Húsevők
Amikor Toros neve elsőként jelent meg az újságokban, sokan kétségbe vonták, hogy egyáltalán létezik. Ebben nincs is semmi meglepő, hisz az ügy kipattanása előtt csak egy jelentéktelen porfészek volt a Nyírségben, aminek lakói a XXI. század dacára lóval és szekérrel közlekedtek. Egy autóút ugyan elhaladt a közelében, de hozzá egy sem vezetett. Az átutazók úgy hajtottak el mellette, mintha egy tájelem lenne, amelyet legfeljebb futólag érdemes megpillantani. A húsz régies, fehérre meszelt, szalmatetős ház, mely a falut alkotta, olyan volt, akár egy megelevenedett skanzen.
Az elöregedett közösség abból próbált megélni, amit kis földjeiken termeltek meg. Erőfeszítéseik gyümölcse maximum egy lassú éhhalálra lett volna elég, azonban szerencséjükre volt egy Hollókő nevezetű étkezde a környéken, amelyet még ők is meg tudtak fizetni. A rozoga külsejű, ámbár jókora faház a falu szélén magasodott egy emelkedő tetején, hangsúlyosan kiemelkedve a többi épület közül. Egyszerűségében, megszürkült deszkáival is jelentőségteljes látványt nyújtott. Nem kellett idevalósinak lenni, hogy az ember lássa, milyen fontos szerepet tölt be az itteniek életében. Míg máshol a templom az, amely egységbe kovácsolja az embereket, Toroson az étkezde töltötte be eme megtisztelő szerepet. A Hollókő volt a legtöbbjük, amijük volt. A falubeliek nem is jártak máshová.
Az étkezde cégére egy krétarajz volt, ami egy hollót ábrázolt egy szelet hússal a szájában. A beszédes illusztráció egy kis táblán lengetőzött az ajtó felett a szélben. A hely közel s távol ezzel tudatta, hogy itt enni lehet. Nem volt honlapja az interneten, nem szerepelt a turisztikai könyvekben, de még csak egy tábla se jelezte az út mentén. A testvérpár, amely üzemeltette, úgy tűnt, megelégedett a falubeliek jelentette törzsvendégekkel. Távolról nézve a ház ugyanolyan kihaltnak tűnt, mint a falu, ahol felépült. Azt, hogy az étkezde nyitva volt, csupán a kéményéből feltörő füstből lehetett megállapítani.
A két gyerekkori cimbora, Dörögi Gábor és Bodó Feri azért tartottak ide, mert találkozójuk volt egy régi gimnáziumi osztálytársukkal. A csak Kriszként emlegetett srác munkát adott nekik megörökölt tanyasi birtokán. Mivel ott tartottak, hogy az utolsó komolyabb értéktárgyukat is réges-rég zaciba vágták, az összes holmijuk befért Feri kocsijának a csomagtartójába. Nem dobta fel őket az ötlet, hogy az Isten háta mögött kezdjenek új életet, de nem voltak abban a helyzetben, hogy válogassanak. Úgy beszélték meg, hogy Toroson megebédelnek és innen együtt mennek a birtokra. A Hollókő étkezdét, aminek fejedelmi konyháját Krisz saját bevallása szerint nemrég fedezte fel, körülményes volt megtalálni. A legtöbb térképen Torost nem is jelezték. Gábornak és Ferinek ismeretlen mellékutakra kellett letérniük, hogy elvergődjenek odáig. Gyakran maguk se voltak biztosak benne, hogy hol vannak. Ha néhány kilométerrel korábban nincs az a roncstelep, ahol rendkívül szívélyesen eligazították őket, talán sose találják meg Torost.
A faluba egy elhasznált, hepehupás földúton jutottak el. A fehér Suzukival kénytelenek voltak szlalomozni a buckák és a mélyedések között. A két fiatalember óvatosan szállt ki előre félve attól, hogy mibe lépnek. Gyűrött, szakadt ruháikban nemigen mondhatták el magukról, hogy a helyiek felett állnak, legfeljebb modernebb módon voltak szegények. A fővároshoz szoktak és finoman szólva nem értékelték a vidék rusztikus szépségét.
