Hunter
Az eső még mindig szemerkélt, amikor Peter Waken nyomozó megérkezett a gyilkosság helyszínére. Kiszállt a kocsijából. Bakancsa szétfröccsentette egy pocsolya zavaros vizét. Peter beletúrt a hajába, és idegesen körbenézett, miközben cigarettára gyújtott.
A nyomozók közül ő érkezett elsőnek – ahogyan számított rá. Két helyszínelő kocsi, és a mentő. Az a másik még nem volt itt, Peter legalábbis nem látta az autóját. Idejében akart végezni a helyszínnel, mielőtt a sajtó és persze az a másik befut.
A másik.
Bizonyára van rendes neve is, de őt ez nem igazán érdekelte. Ez az ő ügye, és csak mert a gyilkosság körzethatáron történt, még nem fogják lenyúlni tőle. Nem engedheti, ahhoz túlságosan is fontos neki. Keserűen elmosolyodott, és arra gondolt, hogy kiskorában a barátai Angyalnak hívták kék szeme és vállig érő szőke fürtjei miatt. A szemek és a fürtök maradtak, az angyali ártatlanság már valahol az akadémia első éve táján elveszett. Azóta pedig…
Angyal.
Hát most majd rövidesen alászáll a pokolba, ha minden igaz.
A helyszínelők egyike ekkor lépett ki a házból, és odaintett Peternek. A nyomozó eldobta a cigarettát, kivette kocsijából a kis táskát, amiben a helyszín vizsgálatához szükséges holmikat tartotta, és elindult a ház felé. Halványan ismerős volt neki valahonnan ez a hely. A nyomozó megtorpant, mert egy pillanatra különös ízt érzett a szájában. Keserű, és…
– Waken nyomozó? – a rendőr egy fiatal férfi volt, gondosan nyírt bajusszal. Kabátja kapucniján tompán kopogott az eső.
– Helló, Harris. A rossz hírekkel kezdd. – Peter megszorította kollégája kezét. Az elhúzta a száját.
– Jól sejted. Megint a Karmos.
– Bassza meg. Már hetedszer. Reméltem, hogy csak egy hasonló eset lesz… amire csak valami gizda járőr első rémülete tett rá egy lapáttal, és ezért a riasztás.
– Hát nem, nyomozó. – Harris megtorpant az ajtó előtt, végignézett Peter farmerján és vékony bőrdzsekijén. – Viszont nem ártana esőkabátot venned.
– Miért, ott bent is esik? – kérdezte a nyomozó félmosollyal.
– Nem. De el sem hinnéd, mennyi vér fér el egy nyolcvankilós férfi testében, amíg nem láttad a saját szemeddel. Majdnem az egész lakásba jutott belőle. – A rendőr megfordult, és elindult befelé, aztán megtorpant, mint akinek eszébe jutott valami.
– Ja, és nem ártana egy maszk sem. A srácok közül egy sem bírta ki rókázás nélkül.
Peter arcáról lehervadt a mosoly. Szó nélkül visszasétált a kocsijához, és a letekert ablakon át behajolva kivette az esőkabátot. A bőrdzsekijét levetette, fehér pólója fölé vette föl a vékony műanyagkabátot. A kapucnit nem hajtotta föl, de nyakig begombolkozott. Harris biccentett, és együtt léptek be a bejárati ajtón. Odabent halk beszélgetés, és iszonyatos bűz fogadta őket. A vér és egy fél napja bomló tetem szaga. Peter nagyot nyelt, és az utcára sandított, miközben felhúzta a gumikesztyűjét.
– Hol van? – kérdezte Harrist.
– A tévé előtti fotelban. De nem ott halt meg.
– Hát hol?
– Pont itt, ahol most állunk.
Peter lenézett. A bejárati ajtó előtt három lépéssel, kicsivel előttük, egy jókora vérfolt volt a padlón. Onnan vastag vércsík húzódott a másik szobáig, ahol eltűnt szem elől.
– Hihetetlen – motyogta a nyomozó. – Pontosan úgy, mint az eddigi hat esetben. Az áldozat ajtót nyit, és a gyilkos egyből nekiugrik. Beléjük vágja a kését, vagy azt az akármit, amit a kezében tart…
– Az orvosszakértők még mindig nem tudják, mivel követték el a gyilkosságokat? – kérdezett közbe Harris.
– Nem. Pedig azok a fickók egy szilánkból ránézésre meg szokták tudni mondani még a fegyver gyártási évét is, és most semmi. Dr. Lynel ragaszkodik hozzá, hogy valami állat gyilkol…
– Igen – biccentett a bajuszos rendőr – és mindenki röhög rajta, beleértve a fiatalabb kollégáit is.
– Én nagyra tartom az öreget. – magyarázta Peter, miközben óvatosan követték a vércsíkot egészen addig a szobáig, ami minden kétséget kizáróan a nappali volt – Amikor az első gyilkosság történt, és ő előállt az elméletével, én hittem neki, és ezt a hipotézist használtam kiindulásul. De minden más nyom ellentmond annak, hogy a gyilkosságot állat követte volna el. Mindig csak egy gyilkos nyoma van… egy különösen széles emberi lábnyom. Nincs más nyom, legalábbis eddig sose találtunk, sem a helyszínen, sem a környéken. A laborosok számítógépre vittek mindent, és elkészítették a támadások lehetséges modelljét. Sajnos egyikük sem merne rá megesküdni, hogy… ó, te jó ég.
Peter megállt a nappaliban, a fotel előtt. Igyekezett kicsiket lélegezni, miközben a holttest fölé hajolt. Most volt igazán hálás a két év orvosi egyetemért, amit még azelőtt végzett el, hogy zsaru lett volna. De érezte, hogy pillanatokon belül ki kell mennie az utcára, különben elhányja magát. A két másik helyszínelő, akik a szobában voltak, intettek neki, és tovább ügyködtek. Éppen ujjlenyomatokat kerestek. Az eddigi helyszíneken egyet sem találtak. Peter szerint a gyilkos valami eszközzel ölt, és azzal is cipelte az áldozatait a lakás különböző pontjaira. A konyhába, a fürdőszobába, ezúttal a nappaliba.
– Ez érdekelni fogja, nyomozó – szólalt meg az egyik helyszínelő – a gyilkosság idején a fickó éppen videózott. Megnéztük, mit nézett. Képzelje, egy régi Farkasember-filmet. Horrort. Muris, mi?
A nyomozónak valahogy nem volt kedve vigyorogni. A fickó viszont belelendült.
– Képzeld el, Chuck – megbökte a társa vállát – éppen zabálod a kukoricát, és nézed ezt a fekete-fehér gagyi szart, amiben melltartóra vetkőzött csajok rohangásznak sikoltozva a szörnyek elől, amikor egyszer csak csöngetnek. Kimész, ajtót nyitsz, és ott nyáladzik egy ilyen szörny a küszöbön!
– Kurvára igazságtalan ez, öregem – felelte a Chuck nevű, fekete férfi – mert csak a szörnyet kapod a pofádba, melltartós csajt meg egyet se.
– Végeztek, uraim? – kérdezte tőlük Peter. Azok intettek, hogy még nem. – Akkor hajrá – mondta fagyosan a nyomozó. A lakás kicsiny konyhájába ment, ahol már végeztek a helyszínelők, és leült egy székre. Harris a konyhapultnak dőlt.
– Nos? – kérdezte Petert.
– Kinyitnád az ablakot? Kösz. Hát, ennek is szétkapták a mellkasát, kitépték a belső szerveit, és a nyakára tekerték. Pont mint eddig mindig. Szólhatsz a mentősöknek, hogy vihetik a fickót.
Harris biccentett. Elővette az adóvevőjét.
