Asylum

Már régóta vártam ezt a kiadványt, és azt hiszem be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. A jó öreg Bruce Baugh-tól persze már megszokhattuk a minőségi munkát, hiszen a rengeteg régi rendszerbeli Vampire és Dark Ages kiadvány mellett a Hunter: the Reckoning alapkönyve is az ő nevéhez fűződik. De nézzük, miért is érdemes beszerezni ezt a könyvet. Mellette még szerepel a fórumokon gyakran válaszolgató, 2000 után számos WoD könyvet szerző Matt McFarland is, valamint két, eddig még kevésbé ismert név: Howard Ingham és George Holochwost. Persze nem jó név után ítélni, hisz nagy alkotók is foghatnak mellé, de szerencsére ezúttal nem áll fenn ez a helyzet. Sőt, úgy vélem, kihoztak magukból apait-anyait, amit a téma keretei engedtek.

Hangulat

Amióta kipróbáltam a Cthulhu hívását, majd a Delta Greent, a horrorban imádom, ha van egy kis beteges, őrült felhang, csak fokozhatja a rémületet, amikor a játékosok képtelenek felfogni az ellenség logikáját, képtelenek magyarázatot adni az okokra és a célokra. Talán mert nem is mindig vannak. A pszichiátria vagy bolondokháza elszigetelt környezetében nem sok lehetőség adódik, ám a téboly kitágítja a világot, a rácsokat, fehérre meszelt egyhangú falakat az őrület szemén át teljesen másként láthatja az ember. A látvány lehet szörnyű és lehet varázslatos – de mindenképp átható. Aztán persze olykor-olykor feleszmél a páciens a lázálomból, szembesül a tükörképével, kijózanodik. Ekkor lelke megtörik, lassanként eltorzul, míg már vágyni fog vissza a lidércnyomás szédítő, részegítő valóságába. Orvosként pedig minél kevésbé kerülsz közel a betegekhez, annál több esélyed van megúszni az éjjelente rádtörő rémálmokat, az elmegyógyintézet kísértő visszhangjait.

Külcsín

Az Orpheus és a Hunter óta imádom a írógépes betűtípust és a rendezetlen aktákat idéző szövegdoboz-háttérképeket. Az egyszerű, mégis a hangulatot teljesen átadó borítókép mellett örültem, hogy a belső grafikák is abszolút helytállóak. Szürke, elmosódott alakok, kicsavarodott, gúzsba kötött, leszíjazott emberek, tébolyult rémálmokból előfurakodó rémképek ijesztgetnek, miközben a szövegeket dossziék és jelentési ívek tagolják. A példakarakterek arcképe fényképeket imitál, amelyeket a nagyobb hatás kedvéért még kis celluloid-negatív keretbe is foglaltak. Aki nem vette volna eddig észre, itt biztosan szemet szúr majd neki, hogy az új WoD nagyon jó irányt vett realizmus felé, eltűntek a nevetségesen eltúlzott vagy képregényszerű alakok, helyükbe fotószerű, kézzelfogható illusztrációk és grafikák kerültek. Ez sokkal valóságosabbá teszi a horrort, sokkal könnyebb beleélnie magát a parti valamennyi tagjának, elég ha csak ránéz valamelyik képre.
Az egyes részek ügyes tagoltsága könnyebbé teszi az olvasást, átlátható, elég csak az épp szükséges fejezethez lapozni, hamar rátalálni arra, amit keres az ember. Sajnos korrektúra tekintetében ráfért volna egy alaposabb ellenőrzés, ugyanis a második fejezet címsorában a hatalmas betűk helytelen sorrendje azonnal kitűnik. De ezt még könnyű kijavítani az utánnyomásig, és ettől eltekintve nem nagyon botlottam egetverő hibába; ha lett volna is, a következő kiadásig biztosan veszik a fáradtságot, és kiköszörülik a csorbákat – a mű tartalmi alapossága megkívánja az ahhoz méltó gonddal kidolgozott külsőségeket.

