77 {hetvenhét}

Tavaly júniusban a Delta Vision novellapályázatot írt ki a Hetvenhét magyar népmese fantasztikus irodalmi feldolgozására három kategóriában: klasszikus és modern fantasy és science fiction műfajban kellett újraértelmezni a régi meséket.
A hét nyertes és a hét, neves magyar írók által írt novella most, egy évvel a pályázat kiírása után megjelent a Delta Műhely sorozatban, 77 {hetvenhét} címmel.


A kötet előszava:

Történetek, amelyeket mindannyian ismerünk, még ha nem is emlékezünk rájuk tisztán. Tudjuk, egy mesében mi következik, ha a szegénylegény útnak indul, és mi történik, ha sárkányra lel. Bár nem biztos, hogy képesek vagyunk megjósolni, miként alakul a cselekmény, mégis, ha a bemutatott események és szereplők beleillenek a gyermekkorunkból magunkkal hozott mintázatba, helyesnek érezzük őket. A mesék formái, szabályai, fordulatai és motívumai kultúrkincsünk részei, belénk ágyazódott tanítások, igazságok.
A „Hetvenhét” novellapályázat írói ilyen, régi mintázatokból felépülő fabulákat dolgoztak fel felnőtt meseként, régi-új tanulságokat, történeteket alkotva a mindannyiunk számára ismerős elemekből. Királyfiak, akik nem hercegek ugyan, mégis modern hősök; boszorkányok, akik többek puszta ellenfélnél; harcok, amelyeket hol a valóságban, hol az elme avagy a szív pástján vív meg az ember.
A kötet a novellapályázat hét díjnyertes írását, és hét ráadást: kortárs magyar írók mesefeldolgozásait tartalmazza. Az alkotók a képzelet és a spekulatív irodalom eszközeivel varrtak új, felnőtt köntöst az ősi meséknek. A régi történetszálakat saját ötletekkel fonták össze, így hozták létre ezt a kötetet, amely – reményeink szerint – egyszerre lesz ismerős és ismeretlen. Mert mesélni így is lehet.

Tartalom:

Körmendi Ágnes: Aranyalmák
Péterdi Bálint: Soha többé nem látom Fülest!
Lőrinczy Judit: Fehér felhőn fekete holló
Kolozsvári Zsófia: Három csomó
Horváth György: Sánta farkas
Hernád Péter: Az elhárítók
Jobbágy Tibor: A Gömböc
Csigás Gábor: Névtelen királyok
Raoul Renier: A vasorrú bába
Molnár B. Gábor: Árgyélus és Balga
Raoul Renier: Sárkányölő Bende
László Zoltán: Kalamona
Körmendi Ágnes: Meglepetés
Juhász Viktor: Az Erdőntúl

Körmendi Ágnes: Aranyalmák (részlet)