Gábor fintorogva nézett szét az egyforma parasztházak során, míg Feri megborzongva a szélfútta hidegtől feljebb gombolta farmerdzsekijét. Együtt már sokmindenen keresztülmentek, és az, hogy barátságuk megmaradt, mondhatjuk, hogy a legjelentősebb dolog volt, amit elértek az életben. Jelenlegi helyzetük köszönhető volt annak, hogy mindketten állandóan le voltak égve, és ha kerestek valami kis pénzt, azt közösen és meglehetős gyorsasággal herdálták el. Így tengődtek napról-napra, és közben egyre jobban csodálkoztak azon, hogyan mehetett el mellettük az élet.
A két barát átsétált a falun, amely legalább akkora akadályversenyt jelentett, mint amekkorát az autójukkal vészeltek át. Vigyázniuk kellett minden lépésükre, ha nem akarták, hogy kificamodjon a bokájuk. Toros első látásra kísérteties hatást keltett. A házak mintha évtizedek óta üresen álltak volna. Sehol egy dolgára siető felnőtt, játszó gyerek vagy akár egy kóbor jószág, esetleg egy nem várt idegent megugató kutya. A gondozatlan kertekben limlomok rohadtak, a házakról omlott a vakolat, a kerítéseket pedig a rozsda verte. Az arcukba csapó szélből a ruhateregetéssel járó jellegzetes, suhogó hang szűrődött ki, amire egyedüli életjelként hamar felfigyeltek. Egy megrázogatott pokróc mögül aztán előkerült az első emberi arc, egy fejkendős öregasszonyé, aki ijedten nézett vissza rájuk, sőt még keresztet is vetett. Az étkezdéhez felküzdve magukat csupán egyetlen másik helybélivel találkoztak, egy riasztóan lesoványodott aggastyánnal, aki a verandáján a semmibe révedve úgy látszott, nem tesz mást, mint várja a nap végét. Ügyet se vetett rájuk, talán már a világ létezéséről is megfeledkezett.
– Hát itt se élnék – foglalta össze a látottakat Gábor
– Ki akarna? – kérdezett vissza Feri. – Ez aztán balkán a javából.
Ebben maradva mentek tovább. A felettük tornyosodó étkezde árnyékába lépve megérezték a bentről áradó ételszagot, amely a földekről terjengő trágyabűzzel nem alkotott valami kellemes egyveleget. Ennél jobban zavarta őket, hogy barátjuknak nyoma sem volt. Gábor idegesen tekintett visszafelé, hátha meglátja Kriszt a távolból közeledni, de hiába nézett szét, a falun túli csupasz tájban nem akadt semmi jelentős mozgás.
– Nyugi, itt lesz! – csillapította Feri. – Nézzük meg bent!
– Ha az autója nincs itt, valószínűleg ő sincs.
– Jó-jó, akkor várjuk meg! De odabent, mert mindjárt lefagy a tököm!
Mielőtt ez a nem túl valószínű esemény bekövetkezhetett volna, benyitottak az étkezdébe, amely tömve volt emberekkel. Jóformán itt volt az egész falu, csupa idős asszony és férfi, akik szinte kivétel nélkül rájuk meredtek, amikor beléptek. Néhányan összenéztek, mások nem túl szívélyes arckifejezéssel odasuttogtak néhány keresetlen szót az asztaltársaiknak, de volt olyan is, aki úgy mosolygott rájuk, mintha csak a kirakatban látta volna meg őket.
A páros nem kimondottan élvezte ezt a kiemelt figyelmet, ami megkönnyebbülésükre hamarost alábbhagyott. Az öregek levették róluk vizslató szemeiket és újra enni kezdték a tányérjukban gőzölgő szürkés hússzeletet. Mind ugyanazt falták mohó étvággyal, senki nem beszélgetett. Mintha csak egy disznóólba léptek volna be etetéskor. Nem nyújtott szép látványt, ahogy a barázdált, ráncos arcok szörcsögés és csámcsogás közepette megtömik magukat. A szájukból csorgott a nyál, egyenest vissza az ételre. A kések csikorgása, a villák fémes koppanása a rágás zajával visszataszító zsivajt alkotott. Gábor és Feri egyforma grimaszt vágtak, majd igyekeztek a helyi étkezési szokások megfigyelése helyett inkább egy szabad asztal keresésével foglalkozni. Az étkezdében csupán egyetlen asztal volt, ahol senki se ült: egy távoli sarokban lévő, amire viszont a „fenntartva” tábla volt kitéve. Még nézelődtek, amikor egy tekintélyes magasságú, ősz hajú férfi lépett oda hozzájuk, és udvarias hangnemben megszólította őket.
