ő pedig kérlelte a lényt, hogy köpje ki neki a Titkot, de az nem tudta már teljes tudatában használni testét. Csak azt tehette, amit a Titok diktált neki. Nagyapám éktelen haragra gerjedt, faképnél hagyta a sárkányt, aki ezek után az erdők környéke felé vette útját, hogy Éhn ne zaklassa többé. Éhn ezek után vadászni járt fiával, forró, savas nyilakat és tőröket készített (a sárkányt különösmód megrémítette a tűz), s az erdőket rótta egyre. A sárkánnyal többé nem találkozott, a legnagyobb szomorúságával halt meg, én pedig halálos ágyán elmondtam neki, hogy nem nyugodhat békében, mert beváltom a Hét Császár akaratát.
Ezután apám járt vadászni az erdőkbe, vitte is magával az izzó nyilakat, meg a késeket, furcsa szerzetekkel tárgyalt, akiket mind besúgóként alkalmazott. Ők leselkedtek a sárkány után. Az állítások azt igazolták, hogy a tünemény egyre északnyugat felé tartott, a félelem, sötétség, és gonoszság földjére. A vadászatokra engem is magával vitt. Apám egyre betegesebb lett, a végén egy emberi roncs volt, egy holdkóros. Megártott neki a gonosz, távoli levegő. Éjszakánként a toronyszobákban készítette a vázlatait, jegyzeteit, elméleteit. Én pedig szabadon jártam-keltem ott, nem is tudta, így értesültem a Titkot körbelengő eseményekről. Aztán te is tudod, mi történt a következő vadászaton…
Ekkor már Chorvus és Immolater egy-egy márványszéken ültek, egymáshoz nagyon közel, mint két testvér. Az utóbbi keserűen megborzongott most, és szeme mintha jéggé fagyott volna.
– Ezeket sose mondtad… És mi lesz, ha megtalálod? Egyáltalán tudatában vagy, mekkora ereje van? – Immolater feltűnően dörzsölgette derekát, gyanakvóan méregette Chorvust.
– Már megtaláltam. A sárkány visszatért a mi erdeinkhez. A sors hívta vissza… fordultak a csillagok, s a gömbök új képeket mutatnak a jövőről… nem is sejti.
– Mit nem sejt?
– Hogy hamarosan átadja nekem a Titkot…
Immolater arca elködösödött, nagyot húzott vizes kulacsából.
– Nem illik a jövő után kutakodni – suttogta végül, oly halkan, hogy Chorvusnak szinte olvasnia kellet Immolater szájáról.
– Illik, nem illik, de ez fog történni. Megkapom a Titkot, s hatvanhatszor erősebb hatalmam lesz, mint valaha. Senki nem menekülhet majd előlem… nem lesznek titkok – károgta, arca pedig eltorzult, szemei visszataszító álnoksággal villogtak. Inkább hasonlított élőhalottra, mint emberre.
– Nem hallod, hogy beszélsz…
- …és enyém lesz egész Árodin, és felfedem földjeinket a másik világ előtt. Új korszak köszönt ránk… Te is tudod, mi történt háromszáznégy évvel ezelőtt…
Immolater szörnyülködve rázta meg fejét, felemelkedett székéről, és hátrálni kezdett.
– Nem… – kezdte. – Nem segédkezek ilyen beteg elmének! Most már aztán elég legyen! Megértettem, hogy segíteni akartál Árodinon, mert túl sok már a varázslat. De benned már nincs segítőkészség! Beteg vagy! Ha rajtam múlik…
Chorvus megvetően felvonta szemöldökét: – Ha rajtad múlna, mást ültetnél a trónra, igaz? Talán magadat… Persze tudtam mindig, benned sem bízhatok meg… Így sajnos te sem kaphatsz kegyelmet ítéletemkor. – Chorvus szeme elködösödött. – Nagyravágyó vagy… Soha nem lennél képes áldozatot hozni semmiért! – tekintete a trónra tévedt, ördögi mosollyal jegyezte meg: – A Királyok Kincse pedig engem illet!
Immolater megvetően a földre köpött. – Tüntesd el ezt az ábrázatot! – bökött arcára. – Örökké gonosz gyermek akarsz maradni?
– Nincsenek gonosz gyerekek! – üvöltötte a másik, és az asztalra csapott.
Immolater még egyszer végignézett egykori barátján, hatalmasat kortyolt a vízből. – Sajnálom már, amit akkor tettem – mondta végül. Soha nem látszott ilyen öregnek. Arca ködösebb volt a szokásosnál, ráncai megsokszorozódtak, nehéz árkok mélyedtek bőrébe. Botjára támaszkodva kicsörtetett a csarnokból.