Peter közben gondolkodott. Volt min. Még egy gyilkosság, még egy rejtély. Na igen, nem kell ide Sherlock Holmes, hogy kiderítse, mi történt. De a hogyan, és a miért…
Egy jó kiindulási alap azért volt az ügyben. Egyik áldozat sem ott lakott, ahol megölték őket. Sőt, tulajdonképpen sehol sem laktak. Ugyanis egytől-egyig ismeretlenek voltak. Se iratok, se nyilvántartás, semmi. A lakások pedig, ahol megtalálták őket, hivatalosan vagy lakatlanok voltak, vagy másnak a nevén.
És a tulajdonosok a bejegyzés szerint valahol külföldön tartózkodtak.
Valahol.
Na, ez már rejtély. Az áldozatok jól öltözött, ápolt, jól táplált férfiak és nők voltak, egytől-egyig. Valahonnan csak volt pénzük, valahol csak élték mindennapi életüket. És ha így van, annak nyoma is kell, hogy legyen. Ez egy sorozatgyilkosság, és az áldozatok között igenis van kapcsolat. Ha sikerül kideríteni, kik is ezek az emberek valójában, szinte biztos, hogy meglesz a gyilkos is…
Peter a szervezett bűnözéstől került a gyilkosságiakhoz három évvel ezelőtt, és a régi rutin megmaradt, amennyiben minden bűncselekmény-sorozatban azonnal valami bűnszervezet működésének bizonyítékát látta. Most sem volt másképp. Már meg is volt a maga elmélete a rejtve élő európai maffiózókról, meg a családtagjaikról, és a nyomukban járó bérgyilkosról, aki sorra végez velük.
A baj csak az volt, hogy eddig egyik áldozatot sem sikerült egyik szervezethez sem kötni. Pedig ha valóban tagok, és vannak annyira fontosak, hogy a tengerentúlra juttassák őket, akkor már legalább az FBI-nak kéne tudnia legalább néhányukról… de az FBI éppolyan tanácstalan volt, mint ők, a helyi zsaruk. Az Interpol pedig…
Peter felkapta a fejét. Kintről rekedt női káromkodás hallatszott, és az egyik mentős hangos méltatlankodása. Aztán a rekedt női hang közelebbről is hallatszott, és a Chuck nevű helyszínelő azt mondta: „A konyhában.”
Harris éppen befejezte a jelentését, amikor a nő beviharzott a konyhába, és megállt Peter előtt. Úgy vágta ki az ajtót, hogy az a falnak csapódott, és az egyik csempe megrepedt. A nő remegett a visszafojtott dühtől. Végigmérték egymást a nyomozóval. Peter azonnal kapcsolt.
A másik.
A nő középmagas volt, oldalt összefűzött, testre feszülő bőrnadrág és szegecses bőrdzseki volt rajta. A nyakában vagy féltucat lánc, szögesdrót, bőrmadzag. Félhosszú, sötét haja az arcába hullt, szája szélén cigaretta lógott. Ezt kivette, miközben üvölteni kezdett.
– Melyik fasz az a Paul nyomozó?!
– Peter. Peter Waken. Én vagyok – mondta a nyomozó nyugodt hangon. Felállt, kezet nyújtott. A nő nem reagált rá. Tovább üvöltött.
– Öreg, tisztában vagy vele, hogy éppen most szarsz a levesembe? Ki mondta, hogy elszállíthatják a hullát, amíg az illetékes nyomozó meg nem vizsgálta?! Ki a fasz hatalmazott fel rá, hogy…
– Sejtettem, hogy lesznek nézeteltéréseik, mert az önök körzete… – kezdett bele határozottan Peter. De a nő letorkolta.
– Mi a francot tudsz te a mi körzetünkről, szöszi?! Te is azt hiszed, hogy ott még a zsaruk is heroinnal lövik magukat, mindenki megkenhető, és persze nálunk van a legtöbb felderítetlen bűnügy, főleg gyilkosság, mi?! Egyetlen éjszakát töltenél el azokon a helyeken, ahol én járok, és garantálom, másnapra reszkető, ágybaszaró roskatag vén roncs válna belőled!
– Hölgyem… – kezdett bele Harris is bátortalanul. A nő ránézett, tágra nyitva fekete szemfestékkel vastagon kihúzott, zöldes fényű szemét. A beálló csöndben a bajuszos, fiatal férfi egészen zavarba jött.
– Én csak… szóval, ha már megérkezett, akár ismertetném is önnel az eddigi eredményeket.
– Azt nagyon jól teszed – bólintott a nő, határozott, de halk hangon. Peter sóhajtott. Úgy látszik, lehiggadt végre.
– Az önök körzetében eddig nem történt hasonló gyilkosság, ezért…
– Hah! – vakkantott a nő – Nem történt hasonló? Tegnap saját kezűleg cibáltam ki egy csövest a csatornából, aki az őt levadászni akaró punkok elől menekült oda, beszorult, és ott halt meg, mikor azok a rohadt kölykök halálra rugdosták. A patkányok teljesen lezabálták az arcát, mire rátaláltunk. Én szedtem ki, puszta kézzel, közben egy-két darabja a kezemben is maradt. Meséljek még?
Harris elsápadt, Peter megcsóválta fejét.
A nő maga alá rántott egy széket, leült.
– Megnéztem azt a szerencsétlen embert, aki meghalt. Láttam már ilyet. Hogy valakinek kitépik a beleit, és a nyaka köré tekerik, mintha azzal fojtanák meg, jóllehet az áldozat addigra már halott. Ki tette?
– Nem tudjuk. – felelte Peter – Egy sorozatgyilkos. Én csak Karmosnak hívom, mert úgy tűnik, mintha szétmarcangolná az áldozatait a puszta kezével, vagy az azokra erősített vágóeszközökkel. Az orvosszakértőnk szerint, aki egy egyetemi kutatótól kért segítséget…
A nő horkantott, és legyintett, de úgy tűnt, meglepték a hallottak. Peter folytatta.
– Szóval, az a kutató, egyébként biológus, számítógépre vitte az adatokat, és modellezte a támadást a helyszíni vizsgálat alapján. Ennek a helyszínnek az adatai is a számítógépbe kerülnek hamarosan, de már ránézésre biztosra veszem, hogy passzolni fognak az eddigi képbe. A számítógépes analízis kimutatta, hogy az elkövető nagy termetű, de görnyedten járó, az átlagembernél jóval erősebb, és a karmaival, vagy valamiféle karompótlékkal öl, akárcsak egy nagymacska, vagy farkasféle. Ami azért is különös, mert a sebekben szarumaradványokat találtunk, de ezt eddig egyetlen szakértő sem tudta azonosítani. Talán valamiféle mesterséges anyag. A lábnyomok viszont egyértelműen emberre utalnak, még ha egy igen jól fejlett példányra is. Ez a helyszín abban különbözik a többitől, hogy valamivel több a nyom…
A nő hirtelen izgatott lett.
– Megnézhetném azt az anyagot… a szarumaradványokat?
– Persze. – Peter intett Harrisnek, aki elővett a kabátzsebéből egy kis nejlonzacskót. Peter utasítása értelmében elsőnek mindig ezt keresték a Karmos áldozatainak testében. A nő óvatosan elvette a zacskót, amiben szabad szemmel alig látszott a barnás színű, körömvagdalékhoz hasonló anyag. Aztán különös dolgot művelt.
Kinyitotta a zacskót, és megszimatolta.
A két férfi meghökkenve nézte, ahogyan kitáguló orrlyukakkal szimatol, akár egy vadászkopó. Aztán borús lett az arca, bólintott, és zsebre vágta a zacskót.