– Szép napot kívánok az uraknak! Ebédelni óhajtanak?
– Ööö… igen – válaszolta határozatlanul Gábor
– Akkor fáradjanak utánam.
A pincér az üres asztalhoz vezette őket, amelyről egy gyors mozdulattal levette a kis táblácskát. Úgy tűnt, a hely nekik volt fenntartva.
Gábor és Feri leültek egy-egy székre, melyek úgy nyikorogtak, mintha fájdalmukban nyögtek volna fel. Nem voltak éppen mai darabok és különösebben kényelmesek sem. Készítőjük minden bizonnyal a puritanizmus híve volt. Maga az étkezde is nélkülözte a feleslegesnek ítélt díszítő illetve hangulatkeltő berendezési elemeket. Az asztalokról még a terítőket is lespórolták.
A pincér várakozó állásban, egy jegyzetfüzetet szorongatva nézett le rájuk. Kedélyes arckifejezéséről lerítt, hogy nagyon igyekszik megfelelni a tisztelt és nem túl gyakori új vendégeknek.
– Mit parancsolnak?
– Kezdetnek két pohár sört – mondta merev hangnemben Gábor.
– Arany Ászok vagy Borsodi?
– Az Ászok jó lesz.
– Igen. És enni?
– Köszönjük, egyelőre semmit.
– Én kérnék egy étlapot – jelentette ki Feri, amit Gábor láthatóan csodálkozással fogadott.
– Nos, nincsen étlapunk. Csak a napi ajánlatot tudom felszolgálni.
– És az mi?
– Főtt hús német módra tört burgonyával.
– Az megfelel. Kérek egy adagot.
– Azonnal hozom. És ön?
– Én maradok a sörnél.
– Rendben van, pár perc és itt vagyok.
Az öreg, nyurga pincér ezzel otthagyta őket alkalmat adva Gábornak, hogy hangot adjon az őt foglalkoztató kérdésnek.
– Szerinted nem kellett volna megvárni Kriszt a rendeléssel?
– Mit tegyek? Éhes vagyok! Meg fogja érteni.
– Te tudod. De egyáltalán, hogy vagy képes itt enni? Az én étvágyam már a bejáratnál elszállt. Nézd csak ezeket, hogy zabálnak!
– Ha jó a kaja, nem tudnak érdekelni.
– Oké – hagyta ennyiben Gábor, és az órájára nézve megállapította a nyilvánvalót. – Késik.
– Mi is késtünk.
– Akkor pláne pofátlanság.
Feri inkább nem is válaszolt, nem adott a barátjának újabb esélyt arra, hogy moroghasson. Ahhoz túl jól ismerte már. A pincér kisvártatva meghozta a söröket. Jellemző módon a meglehetősen hűvös étkezdében ez a két üveg sör volt a legmelegebb.
– A hús egy fél óra múlva lesz kész. A szakács most rakta oda a legfrissebb adagot.
– Köszönjük, de mondja, mégis miféle hús ez? – érdeklődött Gábor. – Csak azért, mert nem láttam marhát vagy más állatot a környéken.
– Pedig tele vagyunk velük. – felelte a pincér, és befejezettnek ítélve a társalgást a dolgára sietett
– Ez is egy fazon.
– Az, de mit érdekel téged, hogy miből van? Te nem is kértél semmit.
– Én a helyedben tudni szeretném, hogy mit nyelek le. Még sose hallottad, hogy az vagy, amit megeszel?
– De, anyádtól.
– Oké, leálltam – mondta Gábor röhögve, és egy húzásra kiitta a sörét. Persze nem bírta sokáig ki, hogy ne nézzen rá újra az órájára. Majd megint és megint. Szinte percenként.
– Ha azt hiszed, hogy így gyorsabban itt lesz, ki kell, hogy ábrándítsalak.
– Na jó. Kimegyek inkább és elszívok egy cigit. Valahogy nem kóser nekem ez a hely, tisztára felidegel!