Chorvus elővette kedvenc hógömbjét, dühösen megrázta. A hópelyhek rendezetlenül kavarogtak az üveg mentén.
Sokáig, nagyon sokáig ült a csarnok márványszékén. Ahogy múlt az idő, feje le-lecsuklott, kezéből szelíden fordult ki a szeretett tárgy, ő pedig lassan az álmok borzongató, végtelen világában találta magát…
Álmában sárgás fényű falak között járkál. Kúszik, mászik, nem tudja van-e teste, vagy csak egy gondolat ő, talán egy érzés. Biztosan érzés… Mindenütt félelem uralkodik. A falakból félelem csöpög… Mint Éhn fellegeiből…
Chorvus lényébe szívrepesztő fájdalom hasít… Akkor Éhn itt van valahol a Várban… Figyeli őt… Tekintetét óvatosan fordítja a falakra, de nem lát rajtuk leselkedő szemeket. Aggodalma mégsem múlik.
Ajtókat hagy el, körülötte fekete, gúnyosan sziszegő kígyóként kúszik az undok félelem.
Elér egy hatalmas, díszes kaput, az gondolatra kinyílik. Odabent vonagló fények köszöntik, mindegyik vigyorgó kígyó módjára csapkod Chorvus fejéhez. Remegve rájuk kiált, hagyják békén. A terem beszippantja őt, az ajtó becsapódik, és ő a királyi csarnokban találja magát. Ott áll a hosszú, fekete márványasztal, rajta gúnyosan füstölög a lila sárkány képe. A terem végében az áhított trón… Annak árnyéka magasabb a kelleténél… Nem is szék árnyéka az, sokkal inkább emberé. Chorvust a hideg rázza… Ez az árnyék maga a félelem… Talán meg akarja enni őt? Vagy szét akarja marcangolni? Chorvus közelít a trónhoz. Odakint éjszaka van, félelmetes ragyogást hint a világra a négy gonosz csillag. Éhnnek itt kell lennie valahol… Érzi a jelenlétét. A szagát…
Az asztalon a korona. Egyszerű babérkoszorúnak tetszik, vöröses aranyból van. Néha mintha vonaglana, kígyó módjára tekereg a fekete asztallapon. A semmiből a tanács egyik tagja tűnik fel. Kéri Chorvust, hogy menjen a trónhoz, a koronázás hamarosan elkezdődik. Chorvus életében először engedelmeskedni próbál. Lábai tonnás ólomként feszülnek törzse alatt.
Ekkor a szék árnyéka kiválik a falból, s megjelenik I. Éhn császár. Chorvus ijedtében földre esik, a félelem szinte tapintható a teremben. Éhn ragyogóbb, szebb, és királyibb, mint valaha. Fekete köpeny leng testén – bár szél nem fúj -, arcát tiszta, szürke szakáll díszíti. Éhn köpenyébe mélyeszti kezét, nem is, hanem testébe… Egész mélyen nyúl saját bordái közé, fekete vízként engedve át kezét. Chorvus szíve torkában dobog, látása elhomályosul egekbe szökő vérnyomásától. Szeretne bocsánatot kérni nagyapjától, mielőtt az végez vele. De a következőkben valami sokkal meglepőbb dolog történik.
Éhn kiveszi kezét testéből, diadalittas mosollyal emeli fel tenyerét, melyen egy kicsi, fekete teremtmény alszik. Egy cutia.
Apró, sötét szemeit nehezen nyitogatja, kisgyerek módjára csodálkozik a csarnokra, tekintetét ezután Éhnre emeli. Két test, és egy lélek áll ott a trón mellett. A cutia fekete szőre pompásabban ragyog az éjszaka sötétjénél, sejtelmesebb bármely erdő látványánál.
Éhn a trónra ereszti a kis cutiát, az csodálkozva selypít. A tanácstag a trón mellé lép, a koronát pedig a cutia feje fölé emeli. Az megfelelő méretűre zsugorodik, és kedvesen, méltóságosan ül meg kobakján. A három trónkörüli alak ezután Chorvusra ereszti tekintetét, aki még mindig a padlón ül, s borzadva leste ez idáig a jelenetet.
S csak néznek, és néznek. Inkább vágnának szörnypofákat, válnának felföldi gonoszsággá, nyelnék el őt egészben. De nem. Csak néznek, szobrokként merednek Chorvusra, szemeikben ádáz mosoly homálylik.
Azok az arcok!
Chorvus harsányan dörömbölő szíve már bordáit szaggatja.
Azok az arcok…
Gyorsan múlt az öt nap, ami a koronázásig maradt.
