Skinchangers

Syrocco hívta fel a figyelmem erre a gyöngyszemre, ezúton is hálás köszönet érte. Már a régi WoD-ban is felvillantották a bőreváltók koncepcióját a Hunterhez kiadott Enemy Book: The Moonstruck címet viselő vérfarkasos ellenségkönyvében, bár ott csupán a farkasemberség egyik lehetséges elméleteként jelenítették meg, minimális kidolgozottsággal. Az új Sötétség világán alaposabb figyelmet szenteltek ezeknek a nem is oly ismeretlen mítoszoknak.
A könyvet a Werewolf: the Forsaken témában igencsak belemerült Chris Campbell írta két társával: a Promethean kiegészítőkből talán már ismerős Jess Hartley-vel és a valamivel kevésbé ismert nevű Peter A. Schaeferrel (ő Exalted vonalon tevékenykedett és néhány nWoD kieg is fűződik hozzá) szerepel.

Külcsín

Az nWoD realizmusát tekintve nagy reménnyel lapoztam fel a nem túl vaskos (mindössze 130 oldalas), de azért keményfedelesként napvilágot látott színes és hangulatébresztő könyvet.
Képek: A borítón feltehetően egy farkasember bőrét viselő, a gúnyával félig egyesült, átváltozott férfi készül valami okkult szertartásra, kellően bizarr és őrült arcot vágva. Remek első benyomás! A belső borító azonban még inkább figyelemre méltó: egy emberi és állati ARCOKBÓL szőtt bundát viselő kukázót ábrázol, akiből épp kitörni készül a bestiális énje; a háttérben kavargó füst és homály, az ébredező szellemvilág. A belső illusztrációk a Book of Madness groteszk, picasso-szerű torz alakjaira emlékeztettek, bizarr módon próbálták egyesíteni az emberi és állati részeket, hangulatában tükrözve az összeilleszthetetlenségüket s kényszerű egymáshoz kötésüket. Persze, néhány rajzon még jól is mutattak együtt a darabok – ahogy némely ember is lehet nagyobbrészt állat.
A kisebb, tagolást segítő képek jól érzékeltetik a bestiális, rettentő erőt, amit az állatemberek sugároznak, bár láthatóan nem egészen profi művek. Lehet, hogy fejből rajzolták, ez esetben néhány vicsorgó állatos képnek hasznát vehették volna. A cápákat azért mindenképp többet kellett volna tanulmányozniuk az alkotóknak, mert az alsó állkapcsa feltűnően csálé lett, és az arányai sem stimmeltek teljesen. Kiemelnék még egy elég nevetségesen megfestett, elnagyolt kígyónőt a harmadik fejezet előttről, akinél nem igazán tudtam eldönteni, hogy a fekete melltartóját akarja-e levenni, és szeretkezni, vagy épp felfalni készül halálra rémült ágyasát. De az is lehet, hogy mindkettő. :P
Szöveg: A kiadványhoz jól illő, hatalmas mancsos háttérrel díszített bevezető novella biztos érdekes, de a betűtípusa nem a könnyen olvasható fajtából van, az apró betűméret és a szöveg sűrű szedése sem javított ezen, így inkább átugrottam. Sajnos ugyanez fogadott a fejezetek közt átvezető sztoriknál is, amik így hasonló sorsra jutottak. Nem is értem, miért választottak ilyet – a betűstílus sehogysem illik a könyvhöz.

Tartalom

A Bevezetőben nyúlfarknyi betekintést olvashatunk az állattá változásokról, a félemberekről és az állatok nevelte embergyermekekről, azonnal kapcsolva mindezt a Werewolf: the Forsakenhez, és Uratha-találkozásokkal magyaráztatva a legendákat. Persze nem mindig farkasbőrbe bújt a történetekben szereplő bőreváltó, volt amikor madarak, hüllők vagy vízi lények alakját vette fel. Ezek még az Urathák számára is merő fikciónak tűnnek – de a Sötétség világán bármi lehetséges. A Nagy Ismeretlenben rejlő ötletekkel és hangulatmorzsák elszórásával és kibontásával folytatja, majd a szokásos ajánlott forrásanyagok és a könyv használati útmutatója következik egy rövidke szószedettel bezárólag. A filmek között furcsamód (a szerzőket is magyarázkodásra késztetvén) szerepel a Mackótestvér is, amiben bár egy indián változott mackóvá a nagy szellemek varázslata folytán, engem nem igazán inspirálna nWoD mesékre. Emellett lehetett volna több olyan könyvet/filmet megemlíteni, amely a farkasembereken kívül más alakváltókkal (is) foglalkozik. Például a szelkikről és a hasonló „bőreváltókról” egy nagyon jó kis átfogó művet írtak, a dzsungelek macskaembereiről, a medveemberekről, vagy a hawaii alakváltókról (*) is lehetett volna anyagot találni szerintem. Persze, lehet, hogy ezeket inkább egy későbbi kiadványba tartogatják.

