Nemere István: Időhajó

Címkék

Alcím: „Mi vagyunk a zsoldosok…” 5/1

Nem nagyon izgatta őket, hogy a Földön csökkent a népesség növekedése, egyes borúlátó demográfusok szerint a 90-es évek elejére meg is áll teljesen. Őket csak az élet teljessége érdekelte, ilyen volt a zenéjük, a szórakozásaik is. Mirko ebbe nőtt bele és csöppet sem sajnálta, hogy éppen most él. »Jó volt ötvennégyben születni«, ez lett a jelszava. Akkori szokás szerint ezt a trikójára is festette, az internetes jelszava is ez volt, no meg fémbe is vésette, a derékszíja csatján hordozta, hogy mindenki lássa. Másoknak is volt jelszavuk, szinte az egész nemzedéknek.”

Regényt írni egy kísérleti űrhajó felkészítéséről, majd arról, hogyan jár pórul egy (időben vagy térben) távoli bolygón, önmagában is emberpróbáló feladat. Mindezt nevezni a Zsoldos-díjra nagyfokú önbizalomról tesz tanúbizonyságot. És ha van szerző, akiről elsőre elhinnénk, hogy képes erre, hogy olyat alkotna, amely talán egy napon említhető a Viking visszatérrel, akkor ez a szerző talán éppen Nemere. Hiszen annyi könyvet írt már… kár, hogy ezek többsége, élükön az Időhajóval olvashatatlanul rossz.

Nemere magabiztos író: szemmel láthatólag egy ültő helyében képes volt összepüfölni ezt a betűhalmazt, ami mintha, úgy ahogy van, .doc fileból ment volna a nyomdába. Neki könnyű – ő csak írta, olvasni nekünk kell. Míg egy rosszul muzsikáló középiskolástól elvárhatnánk, hogy fogalmazás írásakor kerülje a szóismétléseket, az általa írt szövegnek legalább belső logikája legyen, addig az Időhajó mindezek felett áll. Nemere ül, ír, amint eszébe jut egy ötlet, gyorsan papírra veti, amit jól is tesz, ugyanis jól láthatólag a rövidtávú memóriával gondok vannak: szinte ugyanazok a gondolatok jönnek elő tíz-húsz oldalanként. Úgyhogy van egy dögunalmas történetünk, amit ívenként megszakít egy-egy elmélkedés az időutazásról, ami kb. annyira újszerű, mintha Iliász-idézetekkel lenne tele, de azt legalább élveznénk. Az első ilyen részben maga a narrátor röhögi körbe a korábbi scifi írók és fantaszták ezirányú elképzeléseit, majd a továbbiakban a szereplők agyalnak mindezen, hogy a végén rendre elkövessék ugyanazokat a klasszikus hibákat és kliséket. Mindez persze akár még érdekes is lehetne, ha a fenti eszembe-jut-leírom módszer miatt ne lenne már minden poén jó előre lelőve. Például az egyik kutató hirtelen telefonhívást kap, és egy általa felbérelt családfakutató közli, hogy legutóbbi ismert őse szinte a semmiből tűnt elő a huszadik század elején. Nem kell Sherlock Holmesnak lennünk, hogy kitaláljuk az eredetiségében lenyűgöző fordulatot: saját múltba küldött fia (akit véletlenül éppen ugyanúgy hívnak, mint azt a bizonyos elődöt) lesz az őse. Tényleg ilyen rossz ez a regény? Sajnos igen.

Mert mi is az az Időhajó? Fantasztikus regény, tudjuk meg a címlapon, és még mielőtt hiányolnánk a „tudományos” jelzőt, meg kell nyugtassak mindenkit: lesz itt minden, Hubbardtól a nullponti energián, energetikán és aurákon, ufókon át Egelyig minden, csak tudomány, csak scifi nem.

2071-ben járunk, és az EU időgépet fejleszt. Pontosabban már majdnem készen vannak, csak a legénységet kell összetoborozni. Különleges dolog ez az időgép. Egyrészt,az akadémikusok (a könyv szakkifejezésével: „tojásfejűek”) nem értenek egyet ezzel az egész időutazásos hercehurcával; aki ilyenekkel foglalkozik, azt jól kiközösítik, még szaklapokban sem publikálhat. Szerencsére jön az EU bürokráciája, ami összetapsolja a milliárdokat, és van olyan rendes, hogy internetes fórumot csinál a renegát tudósoknak, akik ott napi százezer látogató előtt fejthetik ki nézeteiket. Másrészt, habár minden előre be van programozva, még véletlenül sem gondolnak arra, hogy talán érdemes lenne először egy legénység nélküli robotgépet kiküldeni.