A Vár sok-sok lakója felbolydult, még maga az építmény is úgy tűnt, morgásokban tör ki néha. Szakácsok rohangáltak keskeny folyosókon, földig érő tekercseket lengetve maguk mögött, százhét szabó dolgozott a napokban, és a leghíresebb lakberendezők díszítgették, formálták a Vár külsejét, belsejét. Árodin minden tájáról érkeztek hírnökök, vagy magasabb rangú teremtmények, hogy köszöntsék a leendő császárt. Drágábbnál drágább, ragyogóbbnál ragyogóbb ingóságokkal árasztották el a dísztermeket, asztalokat, falakat és teraszokat, mindet az uralkodónak címezve. A Várban folytonos, lágy zene szólt, ami mindenhova kísérte az ott szorgoskodókat, illatos növények száza mászott ki a Kertből, hogy a koronázás idején a Várban pompázhassanak. Nagy volt hát a sürgés-forgás.
Chorvus császár többnyire lakosztályán tengette idejét. Sok-sok gondolat zümmögött agyában millió méh módjára. Az izgatottság a sok ember miatt, akik hamarosan dühösen kell, hogy hazatérjenek, mert a koronázás más módon kerül kivitelezésre, apjainak képe, a sötét erdő lehelete, szörnyek suttogása, a négy csillag, a trón, a Titok, és az álom…
Nem először álmodta ezt, egész pontosan hétszer.
Mindig ugyanaz. A tömény iszonyat, ami mindent körbeleng körülötte. A három alak a trónnál, és ahogy néznek… Azok az arcok.
A feje sajdul bele, s ólomkezek marcangolják szívét, mikor belegondol. Az arcok!
Ez az álom ihlette egész tervét… Gondolatban meg is veregette hátát, amiért ilyen furfangos dolgot talált ki. Erre biztosan nem számít Éhn.
Épp hatalmas, baldachinos ágyában heverészett, a gondolatokra összehúzta magán vörös selymeit és paplanjait, s bár száját egyszer sem nyitotta szólásra, mégis hallgatózó fülek és leselkedő szemek után kutakodott. Fürgén rágcsálta erősen sárgálló körmeit.
A vastag északselyem matrac alól előhúzott egy széles, barna borítékot. Repesztően dudorodott, mintha kövekkel rakták volna tele.
Chorvus körmével felnyitotta, s egy foltos lapot rántott ki gyomrából. II. Éhn császár rendezetlen, összevissza tekergő, egymásra hulló, remegő betűi töltötték meg a papírost, rajzok is voltak rajta. Chorvus már sokadszorra tanulmányozta át a szöveget:
… Apám, I. Éhn császár pedig bizonyos volt benne mindig, hogy Cutia tökéletesen egyedi, fantasztikus teremtmény, kit Teh hozott létre halála pillanatában.
Kutatásaim a farkasokról (ld. 3452. oldal, Kutatásaim a farkasokról fejezet alatt) elegendő támasztékot állítanak elméletemnek, miszerint tökéletesen új dolgot teremteni ma már képtelenség. Meglepő ugyanis a hasonlóság a farkasok és Cutia között. Az ösztönös tevékenységek, úgy, mint a territórium kezelése, a vadászat, vagy akár a testalkat. (…) Mondhatjuk tehát, hogy Teh haláltusájában, a farkasok képére alkotta meg Cutiat, vagy, hogy sokkal pontosabban fogalmazzak: Cutia nem más, mint a farkasok egy új, háziasított alfajának első képviselője. (…) Próbálok Cutiára ténylegesen nagynénémként tekinteni, mégis csak apám „testvére”. A gyermekei, melyek saját lelkéből fogantak, egészen különfélék, sok közülük félelmetesen farkasforma. Bárkit megtévesztené Cutia gyermekeinek állatiassága. Biztos vagyok benne, hogy néha apámat is…
Odakint beesteledett, fénylő testek ragyogtak szerte az égen. A négy csillag gyilkosan szórta a szobába lila fényét. Chorvus sárgás lámpásokat gyújtott, lassan keringtek körülötte. Másik lapokat kotort elő. Azok a Titokról értekeztek. Hosszú, unalmas szövegek voltak, semmi konkrétat nem említettek, egyedül apja fantáziálását a Titok mivoltáról. Aztán az egyik lapon egy egyszerű, mégis számára nagyon vonzó rajzott látott.
I. Éhn császár zekéjét ábrázolta, melyben a Titkot hordta. A rajz ügyes volt, vázlatos, külön kiemelte a belső zsebet, melyet hatalmas öltésekkel varrtak össze.
Chorvusnak még a nyála is kicsordult a rajz látványára. Úgy simította végig rajta ujjait, mintha reménykedne benne, hogy az igazi zekét tapogatja.