Gábor nem túlzott az érzéseit illetően. A terem felénél már jóformán menekült, kis híján neki is ment a feladatkörét egyedüliként ellátó pincérnek, majd kiérve egy nagyot fújt és kijelentéséhez híven előhalászott a zsebéből egy doboz cigit. Mivel az egyhelyben ácsorgás nem kedvezett az idegállapotának, sétálgatni kezdett. Ahelyett, hogy szépen lenyugodott volna a vérébe áramló nikotintól, tovább hergelte magát azon, hogy hol a fenében lehet Krisz. A kocsiban hiába hívogatta a mobilján, de mivel úgyis ráért, gondolta, tesz egy újabb próbát.
Kicsöngött, ami még távol állt a sikertől, hisz korábban se vette fel. Ahogy poroszkált az étkezde mellett és szívta a bagót, egy ütemes, egész halk zajra figyelt fel. Először nem akart foglalkozni vele, viszont nem tudta nem észrevenni, hogy a rezgés pont akkor hallatszik fel, amikor Krisz telefonja elvileg megcsördül. Elég nehezen elképzelhető feltételezés volt, hogy a barátja ott legyen, pedig a tények erre utaltak. Az első gondolata az volt, hogy ki is nyírná, ha ott kolbászol, miközben bent várnak rá – ezzel az ingerültséggel indult meg a hangforrás irányába, amely lépésről-lépésre erősödött. A cigit idegességében eldobta és kész volt rá, hogy beolvasson az ürgének, azonban az egyedüli, amit talált, néhány szemeteskonténer volt. Az egyikből jött a hang.
Gábor kezdett megijedni. Kinyomta a hívást és a legközelebbi konténerhez sietett. Szétnézett, hogy nem figyeli-e valaki, majd felcsapta a tetejét és addig turkált, amíg meg nem találta azt, amit sejtett. Amikor előkerült, azt kívánta bár ne lett volna ott. Krisz bőrkabátja volt a kezében, benne a mobiltelefonjával. A döbbentségtől elborzadtan nyíltak tágra a szemei. Az egyik kezében a kabáttal, a másikban a mobiltelefonnal épp az járt a fejében, hogy hívja a rendőrséget, amikor kivágódott az étterem hátsó fémajtaja, mögüle pedig egy testes alak lépett elő fehér kötényben. Bárgyú arca volt, mely nem tükrözött érzelmeket, azonban Gábort sokkal jobban megrémítette a kezében lóbált bárd. El akart futni, de az izmai megmerevedtek. Túl gyorsan és túl hirtelen történtek az események. Az egyetlen, amit ösztönösen tett, hogy maga elé kapta a kezét, ami a bárd lendítése után véres csonkként landolt a földön. A következő suhintás a fejét érte és egyből beszakította a koponyáját. A kövér szakács visszadobta a kabátot a kézzel együtt a konténerbe, majd Gábor ernyedt holttestét a fejében lévő bárddal behúzta a konyhába – akár egy közönséges állatot.
A mit sem sejtő Ferinek ezalatt kihozták a rendelését. Gusztának tűnt, habár az illata egy kissé arra emlékeztette, amit ő ad ki magából egy hosszas kocogás után. Lelkesen vágta fel a húst, mint egy torkos gyerek, akinek ez a nap fénypontja.
– Jó étvágyat! – mondta a pincér mosolyogva és távozott
Mielőtt még a szájába vette az első falatot, feltűnt neki, hogy több vendég is őt bámulja. Nem tudta mire vélni az arckifejezésüket. Mintha méricskélték volna vagy ilyesmi. Az egyiknek odabiccentett, hogy lássa mit akar, aminek következtében az öreg ijedten húzta be a nyakát és megpróbált úgy tenni, mintha nem is tudná, hogy ő ott van.
Feri elhatározta, hogy nem foglalkozik velük tovább. A szaftos húsdarabot a szájához emelte és rövid hezitálás után leharapta a villáról. Az ízt nem tudta hová sorolni, lehetett disznó, marha vagy akár csirkehús is. Valószínűleg ilyen állatot még soha nem evett, bár az is lehet, hogy mégis, mivel nagyon jellegtelen íz volt. A szakács túlfőzte, ráadásul agyonsózta, így még egy szakértőnek is nehéz lett volna megállapítania, hogy a tányérjára került szegény pára mi volt, mielőtt ebéd vált volna belőle.
