Cadillacs and Dinosaurs

Mark Schultz Xenozoic tales című, a nyolcvanas évek végén megjelent képregény sorozata mindig is közel állt kis szívemhez. Ennek oka részben a kellemesen retro-hangulata: a manga behatásokkal még véletlenül sem rendelkező stílus, valamint az erőteljesen pulp beütéses hozzáállás már alapból vonzóvá tették az egészet. Plusz ott vannak ugye a nagy puskák, nagy autók, nagydarab macsó hősök, jó alakú és vagány hősnők, és persze a dinoszauruszok is.

 

Nagy puskák és dinoszauruszok. Igen, én a vadászoknak szurkoltam a Jurassic Park 2 alatt is.

 

A képregény a maga idejében afféle kult státuszt ért el, és készült belőle rajzfilm, számítógépes- és szerepjáték is. Egyik sem volt a kirobbanó siker, de pusztán a forrás megismerése végett talán nem lesz teljesen érdektelen megismerni a szerepjáték változatot – annak ellenére, hogy 1990-ben jelent meg, és már a kiadója, a GDW sem létezik.

 

Szóval a világ röviden: a 90-es évek végére a Föld kezdett egyre inkább szanaszét szennyezett világgá alakulni. Felmelegedés, túlnépesedés, ózonlyukak, meg más efféle kedves történések gondoskodtak arról, hogy középszerű scifi írók nedves álmaihoz hasonló hellyé alakuljon a bolygónk. A természet pusztulását természetesen megpróbálták tudományos módszerekkel ellensúlyozni – kajálni is kell a jónépnek, ugye -, ebben japán tudósok genetikai kutatásai jártak az élen. Egészen pontosan egy Elixir Vitae nevű létyót kotyvasztottak ki maguknak, amely drámaian meggyorsította az élő sejtek evolúciós folyamatát, és ezt felhasználva nemsokára számos, addigra kipusztult fajt hoztak vissza. Nem sokkal később már komoly trilobita-telepek húzódtak Japán tengerpartjain, hogy élelemmel lássák el a lakosságot.

 

Igen, ez itten igen izmos marhaság, de valahogy meg kell magyarázni, hogyan hozzuk össze az autós üldözést a T-rexxel a nyomunkban, nem? Haladjunk tovább.

 

A század végére nem csak a levegő, de a föld is megvadult. Erősödő szeizmológiai aktivitás jelentkezett világszerte, a földrengések és vulkánkitörések egyre gyakoribbá váltak. A dolgok kezdtek kicsúszni az irányítás alól, megoldás nem születhetett a katasztrófák megállítására, emiatt hatalmas föld alatti bunkerekbe költöztek le a szerencsés kevesek, hogy ott vészeljék át az időt, ami alatt a felszínen vulkánok és szökőárak tomboltak. Természetesen igen kevés ilyen hely élte túl az évtizedeket a föld alatt, pláne, hogy a várakozás a tervezettnél hosszabbra nyúlt. Úgy száz évvel a bezárkózás után már annyira romlottak a körülmények, hogy a vezetői hatalom szinte teljes egészében a berendezéseket üzemeltető műszakiak kezébe került.

 

 

No, szóval a leromló állapotok miatt az emberiségnek kénytelen-kelletlen ki kellett dolgoznia egy olyan életmódot, amelynek segítségével a föld alatti bunkerek egy önfenntartó ökoszisztémát alkottak. Ez persze nem ment volna egyedül, nagy segítséget nyújtott ebben a Föld mélyében ismeretlenül meghúzódó ősi, dinó-eredetű humanoid faj, a Grith is, akik titokban vették fel a kapcsolatot a mérnökökkel, és létezésük a mai napig nem közismert.

 

Az intézkedések sikeresek voltak, és két fő eredménnyel jártak: részint a bunkerek úgy 450 évig bírták a gyűrődést, részint pedig megszületett egy Machinatio Vitae című, erősen sötétzöld életfelfogást tükröző irányelv-sorozat az emberiség helyéről és életviteléről a világban.

 

Ahogy telt-múlt az idő, természetesen ezek az intézkedések sem jelenthettek végső megoldást, így körbe kellett nézni a lenyugodónak tűnt külvilágban is, amely meglepő dolgokat hozott: először is, igen gazdag vegetáció borította a felszínt. Másodszor pedig, a földtörténeti múlt kihalt, jellegzetes fajaiba botlottak lépten-nyomon a népek, amely feltehetőleg az Elixir Vitae utóhatásainak volt köszönhető.

