László Zoltán: Nagate

Alcím: „Mi vagyunk a zsoldosok…” 5/3

Ha az ember azon veszi észre magát, hogy kiváncsian falja egy Zsoldos-jelölt regény sorait, két dolog történhetett: vagy mellényúlt a könyvespolcon, vagy lesz benne valami trükk. Nos, a könyvespolcot (meg a megfelelő honlapot) többször is ellenőriztem, és tényleg, a Nagate fent van a jelöltek között. Úgyhogy csak egy lehetőség maradt: a trükk. Amit persze örömmel megbocsájtunk, hiszen a Nagate mindenek előtt egy jó regény, ami, valljuk be, ritka dolog.

Az ismertetőt mégis inkább a negatívumokkal kezdeném. Pontosabban a külalakkal. Az, hogy történetesen egy olyan Sánta Kira festmény került fel a könyv elejére, ami nem tetszik, az az én bajom. Először önmagában láttam, és főleg úgy nem volt elég torz az optika, hogy ne egy érdekes arányú bisónent lássak, a vállán és karján fröccsöntött és üvegszálas izékkel.

Mondom, ez még egyéni izlés kérdése, de ami odabent vár ránk… Tuti, hogy a Deltavision a Magyar Látszerész Szövetség támogatásával adta ki a könyvet, hiszen ilyen betűméret mellett garantált a minden tizedik olvasóra jutó, egész számban mérhető dioptriaromlás. Mindennek persze megvan az az előnye is, hogy a kötet négyszázharminc oldala valóban sűrűn teleírt, mágusregényként ebből akár trilógia is lehetne.

És pont ez az apró betű az, ami tüzetes bogarászásra készteti az olvasót, ez irányítja rá a figyelmet a szerkesztés apróbb hibáira. Mert a kötetben bizony bennemaradt néhány zavaró szóismétlés, elírás, sőt, néhol látszott, a szerkesztő talán azt sem tudja, mire is akart utalni az író egy-egy odavetett félmondattal. („Del Najának állandóan egy rézkarc jutott errőll az eszébe: Murhead Bone és a St. James’s Hall lebontása.”). Hasonlóan zavaró egyes helyeken a szóválasztás (feketekereskedő: indokolatlanul hosszú, mikor ott lenne rá a seftes, feketéző is), illetve a káromkodások: ezekből kevés van, általában a dramaturgiailag fontos helyeken alkalmazza a szerző, de a sokkhatás helyett inkább csak azt vesszük észre, hogy kilóg a szövegből. Szerencsére ahogy haladunk előre, ezek a bosszantó apróságok ritkulnak – vagy a szemünk szokik hozzá, vagy csak egyszerűen magával ragad a történet.

Mielőtt rátérnénk a történetre, érdemes pár szót szentelni a világra. Már csak azért is, mert hiába a klasszikus (vagy klisé, kinek hogy tetszik) fantasy rasszok parádéja, a Nagate világa meggyőzőre és nagyon eredetire sikerült. Lényegében egy hatalmas városbirodalomról van szó, ahol a különféle negyedek egymástól akár gyökeresen eltérő területeket rejtenek. A távolságok relatívak – meglehet, hogy ami az egyik nap még órákba telt, másnap már pár perc alatt letudható séta, hiszen minden csak attól függ, hogy hogyan választjuk meg az útvonalunkat. Az útvonal fontos szerepet kap: habár kis távolságra még működnek a földi szabályok, a jobbra és a balra, az előre és hátra, hosszabb útra indulva nagyon könnyen eltévedhetünk: a negyedek közti út folyamatosan változik, és kicsi az esélye, hogy kétszer rátalálunk ugyanarra az ösvényre. Ezért van az, hogy az utazók általában párban járnak – egyik most járja végig azt az utat, amit legutóbb feljegyzett, míg a másik bőszen jegyzetel: ha pontosan leírja, merre jártak, nem ölik meg az utat, még egyszer elindulhatnak rajta.

Ez, és a világ kapcsolati a mi Földünkkel egy furcsa valóságot szül, egy olyan világott, ami egyszerre lebeg a fantázia és az álom, a számítógépes játékprogramok és a felfoghatatlan mágia határán. Földi szemmel nehéz dönteni, és az író sem könnyíti meg a dolgunkat, hol a negyedek abszurditását (és programszerűségét) hangsúlyozza, hol meghökkentően reális képet fest elénk.

Ebbe a világba csöppent bele a földi emberiség, amikor is egy dimenziókapun keresztül az ÚjVilág AG Menedzsmentje megkezdi a gyarmatosítást: a mágiával teli másik valóság feltérképezését és leigázását. Ez új reményt ad az embereknek, akik ezidáig – híján mindenféle mágikus tehetségként, megszabott életidővel – alsóbbrendű fajként éltek az örökéletűek (tündérek, ylfek, óriások, orkok) között. Ahogy az már lenni szokott, az emberiség háborúval próbálja rendezni az erőviszonyokat – erre jó apropót ad az, hogy érkezésükkor sikerült megbillenteni a világ Egyensúlyát, és ennek bizony az őslakosok sem örülnek. Sikerül megvetniük a lábukat, de a Földre nyíló dimenziókapu – talán örökre bezárult.