Kezdetben úgy volt vele, hogy nem is eszi meg az egészet, inkább elnyámnyog a köreten, de lassan kezdett ráérezni az ízére. Nem is volt rossz, sőt egész kellemes. Egyre gyorsabban, egyre nagyobb darabokat evett. Hamarost felvette a többi vendég tempóját, akik elégedetten nézték, hogy ízlik neki a ház specialitása.
A szakács takarékra állította a tűzhely főzőlapjait, felnyitotta a pince rejtekajtaját és a vállára kapott hullát lecipelte az aljába. A fény csak pislákolt, ezért óvatosan lépkedett lefelé. A levegő nyirkos volt és nehezen lélegezhető, de már megszokta. A szakács nem zavartatta magát, hogy néhány percre magára hagyja a konyhát. Úgy gondolta, hogy ha túl is főz néhány adagot, az öregek úgyse fognak panaszkodni. Örülnek, hogy egyáltalán meleg étel kerül a tányérjukra.
A pince inkább hasonlított mészárszékre, mint egy étterem tároló helyiségére. Mivel a szakács itt végezte a darabolást, a padló tele volt vérrel. Bár akadtak légelvezető nyílások, rémesen büdös volt, egy érzékenyebb lélek már a szagoktól öklendezve menekült volna ki. A szoba közepén egy kínzópad állt, melyen egy felnyitott, kizsigerelt holtest hevert. A kölyökképű férfit Gábor könnyen megismerte volna, egykor a Tóth Krisztián névre hallgatott. Mellette egy fémasztalkán bárdok, fűrészek, kések és egyéb vágóeszközök sorakoztak. A többségüket vörösre festette a vér, élükről kisebb cafatok lógtak. A sarokban tartósítószerrel teli kádakban halmozódtak a kegytárgyként megtartott végtagok és szervek.
A szakács egy külön helyiségbe, egy hűtőkamrába vitte a hullát. A fejsebből kicsorgó vér hosszú, szórványos csíkban festette végig az utat, amit bejárt vele. A nagydarab fickó fél kézzel kinyitotta a kamra ajtaját és odabent szakszerűen ráakasztotta Gábort az első szabad húskampóra. Úgy lógott le róla, akár egy marha a vágóhídon. Körülötte több férfi és nő osztozott a sorsában, akiket már megszabadítottak szinte minden emberi mivoltuktól, hogy azzá legyenek, amit a vendégek kívántak: finom falattá.
Feri lenyelte az utolsó darab húst és utána még a tányérját is kitunkolta. Bármit kapott, nagyon ízlett neki, és bár nem volt szokása, az is megfordult a fejében, hogy megkérje a pincért, adja át gratulációját a szakácsnak. Megitta a maradék sörét, és a jóllakottság élvezetén túllépve azon kezdett el morfondírozni, hogy hol maradhat Gábor. Krisz késése egy dolog, akármi közbejöhetett, azonban a barátja az előbb még ott volt. Nem akart tovább egymagában ücsörögni, a pincért kereste a szemével, hogy fizethessen, de a fickó szintén felszívódott.
– Ez már röhejes – gondolta magában és felállt, hogy legalább az egyiküket megtalálja. Keresztülverekedte magát az asztalok között, és a szemeivel közben el-elkapott néhány rá irányuló, különösen csillogó tekintetet. Az ajtónál járt, amikor egy kéz elkapta a vállát. A pincér volt az, akinek az arcáról aggodalmasságot, sőt zaklatottságot olvasott le. Egy pillanatra megijedt attól, hogy netán azt gondolja, fizetés nélkül meg akar lépni.
– Csak a barátomat akartam megkeresni.
– Róla van szó, rosszul lett! Azonnal velem kell jönnie!
A pincér felindultan magával rángatta őt. Feri azt se tudta merre-hány óra, csak azt érezte, hogy páni félelem kapja el a hír hallatán.
– Mi baja?
– Jöjjön, jöjjön!
– Várjon már, az Istenért! Nem kellene kihívni a mentőket?
– Már kihívtuk őket.
– Akkor jó, de mégis mi van vele? Mondjon valamit, a rohadt életbe!