Tartalom

A Diamonds / Gyémántok címet viselő bevezető történet a külseje miatt megragadta a figyelmem, és bár általában átugrom ezt a részt, most elolvastam. Remek kis bizarr és beteg sztorit tárt elém a munkája értelmén tűnődő elmegyógyintézetbeli dolgozóról. Késő estig kíméletlen, és értelmetlennek tűnő papírmunka börtönében vergődik, egyetlen halovány okot talál csak, amiért tovább tud dolgozni, a betegek esetleges felépüléséért, vagy legalábbis javulásáért (amit egy lakatlan, isten háta mögötti szigeten talált gyémántoknak nevez – helyben nem veszi hasznát, csak remélheti, hogy megmentik, és akkor gazdag lehet), aki az egyik betegétől megtudja, miért, kinek is fontos a sok kitöltött űrlap és jelentés. Ám amikor poénból kipróbálja azokat, amiket a skizofrénnek tartott lány mondott (az ötszintes kórházépület lezárt ötödik szintjén túli 6. szintre jutni a lifttel), másnap rátalálnak, véresre harapdált csuklóval. Aztán, ahogy a beteg lány megmondta, mindig akad, aki átveszi a helyét, és folytatja az értelmetlennek tűnő űrlapkitöltögetést, hogy a „felsőbb szint” adminisztrátorai elégedettek legyenek…

A Bevezetőben a már megszokott általános áttekintőt olvashatjuk a könyv fejezeteiről, jellegéről, ajánlott forrásanyagokkal a könyvektől kezdve a filmeken át egészen a videojátékokig. A fejezetet egy hasznos kis orvosi szakkifejezéstár zárja, szakzsargon-lexikonnal, rövidítésekkel, gyakori előtagokkal.

A Total Bedlam / Kész téboly című első fejezetben a szellemi betegségek és gyógyításuk átfogó történetét ismerhetjük meg a középkortól napjainkig. Feltárja a különböző téboly fajtáit, a tudományos és vallási elméleteket az okokra, ismerteti a pszichológia és a pszichiátria különbségeit, amelyeket a laikusok gyakran összekevernek. Aztán rátér a különböző történelmi csapások és háborúk okozta elmebajokra, a koncentrációs táborok utóhatásaira, a titkos náci és orosz elmegyógyászati kísérletekre, a betegek érdekeiért harcba szálló polgárjogi mozgalmakra, majd az egyre inkább szapodó mentális betegségekre gyógyírt és választ kereső klinikákra. Megemlít egy érdekes tényt: Az Amerikai Pszichiátriai Társaság Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvének (American Psychiatric Association’s Diagnostic and Statistical Manual) 1952-es első kiadása százoldalas volt, míg a legújabb, 2000-ben kiadott kötet pedig már 943 oldal hosszú. Vajon mi tötrénhetett abban a 48 évben, ami ennyire megnövelte volna a bajok előfordulását? A fejezet végén tanácsokat és ötleteket nyújt a mentálisan beteg karakterek eljátszásához, kifejti, hogyan vélekednek az ilyen betegségről általánosságban, testközpontú anti-pszichiátriai szemléletben és a vallásban, majd a kezelési módszereket és lehetőségeket taglalja. Habár kicsit száraznak tűnhet ez a sok blabla a mentálhigiéniáról meg az elmegyógyintézetekről, alapvető szükséglet egy ilyen mese lefolytatásához. Nem csak természetfölötti indokkal kerülhet valaki a bolondokházába!

