Az utolsó járat

– Takarodj innen! Ne gyere utánam!

Mióta a városszéli kocsmából kilépett, a kutya azóta követi. Tartja a távolságot. Ha megáll, a kutya is megáll, ha elindul, a kutya is azt teszi. Kővel is megdobálta már, de a kutya nem tágított, jött vele tovább. Most is itt van a sarkában.

Nehezen szánta rá magát, hogy megtegye. Hónapok óta tervezgeti, de a megvalósításba eddig nem mert belevágni. Először csak egy futó gondolat volt, felbukkanó kép, ami azonnal szerte is foszlott, amint megjelent. Kezdetben két-háromhetente, álmában tűnt föl, majd szép lassan, naponta visszatérő álom lett belőle. Egy ideje, már az ébrenlét óráiban is kínozta: Áll a vasúti sínek között, szemben a száguldó, kék-sárga mozdonnyal. A reflektor elvakítja, a kerekek szikrázva visítanak és a légkürt éles hangja, majd berepeszti a dobhártyáját. Hogy jobban lásson, a kezét a szemei elé tartja. Ekkor egy tompa, erős ütés után a kép eltűnik. Lebegést érez, csönd van és nyugalom…

– Takarodj, nem hallod?! Nincs szükségem senkire!

A kutya nem tágít, csak áll és néz rá.

Egy kutya miatt nem állhat meg, még lekési a vonatot. Hajnalig pedig nem jön több. Még egy napot várni, mikor végre elszánta magát? Nem bírná ki! Oda kell érnie! A kutya meg csak jön utána, de minek? Nincs szüksége se kíséretre, se közönségre. Egyedül is nehéz, nem kell hozzá senki!

– Áhh! – legyint dühösen, és továbbindul.

Milyen kátyús az út! Még az hiányzik, hogy kitörje a bokáját ebben a sötétben! Mi lenne a tervével akkor? Várhatna hajnalig, míg megindul a forgalom, és valaki beviszi a kórházba (és még pár hetet, míg újra lábra áll). Mit mondana, mit művelt éjszaka a város szélén, egyedül, gyalogosan? Nem szeretné elhalasztani, már döntött. Most kell megtennie!

Aprólékosan megtervezett mindent, de erre nem gondolt. Hogy éjjel sötét van, pont ez nem jutott az eszébe. Pedig hányszor ült már egész éjszaka a sötét udvaron, mikor a gondolatai nem hagyták nyugodni. Mert olyan feszültség volt a fejében, hogy nem bírt megmaradni az ágyban. Olyankor jobb volt kiülni az udvarra, és hagyni, hogy a szél kifújja belőle a tehetetlen dühöt és a nyugtató helyett ivott, olcsó pálinka szagát, mint álmatlanul hánykolódni odabenn.

Eddig, még csak egyszer járt erre, akkor is világosban. Tervezgette a dolgot és helyszínt keresett hozzá. Megtalálta. Meg kellett volna tennie akkor, ha már úgyis készült rá. Igen, jobb lett volna. Régen túl lenne rajta, de akkor még nem volt felkészülve rá, és túl világos volt, megláthatták volna. Ez pedig csak az ő ügye, senki másé.

– Hagyjál engem békén, te kutya! Mit akarsz tőlem? Nem kellek senkinek! Nekem se kell senki, te se! Már nem, soha többé, hát nem érted?!

Öt éve maradt egyedül. Egyik percről, a másikra. A titkárnő szólt, hogy telefonon keresik.

A kórházból hívták: – Szabó Lajos?

– Igen kérem, miről van szó?

– A felesége. Baleset érte, súlyos, most műtik. A főorvos úr kéri, hogy minél hamarabb jöjjön!

– Nem értem! Baleset? Milyen baleset? Hol? Biztos, hogy ő az? Ez csak tévedés lehet!

– Kérem, amint tud, jöjjön! A felesége állapota válságos. Sajnálom!

Megkövülten állt ott, miután letette a kagylót. Nem értette. Ez csak tévedés lehet! Az asszony mindig vigyázott, óvatos volt, körültekintő, nem érhette baleset!