Ezután a borítékot kiborította, abból egészen hétköznapi tárgyak estek ki. Olyan tárgyak, melyek fontosak voltak egykor Éhn császárnak. Chorvus most látta először ezeket, mert olyankor, mikor elővette a borítékot, csakis a papírok érdekelték, Éhn kacatjai egyáltalán nem. Most viszont a kíváncsiság erősebb volt, s ő vonakodva megszemlélte az emlékeket. Még kiábrándítóbb volt, mint azt sejtette. Nem talált mást, csak egy vastag csonttűt, és hozzá vörös gomolyagot, néhány lila pikkelyt, egy fekete kődarabot, egy ódon vaskulcsot, néhány sárkányfogat és egy amulettet, rajta ismeretlen szöveg volt, közepében lila kő.
Kopogtattak.
Chorvus visszatuszkolta a boríték tartalmát, és károgó hangján beinvitálta az egyik tanácsost.
– Szólj neki, hogy várjon a hetedik kisteremben – mondta, miután az végzett bejelentésével.
Chorvus magára igazította kedvelt vörös talárját, és botladozó léptekkel elhagyta lakosztályát.
A hetedik kisteremben várt rá az ifjú ezermester, büszkén, kihúzott tartással. A teremben száz meg száz növény duruzsolt, émelyítően kellemes illatot prüszkölve.
– Kérem alássan jó uram, elkészültem az ezüstszekérrel! – mondta, miután Chorvus körmét rágva köszöntötte. Az ifjú kedélyesen mosolygott, fején zöld sipka feszült, hosszú sötét orrán harmatcseppek gyöngyöztek, – A Kertben rejtettem el, kívánja megtekinteni?
Együtt vágtak keresztül a Vár sárgás folyosóin, a vörös festmények között, mint két testvér, oly szorosan suhantak egymás mellett. Odakint a millió növény csodás illata kúszott orrukba, egy pillanatra mindketten lehunyták szemüket, aztán egy emberként vették útjukat balra. A növények kedvesen, barátságosan kacskaingáztak testük körül. Hatpercnyi gyaloglás után pedig a kertvándorok megtorpantak. Előttük majdnem két méter hosszú, egy méter vastag, egy méter magas ragyogó ezüsttömb állt, rajta hat míves ezüstkerék, az ezüsttestre szép mintákban kötöttek liánokat, a vége pedig petyhüdten csüngött a zöldes füvön. Kövér, mormoló fák ölelték körül a szekeret, kékes madarak szálltak környékére, hogy megcsodálják. A Kertnek e részébe alig hatolt be a csillagok lila fénye.
– Fantasztikus – suttogta Chorvus, mellette az ifjú dülledő mellel hintázott lábán. – Mennyire érzékeny a varázslatra?
– Ha arra céloz felség, hogy milyen mértékben engedi át a mágia sugarait… öhm… hát igazándiból eléggé érzékeny, bátorkodtam ilyenre tervezni, mivel üreges hasábot kért tőlem… És hát felsőbbsége azt mondta, hogy a szekérnek el kell bírnia a nehéz aranyat. Én meg gondoltam, az arany bejuttatásához biztosan varázslatot kell…
– Nagyszerű! – ámuldozott Chorvus, és közelebb lépett az alkotáshoz. Pillangók és szitakötők telepedtek meg rajta, egy pillanatra úgy sejlett, mintha a szekér is a természet alkotása lenne. A földből nőtt ki, és növények, meg állatok kedvelt helyévé vált. A Kert legpompásabb lényévé lett.
– Hány ütemnyi varázslat kellet ahhoz, hogy idecipeld?
– Ha jól emlékszem hét uram… Igen, az egész havi kapacitásomat felemésztette.
Hosszú, csöndes percek teltek el, Chorvus végigtapogatta, végigvizsgálta a járműt, eközben az alkotó zavarában a környező növényekkel tett hasonló intézkedéseket.
Chorvus lehunyt szemmel, halkan mormolt az ezüsthasábra téve fehér kezeit.
Aztán félelmetesen nyugodt, károgó hangon megszólalt: – Most pedig választhatsz, ifjú mesterember… A Kert finom forgatagában halálodat leled, vagy eltakarodsz széles e vidékről, s többet tekintetedet sem veted a Vár felé…?
Az ifjú földbegyökerezett lábbal állt Chorvustól alig néhány méterre, szeme a meglepetéstől majdnem háromszorosára dagadt.
– Én…
– Felelj, türelmem fogytán. – Chorvus kinyújtotta tenyerét, behunyta szemét, s mikor újra kinyitotta, egy izzó pengéjű kést markolt. – Nos? – kérdezte, s lassan az ifjú felé szegezte a vöröslő vasat.
– Uram… én…- Az ifjú mesterművére meredt, könnyek szöktek szemébe s dadogva kérlelte a császárt, hogy legalább a fizetséget adja meg.