– Hé… – kezdte volna Peter, de a nő fölemelte a kezét.
– Nekem is megvannak a magam orvosszakértői. Talán többre jutnak, mint a magáéi.
– Azt erősen kétlem – jegyezte meg Harris – Dr. Lynel a legjobb a városban.
A nő megint horkantott, aztán felállt. Intett a két férfinak, és elindult kifelé.
– Küldje át az eddigi nyomozás anyagát az irodámba minél előbb! – kiáltotta vissza.
Peter utána indult. A bejárati ajtónál érte utol, majdnem belelépett a megalvadt vértócsába. Megérintette a nő vállát, mire az megrázkódott, és egy pillanatra különös, támadó fény villant a szemében. Peter önkéntelenül visszarántotta a kezét.
– A nevét még nem mondta meg – mosolygott a nőre. Az kifejezéstelen arccal nézett vissza rá.
– Hunter vagyok. Eve Hunter.
Peter bólintott. – Értem, Eve. Akkor, most, hogy együtt dolgozunk…
A nő félbeszakította.
– Magának Hunter nyomozó. – Azzal kilépett a most már szakadó esőbe. Peter nézte, ahogyan lépked, és magában megállapította, hogy a nőnek rohadt jó segge van. Egy pillanatra megérezte a cigarettája illatát, és azonnal tudta, hogy ez nem dohány. Talán marihuána? Már ez sem lenne túl meglepő.
És naná, hogy nem autóval jár.
A nő felvette a bukósisakját, felült a hatalmas Honda Shadow nyergébe, és elrobogott.
***
Eve nem hazafelé indult, pedig elég hosszú éjszaka állt mögötte, így ráfért volna a pihenés. Többnyire éjszakás zsaruként dolgozott, saját kérésre, amivel egyedül volt a körzetben.
Arrafelé senki sem szerette az éjszakát. Nem az emberek világa volt. Eve szerint ez így is volt rendjén.
Mindenkinek a maga világában, és a sötétség világa nem az embereknek való. Ha látnák, amit én látok…
Most éppen az esőtől alig látott a bukósisak üvegén keresztül, ennek ellenére fokozta a sebességet, élvezte a száguldást. Ráhajtott az államközi autópályára, és csak ment, ment, legalább egy órán keresztül, míg a külváros fényei is elmaradtak már mögötte. Lehajtott egy mellékútra, onnan egy erdei földútra. Itt már lassabban haladt, nem hiányzott neki, hogy fejre álljon. Bár neki kutya baja sem esett volna, a motorját azért féltette.
Hány pokolra való férgen áthajtottam már vele, ó, Fenris! Sajnálnám, akár egy barátot, egy igazi, élő társat, ha valami baja esne.
Végül megállt, leállította a motort. Levette a sisakját, kortyolt a koraesti levegőből. Még itt is érezte a város és az emberek bűzét,
a Féregszagot
de az eső utáni erdő illata mindennél édesebb, mindennél mámorítóbb volt. Hiába szívta folyton a sámántól kapott, cigarettába tekert gyógyfüveket, az sem segített sokat. Hiányzott az erdő. Megborzongott, és érezte, ahogyan a fáradtság erőt vesz rajta. Vállat vont. Legyen. Otthon úgysem tudna elaludni egy ilyen hosszú nap után.
Otthon… ó, Fenris kölke, még mindig így hívod azt a kicsiny odút, ahol az emberi életedet éled? Persze, alkalmazkodni kell a szabályaikhoz, a törvényeikhez, ha már közöttük élsz, és értük viszed vásárra az irhádat nap, mint nap.
Nem, nem értük – helyesbített magában – csak éppen ahol a Féreg van, ott vannak ők is.
Rég hallott szavak visszhangzottak benne: Megvédem a gyengét… elpusztítom a Férget.
Ledobta bőrdzsekijét, leheveredett egy fa tövébe, és szinte azonnal elaludt.
Álmában emberférfit ölelt, aki utóbb óriáskígyóvá változott, és összeroppantotta őt.
Saját álombéli halálsikolyára ébredt.
***
Peter későn ért haza agglegénylakásába. Egész este az a nő járt a fejében. Nehezen vallotta be magának, milyen letaglózó hatással volt rá. És valahol… valahol halálosan megijedt tőle, de ez a gondolat olyan abszurd volt, hogy gyorsan elhessentette. Talán nem is ő, hanem valami
valaki
őbenne volt az, ami megijedt, ha ugyan valóban ijedtség volt?
Mielőtt hazaindult volna, átküldte a nőnek a nyomozás anyagát. Csaknem minden a számítógépén volt, a képeket és a saját jegyzeteit pedig átfaxolta. Erősen remélte, hogy Hunter segíthet, ha máshogyan nem, hát a több-szem-többet-lát elv alapján. Bár már így is éppen elég ember dolgozott a Karmos gyilkos ügyén, de Peter volt az egyetlen, aki haladt is valamicskét az első gyilkosság óta.
Ha az áldozatok kilétét sikerülne tisztázni… legalább az egyikét, ó, Istenem, nem kérek sokat, csak egy nevet, egy kibaszott nevet, elég egy vezetéknév is, Uram, onnan már belendülne a szekér. De addig…
Átlapozta a legutolsó ügyről készült jegyzeteit. Az utolsó áldozat egy félvér férfi, félig japán, félig európai, talán olasz (a korboncnok szerint) aki semmiféle védőoltást nem kapott életében, soha nem volt megműtve, és a szervezetében alig találtak valami élelmiszerekből származó tartósítószert. Az orvos szerint olyan volt a mája, a veséje meg a gyomra, mintha nem ennek a civilizációnak a termékein élt volna. A doki szerint, aki egyszer boncolt egy tibeti szerzetest, aki egész életében jakzsíron meg kölesen élt, ez a férfi még azon is túltett. Peter megcsóválta a fejét. Újabb érthetetlen elem. Ki volt ez az ember? Vajon a többi is ilyen volt? Honnan jöttek ezek? Mit kerestek itt, a nagyvárosban? És ki vadászik rájuk, ki a gyilkosuk? És milyen lehet a jó seggű Eve Hunter nyomozó az ágyban?
A férfi megrázta a fejét. Ne, már megint…
Megpróbált az előtte heverő jegyzetekre összpontosítani, és kizárni a fejéből
a farkából
azokat a zavaró, bizsergető hangokat. Valahonnan a hallástartományán túlról szóltak hozzá, már gyermekkorától kezdve, néha olyan dolgokat, amelyeket felfogni sem tudott, de úgy gondolta, ez egész egyszerűen hozzátartozik az Adományához, és együtt kell élnie vele. Ez az Adomány ára.
Minél közelebb vagy Istenhez, annál közelebb van hozzád a Sátán – idézte magában a mondást. És az Adomány bőven megérte ezeket a zavaró hangokat. Hiszen a segítségével megérzett dolgokat. Sokszor megálmodta, mi fog történni a közeljövőben, a saját életében, vagy azokéban, akikre összpontosít elalvás előtt. A képessége nélkül már élni sem tudott volna. A hatodik érzéke olyan volt számára, akár a látás vagy a hallás, és legalább annyira támaszkodott erre, legalább annyira természetesnek vette, mint mások az öt alapvető érzékszervüket.
Ezért nemigen voltak barátai, csak közeli munkatársai. Vakok között nehéz látónak lenni, és ő senkivel sem oszthatta meg különleges tapasztalatait. Felettesei elégedettek voltak az eredményeivel, sorra kapta a legnehezebb ügyeket, s meg is oldotta mindet, gyorsan haladt felfelé a ranglétrán, és határtalanul boldog is volt, egészen addig a három évvel ezelőtti napig, amikor egy nagyvárosi bűnszövetkezet nyomába eredt.