Itt él Vizo, az embergyerek, aki talán valóra váltja az ősi tündér próféciát; megmenti Nagatét a pusztulástól.

A történet tehát adott: van egy kiválasztott, akit egy csapatnyi mellékszereplő terel-kisér a cél felé. És itt jön László zsenialitása. Ugyanis ami ezután következik, az nem más, mint egy eredeti világba ültetett Tolkien utánérzés, egy scifi író tisztelgése a fantasy előtt. Merthogy a Nagate, egészen az utolsó betűig, ízig-vérig fantasy.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, főleg azok kedvéért, akik figyelemmel kisérték László Zoltán első regényének, a Hiperballadának internetes visszhangját. Nem kell mérgesen a sarokba vágni, hiszen az író nem lemásolja a Gyűrűk Urát, egyszerűen csak meghajol előtte (és mindeközben odabiccent a műfaj több más klasszikusa felé). Nem Frodó útját látjuk nagatésítve, de a szereplők, helyszínek ismerősek lehetnek. A Kapu, a fertőzési góc, ahol a földi emberiség megvetette a lábát egyszerre a Megye (Vizo számára), és ugyanakkor maga Vasudvard, ahol az agg király helyett egy tábornok, Peter Slovak irányítja a várost, félig Szarumánként, félig Grímaként kűzd az általa áhított jobb világ érdekében. (Egy zárójeles megjegyzést azért megér e név: habár ez még nem Bán Mór és az ő vérszlávjai, de a fasiszta diktátor szerepére törő megalomániás katonatiszt nevét ügyesebben is meg lehetett volna választani.)

Miközben a megalázó munkakörülmények ellen felkelés szerveződik, egy tündér küldöttség érkezik Kapuba, hogy felkutassanak egy fiatal embert, akinek talán megadatott a mágia képessége. A küldöttséget egy fehér ruhás, karizmatikus varázsló vezeti – kiköpött Gandalf. Hamarosan meg is találják a fiút, ő a borító Vizója. Árva, nevelőapjával él, és csak nagy sokára esik le neki, mibe csöppent, és e sorsban osztozik egy bizonyos Gyűrűhordozóval. Néhány katonával, és egy Földről szakadt vándormutatványossal elindulnak Tündehon elé, ahol a tanács fogadja őket. A mutatványos, Del Naja földi cinizmusával és később a Menedzsment katonáitól kölcsönvett ismétlőszámszeríjával szinte provokálja, hogy azt lessük, László Zoltán figyelme mikor lankad, mikor csúszik be egy „a bárd” , de csakhamar ő is megkapja tolkieni szerepét: fekete bőrű Arwenje mellett lesz Aragorn. S hogy mindenki kedvence, Gollam se maradjon ki, arra ott van a csapattal tartó Croan, a katona, akit a Gyűrű hatalma helyett a Föld romlott ígérete tart markában. Lesz itt még menekülés a föld alatt, hőssel együtt a mélybe omló híd, és a lista még folytatható.

Nem szolgai másolatról van szó: a darabok hiába egyeznek, az ezekből összerakott egész mégis teljesen más, és akkor még nem is szóltunk mindarról, amit László mindehhez hozzátesz: a forradalom és a letörésére irányuló kisérletek, a nagatei út új, sosem látott elemeket emel a fantasy műfajába, és egy minden ízében hiteles világot tár elénk. A végtelenben nyújtózó piramiskúpok, a hihetően (és nem eröltetetetten egzotikusan) ábrázolt élővilág, a minden ok nélkül, önmagukban létező, égre törő paloták, az őrült, semmibe vágtató kentaurok – a regény a kikacsintás ellenére merészen elrugaszkodik a poszttolkieni hagyománytól és a szerepjáték-fantasyk sablonjaitól, felhasználja és magába építi a kortárs scifi alapgondolatait is: a Dark City hatása le sem tagadható, és a végső veszély is nagyon huszonegyedik századi: a semmiben feloldódó virtuáltér, sőt, önmaga a terjedő rendszerhiba, a törlés és törlődés az, ami a világ létére tör.

A trükk tehát ez: az idei Zsoldos-díjra jelölt regények legjobbika fantasy. Mégpedig olyan eredeti fantasy, amivel ritkán találkozunk, különösen a hazai piacon. Zsoldos-díj ide vagy oda, ezt a regényt kötelező elolvasni. Ami azt illeti, nekem megjött a kedvem a Hiperballadára is.

S hogy Vizónak sikerül-e meghekkelnie a díjat is? A hónap végén meglátjuk.

László Zoltán: Nagate
Delta Vision
ISBN 963-7041-65-6
1990 Ft