– Lajos! – fogta meg a karját a titkárnő. – Minden rendben?

– Igen… nem tudom… azt mondták, hogy baleset… válságos az állapota… De… ma nem is ment el otthonról. Rosszul érezte magát reggel. Mondtam neki, hogy maradjon otthon, pihenjen, majd hazafelé bevásárolok én, csak pihenjen nyugodtan… Nem érhette baleset!!

– A felesége, Lajos?

– A kórházból hívtak, műtik. Be kell hozzá mennem, istenem, mi lehet vele?!

– Sajnálom! Menjen csak, a főnöknek majd szólok én.

– Igen… tévedés lesz, csak az lehet…

Hideg van. Ez a könnyű kabát semmit nem fog föl a szélből, fázik. De már nem számít, úgyis vége lesz nemsoká. Csak egy tompa ütés, egy pillanat és vége. Nem fog fájni semmi, soha többé. Nem érzi majd azt a szörnyű ürességet, nem fogja már kínozni éjjel-nappal.

Amikor a vonat száz méterre lesz, akkor áll elé. Százhússzal jön, három másodperc és vége. Ha akarna, akkor se tehetne ellene semmit, ha már ott van a sínek között, akkor már nem. Háromig számol, és kész. Csak szétszóródott, véres húscafatok maradnak belőle, semmi más. Nem lesz üresség, nem lesz kínzó önmarcangolás, se önsajnálat. Ez jutott, ezt érdemelte. Ha akkor otthon marad…

Azt tervezték, ha majd mindketten nyugdíjasok lesznek, utazni fognak, kirándulni. Annyi mindent meg akartak még nézni együtt. De közbeszólt a sors.

Miután eltemette az asszonyt, és vele az életét, elhanyagolta magát, a munkáját, mindent. A főnök rendes volt. A dömping közepén kiadta az összes szabadságát egyben, pedig szükség lett volna a munkájára. Az évnek abban az időszakában termelik meg az egész évi bevétel nyolcvan százalékát, olyankor nem lehet lazítani, mert azt megsínyli a cég. Miután letelt a szabadsága, kapott még két hónap, fizetés nélkülit is. Lehet, dolgoznia kellett volna, inkább, mint otthon és a temetőben búslakodni. De nem bírta volna, mert nem érdekelte más, csak a fájdalom. Az töltötte ki minden idejét. A munkahelyen várták vissza, a kollégák látogatták is, de nem volt benne köszönetük. Utálatos lett mindenkivel, haragudott az egész világra és ezt ki is mutatta, ahol csak lehetett. A látogatások persze elmaradtak, és csak néha jött egy telefonhívás. Az utolsó hónapban annyira elsüllyedt már a fájdalmában, hogy a telefont se vette föl. Bezárkózott a lakásba, mintha nem is létezne a világ, csak ő és a fájdalom. Az lett a társa, jól megvolt vele. Ez lett az élete, a szenvedés. Néha előfordult, hogy tisztán ébredt, fájdalom nélkül, napsütésre és madárcsicsergésre. Ez még jobban gyötörte: úgy érezte, áruló lett, mert már nem fáj a hiány. Ilyenkor addig kínozta magát az emlékekkel, míg a keserűség vissza nem tért.

A helyére vettek föl valakit. A főnök legnagyobb jóindulata ellenére is, kénytelen volt a munkaviszonyát megszüntetni: Sokszor hívták, menjen dolgozni, foglalja el magát, ne otthon üljön tétlenül és keseregjen. Így nem lehet meggyógyulni. Nem érdekelte. Köszönte, jól érzi így magát. Foglalkozzanak inkább a saját dolgaikkal!