Petert kirázta a hideg. Erre nagyon nem szívesen emlékezett. Igen, a hangok akkor lettek annyira erősek, hogy már szinte minden szavukat megértette.
És annak az ősz férfinak a kemény tekintete, aki feltépte a mellkasát, és megmarkolta a szívét.
A hideg és a feketeség. A hangok.
A nyomozó felpattant ültéből, zaklatottan járkált körbe-körbe a lakásában. Kiverte a hideg veríték. Ez csak egy rémálom volt – mondogatta magának – soha nem történt ilyen velem. Semmi nyoma sincs annak, hogy… valaki is a mellkasomban kotorászott volna. Ez csak egy rémálom, egy visszatérő rémálom, ilyen másnak is van, ez teljesen normális, én teljesen normális vagyok.
Aztán megint Eve Hunter kemény hátsója villant a tudatába, és ezt most szívesen vette.
Tényleg, milyen lenne ma vele álmodni… megtudnám, kicsoda valójában. Úgyis olyan kiismerhetetlen nő.
Töltött magának egy pohár italt, lehajtotta, aztán lezuhanyozott, és lefeküdt aludni.
De Eve Hunter helyett csupán erdőben surranó, alaktalan árnyakkal álmodott, akiknek vörösen izzott a szemük, és morogtak rá, akár a veszett kutyák.
***
Eve arra ébredt, hogy csörög a telefonja. Az ágya melletti éjjeliszekrény – vagy nappaliszekény, annak, aki nappal alszik – felé tapogatózott magában mormogva, és ekkor döbbent rá, hol is van valójában. A földön feküdt, az erdőben. Felült, megdörzsölte az arcát. A telefon még mindig szólt. Eve még mindig kábán felállt, a motorja felé indult, és a bal oldali oldaltáskából kihalászta a telefont. Megnézte a kiírt számot. Ismeretlen volt. Lenyomta, és rekedt hangon beleszólt.
– Halló, Eve Hunter nyomozó? – kérdezte egy férfihang.
– Hmm – felelte a nő krákogva. A feje még mindig kába volt.
– Hú, úgy hallom, korán van. Elnézést a zavarásért, de én már egy ideje fenn vagyok, és arra gondoltam, reggelizhetnénk együtt. Ha tud valami jó kis kricsmit a körzetében, akkor…
– És mégis ki a bánatos úristen vagy, öreg?! – találta meg Eve a hangját. Egyik kezével a telefont tartotta a füléhez, a másikkal gyógyfüves cigi után kotorászott a kabátja zsebében.
– Jaj, elnézést, azt hittem, már felírta a számomat. Peter Waken vagyok.
Na bazdmeg – gondolta magában Eve. Aztán eszébe jutott az álma. Elpirult, és úgy döntött, kissé visszafogja magát.
– Ó, helló, nyomozó. Nem csak a hangom ilyen lestrapált, én is olyan vagyok most, mint a mosott szar. De a reggeliben benne vagyok. Van egy jó steak house a régi mozi mellett, tudja melyik?
– Steak house? – a férfi hangja őszintén döbbentnek tűnt. – Maga steaket szokott reggelizni?
– Csak ha nincs egész marha a hentesnél – válaszolta Eve, immár szája szélén a cigarettával. – Szóval, tudja melyik?
– Igen. A piac után van két utcával, ugye?
– Ja, az az. A Wild Ranch Steak House. Egy óra múlva ott leszek. Ha késik, maga fizeti a steakemet.
– Rendben. Akkor egy óra múlva.
A nő kinyomta a telefont, és meggyújtotta a cigarettáját. Aztán két kézzel megfésülködött, majd motorra ült, és elrepesztett a város felé. Közben arra gondolt, mikor jön el végre a nap, hogy nem csak az erdő széléig merészkedik.
Hogy mikor jön el a nap, amikor végre újra találkozik velük.
Úgy sejtette, hamarosan.
***
Peter a nő előtt érkezett. Hamarosan be kellett látnia, hogy Eve Hunternek nem csak a szája nagy. Saját állítása szerint csupán egy órája ébredt, mégis egy akkora steaket rendelt, hogy az minden irányban lelógott a hatalmas tányérról. Alig fért el az asztalon. És a nő nem kért hozzá köretet. Csak egy nagy pohár paradicsomlevet.
A férfi beérte egy szalonnás rántottával, és egy erős teával. Evés közben kipakolta a jegyzeteit az asztalra, és miközben a nő hatalmas falatokban pusztította a reggelijét (ha Peter nem látta volna a saját szemével, el sem hiszi, hogy van ilyen) ő elmondta, amire eddig rájött a Karmossal kapcsolatban. A nő csak néha szólt közbe, főleg azért, mert láthatólag napok óta nem evett, és ez eléggé lefoglalta.
– Szóval úgy gondolom – magyarázta éppen a férfi – hogy célszerűbb azokat keresni, akik a gyilkosságokat elrendelték, semmint magát a gyilkost. A Karmos szerintem csak egy eszköz. Persze, meg kell állítani, de amíg nem tudjuk, kiket gyilkol, és miért, addig úgyis csak szerencsével bukkanhatunk rá. Arra meg nem építenék.
A nő bólintott. A hús leve lecsorgott az állán, de ő észre sem vette, falt tovább.
– Persze azért jó pár ember járőrözik az utcákon és figyeli a gyanús személyeket. Végül is nem sok ekkora barom állat mászkál odakint, nem? Még az is lehet, hogy pusztán szerencsével rábukkan valaki. Mondjuk szigorúan parancsba adtam, hogy senki se kezdjen el hősködni egyedül, még társsal se. Figyeljék meg a pasast, és…
– Lehet nő is – jegyezte meg Eve két falat között. – Ma már a nők is járnak gyúrni.
– Igen – bólintott Peter – de a megérzéseim azt súgják, férfi. És nagyon közel van, ezt is érzem. Közel. – Elrévedt a tekintete.
A nő befejezte a reggelijét. Mintegy fél óra alatt tüntette el a jókora hússzeletet. A vendégek közül sokan nyomon követték az eseményt, most halkan tapsoltak, a nők elkerekedett szemmel, a férfiak elismerő vigyorral méregették a nyomozónőt. Maga Peter is megdöbbent, mikor felfogta, hogy a nő már végzett is.
– Nincs kedve benevezni a következő steakevő versenyünkre, hölgyem? – kérdezte a pincérnő Eve-et. A nő értetlenül nézett rá.
– Nem lenne az verseny, ha én is beszállnék – mosolyodott el végül hidegen.
– De a fődíj egy egyéves klubtagság a Wild Ranch Steak House Club-ba! – lelkendezett a pincérnő.
Eve felállt, felhúzta a bőrdzsekijét, és intett a férfinak. Az rámosolygott.
– Meghívtam.
– Maga tudja – vont vállat a nő, és elindult kifelé.
– Na, és mi a véleménye mindarról, amit elmondtam? - kérdezte Peter a parkoló felé menet. – Tudja, amíg maga azzal a marhával birkózott teljes odaadással. – Végigmérte a lányt. – Pedig nem látszik magán, hogy sokat bírna enni. Nincs magán egy deka zsír súlyfölösleg se.
– Gyors az anyagcserém – vont vállat a lány – Már zúzok is az első klotyóba, hogy kiszarjam az egészet.
A férfi a szemét forgatta.
– Mindig ennyire közönséges?
A nő ismét vállat vont. Odaértek a motorjához.
– Szóval, mit gondol arról, amit mondtam? – kérdezte ismét a férfi.
– Hogy túl sok benne a „ha” és a „talán”.
– Maga persze hatékonyabban dolgozik.