A második fejezet (Putting the Pieces Together / A darabkák összeállnak) a medikusi szakmához szükséges játéktechnikát tekinti át, példákkal és útmutatókkal segítve az ebben a szférában dolgozó karakterek megalkotását. Nagyon alapos munkát végeztek, mind a szakszövegek, mind a paletta terén: a főorvostól a különböző specialistákon és terapeutákon át a titkárnőig a mentálhigiénés intézmények minden szereplőjét megtaláljuk itt. Kifejti, hogyan működik egy orvosi közösség a befektetők bürokrata rémeitől kezdve a belső függőségi viszonyokon át az orvos-beteg adatok titkosításáig. Gyakorlati tanácsokat ad mindenfajta karakter – legyen az halandó vagy természetfölötti – napi teendőihez, és a természetfelettivel való kapcsolat kezeléséhez. Aztán a különböző orvosi feladatok, tevékenységek (diagnózis, kezelési módszerek, mellékhatások, hosszútávú hatások, és vészhelyzeti beavatkozás) játéktechnikáját részletezi az Orvostudomány (Medicine) képzettség alaposabb áttekintésével. A fejezetet a környezethez és munkakörhöz kötődő előnyök és elmebajok (derangements) színes palettájával zárja.

A Harmadik fejezet a bishopsgate-i elmegyógyintézet titkait tárja fel, teljeskörű settinget adva a kezünkben egy azilumi krónika lefolytatásához. Megtalálunk itt mindent (ahogy mondom, mindent!) a környék viszontagságos, és furcsa esetekben gazdag történelméről, hangulatos (bár helyenként kissé nehezen olvasható betűtípussal írt) naplórészletekkel, memoárokkal, levelekkel, levéltári dokumentumokkal, újságkivágásokkal, tanúvallomásokkal és egyéb feljegyzésekkel színesítve a leírást. Az átölelt idővonalakat kisebb-nagyobb szakaszokra bontották egészen 1647-től napjainkig. Valamennyi szakaszhoz kapunk több kalandötletet (ún. hookot), és konkrét évszámokat az egyes eseményekhez. Amit valaha angyaloknak és démonoknak tudtak be, abban ma már komoly paranoid skizofrénia tüneteit látják, pedig a probléma gyökére nagy valószínűséggel ugyanaz. Ez páratlan lehetőséget ad arra, hogy külön korszakokban is játszhassunk, vagy „halhatatlanabb” természetfölötti lényekkel akár az egész történelmet végigélhetjük a kezdetektől a végkifejletig. A könyv külön kiemeli, ha valamelyik szakasz kifejezetten alkalmasabb bizonyos karakterek (mágusok, prométheusziak, vámpírok) számára, de végig igyekszik általánosságokban fogalmazni, inkább kérdésekkel inspirálja a Mesélőt arra, hogy ő maga bontsa ki a lehetséges szálakat.
A hosszú és részletes történelmi ismertető után a Bishopgate-i Elmegyógyintézet épületét tekinthetjük át, kellő alapossággal kidolgozva az egyes helységeit (bár az alaprajz térképén a feliratokhoz is is ajánlott egy erős szemüveg), közben ismertetve a különböző helyzetekre (öngyilkossági hajlam, ön- és közveszélyesség stb.) alkalmazott eljárásokat vagy megemlítve egy-egy potenciális kalandötletet. Ahol szökséges külön tippeket kapunk a szituációk játéktechnikai megvalósítására is. Ezután még kapunk egy egész sornyi magyarázatot arra, mi történik Bishopgate-ben valójában az elmaradhatatlan karakterstatisztikákkal. Szerencsére csak a legfőbb alakokat dolgozták ki, így nem tűnik felesleges oldaltöltésnek a sok adat, sőt, a rengeteg információ után végre jó látni, hogyan is néz ki ez a játék szintjén. Az nWoD-ban annyira még nem vagyok otthon, hogy kritikát mondjak az értékekről, de annyit azért látok, hogy nem túloztak el semmit, vegyes XP-szinthez is alkalmas a példa. De ha a Mesélőnek nem tetszik, az aranyszabály mindig ott van, nem kötelező semmi, át is írhatja.

A negyedik fejezet az előzőeket folytatja, de a tárgyilagos leírást személyes szintre hozva a betegek kórlapjain keresztül mutatja be, mi folyhat az elmegyógyintézet falai között; a cím – Case Studies / Esettanulmányok – magáért beszél tehát. Noha egyik felünk gondolhatná azt is, hogy már kicsit túl sok lesz itt a Bishopgate-ből, az alapos kidolgozás, fényképekkel, (itt-ott áthúzogatott-javítgatott) aktarészletekkel, akár egy-egy nívósabb Delta Green vagy Cthulhu modulban. Ez sokat segít ráhangolódni a karakterekre, megérteni helyzetüket és jellemüket.