Szörnyű lehet egy idegen korban ragadni, és Nemerével pont ez történt. Fel akarja venni a ritmust, nagyon modern, nagyon fiatalos akar lenni, ír hát internetről, a tudományok határáról, gyökerében átalakult társadalomról. Mindez azonban nagyon nem megy neki. Kezdjük talán a tudománnyal, hiszen a regényben „már megtaláljuk korunk merészebb fizikusainak feltételezéseit is”. Kár, hogy ez kimerül abban, hogy van a kvantummechanika, amit senki sem ért, de éppen emiatt lehet, hogy az a mellékhatása, hogy tudunk majd vele időutazni. Vagy hogy vannak ilyen húrok (gondosan kerüljük a féregjárat szót), amikbe valahogy bele lehet menni. A könyvre egyébként sem jellemző a fene nagy tudományosság. A kutatóűrhajó próbaútján például megelégednek azzal, hogy visszamennek az időben, és ezalatt eltűnnek húsz percre az őket figyelő marsi bázis monitorairól. Az EU bürokraták körberöhögött senkikre szórják a támogatási összegeket. A víz alatt közlekedő tengeralattjárót „infrával” ismerik fel, hiszen a hajótest melegebb a környező víznél.

Sebaj, a könyv bemutatja a jövő Nemere által elképzelt társadalmát, „ami a mainál értelemszerűen jobb lesz”. Ennek illusztrálására álljon itt egy idézet: „Ettek és ittak, persze keveset. Manapság már olyan ritkák a részegek – Adam próbálta összeszámlálni, hány ittas embert látott életében, de csak kettőig jutott. És egyiket sem ismerte. Az ő köreikben nem volt ilyen szokás. Mióta a dohányzást csaknem teljesen megszüntették, a kábítósok maradtak a társadalom nyakán.” Ugye érzékeljük a szinte szociográfiába illő mélységet? A mű hasonló érzékenységgel közelíti meg például a testbeszéd tudományát. Ezt Adam, a kapitány szereti használni. Onnan ismerhetjük fel, hogy erre figyel, hogy ilyenkor mindig megtudjuk, az adott érzést az illető testbeszédéből olvasta ki.

A vallások sem olyan fontosak, tudjuk még meg a szerző előszavából. Minden bizonnyal ez késztette az európai tudósokat, hogy első időgépüket ne mondjuk Wellsről, hanem egy közepes amerikai scifi-ponyvaíróról (és mérsékelten sikeres vallásalapítóról) nevezzék el. Az elnevezésnek egyébként semmi szerepe, ha csak az nem, hogy így sokszor le lehet írni dőlt betűvel, hogy Hubbard, Hubbard. Az említett szerző művei egyébként nagyon épületesek, és tele vannak bölcs közhelyekkel, amiket a szereplők fele fejből idéz. Ezek egyébként is nagyon hasznosak: „Garcia, talán hogy másképpen szavazó társait bosszantsa, a hajó névadójának műveiből keresett ki idézeteket és azokat csak úgy kommentár nélkül felvetítette a térkép sarkába (…)”

Valódi jellemekkel, izgalmas karakterekkel még véletlenül sem találkozhatunk. A mokány kis nő Nina Tordi névre hallgat, és mi leborulunk a zseniális Toldi cameo előtt. Hogy könnyebben azonosíthassuk a szereplőket, azok rendre végigmérik egymást, ebből születnek az igazán hangulatos leírások: „Adam önmagánál valamivel alacsonyabb, barna bőrű, kissé egzotikus arcú nőt látott.” Az már csak hab a tortán, hogy úgy látszik, valahányszor előkerül ez a kissé egzotikus arcú nő, annyiszor érdemes megjegyezni, hogy olyan kissé egzotikus arca van. A csaj egyébként űrhajósözvegy, Adamnak csak egy éjszakába telik, hogy ki… kiszeretkezze belőle elhunyt férje emlékét: „Még emlékezett rá, hogy az éjszaka során, amikor először közeledtek egymáshoz, tapasztalt egy kicsiny ellenállást. Ivina alighanem csak most győzte le önmagában az utolsó akadályokat. A halott férjtől most szakadt el végleg, amikor engedte, szinte befogadta Adamot. A férfi ezért hálás volt, bár nem mutatta. Mint minden férfi, éjszaka az ágyban a szeretett nővel csak szerelmes szavakat suttogott.” Erre a szerelmi szálra azért van szükség, hogy legyen miért hazavágyódnia Adamnak, ezzel is növelve a drámai feszültséget.

Hátra van még a párbeszéd, merthogy ilyen is van egy magára valamit is adó regényben.

„- Jó lenne kitalálni, mivel foglalkozik.
– Megmondhatom én is.
– Nem, nem! Hadd találjam ki!
– Utána én is próbálkozhatom
(sic!)? – kérdezte Adam, udvariasan mosolyogva. De azért volt a hangjában valami más is, ami arra késztette a nőt, hogy mosolyogva a fejét rázza:
– Akkor inkább nem… Még valami rosszat tudna meg rólam.
– Hát van mit megtudnom?
Így évelődtek sokáig. Közben élvezték, hogy olyan jó egymással.”

Oké, szóval van párbeszéd is, de inkább ugorjunk. Mi hiányzik még a listáról? Ja, a cselekmény. Az hiányzik.

