Azok

– Elment… végre
– El. Pedig féltettelek tőle. Féltettem azt a kevés megmaradt lelkierődet is, mert biztos…
– Miért pedig? Mivel áll ez ellentétben?
– Mert nem kellett volna izgulnom. Mindenki olyan kiszámítható…
– Utólag!
– Nem feltétlenül. Most például tudom, mit fogsz csinálni… ne nézz így rám! Kérlek, hülyének néznek. Nem fogsz válaszolni most már nekem se. Így maradsz, néma csöndben, amíg engem is ki nem kerülsz, mint… bár engem nem tudsz kirekeszteni önmagadból! Jól van. Ha kell, erőszakhoz folyamodom, kényszerítelek rá, hogy ott maradj… Miért e néma csönd? Azt hiszed, olyan egyszerű velünk? Most már nem tüntethetsz el, itt maradok, mert te voltál annyira barom, hogy hatalmat adj kezembe. Így van, hagytad magadat ámítani, most pedig én leszek az, aki elemészt, de előbb találkozol vele!

A templomba menekültem, rózsafüzért forgatva agyamban végtelenül. Mert ilyenkor ez az egyetlen megoldás… kirekeszteni mindenkit elmémből, s rettegve hallgatni a kaparászást. Imádkozzál érettünk most, és halálunk óráján, Ámen. Üdvözlégymáriamalaszttalteljes lélegzet azúrvanteveled lélegzet áldottateméhednekgyümölcse Jézus. Valaki követett. Nem mertem hátranézni, de az árnyak átrendeződtek, és ez egyértelműen tudomásomra hozta, hogy… csak ő lehetett az. Valahogy rám akaszkodott a távollét ideje alatt, belerágta magát lelkembe, most pedig visszajött, és követeli helyét.
Ősrégi illata volt a templomnak, a gótikus ablakokból fehéren ömlött a kint, de már szűrve, csak a fény. Akármi is jött be, velem kellett érkeznie.
– Júlia, hát élsz? – még csak meg sem ijedtem. Hogy őszinte legyek, fontosabbnak éreztem a térdeplőt keménynek találni, mint az üdvözlésen gondolkodni. Üdv Rómeó. Ha Verona, hát legyen az, nekem édes mindegy. Megreccsent alattam a faszerkezet, ahogy mellém térdelt… most már tényleg nem futhattam el. Hála Istennek, csend volt egy darabig, csak hátul, a magas karzaton kezdődött mozgolódás, matatás, talán a gregorián kórus készült próbára. Csak remélni tudtam, hogy nem a requiemet próbálják…
– Ne félj, nincs szándékomban megijeszteni – Tényleg? Még gondolataim hangja is elfogultan szorult el. Lopva oldalt pillantottam.
– Szép vagy – Kedves. Attól függetlenül, hogy mi a szándékod, mindjárt jégkockák ütköznek ki pórusaimon. És tényleg, nem túloztam, már nem csak kaparta valami a kaput, de tompa puffanások kezdődtek kívül.
– Mitől félsz? – hangsúlyozottan nem válaszoltam. Megvártam, míg a karzaton beállt mozgásszünetet bevégzi a karnagy intése. Kyrie eleison, kanyargott a hűs levegőben a dallam, hogy aztán egy-egy hamis hangon megtörjön. Még sokat kell gyakorolniuk.
– Bezzeg neked… nincs rá szükséged – Ó, Rómeó! Emlékszel?
– Mindenre emlékszem, amire te – Persze. Én meg hogy feledkezhettem volna meg róla!
– Ne emészd magad – Elegek vagytok ti is, igazad van. Sóhajtott. Elképzeltem, ahogy megemelkedik válla kötött pulóvere alatt, majd fejét lemondón finoman metszett kezére hajtja, s kifújja a levegőt tüdejéből. Maria, Maria, Maria. A bálon valaki berakta a West Side Storyt.
– Nem volt véletlen. Te célozgattál a DJ-nek. – Én csak azt mondtam, hogy… hm. De aztán sikerünk lett!
Csöndesen kuncogott.
– Hát persze! – Én is felderültem kissé az emléktől. Sokan azt hitték, tudják, mi zajlik a háttérben. The show must go on!