Csomót kötöttem a szélre, és beakasztottam a kőrisfa ágai közé. Jól jöhet még, ha legközelebb erre járok. Kibogoztam a hajamból pár száraz levelet, madártollat, és a lábamat lógázva néztem az alkonyi fényben fürdő tájat. Semmi sem változott, mióta legutóbb erre jártam. A hegyeken még mindig málnaszínűen csillogott a hó – Bíbor persze kijavított volna, hogy mint a frissen ontott vér, de akkor inkább éhes voltam, úgyhogy Ilona nénénk málnamártása jutott eszembe. És különben is, Bíbor az alvilágot járta. Kíváncsi voltam, miféle vérszomjas hasonlatok jutottak eszébe, mikor elkapta az a falka tündér almalopás közben, és darabokra tépték. Alighanem találóak.
Az erdő feketéjéből kicsillant a királyi palota teteje, lassan útra készülődtem. Morogtam egy sort, hogy aztán remélem, ez a kis Zsálya megéri a vesződést – némelyik királykisasszony olyan kiállhatatlan volt, hogy inkább tölgyfává változtattam, csak szabaduljak már tőle, de az öreg Morgó megkért, hogy régi barátságunkra tekintettel kíméljem a lányát. Régi barátságunkra tekintettel! Kevés király tudta csak megbocsátani, hogy olyan kegyetlenül megkínoztam, mikor feleségért és koronáért indult – no persze Morgó sem aranybölcsőbe született, tudta, hogy mindenért meg kell küzdeni.
Nekirugaszkodtam, leszökkentem a kőris alatt tekergőző patakba. Fütyörészve vágtam át a fák között, az erdő lágyan borult fölém, az alkonyi fény épp csak átszűrődött a lombokon. Nem féltem, hogy rám sötétedik, amúgy is vacsora után akartam a kastélyhoz érni. Semmi kedvem nem volt Narancsvirág királynéval vesződni – Morgó felesége olyan házsártos volt, hogy annak idején nem három, de kilenc évig állhatott nádszállá változtatva, mire valaki átvágta magát a rejtekéig. Ármányt, vén boszorkányt halmoztam a megmentői elé; reméltem, hogy akinek még ez sem veszi el a kedvét, elég erős lesz, hogy Narancsvirág makacsságával is megküzdjön. Tévedtem. Narancsvirág igazi házisárkánnyá érett, márpedig az olyan szörnyeteg, hogy még a tündérfajzatok urai, a tengerik sem bírnak vele.
A falak tövében bucskáztam egyet, madárrá változtam, és berepültem a palotába. A király a térképszobában volt, gondterhelten hajolt a hatalmas asztal fölé. Udvariasan csiviteltem hármat, és megvártam, míg felnéz. Fáradtan elmosolyodott.
– Isten hozott, tengeri!
Pördültem egyet, ismét ember voltam.
– A lányodért jöttem, jó király!
Morgó nagyot sóhajtott.
– Az asszony hírét vette, hogy el akarod vinni sásnak, nádnak; bezárta egy szekrénybe!
– Szekrénybe? – meredtem rá. – No, ez aztán furcsa!
– Nálam van a kulcsa – vigyorodott el Morgó. – Azt mondta, ha oda merem neked adni, visszamegy az apjához… Nagy a kísértés! – hintáztatta meg az övén a vaskos kulcscsomót. – No persze mondtam, hogy nem kell neked kulcs vagy ács, hogy szétbonts egy szekrényt, de ismered te is… Szegény Zsálya alighanem a megmentőjének tart, ha kiszeded abból a sötét lyukból, nem az elrablójának!
Felvontam a szemöldökömet. Szekrényt bontani? Volt, ahol az egész sereget kirendelték ellenem, másutt száz mocskos kolduslány közül kellett kiválasztanom az elrabolandó királykisasszonyt, annyira nem akarták adni a szülei, de szekrényt még sosem bontottam.
– Van már jelölted? – kérdezte Morgó. Szokatlan kérdés volt, de már az ritkaságszámba ment, hogy megértette, miért teszik próbára a királyokat, királynékat a tengerik. A mi dolgunk arra vigyázni, hogy a hatalom ne juthasson méltatlan kezekbe.
– Aranyrózsa királyné fia házasulandó korban van – bólogattam -, alant, a dinnyeföldön láttam egy ígéretes kiskondást, és igazságosztó juhász is mindig bőven akad!
– Jobb lenne tán a királyfi – csóválta a fejét Morgó -, Narancsvirág legalább a modorába nem kötne bele! Néha még most is rám szól, ha kitörlöm a tányért a kenyérhajjal! Meg aztán Aranyrózsa derék teremtés, a fia is csak remek kölyök lehet…
Kétkedve ingattam a fejem. Aranyrózsa sokat változott, mióta megözvegyült, és szinte megfojtotta szeretetével egy szem gyermekét. Márpedig ekkora ragaszkodás senkinek nem vált még a hasznára.
– Azért bölcsebb lenne reggelig várnod – figyelmeztetett a király -, a feleségem egész éjszaka a szekrény előtt őrködik! Nem bánnám ugyan, ha pár hónapra macskává változtatnád, de te még a nyávogását is megértenéd, és amiket mondana…! Meg aztán csudálatos almapálinkát főztünk az ősszel…
Ennyi jóindulat előtt meg kellett hajolnom. Morgó mindig is ígéretes kölyök volt, de sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen jó barátom lesz.