– Ha ez a Karmos férfi valóban létezik, csakis az én körzetemben rejtőzhet. Ott elég sok hely van a magafajtának. Nagydarab állat, aki puszta kézzel tép szét embereket? Én ilyenekkel dolgozom együtt. De ha elég szar napom van, én is tudok ilyet. Ha maga ott élne, ahol én…
– Sosem mennék a folyón túlra önszántamból – húzta el a száját a férfi. – A saját kocsimmal semmiképpen. Ja, és ruhát sem húznék, úgyis kipakolnának az első utcasarkon.
Eve Hunter elvigyorodott.
– Na, megy ez. Persze ennyire azért nem rossz a helyzet. Amúgy gondolom feltűnt magának, hogy a Karmos csakis éjszaka gyilkol. Szerintem akkor indul útnak, addig rejtőzködik. Nagyon is módszeres, és ravasz gyilkossal van dolgunk. És ha van valami, ami az én asztalom, hát az éjszakai ragadozók azok. Meg fogom találni magának a Karmost.
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Hogyhogy nekem? Azt hittem, együtt dolgozunk az ügyön!
Eve a férfi szemébe nézett. Peter megint kissé kényelmetlenül érezte magát a tekintetétől.
– Azért magának – mondta lassan a nő – mert ha maga nem csukja le ezt a szörnyeteget, én holtbiztos, hogy végzek vele. Méghozzá nem éppen törvényes módon. Kitépem a belét.
***
Eve aznap éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában. Nem tudott elaludni, mert valahányszor behunyta a szemét, olyan képek villantak föl előtte, amelyeket cseppet sem kívánt. Az egyik az alaktalan, névtelen szörnyeteggel, a Karmossal vívott küzdelem volt, melyet, tudta, előbb-utóbb meg kell vívnia. Akármit ígért is a férfinak, meg fogja találni a gyilkost, és ha megtalálja, végez vele, akár az élete árán is.
Hiszen az a szörnyeteg a Féreg szolgája!
Ebben biztos volt. Érezte a szagát azon a szarumaradványon, amit a rendőrtől kapott. A Féreg, ez a hatalmas, mindent elnyelő és elemésztő erő az egész világ, és benne minden élet elpusztítására törekszik. Illetve nem törekszik, ez nem jó szó.
Ez a természete.
Az ő természete pedig az, hogy pusztítsa a Férget, ahol csak teheti.
Hiányzik a falka – ez volt a következő gondolat. Újraéledt benne a magányos farkasok életének minden fájdalma és félelme, hiszen a magafajtának egyedül lenni egyenlő a lassú, keserves halállal. Hacsak az a farkas nem a Halkléptűek törzsébe tartozik – gondolta még, és mosoly derengett fel ajkain. Árnyjáró, az első szerelme… bár ez a szerelem csupán egyetlen holdhónapig tartott, és a Halkléptű harcos továbbállt, hogy a maga módján szolgálja tovább Gaiát, minden élet anyját… igen, Árnyjáró is hiányzott.
Vajon mi lehet vele? Él még? Merre járhat?
Hirtelen olyan erővel hasított bele a fájdalom, hogy felüvöltött. Hosszan, teli torokból üvöltött, végül egy vonyításba sűrítette minden szenvedését és magányát. Meggondolatlan cselekedet volt, de ez most cseppet sem érdekelte. Zokogva borult a párnájára, és sírt, fuldokolva sírt, és sok idő telt el, mire megnyugodott.
Akkor végre eltökélte magát. Felöltözött, kilépett a lakásából, lesétált a garázsokhoz, ahol a motorját tartotta. Felnézett az égre. Az újhold vékony sarlója néhol előtűnt a felhők közül.
Mindent el kell kezdeni valahol – gondolta Eve – a hazatérést is.
És én most hazatérek, jóllehet csak egy rövid időre.
Ellenőrizte, hogy megvan-e a kis nejlontasak, majd a motorra ült, és elindult az erdő felé.
***
Ha tudnád, Peter, mennyivel több az Adomány annál, mint aminek gondolod! Érezd a hatalmát! Éld át! Ébredj, Peter!
Peter Waken nagyot ugrott, feje kocsija tetejének ütődött, fájdalmasan, bal könyökével majdnem betörte az oldalablakot. A fájdalomtól rögtön magához is tért. Körbenézett. Sehol semmi mozgás. Ellenőrizte a monitorokat. Az egyik jelzőlámpa vörösen villogott, jelezve, hogy a kamera mozgást érzékel. Peter rámeredt, az irányítókarral mozgatni kezdte a megfelelő kicsiny kamerát. Aztán ráközelített.
Csak egy csöves. Aligha a Karmos. Pedig valahol itt kell lennie. Vagy ha még nincs itt, hát jönni fog. Egészen biztosan. Előző éjszaka erről a helyről álmodott, és egy nagy harcról, amiben szerepelt ő, meg a lány, meg alaktalan árnyak, amik suttogtak, kavarogtak, körülöttük tekergőztek, és végül… arra sehogyan sem emlékezett, mi történt végül. De ennek a helynek a képzete olyan erősen rögzült az agyában, hogy némi ösztönös vezetéssel szinte azonnal idetalált.
És rádöbbent még valamire.
Nagyon valószínű, hogy az eddigi gyilkosság helyszíneit is mind megálmodta, de akkor azok csupán egyéb álmainak helyszíneiként szerepeltek, ezért nem figyelt rájuk eléggé. Ott volt például a tegnapelőtti eset… amikor a ház felé sétált, érezte, hogy valami nincs rendjén, de csak most jött rá, mi is volt az. Azért volt olyan ismerős az a ház, mert álmodott róla.
Ha ezt előbb tudom, akkor talán megakadályozhattam volna. Ha előbb tudom.
Még egyszer ellenőrizte a kamerákat. Fél tucatot szerelt fel pillanatok alatt a környéken, aztán autójával leparkolt egy konténer takarásában. Innen minden mozgást szemmel tarthatott. Bárhonnan is közelítsen errefelé a Karmos, ő látni fogja.
Bár pontosan nem tudta megmondani, melyik ház is lesz az, nagyjából be tudta határolni. A környéken négyszintes bérházak álltak, kettő közülük hivatalosan lakatlan, az elavult födémszerkezet miatt, gyakorlatilag egy-két csöves állandó lakónak számított már hónapok óta. Peter erre a kettőre figyelt a legjobban. A lakatlan házak. Ahol elrejtőzhet egy olyan… különös valaki, mint az eddigi áldozatok. Egy rejtőző, aki nem akarja, hogy megtalálják. De a Karmos mégis rájuk talál. Peter ezen elgondolkodott. Vajon ki és hogyan informálja a szintén rejtőző gyilkost? Ki az vajon,
a hangok
aki bárhová bújsz is, megtalál? A nyomozó megborzongott. Rövidesen talán választ kap a kérdéseire. Addig marad a várakozás, és a harc az álommal. Peter csak egy dologban volt biztos.
Ő jönni fog.
***
Eve megállt az erdő szélén. Hagyta, hogy az éjszaka neszei és illatai teljesen eltöltsék a lényét, hagyta, hogy eggyé váljon az éji erdővel. Csakis így találhatja meg azokat, akiket keres, köztük az egyetlent, aki segíthet neki a fomor, a Féreg szolgája ellen. Lassan vetkőzni kezdett, hiszen amire készül, azt csakis emberi öltözéke nélkül teheti meg. Az éjszakai szél végigsimította meztelen bőrét, mellbimbói megkeményedtek, megborzongott. Aztán csak az illatokra figyelt, amiket a szél hozott felé az erdő mélyéről. Köztük volt az is, bár halványan, amit keresett. Messze vannak innen. Egy embernek túlságosan is messze. Egy ember számára elérhetetlenek.