– Pénzt vársz? Nem elég neked, hogy életben hagylak? Így is halálra vagy ítélve; azáltal, hogy elkészítetted ezt, olyan titokzatos dolog töredékének jutottál birtokába, hogy…
Az ifjú dühösen kihúzta magát, megtörölte könnyeit, és most először a császár szavába vágott.
– Ez itt – bökött a szekérre – az én művem! Fizessen, vagy elviszem, és valaki másnak adom el! Az pedig nem tetszene az ön személyének. – Dühösen fújtatott, akár egy felbőszült oroszlán; ugyanakkor, szeme tompán fénylett s keze remegett, de nem a dühtől.
Chorvus arcán megvető mosoly jelent meg. Kezéből, mintha teljes erőből hajítaná, magától kirepült a kés… és az ifjú koponyájába szelt volna, ha az nem ugrik idejében félre.
Az ifjú feljebbvalójára üvöltött, és könnyáztatta szemekkel a Kert sűrű világába vetette magát. Esetlen lépteit menten elnyelték a növények.
Chorvus megborzongott. Egy kísértetiesen hosszú pillanatig úgy érezte, az ifjú helyett egy hatalmas cutiát látott eltűnni…
Csendben ácsorgott, a szekeret szemlélgette. Még hogy szekér!, fintorgott. Kisvártatva egy ősz, sötét bőrű ember jelent meg. Fehér leplekbe tekerte testét. Lihegett, és mellkasát markolászta.
– Hát itt van kegyelmed…
Chorvus elcsodálkozott, hogy vette ez a tanácstag a bátorságot, hogy éjszaka kijöjjön? Aztán eszébe jutott, hogy az ezermester is estének idején állított be, s az ő arcán sem volt nyoma félelemnek.
– Elment a felhő? – kérdezte csodálkozva, és a tanácstag, még ennél is meglepettebben válaszolt.
– Uram, már három napja, hogy nem járnak a Várhoz… – homlokát ráncolta. – De hisz a nép ujjong, s mindenki olyan boldogan szorgoskodik odabent. – Észre sem vette?
Chorvus bágyadtan révedt a messzeségbe. Hogyan történhetett?, törte fejét.
- Mit akarsz? – kérdezte, a tárgytól eltérve.
– Valaki keresi önt. A Vár bejáratánál ácsorog. Azt mondja, felséged tudta, hogy érkezik – közelebb húzódott Chorvushoz, s fojtott hangon hozzátette: Az erdők szagát hurcolja testén…
Mikor kiértek a Kertből, Chorvus egy hórihorgas, betegesen sovány teremtéssel találta szemben magát. A csillagok halvány fényt szórtak ábrázatára, a férfi hunyorgott. Arca sápadtan derengett, megszámlálhatatlan sok sebhely tarkította bőrét. Rövid, barnás haja rendezetlenül meredezett, testét koszos rongyokba bugyolálta. Ezeket leszámítva egészen emberi volt.
Chorvus fintorogva méregette Fhanrirt.
– Téged küldtek? – kérdezte fitymálóan. – Te volnál nemzetségetek legerősebbje? Néhány éve verekedtünk, s csakhamar alul maradtál…
Fhanrir mély, bőgő hangot eresztett meg, mely egyáltalán nem illet testéhez. Az égre pillantott. A dagadó Hold visszataszító vigyorral nézett le rá.
– Felség – szólt, s kinyújtotta, fakó tenyerét. Azokon kérges, sárga körmök éktelenkedtek.
Chorvus nem viszonozta a köszöntést, sőt, óvatosan hátrálni kezdett. Tekintete végig Fhanrir kezén ült, arca elborzadt.
– Nem… – suttogta. – Még nem…
Fhanrir visszahúzta kezét.
– Most eredj a Kertbe, kövesd a nyomaimat. Aztán hozd ki, amit ott lelsz. – Chorvus kétkedve nézegette Fhanrit. – Vidd a megbeszélt helyre.
Fhanrir a Kertbe iramodott.
A tanácsos kérdőn pislogott uralkodójára.
– Ez nem a te ügyed! – förmedt rá Chorvus, s a tanácsos bűnbánóan meggörnyedt.
Chorvus a hatalmas márványajtón belépett a Várba, fontoskodva igazítgatta talárját, mögötte a másik ember igyekezett. Aztán Chorvus hirtelen hátrafordult, és a tanácsos ijedten kapott szívéhez.
– Mondd csak; miután elhagyta a várost, hová tért a felhő?
– Az erdőbe szállt uram. A sötétség erdejébe.