– De meddig? – Kyrie eleison. Christe eleison. Kyrie… Most vettem csak észre, hogy a feszületen az emberalak engem néz. Mintha rajtakapott volna valamin, úgy haraptam el gondolataimat. Nagyon halványan, de átfutott rajtam a félelem, hátha ő is hangra kap… Farkasszemet néztünk egy teljes Kyrie erejéig, aztán szinte összebólintottunk, ahogy a kórus hibátlanul végigénekelte a tételt. Istenem, mennyire hiányzik! Szinte érzem vádló pillantását. De azt nem mondhatod, hogy már akkor tudnom kellett volna! Ha bármit sejtek, akkor inkább… nem tehettem semmit.
– Mennyit kerestél? – szögezte belém hirtelen kérdését. Semennyit. Azt hittem, a következő héten találkozunk, sőt, örültem, amikor nem voltál ott.
– Már akkor féltél – Dehogy, egyszerűen csak… – egész életedben féltél. Azt hitted, megtalálod az eszközt, hogy elűzd rémeidet, de csak a sötétséget növeled minden próbálkozásoddal – Te! dühöm előbb csapott magasra, ahogy ráébredtem, kinyílt a kapu. Aztán jött volna az emlegetett riadás is, de a felháborodás segítségével rávágtam az ajtót a beszökött kísértet kezére. A döndülés utáni csendben tisztán éreztem a megdöbbenést – megdöbbenésemet…
– Köszönöm. Szerettem volna beszélni veled, mielőtt végleg elmegyek. Ez nagyon erőszakos. Én nem bírhatok vele – csak pislogni bírtam sűrűn. Bár nem voltam tisztában a folyamatokkal, mintha tisztult volna a szürkület. Óvatosan arrébb toltam a kezemet a sötét fán, s nagyon koncentráltam.
– Mondtam, hogy én szeretlek – Nem mondtad, és ő is állandóan ezt emlegeti próbáltam kötözködni, de azért beleremegtem a nemlétező kézfogásba.
– Ha nem is ezekkel a szavakkal, de… láttad rajtam. Tudod, ha két ember ennyire érti egymás gondolatait, ott van valami. Szükségem volt rád! – szorította meg csontjaimat, s szeme emléke fájdalmasan hasított belém. Mintha megérezte volna, hogy fájdalmat okoz, enyhített markolásán. Újra felnéztem a feszületre: Hibás vagyok? Hallgattam közös lélegzetünket a karzatról folyó dallamban, ahogy belső ritmusom simult az ének íveihez. Hibás vagyok?!
– Minek bűnbakot keresni? Nem én voltam, nem én voltam… és mégis én voltam. Van ennek értelme? Én is ebbe haltam bele…
Az utolsó pillanatban ébredtem rá, hogy a levegő nem tart meg, bármennyire is szerettem volna átölelni. Nekem is szükségem van rád. Elmosolyodott.
– Azért vagyok itt, mit gondolsz? És igaza volt kísértő szellemednek abban, hogy nem menekülhettél el előlem. Gyaníthatod, most kell tenned ellene, velem – Nem engedhetjük be többet! Valaki köhögött a kórusban, mire megszakadt a hangáradat. A hűvös csöndben visszhangoztak gondolataim, kavarogtak az ablakok fénynyalábaiban táncoló porszemekkel. Most végre erőt éreztem magamban a kapun túl sunyító lidérchez, végre nem voltam egyedül… Belekapaszkodtam a kézbe – döbbenten észleltem, csak az üres levegőt markolom.
Nem volt lent más, csak szemben a Megfeszített, ugyanazokkal a faragott szemekkel nézett. Nem volt kapu, mögötte azzal. A karzaton sürgölődtek, dobogtak, sutyorogtak, éltek. Térdem elkezdett sajogni, ahol a térdeplő belevágott, egészében kényelmetlenné vált testhelyzetem.
Harangoztak. A kongás és az ima egyre közelebb duruzsolt, itt voltak, velem egy térben és időben. Kint a téren, bent a templomban dél volt. Felkeltem, hogy elsiessek innen, de alig tettem pár lépést, éreztem valamit az arcomon.
Könnyek, Judit, könnyek. Tovább kellett haladnom, lépnem, egyiket a másik után, míg elértem a kijáratot, a fasort, az út végén a busz végállomását, aztán talán a világ végét is, de arra már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy egy kicsit elfáradtam.
És egy darabig elkerültek a szellemek.