Békés reggel virradt a várra, a lanyha szellő épp csak meglibbentette a zászlókat, a nap diadalmasan ragyogott. Kacsák totyogtak át a várudvaron, büszkén vezették pelyhes fiókáikat.
Mintha csak a semmiből csapott volna le a vihar. Elsötétedett még az ég is, öklömnyi jégdarabok zúdultak a tornyokra. A vihar közepén, sötét köpenyben, kibontott hajjal táncoltam, arany fonataim úgy terültek szét a szélben, mint a villámok szalagjai. Szilajul dobbantgattam a lábammal, és élveztem, ahogy a fejemre zúdul a borzongatóan hideg eső.
Szeretek vihart idézni, szó se róla, de hogy ez az égiháború még a többinél is feketébb volt, arról bizony Morgó király pálinkája tehetett. Nehéz leitatni egy tengerit, magam sem emlékszem rá, mikor esett meg velem utoljára, hogy a halandók könnyű itókáitól így berúgjak… De bárhogy is, ez az ital a földre teremtett. Irgalmatlanul fájt a fejem.
Mikor már mindenki a sarokban kucorgott, és azt hitték, rögvest a fejükre szakad a mennyezet, felnyúltam a felhők közé, és nőni kezdtem. Pikkelyeket, tajtékszürke, csapzott loboncot eresztettem, a szemem aranysárgán forgott zöldes üregében. Hatalmasat ordítottam: a viharnak egyből vége szakadt, de a napot továbbra is vastag felhők takarták, és metszőn fújt az északi szél.
– Morgó király, Morgó király, a lányodért jöttem!
Morgó sápadtan, de délcegen lépett ki a széles erkélyre. Láttam rajta, hogy valóban megijedt. Sosem látott még sárkányt, márpedig ez a tengerik legrémisztőbb arca. Szó se róla, azért a keze sem remegett, és hogy enyhén tántorgott, azt is a pálinkának tudtam be.
– Nem adom, te ocsmány szörnyeteg!
– Adod, nem adod, én viszem! – Látványosan beleszimatoltam a levegőbe, és sárgás karmaimmal a nők lakrésze felé böktem. – Előlem aztán el nem rejtheted!
Egy kurta lendülés, és már a párkányon álltam, letéptem a faragott, rózsafa ablaktáblát, és beugrottam a szobába. Azonnal megláttam a szekrényt. Aranyozott, kecses asztalosmunka: nem lehetett benne sok hely a királykisasszonynak. Lepattintottam a vaspántokat, és kitártam a csupa arany ajtót. Hallottam, hogy a lépcsőn már rikoltozva száguld fel Narancsvirág, sietnem kellett. A királylány pislogva nézett körbe, még ez a szürkés derengés is bántotta a szemét a szekrény sötétje után. Alaposan végigmért, aztán felnevetett.
– Nem épp úgy nézel ki, mint egy hős lovag – ugrott azért a nyakamba -, de ha kiviszel innen, hű feleséged leszek!
– Inkább kapaszkodj – morogtam; még hogy az én feleségem! – Messzire repülünk!
Narancsvirág ekkor zúdult be az ajtón. Átkozott volna már, de csak ránéztem, és felemeltem az ujjamat. Megint volt fölötte hatalmam, és elég volt egy kurta intés, hogy benne szakadjon a hang. Onnan kezdve nem is tudott másképp megszólalni, csak kedvesen. Reméltem, hogy idővel a királyné szíve is hozzászokik a torkára kényszerített varázshoz. Akkor azonban csak intettem egyet, felléptem az ablakpárkányra, és kiröppentem a fenn kavargó szürkeségbe.

https://lfg.hu/12040/
https://lfg.hu/12726/