A férfi nem felelt, csak erőszakosan ráncigálta tovább a konyha felé. Ferinek egyre inkább az volt a határozott érzése, hogy akkor se engedné el, ha nem akarna vele menni. Valami nem stimmelt. Nem tudta volna megfogalmazni, hogy pontosan mi, ahhoz túl ideges volt, de egy hang belülről azt súgta neki, hogy nem szabad bíznia ebben az emberben.
– Eresszen el!
– De mindjárt ott vagyunk!
– Nem érdekel! Vegye le rólam a kezét, hallja?!
Már a lengőajtónál voltak. Feri megpróbálta kitépni magát a pincér karmaiból, amit az ahogy gondolta, nem engedett. Mostanra szinte biztos volt benne, hogy ez az illető nem a barátjához viszi, hanem el a vendégek figyelő tekintete elől. Azt ugyan, hogy mire készül, nem tudta, de nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjön, semmi jóra nem számíthat.
Cselekednie kellett. Idáig tartott attól, hogy valami durvaságot kövessen el, de a megérzését követve levetkőzte a gátlásait. Ha netán mégis tévedne, azért utólag még elnézést kérhet. Ebben a szellemben a könyökével tisztességesen képen vágta az öreget, aki erre dühödten belökte a konyhába, ahol már várta a szakács. Csak rá kellett nézni, hogy tudja, a pasas nem normális. A kezében ott volt ugyanaz a mosdatlan bárd, amellyel kioltotta Gábor életét.
Ferinek nem volt sok választása, patthelyzetben volt. Mielőtt bármit is léphetett volna, a mögötte belépő pincér elkapta és hátracsavarta a kezeit. A kora ellenére megvolt az ereje, úgy szorított akár egy satu. Feri tehetetlennek érezte magát, könyörgéssel nem is próbálkozott, egyszerűen csak üvöltött az életéért. Kiáltozott, hogy valaki segítsen rajta, de mindhiába. A tisztelt vendégeket nem hatotta meg a kétségbeesése. Tudták jól pedig, hogy mi folyik odabent. A ki-be csukódó lengőajtók közötti résen Feri látta, hogy csak ülnek és bámulnak, majd újra elkezdenek enni. Nem akarták végignézni, ahogy meghal, ugyanakkor tenni se kívántak ellene.
A szakács csak arra várt, hogy a lengőajtó teljesen összecsukódjon. Közben élvezettel nézte Feri szemében a rettegést, a felébredő tudatát annak, hogy meg fog halni. Gonosz mosolyra nyílt a szája, vértől lucskos bárdját a levegőbe emelte.
– Siess öcskös, a vendégek éhesek! – utasította az öreg.
Feriben ez a mondat, bár tudatosan nem fogta fel teljesen a jelentőségét, beindított egy olyan éktelen dührohamot, amit még soha nem tapasztalt. A hihetetlen, ugyanakkor szörnyű igazság, amit felismerni vélt, beindította az ösztöneit. Egy gondolat járt a fejében: éljen bármily rövid ideig és kerüljön akármibe, mielőtt meghal, ki fogja nyírni ezt a két állatot.
Az arca eltorzult a haragtól, az izmai égtek a cselekvési vágytól. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a lábait és kihasználva, hogy a pincér tartja őt, nagyot rúgott a dagadt szemétláda gyomrába, melynek lendületétől az öreg is hátraesett. Feri karjai kiszabadultak és akkorát vágott a nyomorult veséjére amekkorát csak bírt, majd felugrott a helyéről. Közben a dagadt is összeszedte magát és látva, hogy mit tettek a testvérével, felingerelten nekirontott. Ferinek alig pár másodperce volt, hogy kivédje a támadást. A szeme sarkából látta, hogy az egyik serpenyőben elősül egy adag hús. A fogóján volt egy konyharuha, így égési sérülés nélkül meg tudta ragadni, és az alján rotyogó lével együtt a dagadék képébe vágta. A lomha alak nagy birkaszemeit szétégette a tűzforró folyadék, ezért egy kisebb erejű csapás is elég volt, hogy a földre küldje.