Elérkezett a koronázás ideje. A Nap vakmerő sugarakkal törte át a teret, még szárazabbá égetve a Vár kesernyés szürke falait. Délben úgy tűnt, még az ablakok is olvadásnak indulnak. A madarak bágyadtan terültek el a bokrok árnyékaiban, a növények fájdalmasan nyögdécseltek, az emberek pedig Immolaterhez hasonlóan vizes tömlőket hurcolásztak magukkal. Igyekeztek illően öltözködni, ám úgy, hogy minél kevesebb ruha feszüljön testükre, s az legyen a lehető legvilágosabb.
Chorvus az egyik tanácsosnak nyitott ajtót szobájában, az óvatosan mérte végig a hamarosan törvényes uralkodót. Chorvus a ceremóniás kellékek helyett kedvelt vörös talárját vette fel. Nyakából most fehér, keményre vasalt kendő csüngött, azon egy szintén vörös, ismeretlen szimbólum díszelgett.
– Felség, ez…- De inkább lenyelte a szavakat.
Chorvus pedig elővette a lehető legkomolyabb arckifejezését. Így szólt:
– Sajnálatos hírt kell közölnöd a néppel és a várlakókkal. – Megigazította kendőjét, és elmagyarázta az idősödő férfinek, hogy a hőség miatt át kell tenni a koronázás napját jövő hétre. Az homlokráncolva fogadta a hírt, de elismerte, hogy szükség van erre az intézkedésre. Továbbá Chorvus kérte, hogy délután hat körül állítsák elő szobájában azt a hét tanácstagot, akik a koronázás tanúi, és hogy a királyi csarnokba senki ne tegye be a lábát. A férfi hajlongva távozott Chorvus lakosztályáról.
Egyre nőtt a forróság a környéken, Chorvus pedig tudta, hogy ez minek a jele… Szenvedélyesen simította végig a Hét Császár szimbólumát.
Kinézett az ablakon, közben hanyagul letörölte a lapos izzadságcsíkokat halántékáról. Egész nagy izgalom lobogott keblében a ma esti események miatt. Körmét rágta, kezét tördelte, lopva újra meg újra az erdő felé kalandozott tekintete. Körbe járt szobájában, szíve vadul kalapált. Hogy elhessegesse félelmetes gondolatait, Éhn tűjével szurkálgatta ujjbegyeit. A fájdalom tényleg erősebbnek bizonyult az izgalomnál. De egy idő után Chorvus nem érezte a remegő szúrásokat; csak a pontokban felbuggyanó vért látta. Végigcsurgott kezén, s azzal szórakozott, hogy egyik ujjával elállta az éppen lecsorduló vércsík útját. Mikor túl sok vér lepte már be tenyerét, egyszerűen beletörölte vörös talárjába. Aztán egyre nagyobb lelkesedéssel folytatta játékát. Rendkívül mókásnak tartotta, vidáman kacarászott, mikor a tűt majdnem teljesen átdöfte ujján.
Egy idő után gondolataiba csak visszafurakodtak tervének részletei. Idegesen dörzsölgette tenyerét, fel alá járkált.
Lássuk csak…, gondolta. A tárgyat már a Kertben belevarázsolta a szekérbe… aztán Fhanrir elvitte a Fekete Tisztásra. Neki csak annyit kell tennie, hogy alkonyatkor elindul a hét tanácsossal és a koronával…
Vöröses fény repesztette szét az ablaküveget, emberpróbáló hőség folydogált be a szobába. Chorvus kinézett az ablak maradványain. A földből száz meg száz, magas, tűzben forgolódó, vöröses inda csapott fel, a mélybe húzva állatokat és kisebb-nagyobb tárgyakat. Gyökerestül csavartak ki facsemetéket, rántottak ki embereket házukból. Leszippantották a földbe, s soha többé nem látta őket senki.
Az emberek sikongatva zúgolódtak az utcákon, még több tápot adva a forró, lángoló kúszómászóknak. A várost és a Vár környékét vöröses derengés fűtötte fel. Amelyik növény tehette, távolabb kúszott a zavargástól, a nép pedig egy emberként trappolt a Vár felé.
Chorvus ez idáig derűs mosollyal arcán figyelte a történéseket; néha azon kapta magát, hogy izgatottan tapsol, mikor az indák egy-egy nagyobb teremtményt a mélybe ráncigáltak. Ez volt a Hét Császár válasza Éhn ócska fellegeire. Csakhogy aztán a Kert reszkető növényei mögött megjelent a sok ezer fő – a nép – a Várra sikongattak, egyre-másra nyelte el őket a fekete föld.
– Tűnjetek innen! – kiáltott le Chorvus a törött ablak mögül; egy pillanatra azt hitte, a hőség leolvasztja arcát. – Hagyjátok el a Vár területét! – rikácsolta, és eszeveszettül topogott. Bizonyos volt benne, hogy a Hét Császár nem bántja őt, de féltette a Várat, s a sok ember látványa pedig nagyon erős émelygéssel töltötte el.