A következő részben (Dolgozói akták / Staff Records) a különböző kórházi dolgozók és betegek adatait olvashatjuk, de általánosítva bármely elmegyógyintézetre alkalmazhatóan, rövidebb, tömörebb történetötletekkel. Az értékek alapján teljesen átlagos karakterek erősen sztereotipizáltak, a nevük is ezt tükrözi (A megcsömörlött osztályvezető, A hithű, Az üzletember, A nehéz eset, Az áldozat stb.). Ezek nyilvánvalóan nyers alapként szolgálnak a Mesélő számára, irányadóul és nem közvetlen használatra.

A függelékben (Az őrület hajtásai / Reaping Madness) megtalálhatjuk mindazon információkat, amelyek egy pszichiátriai krónika természetfölöttivé tételéhez szükséges. Külön szakaszokra bontva javaslatokat kapunk vámpírokra, vérfarkasokra, mágusokra, prométheusziakra és – azt hiszem, most először cseregyerekekre – vonatkozóan, hogyan építsük fel a krónikát és a karaktereinket. A játéktechnikai részletek sem maradnak el: a Moralitás és az elme uralmának mérlege; az ilyen mesékhez alkalmas diszciplínák, illetve szférák; a vérivás és vérkötelék lehetőségei; a hitetlenség és a holdkórosság hatása. Persze mindezt függelékhez mérten elég röviden. A „lények” közül a mágusokat és a vámpírokat fejtették ki leghosszabban, a többi hármat pedig igen szűkreszabottan, de nagyjából egyforma arányban. A prométheusziakat még megértem, mert eléggé peremjátéknak számítanak a WoD-ban, a vérfarkasok pedig elég erősek ahhoz, hogy kitörjenek egy ilyen helyről, természetüknél fogva meg nem valószínű, hogy elmegyógyintézeti ápolónak állnának. Számomra viszont eléggé csalódás, hogy a cseregyerekekkel nem foglalkoztak többet. A józanság és az álom között lavírozó elmével tökéletesen alkalmasak lettek volna egy ilyen történethez, de csak általános, rég ismert információkat kapunk, különösen ha olvastuk a CtL alapkönyvet.

Végszó

Ezzel vége is a 178 oldalas könyvnek, de teljesen elégedetten csukom be. A kiegészítő legnagyobb érdeme az alaposság, minden téren maximálisat vagy ahhoz közeli szintet nyújt. Nagyon is jó érzés volt ennyire gondosan kimunkált művet lapozgatni, minden szükséges információt átad. Még ha nem is fejt ki egyes betegségeket vagy kezelési eljárásokat orvosi szaklapok részletességével, a játékban való felhasználáshoz mindent elmond, a többit rábízza a Mesélőre. Aki ezek alapján nem boldogul, az az Interneten és a szakkönyvtárakban bármikor találhat bővebb tájékoztatást az adott kérdéskörben (ezt a könyvben is hangsúlyozzák), meg a rugalmasság és fantázia mindig többet ér, mint ezer bemagolt oldal különböző esetekről.
Hozzá kell tenni, hogy eléggé rétegkönyv, nem biztos, hogy mindenki ugrik az efféle stílusra. Ám ahogy más általános World of Darkness kiegészítőknél tapasztaltam, akár önmagukban is remek olvasmányok ezek. Így még ha a parti többsége nem is szereti az ilyet, de a Mesélő vagy valamelyik játékos él-hal érte, érdemes beszerezniük. A játékosok egyénibbé tehetik karaktereiket, vagy egy kis őrületet, tébolyt vihetnek az életükbe; a Mesélő meg a könyv birtokában könnyen kezelheti az esetlegesen előfordult „elmebajos” szituációkat.

Nekem tízből tíz pontot ér, hát nektek?