Észre sem vette, ahogyan kezdett átváltozni. Meglehet, ha odafigyel rá, nem is történik meg ilyen simán, ilyen természetesen. Ilyen gyorsan. Az egyik pillanatban még Eve Hunter volt, az embernek-született, aki a városban él, és az emberek gyilkosait üldözi, alig egy perc múltán pedig farkas volt, az éjszaka négy lábú ragadozója, és szeme zölden világítva tükrözte az újhold fényét. Felüvöltött, hangjában öröm, diadal, vágyakozás és türelmetlenség.
Aztán rohanni kezdett.
Rohant haza, a falkához.
***
Nem tudta, meddig tartott az út. A sűrű erdőben nem látszott a hold, és farkas-lénye híján volt az emberek számára oly természetes időérzéknek. De az egyéb érzékei és ösztönei kiélesedtek, régen tapasztalt módon, és az éjszakai erdő volt most az otthon a nagyváros helyett, ahol csalhatatlanul elboldogul. És érezte Gaiát is, a Földanyát, amint óvón magához öleli, akár egy ággal, amely alatt elhaladva leveleivel végigsöpri, akár a fűvel, amely lágyan súrlódik a hasához, ahogy fáradhatatlanul üget előre a vadcsapásokon. Egy helyen hirtelen megtorpant. Már nagyon közel érezte az övéit. Tudta, hogy azok, akik az erdőben élnek, nála is élesebben érzik az éjszak minden rezdülését, így az ő jövetelét is érezniük kell. Újból alakot váltott hát, hogy méltó módon üdvözölje az övéit.
Ezúttal az emberfarkas alakját öltötte magára. Az átváltozás most tovább tartott, de végig tudatos volt. Alakja megnyúlt, megvastagodott. Karján és hátán irdatlan izmok növekedtek, irhája is megvastagodott. A csaknem három méter magas félig ember, félig állat szörnyeteg elégedetten morrantott az átváltozás végén. Kimeresztette arasznyi karmait. Erősnek és hatalmasnak érezte magát, igazi harcosnak.
Tőle nem messze zörrent az avar. A harcos odakapta a fejét, vicsorgott. Egy fa mögül egy másik emberfarkas lépett elő, csaknem olyan hatalmas termetű, mint ő. Halkan morgott, ahogyan végigmérte a harcost.
– Hát visszajöttél, Embervadász, ahogyan a Szellemlátó megmondta… – morogta halkan, alig érthetően, de emberi nyelven. A harcos összerezzent régi nevének hallatán.
– Már nem hívnak Embervadásznak, Zúzó Ököl. A nevem Féregvadász.
– Ó, a Féregvadász – suttogta gúnyosan Zúzó Ököl – már nem vadászik emberekre! Ez nem is csoda, hiszen úgy bűzlik, akár egy ember! És ott a nagyvárosban bizonyára úgy is él, mint egy ember! És más emberekkel hál, oly buzgón, akár az ember szajhák!
– Vigyázz a szavaidra, Zúzó Ököl, ha nem akarod, hogy betörjem azt a nagy pofádat! – vicsorgott a harcos.
– Csak próbáld meg, Embervadász! A falka területére úgysem léphetsz be, amíg én vagyok az Őrző!
– Megmondtam, ne hívj Embervadásznak! – üvöltött föl a harcos, azzal a másikra vetette magát. Zúzó Ököl azonban számított a támadására, és villámgyorsan kitért előle. De nem volt elég gyors. Féregvadász visszakezes ütése kétméternyire repítette, neki egy fatörzsnek. Zúzó Ököl azonnal felpattant, de a harcos akkor már fölötte volt, és puszta testtömegével a földhöz szegezte. A két emberfarkas birkózni kezdett, közben egymás torka felé kaptak hatalmas agyaraikkal.
– Elég! – a kiáltás nem volt hangos, de a hallatán mégis mindkét szörnyeteg azonnal abbahagyta a harcot. Felálltak, és zihálva méregették egymást pár lépésnyi távolságból, ugrásra készen.
Aki rájuk kiáltott, nagy termetű emberfarkas volt, pofáján őszes volt a szőr, testtartása és szemének villanása tekintélyt sugárzott.
A falkavezér.
– Gaia hozott közénk, Féregvadász, aki már nem nevezed magad Embervadásznak! – szólalt meg, ezúttal hangosabban.
A harcos kissé meghajtotta a fejét.
– Viharűző… örömmel látom, hogy még mindig te vagy a falkavezér. Becsületem és erőm a tiéd!
Az idős emberfarkas barátságosan vicsorgott rá.
– Te is lehetnél a falkavezér, ha köztünk maradtál volna, tudod jól. De te más utat választottál, Féregvadász, hasonlóan Árnyjáróhoz, bár Fenris kölkeinek nem szokása otthagyni a falkát, melynek a védelmére felesküdtek…
A harcos szégyenkezve hajtotta le a fejét. A vezér Zúzó Ökölhöz fordult.
– Az Őrző dolga védeni a falkát mindenáron, és te kiválóan végzed a feladatodat, Zúzó Ököl, de ez a harcos nem az ellenségünk. Tiszteld őt, mert a küldetése kegyetlenebb és nehezebb, mint bármelyikünké. És persze… – a falkavezér Féregvadászra hunyorított – tiszteld őt azért is, mert bármikor kiveri a szart is belőled, ha éppen úgy tartja kedve – hangosan, kaffogva felnevetett. Az Őrző sértődötten felhorkant. A harcos is barátságosan vicsorgott, harci kedve elszállt. Alig várta már, hogy találkozzon a falkával.
– Gyere, Féregvadász – intett Viharűző – a Szellemlátó már vár rád! Ő tudta, hogy jönni fogsz, és hogy kevés az időd… és ezt ő is elmondja majd, de tőlem is halld: még mielőtt feljő a nap, találkozni fogsz azzal az árnyékkal, amelyet üldözöl!
***
Féregvadász szinte egészen elfelejtette Eve Huntert, ahogyan ott ült az egész falkával együtt a tűz mellett, és a falka énekmondójának a dalait hallgatta, aki az ő hazatérésének alkalmából énekelt. A dalok az őseiről szóltak, Észak kegyetlen, de hős harcosairól, akik mindvégig helytálltak az évezredek során, és a Féreg minden ereje és gonoszsága sem tudta megtörni őket. Féregvadász szívét elöntötte a büszkeség, ahogyan megelevenedtek előtte a múlt nagy harcosai, akikről az emberek mit sem tudnak, mítoszaikban nem őrzik emléküket. Lelke mélyén tudta, pontosan ez az, amire a mai küzdelméhez szüksége van. Semmi más nem lenne képes erőt adni neki – csak őseinek szelleme.
Aztán a vezér a Szellemlátóhoz vezette, el a falkától, egy nyugalmasabb, csendesebb vidékre, egy apró erdei tó partjára, melynek vízébe tekintve Féregvadász úgy látta, mintha a valódi hold ott ragyogna, lenn a tóban, s csupán a hasonmás az, ami az égen jár, felhők között.
Akkor a falkavezér egyedül hagyta, s Féregvadász türelmesen várta Szellemlátót. A csend és a nyugalom békességgel töltötte el, most érezte csak át igazán, mit is hagyott maga mögött, amikor a nagyvárosba ment, hogy ott éljen. De azt is pontosan tudta, hogy ha újból kellene döntenie, újból ugyanígy döntene. Mert az ő helye a harcmezőn van, s minden napja egy újabb küzdelem, amíg csak el nem jön a végső, amelyben elesik, s megtér őseihez Walhallába, ahol a hősök örökké élnek.