„A közösségre és önmagára nem jelent veszélyt, munkára képes állapotban van.” Ezt állapította meg a pszichiátriai vizsgálat. De munkára nem jelentkezett, hát kirúgták. Nyugdíjat nem kapott, mert nem érte el a korhatárt, és táppénzt se folyósítottak neki. A tartalékait fölélte. Nem tudta már fizetni a rezsit sem, hát eladta a belvárosi lakást. Azt gondolta, így jobb lesz. Azt hitte, ha eladja a lakást, amiben harminckét évig élt a párjával, és máshová költözik, talán elfelejtheti a hiányát. Mert bárhogy is ragaszkodott hozzá, a szervezete megelégelte már az állandó szenvedést.

Vett egy kis házat vidéken, valamennyi pénze is maradt. Egy darabig, ha nem is dolgozik, eléldegélhet belőle. Telt az idő, de az egyedüllét fájdalma megmaradt, az vele együtt költözött, nem hagyta magára. Érthetetlen, de örült neki. Mikor a lakást eladta, a felesége hamvait kivetette a sírból és elhozta magával. A kapocs még erősebb lett, a hiányérzet is.

Az új házban, éjszakánként hallotta, amint a város szélén az éjszakai utolsó vonat kürtölve átrobog a sorompók között. Talán innen az álom. Az emlékei és a gondolatai eltűntek, csak a mély szomorúság, és a visszatérő kép a robogó vonatról. Ez maradt meg neki. Fáradt lett, üres és kimerült. Pihenni vágyott. Végleg megpihenni.

Elérte a város szélét. Ez már az utolsó lámpaoszlop. Leült alá és megnézte az óráját: fél tizenegy, van még harminc perc a vonat érkezéséig. Ideje elbúcsúzni. Elbúcsúzni? Inkább köszönteni, bejelenteni, hogy félóra múlva újból együtt lesznek, pont úgy, mint régen. Elővette a válltáskából az urnát. Úgy gondolta, hogy a lélek ott van, ahol a megfogható testi maradványok, ezért hozta magával a párja hamvait. Találkozni akar vele minél hamarabb. Nem szeretné a földön túli létet azzal kezdeni, hogy Rozit keresgéli. A halála utáni első pillanatban már ölelni akarja őt.

A kutya közelebb jött hozzá.

– Hát te, még itt vagy?! Nem értetted, hogy tűnj el?! Fölösleges vagy!

A kutya még közelebb húzódott. Megérezte a leheletét. Ránézett, mélyen a szemébe.

– A szemed, barna és kedves. Épp olyan, mint a Rozié volt. – Ettől egy kicsit megenyhült.

– Mondtam már, hogy menj haza! Nincs itt semmi keresnivalód. Oda nem jöhetsz velem. Mit akarsz tőlem?

A kutya halkan szűkölt és arcon nyalta.

– Affene, de nyálas vagy!

A kutya lefeküdt és a combjára hajtotta a fejét, onnan figyelt tovább. Nézte a kutyát, és simogatni kezdte. A kutya sóhajtott egy nagyot.

– Jó puha a szőröd!

Már azt is elfelejtette, milyen érzés megsimogatni egy kutyát. Kellemes melegség járta át a szívét: egy gyermekkori emlék.

Elgondolkozott: Itt ül a város szélén, egy lámpaoszlop alatt, a Rozi hamvait fogja és kutyát simogat.

– Én a halálra készülök! – kapott észbe hirtelen, és lelökte magáról a kutyát. – Mennem kell!

Föltápászkodott és elindult. Már látta az átjárónál lévő jelzőlámpa villogását. Lassan ment, nem sietett. Bőven odaér, már nem kési le az utolsó járatot.

A hold kibukkant a felhők mögül. – Na végre, legalább látom, hová lépek! – gondolta.

Elérte a földutat, ami a töltés mellé visz. Innen már csak három-négyszáz métert kell megtennie és odaér. Azon a szakaszon nagyon sűrű a növényzet a töltés mellett. A vonat hatalmasat üt majd rajta, darabokra tépi az ütközés ereje és szétszórja a maradványait a bokrok közé. Errefelé nagyon sok a róka és a vaddisznó. Mire legközelebb arra jár valaki, már nyoma sem marad. Az állatok eltakarítanak mindent. – Egy vadász mesélte a kocsmában, hogy a vaddisznók mindent megesznek, a vastag csontokat is úgy ropogtatják a fogaikkal, mintha pirítóst ennének. – Ezért választotta ezt a területet, a sok disznó miatt. Mert el akar tűnni teljesen. Lehet, még eső is lesz az éjjel. Az majd elmossa a vért, a disznók meg, azok majd teszik a dolgukat…

Egyre nagyobb a szél, és megint koromsötét van. De nincs már messze, az irányt kell csak tartania, s ha odaért, már csak várnia kell.