Röviden, hogy másoknak ne kelljen végigszenvednie, szóval spoiler meg minden, nem mintha maga a szerző nem lőné le a poénokat, vagy történne valami említésre méltó.

Adam űrhajós, kinevezik az időgép parancsnokának. Hubbard időgép, épül. Különlegessége, hogy van benne pl. mesterséges gravitáció, meg egy úszómedence. Ha figyelembe vesszük, hogy az összes víz újrahasznosított, jobb nem belegondolni, hogy mibe merülnek naponta hőseink. Ja, meg van benne hárommillió fokos plazmahajtómű is, meg minden kvantumkütyü, ami csak kell. A csapat többi tagja a projektmenedzser fia (persze csak azért, mert ő is olyan rátermett és hozzáértő, mint a többiek), illetve még hat ember, akiket gondos vizsgálatok és szakmai alkalmasság alapján választanak ki. Bár azt már a tesztek előtt tudják, hogy három férfi és három nő lesz a győztes, ennyit az alkalmasságról. A századik oldalra el is jutunk odáig, hogy kész a hajó, majd egy nagyon izgalmas próbautat is végigszurkolhatunk. Nem történik megint semmi. Majd hirtelen Adam mintha elkötné az időhajót, gyorsan visszamegy lebombázni a gonosz iszlám terroristákat, meg filmre venni a gonosz amerikai… szóval a hirosimai atombomba ledobását. Már csak ötven oldal van hátra, ezért nem árt egy kis baleset, az űrhajó időben és térben zuhan, lakói meg a fent említett Hubbard-idézetekkel szórakoztatják egymást. Azután elkezdenek belehalni, (többen közülük egy pár hetes űrbeli tartózkodásra felkészített mentőcsónakban robbantják fel magukat, mert nem képesek kivárni azt a pár órát, amíg rájuk talál a megmentésükre küldött miniidőgép), párat visszavisznek a jövőbe, páran meg maradnak a múltban. Érdekes mellékszál egy tajgavadász, akinek egyetlen szerepe, hogy megtalálja a fenti projektmenedzser fiát, de erre lírai hangulatú fejezetek tucatjával készül.

Hát, ennyi lenne az Időgép. Nemere és kiadója vagy nagyon pofátlan, hogy ilyen minőségű termékkel megpróbálja kiszúrni a vásárlók szemét, vagy nagyon gyorsan le kéne állni Hubbarddal (apropó, kicsit kilóg a lóláb, hogy a könyv utolsó oldala a „hajdan volt tudós elme, bizonyos Ron L. Hubbard” sorozatát reklámozza), és megpróbálkozni a scifi olvasásával.

Villany lekapcs. Akarom mondani…

„Távoztával az energiatakarékosságra ügyelő vezérlés leoltotta a fényeket. Hiszen tudta, csak egy ember tartózkodott a helyiségben, most meg már egy sincsen ott.”

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    ColdW

    2006-06-26 01:11:38

    elGabor:

     

    Na jó, de ha igazán belegondolsz, Nemere könyveiben egyetlen ostoba barbár sincs, aki beleül saját falábába. Nehogy már dicsérni kezdd a kilencvenes éveimet! Még a végén önmeghasonlok!



    Brutalis

    2006-06-26 07:31:57

    Látom, beszorult az a faláb a tudati folyamatok közé erősen. Nem kellett volna talán annyira erőltetni.

     

    A Cherubion egyebek közt nagyon jó külföldi könyveket is kiadott, elGabor szvsz erre gondolhatott.



    elGabor

    2006-06-26 09:43:08

    Részben a fordításokra gondolok, részben viszont saját regényekre. Véleményem szerint pl. az első pár Káosz-regény és az Éj Trilógiája ma is megállja a helyét - sőt, olvashatóbbaknak tartom őket a frissebb könyveknél (már amit láttam belőlük).

     

    A saját falábába beleülő barbár természetesen más eset: szomorú, de nem első bizonyítéka annak, hogy ez a tisztességes ponyvairodalmi irányvonal hazánkban zsákutcába jutott.



    elGabor

    2006-06-26 09:46:58

    Öhömm, tehát: a kilencvenes évek elején a Cherubion képviselte "a" jó értelemben vett fantasy ponyvairodalom ügyét. Akár külföldi, akár saját terméssel. Ezt sajnos a későbbi novellaválogatásokban már nem érzem... ami nagy kár, mert nekem ez a stílus jön be. Múlt hétvégén olvastam pl. Vance Planet of Adventure-ét. Hát tessék: ilyeneket miért nem lehet ma írni? Ez a regényfolyam ugyanis zseniális. Hasonlóan: az Éj Trilógiája is zseniális. Talán akkoriban volt valami a levegőben, ami ma már nincs? Nem tudom.



    Tomasso

    2006-07-14 11:28:46

    Ja, még a '86-os nukleáris felhő Csernobilból...:-)




belépés jelentkezz be    

Back to top button