A Nappal és Éjjel kardjai (kritika)

Ritkán adatik meg az embernek manapság, hogy olyan könyvről írjon kritikát, aminek nem elsősorban a hibáit kell elemeznie. A Nappal és Éjjel kardjai azonban ilyen könyv.

Lássuk először a borítót. Igazából semmi különös, illeszkedik a Gemmell-sorozat többi könyvéhez, és ez sajnos manapság inkább pozitívum, mint természetes. Valószínűleg a főszereplő van a borítón, legalábbis erre utal a kardok színpárosítása. Akad még néhány motívum, ami a könyvben történtekre is utalhat némi jóindulattal. Szóval összességében elmegy.

A történet cirka ezer évvel Elátkozott Skilgannon halála után játszódik. Persze Skilgannon a főszereplője, de ezt a látszólagos ellentmondást a könyv saját szabályai szerint logikusan oldja meg. Ami – sajnos – ismét pozitívum, pedig természetesnek kellene lennie. Gemmell meglehetősen egyszerű, eredetinek sem mondható alapkonfliktust állít fel – egy legyőzhetetlen harcos kilátástalan helyzetben. A könyv élvezhetőségét azonban ez cseppet sem rontja el, ugyanis mind a legyőzhetetlen harcos, mind a kilátástalan helyzet természetesen, deus ex machináktól mentesen létezik, és egymásból következik.
A cselekmény elindítója, Landis kán egy ősi jóslatot követ, mely a fantasy irodalomban megszokott megváltoztathatatlan jóslatok helyett a lehetséges-hogy-bekövetkezik kategóriába tartozik. A jós és Landis kán gondolatmenete nem ütközik a logikával – egy kilátástalan helyzet egy legyőzhetetlen harcost kíván.
Skilgannon azonban nem úgy pattan elő a múltból, mint Pallas Athéné Zeusz fejéből. A teljes fegyverzetről hallani sem akar, még akkor sem, mikor már emlékszik rá – pedig ez utóbbi sem megy könnyen.

A történetről többet nem mondok, mindenki élvezze végig maga. Azt azonban meg kell említenem, hogy míg egyre gyűlnek a Skilgannonhoz hasonlóan a múltból származó hősök – a jelenkoriakról nem is beszélve -, szép lassan kiderül, hogy mindenkinek megvan a maga személyre szabott problémája. Ebben a történetben remekül ábrázolt karaktereket kapunk, akik konfliktusai éppen ezért átérezhetők. Az olvasó, miután megismerte, megkedvelte, vagy épp megutálta a szereplőt, komolyan tudja venni őket, a problémáikat, dilemmáikat. Végig érezzük, micsoda tétje van a választásoknak és döntéseknek, mert fontosak nekünk a karakterek.
Ebben a könyvben nem sablonszereplőket ölnek halomra, ami olvastán legfeljebb vállat vonunk. Egy-egy kritikus pillanatban magam is azt kívántam, bár lenne megoldás – és időnként volt is. Gemmell azonban nem alkalmaz a cselekményen kívüli erőt. Minden segítség lehetősége előre felvetődik, legfeljebb úgy alkalmazza, ahogy arra az olvasó nem számít.

Gemmell ebben a kötetében érdekes kérdéseket vet fel és válaszol meg úgy, hogy mind a kérdést, mind a választ a történet rejti, nem pedig valamelyik szereplő beszél ki az olvasónak. Vajon a hatalom szükségképpen megrontja használóját? Vajon a halhatatlanság hasznos? Vajon mi a fontosabb, szerelem, vagy erkölcs? Vajon megváltozhat-e az ember – avagy nem egészen ember -, ha lehetőséget kap rá? Vajon jogosak-e a tapasztalaton alapuló előítéletek? Vajon a cél szentesíti az eszközt?
Ezeket a kérdéseket és válaszokat megkaphatjuk, ha elolvassuk a könyvet. Persze a válaszok Gemmell felfogását tükrözik, és nekünk nem kell egyetértenünk velük. De mivel az író nem belénk akarja beszélni a megoldást, hanem egyszerűen megmutatja, mit tesz a szereplő, ha így gondolkodik, a regény nem didaktikus.
Gemmell karakterei motivációjuktól függően állnak egyik vagy másik oldalon, és teszik azt, amit helyesnek tartanak. Cselekedeteiken, gondolataikon keresztül foglalnak állást, és nem azért teszik, hogy bármiről meggyőzzék az olvasót. Éppen ezért hiszünk nekik – avagy bennük.

Számomra a történetvezetés végig ragyogó és törésmentes volt. A karakterábrázolásban is csupán egy említésre méltó kifogásom akadt – a végén Decado viselkedése nekem nem volt kellőképpen megalapozott.
A Nappal és Éjjel kardjai remek könyv, ráadásul meglehetősen hosszú, jóval hosszabb, mint a hasonló árú fantasy könyvek többsége. A kiadó javára írható, hogy nem szedte két kötetbe – az ég tartsa meg ezt a szokásukat.

A kritikának szomorú aktualitást ad, hogy néhány nappal ezelőtt David Gemmell elhunyt. Nyugodjék békében!