– Takarodjatok el! – üvöltötte, közben az emberek sorban tünedeztek el. Még gyorsabban futottak, szemükben kétségbeesés világlott, s leküzdhetetlen félelem. Veszettül rontottak a Vár márványkapujának; azok, akik az első sorban voltak, eszméletlenül zuhantak ernyedt halmokba, miután a kapuról visszapattantak.
Chorvus remegve szaladt az egyik magyalfa szekrényhez, dühösen rántotta fel, az ajtó leszakadt. Reszketve akasztotta le a hatalmas íjat és tegezt, melyet nagyapja készített. Visszairamodott az ablakhoz, nyilat rántott, és kifeszítette az íjon.
Mikor az első izzó nyíl kisuhant az ablak felől, a nép még nem érzékelt semmit. Aztán jött a második, a harmadik és a negyedik. Az első sorokban pedig az emberek lángoló üstökkel kezdtek el rohangálni, ahogy Chorvus fejbe találta őket.
A nyilak határozottan, élesen zúdultak a mélybe. Mintha a levegőt is kettészakították volna röptükben.
A nép elhallgatott eszeveszett kiáltozásából, s az emberek lassan emelték tekintetüket Chorvus toronyszobájára. Egy-két pillanatig úgy tűnt, még az indák is elfelejtették rendeltetésüket. Olajbarna kezek emelkedtek lassan Chorvusra, azokon csak a mutatóujjak meredeztek előre.
A császár!, kiáltozták, miközben az indák újból munkához láttak. A császár!
Chorvus folytatta harcát a nép ellen. Szélsebesen kapkodta kezét, izzó nyilak törték át a leget. Az emberek odalent vészesen fogyatkoztak, az indák pedig egyre buzgóbban rángatták őket. A Vár kapuja nem engedett.
Hét, izzadságban fürdő ember rontott be Chorvus lakosztályára. Hatalmas kendőkkel törölgették magukat, fehér lepleik áttetszően tapadtak testükre.
– A nép háborog! Tüzes kígyók pusztítanak, Császár!
Chorvus mintha nem is hallaná, rendíthetetlenül nyilazott továbbra. Úgy tűnt, még élvezi is.
– Császár! Segíts!
Chorvus csak lődözte izzó nyilait, most már eszelősen vihorászott.
– III. ÉHN CSÁSZÁR!!! – ordította az egyik tanácsos. Fekete bőre volt, csinos fehér szakálla.
Chorvus elfordult az ablaktól, s a létező legvadabb izzással a szemében nézett a tanácstagra.
– Ne merészelj többé ezen a néven szólítani! – hörögte, szájából fröcsögött a nyál. Chorvus felemelte apja íját, s célra tartott. A tanácsos fekete szemei közé; az higgadtan állt uralkodójával szemben.
A szobában megnőtt a hőség, az emberek már alig láttak a szemükbe zúduló izzadságtömegtől. Chorvus leeresztette a fegyvert. Kétszázhuszonegy nyilat lőtt a háborgó tömegbe, az utolsót pedig másra tartogatta.
– Elhagyjuk a Várat! – kiáltotta túl a hangosan fortyogó tömeget. – A pincejáratokon megyünk!
Röpke koszorút írt le tenyerével a levegőben. Ott megjelent a vöröses babérkorona. – Gyerünk!
Mikor kiszaladt szobájából – nyomában a hét tanácsossal, – betuszkolta az utolsó nyilat talárjának egy belső zugába, ahol az hirtelen lehűlt. Íját magára kanyarította, a koronát pedig fekete hajába süllyesztette.
Nyolc szellemként suhantak folyosóról folyosóra, emeletről emeletre. A hét tanácsos futtában szívét markolászta, Chorvus pedig vörös varjúként repesztett a sereg élén. Körülöttük kétségbeesett emberek száza rohangászott.
A legalsó szinten egy sötét terembe léptek, (innen hallgatva, rettentő félelmetesen zúgolódott a nép) onnan még megannyi szúrágta ajtót csaptak be maguk mögött. Egyre lejjebb és lejjebb mentek a Vár beleiben. Hosszú idő után, mikor már csak gyaloglásra futotta, eljutottak a legsötétebb földalatti szintre. Ott évszázados csontvázakat halmoztak föl, bőrszaggató bűz terjengett a környéken.
Chorvus egy felkarcsontot rántott fel a ragadós kövekről, s egy szavával meleg tűz gyulladt rajta. Fáklyáját maga elé szegezte, ott egy hatalmas kőajtó simult a falba alig észrevehetően.