 

Lassan-lassan kezd újraindulni a civilizáció. A túlélők terjeszkednek, létrejönnek a kapcsolatok más kolóniákkal, az ősrégi berendezések – némi átalakítás után, mint a gázüzemre átberhelt autók, hiába, no, a dinótrágya hozzáférhetőbb, mint a benzin – használhatóvá válnak vagy kannibalizálódnak. A napi túlélés mellett egyre inkább összeütközésbe kerülnek a műszakiak kissé túlzottan merev, környezetvédő elvei és a lassan gyarapodó emberiség igényei. Vadászatok, felfedező utak, kicsinyes politika, hasonlók.

 

És már az első epizódban előfordul, hogy egy kisebb ragadozó dinoszaurusz kitépi egy ember gerincét a fejével együtt. Kérdem én, mi kell ennél több?

 

 

A GDW a maga részéről nem bonyolította el a szerepjáték feldolgozást; egészen egyszerűen fogta az addig használt, eredetileg a Twilight 2000-hez kialakított motort (amit később a Dark Conspiracyban is alkalmaztak), némileg egyszerűsített rajta – ráfért – és kész. Az eredmény egy mindössze 140 oldalas szabálykönyv lett, amely külsőleg egészen pofás, elvégre az eredeti képregényből kivett illusztrációk díszítik. Vannak színes oldalak is, amelyek azért meglepőek egy ilyen mini-kaliberű kiadványban, bár egyik-másik színes oldal kissé pazarlásnak tűnik – például az a lap, amelyen fekete-fehér szövegen kívül más nincs. Hja, a kiadványszerkesztésnek is megvannak a maga trükkjei.

 

A rendszerre sok szót nem kell vesztegetni: képzettség-alapú cucc, hat főtulajdonsággal sikerfokozat-kezeléssel, hasonlókkal. A képzettségek a karakter által választott karrierektől függnek, amely karrierek hellyel-közzel tükrözik a játék világában jellemző szerepeket. A T2000-hez képest jóval szimplább, közönséges emberek számára is játszható motorban van egy kellemesnek mondható harcrendszer, bár kedvenc, Dark Conspiracyban is hülyén éktelenkedő szabályom (a robbanás hatások gyökvonást is tartalmazó képlete) azért itt is megtalálható.

 

Ettől függetlenül alapvetően nem mondható rossznak a motor, külön tetszik az, ahogy az őshüllők és hasonló behemótok sebződését megoldották: egész egyszerűen annyi életerejük van, hogy hevederszámra lehet nyomni beléjük a lőszert, és az ember csak egy jól sikerült fejlövésben reménykedhet, ami talán gyorsan kifekteti őket. Tekintve, hogy a nagyobb kaliberű fegyverek és lőszer valamivel kevésbé hozzáférhető, mint mondjuk a T2000 harmadik világháborús környezetében, szóval a nagy monszták itt nagy monszták maradnak. Különben is, a képregényekben a konfliktust csak viszonylag ritkán adták a hüllők, többnyire inkább az ember vs ember témák nyomultak, dinós háttérrel.

 

Ami kevésbé tetszett, az a valóban mechanikus rendszerpasszintás: örültem volna például, ha az átemelt járműves harcot kissé kibővítették volna a jármű vs dinoszaurusz események kitárgyalásával, hiszen minden normális szerepjátékos fejében meg kellett, hogy forduljon egy Mad Max-jellegű, útról leszorítós meccs izgalma, amit egy triceratopssal szemben kivitelez. (Hörögve túrázó majd elbődülő nyolchengeres motor, miközben a nagy zöld dög az út másik felén leszegi a fejét és rohamozni indul… mouwhawhawhawha…) Ez sajnos hiányzik.

 

 A világ háttéranyagai is visszafogottak, bár a szabályokban sok túlélés-jellegű tippre térnek ki. Ezzel együtt azért elvárta volna az ember, hogy a képregényben leírt dolgok benne legyenek, de inkább csak a sorozat elejéből származó infók vannak említve a kábé húszoldalnyi – ebben sok a kép – világleírásban. Pozitív, hogy a képregény főbb szereplőinek is megvannak a statjai, amelyek egész jól el vannak találva. Van ezen kívül monsztagyűjtemény, egy rövid, nem túlkomplikált kaland is. A mesélői tippek, bár rövidek, hasznos apróságokat tartalmaznak az előadásmódról, kalandtervezésről és a szabályok alkalmazásáról.

 

Ezzel együtt persze kár tagadni, hogy túl hosszú kampányok nem nagyon vannak benne a C&D-ban, bár fene tudja, kellően lelkes mesélő tetszés szerint viheti tovább a képregényben leírt alapokat. Egy dologra azért a maga idejében jó volt ez a játék: felhívta a figyelmet egy igen pofás képregényre. Kábé emiatt született meg ez az ismertető is: nyomás levadászni a Xenozoic talest és tessék olvasni, vagy nem leszünk jóban.