– Azért ne lásd olyan sötéten ezt a világot, gyermekem – szólalt meg Féregvadász válla fölött egy hang. A nő összerezzent, megfordult. Szellemlátó lépett hozzá, és megölelte. A sámán is emberfarkas alakját viselte, akárcsak Féregvadász, de egy világoskék színű csuklyás köpeny volt rajta, s kezében egy tölgyfa pálcát tartott. Öreg volt már, a falka legöregebb tagja, de esze még éles, és a szíve tele hittel és reménnyel – ritka kincsek ezek a világban, amiben élniük adatott.
– Ne bizony – ismételte magát az öreg sámán, és leült a harcos mellé. – Árnyjáró is mindig ezt mondogatta, bizony, mindig. Pedig ő aztán sok gonosz dolgot látott, jártában-keltében.
– Árnyjáró… – Féregvadász hangja elhalkult – mit tudsz róla?
– Nem sokat. Most valahol Ázsiában jár… veszélyes vidék az a magunkfajtának. De tudod jól: Fenris kölkei harcban, a Halkléptűek pedig vándorúton halnak meg leggyakrabban. De ő a saját sorsának az ura; én nem látok bele a jövőjébe.
– És az enyémbe? – kérdezte a nő.
– Mielőtt a nap fölkel, szembe fogsz nézni a fomorral, akit űzöl, és nem lesz könnyű a harcod. De képes leszel győzni, ha igazán akarod. Két küzdelmet kell megvívnod, Féregvadász – a Szellemlátó felemelte két ujját, majd az egyiket lehajtotta – de egyszerre. Egyikben sem szabad elbuknod, különben véged. Többet én sem tudok mondani. Még csak azt, merre indulj, hogy találkozz vele.
– A fomorról mit tudsz? – Féregvadászból lassan előfurakodott Eve Hunter, a nyomozó. Elővette a tasakot a körömmaradványokkal. A sámán csak megérintette a zacskót, és bólintott.
– A nagyvárosban mindig is nyüzsögtek a Féreg szolgái. Az emberekhez vonzódnak, vagy az emberek vonzódnak őhozzájuk, ki tudja? Olyan nehéz ezt meglátni. Sohasem tudtam igazán megérteni az embereket. Veszélyesek. Nagyon veszélyesek, mert nem ismerik önmagukat sem. Bármi elrejtőzhet közöttük, és ők meg sem látják… De ő más… ő egy kiválasztott. A Féreg kiválasztottja. Már jó ideje növekszik az ereje, s minden gyilkossággal csak erősebb lesz. Meg kell állítanod, mielőtt túlságosan is megerősödik. Mielőtt a nap felkel, te vagy ő…
– És az áldozatok? A Karmos áldozatai?
– Karmos? – kérdezett vissza a sámán értetlenül.
– Így hívom a fomort.
– Ó. Róluk csak keveset tudok, és neked sem kell… legyen elég annyi, hogy nem csak mi munkálkodunk a Féreg elpusztításán. Vannak mások is. Emberek, akik különleges képességekkel bírnak. Olyan… sámánfélék.
– Sosem hallottam róluk – csodálkozott Féregvadász.
– Nem csodálom, gyermekem. Rejtve élnek, akárcsak mi. És, akárcsak minket, a Féreg őket is igyekszik elpusztítani. Mivel ők emberek, akik városokban élnek, talán velük könnyebben boldogul. Ők nem ismerik már Gaiát. Nem tudom. Azt sem tudom, helyes-e őket megmentenie egy magunkfajtának. Lehet, hogy ha tehetnék, az embersámánok ellenünk is harcolnának. Nem tudom. Keveset tudok, gyermekem… de mielőtt feljő a nap… – Szellemlátó lehunyta a szemét. Fáradtan sóhajtott.
Féregvadász az égre nézett. Indulnia kell.
***
Peter újra elbóbiskolt. Lassan hajnalodik, és sehol semmi, sehol senki. Nem értette. Az álmaiban még sohasem csalatkozott. Többen is jártak erre az éjjel, de a két lakatlan ház környékén nem volt mozgás. Lehet, hogy valamit kihagyott a számításból? Talán máshogyan is meg lehet közelíteni az épületet… talán a csatorna felől? De nem, a gyilkos eddig is mindig a felszíni utakat használta.
Lehet, hogy tudja, hogy itt vagyok?
A gondolat megdöbbentette a férfit. Végül is ha neki vannak megérzései, ennek a különleges
hangok
gyilkosnak is lehetnek és akkor pontosan tudja
Peter
hogy itt vagyok. És ha tudja, hogy itt vagyok, akkor
Peter, ébredjébredj
először engem próbál majd elkapni, hiszen én vagyok az, aki tudja
Peter az Adomány érezd hatalom ébredjébredjRÁ
hogy jön.
A következő pillanatban Peter Waken elvesztette az eszméletét.
***
– Na, hogyan is volt az három évvel ezelőtt, Peetie fiú? Mi is történt valójában? És most hagyjuk a fenébe az álmokat, meg a ködös megérzéseket, én betonkemény tényekről beszélek, fiú, érted? Kibaszott TÉNYEKRŐL, amik megtörténtek, akár tetszik neked, akár nem. És az igazság az, Peetie, hogy akkor, három évvel ezelőtt mértéktelen elbizakodottságodban olyan helyre nyúltál, ahová nem kellett volna, és nem úgy, mint gimiben annak a szőke kiscsajnak a szoknyája alá, a bugyijába. Mert a bugyiban csak punci van, Peetie, semmi egyéb, és ha azt kiismered, már nincs is semmi gond, és onnantól csak az érdekel, hogy minél többször és minél több nővel, de ez most más dolog, Peter, egészen más.
Azt mindig is sejtetted, Peetie, hogy több dolog van égen-földön és blabla, igaz? Na de hogy éppen te, az isteni kiválasztott barmolj bele néhány olyan nagyágyú ügyébe, akikről a fajtád mit sem tud, vagy ha tud róluk, hát megőrül, vagy olyan mélyen beássa ezt a tudást az agya mélyébe, hogy már ágyba sem hugyozik éjszakánként, és nem kezd el reszketni, ha meglát egy Drakula-filmet… na, sejted már, mire célzok, angyalkám?
Bezony, Peetie, három évvel ezelőtt egy olyan bűnszervezetre bukkantál, amit nem emberek irányítanak. Mit csináljunk, Peter, ez van, ezt kell szeretni. És neked persze be kellett toppannod a titkos gyűlés kellős közepén, elvégre isteni kiválasztott vagy, vagy mi a franc, és téged óv az ég, mi?
Igazából csak kicsin múlott, Peter. Ha igazi angyal lettél volna, jól szétrúghattad volna annak a pár arcnak a démoni seggét, de hát te nem voltál igazi angyal, csak afféle angyalka. Azok az arcok viszont igazi démoni pofák voltak, érted, Peetie, tudsz követni? Nem is mondok róluk többet, mert még a végén újra eszedbe jut valójában mit is csinált veled az a kék szemű öreg, és akkor elég szarul éreznénk magunkat itt bent, igaz-e Peetie?