– Áááá! – iszonyú fájdalom hasított a bokájába. Gödörbe lépett, egészen térdig ér. – Az istenit neki! – A bokája teljesen beszorult, és biztosan vérzik is. Érzi, hogy valami meleg folyik a lábán, és kezd megtelni vele a cipője. A fájdalom erős, és egyre följebb kúszik. – Ki kell szabadulnom! Mindjárt itt a vonat.

Nagy levegőt vesz, kezeivel megtámaszkodik, és megpróbálja kihúzni a bokáját. Nem megy. – Talán, ha hirtelen, erőből – gondolja és nekirugaszkodik. – Ááúú…

Vonatfüttyre tért magához. – Mi ez?! A vonat?! Hát mégis lekéstem… –

Az utolsó járat elment. Fázik, de a lába kiszabadult és úgy tűnik, hogy már nem is vérzik. A hold újból világít, és a szél ismerős illatot hoz felé. Szénaillatot. Szembefordult a széllel. Igen, ott mintha egy boglyát látna. Vonat ma már nem jön, és a sérült lábával nem is tudna fölmenni a töltésre, de hazamenni se. Meg kell várnia a reggelt, mikor beindul a forgalom. Hátha valaki fölveszi, hogy eljusson haza. Vagy a kórházba, mert nagyon fáj a lába. Már nem vérzik, de erősen zsibbad. Reggelig még sok idő van, és egyre hidegebb lesz. El kell jutnia a boglyához, legalább fázni nem fog.

Erőt vett magán és odavánszorgott. Még friss, nemrég rakhatták össze. Az illata nagyon jó, a gyermekkorára emlékezteti. Nekiállt és búvóhelyet fúrt magának – akár a tanyán, ahol a szüleivel élt. Befészkelte magát. Az évek óta tartó fáradtság, a fiatalkorát idéző illat, és persze a kocsmában elfogyasztott jó pár feles, a fájdalom ellenére megtette a hatását. Szinte azonnal elaludt.

Már évek óta csak szörnyűségeket álmodott, de most – talán a friss szénaillat miatt – megrohanták az emlékek. Álmában visszatért a fiatalkorába, amikor még minden olyan egyszerű és csodálatos volt. Átélte a nagy csatákat, amiket a széna- és szalmakazlak között vívott a barátaival. Megint szaladtak Józsi bácsi elől, aki azért kergette őket, mert a játék hevében letaposták a búzát. Újra álmodta azt az estét is, amikor Rozi először szökött ki hozzá a tanyájuk mögötti szérűskertbe, hogy találkozzanak. Végigálmodta az életét. Azt a napot is újraélte, amikor Rozi meghalt. De most másképpen. Találkozott vele. Tudta, hogy meghalt, de mégsem érezte azt a fájdalmat, amiben már öt éve élt. Örömet és boldogságot érzett, hogy újra láthatja. Hosszasan beszélgettek, közben átölelték egymást és sírtak, megfogták egymás kezét és nevettek. Megtörtént az, ami a legjobban hiányzott mindkettőjüknek: találkoztak, és végre elbúcsúztak egymástól…

Gyönyörű napsütésre ébredt, arra, hogy határtalan örömöt érez és sír, patakokban folyik a könnye. A kutya pedig ott fekszik mellette, és a farkával dobol a földön.

Fölült és körülnézett, majd letörölte a könnyeit és nagyot sóhajtott. A fájdalom eltűnt a szívéből, felszabadult. Átölelte a kutyát és magához szorította: – Na, kiskomám, én indulok haza! Sok dolgom van otthon, velem tartasz?