Bár odalent nyirkos hidegnek kellett volna uralkodnia, a hét tanácsosnak mégis patakokban folyt az izzadsága. Tudták, hogy a gyilkos forróság Chorvus testéből árad.
– Császár… – kezdte lassan az egyik. – Az ajtó mögötti folyosó… a sötét erdőkbe vezet…
Chorvus bólintott: – Pontosan.
Felrántotta az ajtót, és a homályba ereszkedett. Forró huzat rázta meg a termet. A hét tanácsos kénytelen-kelletlen követte uralkodóját.
Chorvus ekkor járt utoljára a Várban.
blarke
2008-03-17 12:50:51hát... én a rhomolosz után valahogy rohadtul nem tudtam tovább olvasni. tudom hogy rólam szegénységi bizonyítvány, de valahogy irritált a storytelling style.
Zirdano
2008-03-17 14:33:42Tetszett.
Mi a vége?
Vendég Nyomkereső
2008-03-17 19:23:51Halihó, Aures!
-HUUHH!- mondtam, mikor már másodjára próbáltam átrágni magam az írásodon. –Kutya nehéz olvasmány ez!
Harmadik nekifutásra is ezt mondtam, csupán sokkal többször. De elolvastam végig. Tényleg nehéz olvasmány. De: ha jól láttam az adatlapodon, te még csak 15 éves vagy. Ekkor viszont, ezt gondoltam: Nézzenek oda, MIBŐL LESZ A CSEREBOGÁR?! Ennek fényében fogadd gratulációmat! És a véleményemet is, amivel segíteni próbálok.
Jó pár képzavar van az írásodban:
-a színes felhőket, a félelemmel azonosítod: a színek általában vidámak, nem pedig félelmet szimbolizálnak. A félelem (és a gonosz) általában sötét, szürke. Piros-lila színeket írsz le. Ezeket egy udvari bohóc ruháján is megtalálod. Igaz, az udvari bohóc is lehet gonosz és kegyetlen.
- „…a félelem forgataga fenyegetően terült szét…” : a félelem, az félelem, az nem tud fenyegetni. A fenyegetés, viszont kiválthat félelmet.
-…lebegő sziklák jegesen lengtek…” ez vajon mit akar jelenteni?
-„Megtörténik a gondolat, s az eredmény megformálódik a valóságban.” : fordítottál egyet a dolgokon.
-„a sárkányt különösmód megrémítette a tűz. : a tűzokádó fél a tűztől?
-a „bőrszaggató bűz”-t hogyan is képzelhetjük el?
Találtam stílusidegen kifejezéseket is:
-„méter”
-„tonna”, inkább két ökör súlyát írj. És ne írd azt, hogy egy tonna arany súlyát, mert akkor azt is írhatnád, hogy egy tonnányi tollpihe súlyát, a kettő ugyanaz lenne. (bár, ez utóbbi kissé komolytalan) Azt írhatnád, hogy egy tonnát (bár ebben a környezetben ez idegen kifejezés).
-„guillotine”, inkább a hóhér bárdja.
-„lakberendezők”
-„paplan”
-„matrac& ;#8221;
-„hatpercnyi”, fertályórányi, ha már pontos időt akarsz kifejezni.
-„tökéletesen egyedi, fantasztikus”, ez a megfogalmazás nem illik ide, nem valósághű.
-talán, még a „boríték” sem illik ebbe a környezetbe.
Ez pedig, újabb érdekesség az írásodból:
„Míg te itt sütkérezel, odakint az emberek megbetegszenek. - Hangjában halovány szemrehányás zümmögött, elegendő mértékkel.
Chorvus kidugta fejét a hatalmas kád habjai közül.”
-Ha valaki fürdik, arra max. azt lehet mondani, hogy pancsikol.-
A történet: kissé zavaros (mint a fantasyk általában), de remélem, a végén (a folytatásokban) kikerekedik belőle valami!
Gyakorolj sokat, olvass sokat, írj sokat! És ellenőrizd magad!
Gratulálok és várom a következőt!
<b><small><font color=brown>Javítva: 2008-03-17 20:25:30 - Nyomkereső által</font></small></b>
aures
2008-03-19 19:57:36Nahát, nem voltam netközelben...
Ejha, milyen sokan reagáltak a novira. Kösz mindenkinek, nagyon jól estek a gratulációk, és különösképp Nyomkereső elemezgetése. Nagyon hasznos, magamtól észre sem vettem ezeket.
És egyetértek.
(Ha nagyon védekezni akarok, a felhők színe Éhn lelkét tükrözik, a sárkány félelme pedig valójában a Titok félelme
)
aures
2008-03-20 19:23:10Most látom, hogy a kis összefoglalóm nem is került ki az elejére. Végülis így is érthető szerintem.