Feri nem állt le. Nem is lett volna rá képes. Úgy rontott rá, mint egy veszett vad. Eldobta a serpenyőt, felkapott egy a keze ügyébe kerülő klopfolókalapácsot, nagy erővel hátralendítette és egy olyat csapott vele egyenest a fickó arcába, hogy a beszakadó csontok és felhasadó bőr alól a vér sűrű cseppekben lövelt ki rá. A haldokló férfi lábai görcsösen rángatóztak, majd pedig mozdulatlanságba merevedtek. Feri úgy lihegett, hogy szinte kiszakadt a tüdeje, pihenni mégse volt ideje: a meggyilkolt bátyja felkelt a földről és testvéréhez hasonló gyilkos méreggel vetette rá magát.
Állatias élethalál harc vette kezdetét. Az öreg kiütötte a kezéből a kalapácsot és elkapta a nyakát. Az izmok egymásnak feszültek. Feri hiába ütlegelte, a pasas szinte meg se érezte, amit kapott tőle. Közben ő fulladozott és az ereje mindinkább fogyatkozott. A férfi úgy helyezkedett rá, hogy Feri a lábaival legfeljebb kalimpálni volt képes. Dühében a nyakát szorongató kézbe karmolt, de a fájdalom, amit okozott, csak arra volt jó, hogy tovább szítsa az öreg elszántságát. A szakács bárdja is túl messze volt. Alig pár centi hiányzott, hogy elérje, de ekkora távolság épp elég volt. Akár Budapesten is lehetett volna, nem ment vele semmire.
Be kellett látnia, hogy így nincs esélye. Nem erőltette a hasztalan ellenállást. A kezét szépen leengedte, feszült arckifejezése kisimult. A fájdalma akármilyen erős volt, magába zárta és rezdülés nélkül várta, hogy az öreg megtegye, amit meg kellett tennie. Az őt idegesen rángó arcizmokkal fojtogató alak fokozatosan engedett a szorításából és, amikor már biztos volt benne, hogy az öccse gyilkosa meghalt, eleresztette.
Feri visszatartott lélegzettel feküdt. Szinte mindene sajgott, a torkából köhögés próbált előtörni, a tüdeje pedig levegőt követelt, de ő nem mozdult. Az öreg, ahogy lekászálódott róla, magába roskadt. Hallotta, hogy sír, sőt zokog – bizonyára a testvére miatt. Feri lassan és észrevétlenül a bárd után nyúlt. Alig fél perce lehetett hátra, tovább nem bírta volna tettetni a halottat. Nem kellett sok, az ujja hegyével már elérte a bárdot.
Az öreg letörölte a könnyeit, úgy tűnt, kezdi összeszedni magát. Ferinek nem volt több lehetősége. Kockáztatott és kissé előbbre lökte magát. Amint megkaparintotta a gyilkos szerszámot, hirtelen előrehajolt és gondolkodás nélkül használta. A még mindig az öccsét gyászoló férfi egyszercsak éles szúrást érzett a halántékánál, ami egyre terjedt egészen az agyvelejéig, amibe a kín a szó szoros értelmében beléhasított. Mire rájöhetett volna, hogy mi történt, elszállt belőle a lélek. Gyorsabban megszabadult a szenvedéseitől, mint azt gondolta. A fejéből kiálló bárd végét Feri olyan erősen szorította, hogy el se bírta elengedni. Hiába akarta, egyszerűen képtelen volt rá, le kellett róla fejtenie a markát.
A küzdelem igencsak igénybe vette, alaposan le volt harcolva mind külsőleg, mind belsőleg. A hányinger kerülgette, a nyakát szinte alig bírta megmozdítani, de erőt vett magát. Szüksége volt az összes testi és lelki tartalékára, mert a nyitott pinceajtón túl várta egy borzalmas látvány, ami szembesítette azzal, hogy mi lett a barátaival. Remélte, hogy épségben találja Gábort, de ez az illúzió hamar szertefoszlott. Ahogy odalent elé tárultak az elrakott testrészek, a szag, a vérözön, és a lenyúzott emberek, köztük a legrégebbi barátjával, torkaszakadtából felüvöltött. Teljes lénye adta ki magát így attól a mérhetetlen kegyetlenségtől és iszonyattól, amit ez a látvány magában hordozott. Az előbbi hányinger újból rátört, és most már nem bírta visszatartani. Nem is akarta. Elég volt egy pillantást vetnie Krisz holttestére, hogy rájöjjön, miből is evett nem sokkal korábban. Addig öklendezett, amíg úgy nem érezte, hogy az utolsó falat is kijött belőle.