Az első fejezet (Skinners and Thiefs / Bőrtolvajok) rögtön bedobja az olvasót a mélyvízbe, a bőreváltó karakterek elkészítésébe, részletes és teljeskörű útmutatóul szolgálva a kiválasztható új előnyökkel, tapasztalti pontokra vonatkozó tanácsokkal, Moralitás-szintekkel, elmebajokkal és javasolt bűnökkel. A farkasemberek adományaihoz (Gifts) hasonló aspektusok (Aspects) jelképezik a bőreváltók természetfölötti hatalmát; ezt – akárcsak az Urathák – Esszenciából (Essence) táplálják. Ezen kívül birtokában vannak egy, az ősi ösztönt (Primal-Urge) tükröző, ún. természetfelettivel szembeni tűrőképsességnek (Supernatural Tolerance) is.
A fejezetben elegendő példát találunk az aspektusokra, és az átváltozás szabályait is kellő alapossággal elmagyarázzák, az átalakulással nyert előnyök mellett kitérve a szükséghelyzetben szerzett, nem épp megfelelő minőségű bőr alkalmazására is.
Az ezt követő részekben a bőrtolvajok különböző fajtáiról találunk leírást a vonatkozó állat és a bőreváltó elmaradhatatlan karakterstatisztikájával. Megismerhetjük a farkas, béka, holló, elefánt, szarvas, kutya, majom, medve bőrét lenyúzókat, de a puszta szellemekre vadászó, és azok gúnyáját magára öltőkről is találunk leírást. Sőt, kellemes csalódásomra, nem csupán nagyobb állatokra tértek ki, hanem megemlítik a nicaraguai „láthatatlan ember”, a halálosan veszélyes mérgű hangyák erejét felhasználó bőreváltókat is.

A következő fejezet (Beasts of Shadow / A Homály vadjai) ezt folytatja, új fajokkal bővítve a palettát, és elmélyítve a már említetteket. Látszik, hogy a régi rendszerben feldolgozott anyagot (értem itt a Werewolf: the Apocalypse vérlényeit, a ferákat) nem vetették el. Sokuk visszaköszön mind névben, mind jellemzőit tekintve (pl. a hollóknál a lélektojás). Nem csoda, hiszen azokat a lényeket is létező legendákra építve alkották meg. Utalnak a szellemvilágnak szentelt Forsaken kiegészítőre (Predators), amelyben szereplő duguthimok – hús-vér testtel rendelkező szellemlények – és az itt ismertetett bőreváltók legendái közösek, szervesen összefonódnak. Jó pont a könyvnek, hogy az egyes bestiák ismertetésénél kitértek a velük kapcsolatos speciális szabályokra is.
A (legnagyobb sajnálatomra elég tömören bemutatott) hollók után egész nagy terjedelemben megismerhetjük a kitsunéket, vagyis a ravasz rókaszellemeket, saját speciális aspektusaikkal, különleges képességeikkel együtt. Ezután a különféle vidékek nagymacskái következnek: Dél-Amerika kanaimának nevezett jaguáremberei és Nyugat-Afrika nemur sakarjai (párducemberei). Olvashatunk a hiénákká átváltozó Bouda törzsről, majd a számos mitológiában létező démoni vagy védelmező szerepet ellátó kígyószellemekről. Sajnos a hátsó borító illusztrációitól eltérően nem említették a bagolyembereket, sem a várt tengeri lényeket: delfinnépeket, cápadémonokat stb. De talán a Changing Breeds-ben még sor kerülhet erre.