No jó, azért elmondom, elvégre nem hagyhatlak bizonytalanságban, még a végén visszamaradsz a fejlődésben, Peetie, azt meg a világért sem szeretném, tudod, ugye? Szóval az a kék szemű öreg rád nézett, te meg egyszerűen ledermedtél. Nem haltál meg, pedig meg kellett volna halnod, tudod, Peetie? És ez eléggé meglepte azokat az arcokat, akiket pedig az elmúlt két évezredben nem nagyon lepett meg már semmi sem. De neked ez sikerült, fiam, gratulálok! Ezért is vagy még életben… mert akkor az a két szörnyű öregember sokat vitatkozott, hogy mi legyen veled, és te végighallgattad, mi mást tehettél volna… milyen érzés volt? Nem is emlékszel, ugye, miket mondtak? Jobb is, fiam, elhiheted nekem. Elég az hozzá, hogy végül a kék szemű hozzád lépett, és… na, ez a rész már megvan, nem? Az álmaidban? Igen, a kezével a mellkasodba tépett, és kirántotta a még lüktető, eleven szívedet, és te nem tudtál sikoltani, mert mozdulni sem tudtál, pedig őrjítően fájt, igaz, Peetie? És az öregember kezében a szíved lassan megfeketedett, olyan fekete lett, mint a szar, Peetie, és akkor tudod, mit csinált a szíveddel? Igen, pontosan, visszarakta a helyére a szívedet, pedig az bűzlött, és rohadt volt, de lüktetett, és te életben maradtál, csak megváltoztál, és itt léptem be a képbe én, mert tudod, ki vagyok én, Peetie? Én vagyok a te átkozott, fekete szíved, és most végre megmutatom neked, mire lehetsz képes azzal a hatalommal, amit attól a mennyei faszkalaptól kaptál, kicsi angyalkám! Ébredj, és lásd, Peetie!
Peter pislogott, és elengedte a kezében tartott holttestet. Az a földre hullott, és puffant, akár egy zsák. A férfi körülnézett. Egy szobában állt, körülötte négy holttest hevert. A mellkasuk feltépve, a beleik kitépve, a torkuk köré tekerve. A vér és a belsőségek szaga émelyítő volt… és keserű. Az egyik holttest egy tíz év körüli kislányé. Őt valósággal kettészakította a csapás. A keze… a kezei. Peter lenézett, és meglátta saját eldeformálódott, óriásira nőtt kezeit, és a hatalmas, fekete karmokat, melyekről csorgott a vér. Aztán meglátta a lábait, melyek, akár a kezei, nagyok voltak, és torzak.
A férfi felkiáltott. Torkából saját hangja helyett hörgő üvöltés tört fel.
Ezt én ezt én eztén – agya nem volt képes gondolatok formálására, úgy érezte, mintha lebegne.
Ez az én énén…
No shit, Sherlock. Igen, ez a te műved. És az enyém. Na jó, mondjuk azt, a miénk. De nézd csak, valaki jön. Kop-kop.
Peter megpördült. Az ajtóban Eve Hunter állt… mintha kicsit nagyobb lett volna, mint ahogyan emlékezett rá, de határozottan ő volt az. Mintha a nő is felismerte volna őt, mert látszott arcán a döbbenet és az undor. Peter védekezőleg emelte fel a karjait.
Én nemnemén eznemén… – szólni próbált, de csak gurgulázó hangok jöttek ki a torkán.
A nő feléje indult, arcán elszántság. És ahogyan felé lépkedett, lassan megváltozott. Nőni kezdett, és egyre szőrösebb lett, úgy nézett ki, akár egy… akár egy farkasember.
Hú, Peetie, pucoljunk innen, basszameg, mert ez rázós menet lesz meg nekünk is, fiam!
Peter a karjaival hadonászott, próbált ellenszegülni az akaratát uraló erőnek, de hiába. Hátrálni kezdett az ablak felé, de nem érte el. A farkasember rávetette magát. Peter harcolt, harcolt az életéért, és az utolsó pillanatokban felülkerekedett benne a gyűlölet a farkasnő, meg az egész világ iránt, és a hang nevetett, talán egy pillanatig még azt hitte, győzhetnek.
Aztán hirtelen vége lett, amikor a farkasember egyetlen harapással letépte Peter fejét.
A hang elhallgatott.
***
Eve Hunter körülnézett az üres lakásban, amely tíz éven át volt az övé. Nem érzett semmi meghatódás-félét. Elvégre nem hagy itt semmit. Minden, ami számít, a motoron van, a ház előtt. Illetve ott vár rá az út végén, ha ugyan az ő útjának lesz vége valaha is. De azt tudta, hogy ebből a városból jó időre elege van.
Talán még visszatérek egyszer – gondolta Eve, de maga is érezte: ennek a valószínűsége igen csekély. Ő most felül a motorjára, és megkeresi Árnyjárót, még ha a világ végére kell is elmennie. Aztán ha megtalálta, megragadja a fickót, és berántja maga mellé az ágyba. Első körben mondjuk egy hétig. Utána jöhet a további vadászat.
Mert Szellemlátónak igaza van: nem kell olyan sötéten látni ezt a világot.
Eve Hunter pedig úgy döntött, megérdemel egy kis boldogságot, még a végső harc és Walhalla előtt.
tapsi
2007-02-12 14:20:07őszintén, Zé, nehezemre esik ilyet írni... de ez alulról sem súrolja a harmatgyengét...
történetében, megfogalmazásában, szereplőiben egyaránt fájdalmasan és szánalmasan klisés, a stílushoz képest is fölöslegesen trágár (legalábbis az eseti durva kiszólások nem illeszkednek a szöveg többi részébe). egy lelkes kamasztól talán ígéretes első próbálkozás volna, de... szóval ezekhez a szereplőkhöz legfeljebb a "sötét és viharos éjszaka volt" kezdés illene, és befejezésképp a kuka. ennél azért még a sztereotípiákba is illik több eredetiséget vinni, történetre dettó ugyanez, a szövegbe pedig több stiláris egységet, ffs 
Armand
2007-02-17 11:38:36Zé, öregem,
Becsuktam az első pár mondat után: egészen pontosan, amikor Peter Waken nyomozó beletúrt a hajába. Sorry. Jóval többet tudsz te ennél.
Vendég Large
2007-02-19 05:33:20Érdekes...
TETSZETT, hogy ez a történet milyen könnyen olvastatja magát, és hogy felkeltette és végig fenntartotta érdeklődésemet. "Klisés" vagy nem klisés, jól szórakoztam rajta, egészen addig, amíg be nem fejeződött. Az úgynevezett befejezés vagy nagyon rosszul sikerült, vagy szándékosan elmaradt, így aztán igen ellentmondásos érzésekkel kellett belenyugodnom, hogy...
"Ezen ugyan hiába filózom tovább, jobb, ha elfelejtem az egészet."
Kár...
És mivel úgy gondoltam, "kár", belenéztem a szerző korábbi munkáiba is. Az volt az érzésem, az illető vagy - nagyon tehetséges, csak még nem tudja, "merre hány óra", vagy - nem nagyon tehetséges.
Ezt az egészet azért kellett most ideírnom hajnali akárhány órakor, mert benne van a pakliban a "nagyon tehetséges" lehetősége is, és ha már fél éjszakám ráment Zékószára, úgy gondoltam, megérdemli, hogy ezt ideírjam.
/...Vagy én érdemlem meg, na mindegy.../
(Százalékos értékelést nem küldök.)
<b><small><font color=brown>Javítva: 2007-02-19 05:46:33 - Large által</font></small></b>
paradia
2007-02-27 05:07:06a koromdarabos zacsit hol vitte magaval?
ez azert eleg nagy logikai baki, vagy eppen figyelemtlenseg. ebbol az alaphelyzetbol tobbet ki lehetett volna hozni. mintha elfogyott volna a lendulet az elso talalkozas megformalasa utan es csak irta volna, ami az eszebe jutott.
azert sikerult annyira, hogy vegigolvassam
telihas
2007-05-22 10:11:12Nem vagyok egy nagy irodalmár, így csak az alapján tudok véleményt alkotni egy írásról hogy jól szórakoztam-e rajta avagy sem. Így a véleményem: Nekem nagyon tetszett, kellemesen kitöltött egy unalmas fél órámat. Garatula.