Amikor visszatért a konyhába, szíve szerint felgyújtotta volna az egész kócerájt a falu összes lakójával együtt, hogy süljenek ropogósra odabent, mint az áldozataik. Nem tudta megérteni, hogyan voltak képesek megenni azt a húst. Feri úgy érezte, többé ránézni se lesz képes egy szeletre sem. A nála lévő mobillal kihívta a rendőrséget, majd belépett az étkezdébe, ahogy volt, csurom véresen és irtózatos megvetéssel nézett végig a társaságon. Az öregekre nem hatott ez a szemmel verés. Érzéketlenül ültek a helyükön egészen addig, amíg a zsaruk megérkeztek. Beletörődtek a sorsukba, talán már akkor, amikor meghallották az első kiáltást. Nem volt bennük se megbánás, se sajnálat, hogy így alakult, hisz ha valamiben biztosak lehettek, az az volt, hogy a börtönben kapnak majd enni.
Jee
2008-02-27 13:18:08"a börtönben kapnak majd enni. "
Ez tetszett.
Petro
2008-03-04 13:06:22Elolvastam, végülis tetszett, csak túl kiszámítható volt a cím alapján. Bár az ilyen slasher-horrort nem kamálom annyira, de nem rossz. Egyből a texasi láncfűrészes gyilkos ugrott be nekem is.
Az utolsó mondatért külön grat, azt jól eltalálta a szerző!
Nocturna
2008-03-12 13:18:49Helo!
Kar erte, hogy mar az elso mondattol kiszamithato. Vajon minek ragtad ennyire a szankba a rengeteg ismetlodo jelzovel, stb.? Egyszeruen tul sokat kattog a srac azon, hogy milyen hus lehet, amit eppen belapatol. Ennyi utalast meg egy szellemi fogyatakos is megertene :-)
Az elso harmad vegefele, a ket srac es a pincer parbeszedenel miert van szaz fele taglalva a szoveg?
A stilusa tetszik, a "Toros" nev nagyon ul, a mondatok java szerintem jol megirt, a parbeszdek nagyon ott vannak. Az utolso par mondat kulonosen jo. Az is bejott, ahogyan a pincer berangatta a csokat a konyhaba, mikozben fohosunkben megerlelodott a cselekves. Tok realis szerintem. Ugyanakkor itt szerepelt az alabbi mondat is:
"A kezében ott volt ugyanaz a mosdatlan bárd (...)"
Jujj. Talan mosatlant akartal irni? A bardok ugyanis nem mosakodnak ;-)
"Ugyanaz": mi most a srac szemszogebol latjuk a fickot, aki korabban meg nem latta. Azt csak a narratortol tudjuk, hogy egy barddal verte szet a haverja fejet par perce. Szoval Feri szamara az a bar nem lehet "ugyanaz", mivel o most latja eloszor.
Egy apro bukfenc meg benne, mikor a srac gyanuja felebred, es a mobilt kezdi keresni a kukaban - de ugy, hogy elobb kinyomja a telot, es utana kezd el kutakodni. Gondolom Te is kerestel mar szazszor lehalkitott mobilt egy halom cucc kozott - ha nem hallod, ahogyan rezeg, akkor kajak nehez megtalalni :-)
Summa: A stilusa es a hangulata kiraly, a sztori sajna leragott, es a tul sok utalas miatt hamar leesik a poen. Hajra tovabb!
Udv!
<b><small><font color=brown>Javítva: 2008-03-12 13:19:52 - Nocturna által</font></small></b>
Odusz
2008-03-16 13:16:45Nagyonjó, főleg a vége!
Az eddig hozzászólókkal egyet értek, valóban néha "a kevesebb több".
Megj.: ha a fémeszközök véresek maradnak akkor nem kell sok idő és tiszta rozsda lesz minden.
Hmmm. Az egyetemi menzán is rozsdás a bárd és a konyhások furcsán viselkednek... pár emberből amúgy is elegem van... hmm, lehet, h. nyitok én is egy éttermet?!
Garaf
2008-06-12 20:44:49Szerintem legközelebb ne olvassátok el a címet:). Nekem bejött:). Bár egy picit felfordult a gyomrom, elég izgalmas volt(tudom,hogy nem függ össze).Egy amerikai C-kategóriás filmnél mindenképp:).