A Shifting Things / Átváltozók címet viselő rész a korábbi mondákba bele nem férő, egyedi bőreváltókkal foglalkozik, kifejtve a lexikon fura kifejezéseit. Nyolc szemléletes példán keresztül tárja az olvasó elé a részben ember, részben állat (vagy valami sötétebb) korcsokat, az eredetükre, létezésükre adott magyarázatokkal és elméletekkel együtt, mesélői tippekkel és kalandötletekkel tűzdelve a színes leírást. A könyvnek számomra ez volt a legtetszetősebb, leghangulatosabban kidolgozott része.
Olvashattam a belső borítón megcsodált, kelta gyökerekkel rendelkező fércemberről, aki egy alakváltó démont üldöző vitéz legendájából született. A bátor hős végül elkapja a démont kabátját megragadva, de az egy szempillantás alatt kicsusszan belőle, s a ruha üresen hull a földre, mintha sosem lett volna démon. Azóta sokféle változat született, de egyben közösek: a kabátban, amelyet emberi és állati arcok, skalpok, szájak és más bőrdarabok összefércelésével alkottak meg. Ezután a görög mitológiából ismert kimérákat (amik az emberibb humérákra és állatibb animérákra bonthatóak) mutatja be egy-egy példán keresztül. Negyedikként a disznóvá változtatott emberek esetét fejti ki (Kirké vére), majd a latin-amerikai „hetedik gyermek” (lobinson) koncepcióját taglalja. A sorban az ördögfattyak és az idézett famulusok következnek, végül a különböző területhez kötődő démonokat, genetikai kísérletek vagy vírusfertőzés következtében elfajzott embereket (zoonotikusok) részletezi. A fejezetet a különböző archetípusok összefoglalásával zárja, és felveti a kreatív elegyítésüket is.
Noha az ismertetett fajták többsége nagyon ötletes és hangulatos, a famulusok számomra valahogy nagyon kilógnak a sorból. Oké, hogy velük kapcsolatban is gyakran szerepelnek az „állatalakban mutatkozó intelligens szellemlény” és „megkötés” kulcsszavak, de nem változik át senki, csak szellemszolgaként használták őket – tehát elvileg semmi közük nincs a bőreváltókhoz! A territoriális ördögök lehetnek emberiek (vagy legalábbis humanoidok), így ők még talán beleférnek a „részben ember, részben állat” koncepcióba, de sokkal inkább puszta szellemlényeknek tekinthetőek, mint halandók és szellemek keverékeként. Persze, ezzel a kimérákat is elvethetnénk (bár a géntranszplantációs magyarázattal még befurakodhatnak a sorba).

Függelékként egy tömör, de színes bestiáriumot kapunk, amely első pillantásra szükségtelennek tűnne egy művelt ember számára, de a természettől elzártan, videojátékokon és egyéb tudatcsoffasztó szereken felnőtt új nemzedéknek hasznos anyag lehet. Különösen, hogy igényes formában közlik az információkat, szót ejtve a még nem említett mítoszokról és lehetőségekről is.

Végszó

Sajnos némileg csalódtam (de nem ebben a könyvben), mert a Changing Breeds-be szánt, már felfedett morzsák többségét megtaláltam a Skinchangers-ben is. Nagyon kíváncsi vagyok, mi újat mutatnak fel a bőreváltókhoz hasonlított alakváltó fajoknál. Talán e könyv párja lesz, és elmélyíti ezt a játszható „fajt”, talán egy új legendakört mutat be, mindenesetre adósak jó pár „vérlénnyel”. Persze azért mégsem kéne kiadni csak ezért egy új kieget, hisz ebbe a könyvbe bőven fért volna még; inkább valami új koncepcióval illene előállniuk. December elején kiderül.
Előzetes lelkesedésem a könyv elolvasása után a fentebb, a megfelelő helyen már kifejtett okok miatt alábbhagyott, így végül a „nem olyan rossz” kategóriába sorolnám, tízből hat pontot adva neki. Előnyére szolgált, hogy tudott újat mutatni, valóságszerűbbet, mint a régi rendszer képregényes állatkái, de azért nem vitték túlzásba, sokkal többet ki lehetetett volna hozni az alapkoncepcióból – bár az is lehet, hogy jó pár hasznos ötletet ellőttek a réginél, és ismételni, rókabőrözni nem akartak, még ha akkor nem is tudták mindet emlékezetes formában közölni. Kifejezetten jól jöhet ez a könyv azoknak, akik unják a vérfarkasokat, és valami mást szeretnének kipróbálni, de azért megmaradva a Werewolf szellemiségénél.