Nehéz kérdések (könyvkritika)

A kvantumelmélet a huszonegyedik század lézerpuskája. Értem ezalatt, hogy egyre több, a sci-fit „modernizáló” író él vele, mint díszlettel, néhol mint vezérelemmel. Nem is tudom igazán, Watson könyvét hova soroljam. A lézerpuska, avagy analóg megjelenései (sugárpisztoly, halálsugár, fénykard, stb.) a klasszikus sci-fi (ezért a kifejezésért alaposan kiröhögtek volna jó húsz-harminc évvel ezelőtt) egyik védjegyének számítanak. Elég kézzelfoghatatlan ahhoz, hogy a buktatóin ne akadjon fenn az egyszeri olvasóintelligencia (honnan szed annyi energiát, miben tárolja, stb.), de ahhoz már elég konkrét, hogy a hatásaiba bele merjünk gondolni, és ne legyen túl nehezen emészthető.
Ezt a szerepet veszi át mostanában a kvantumelmélet, kvantummechanika. Felvázolt, elrugaszkodó lehetőségeivel („párhuzamos univerzumok, fénysebesség feletti határok”) sok mindent elbír. Jó díszlet egy társadalomkritikához, amely szintén a jó sci-fi ismertetőjele. Extrém példaként Vonnegut mélypesszimista sci-fijét hoznám fel, míg a másik írófejedelem, Asimov valahol félúton van a díszlet, és a mondanivaló közt. A lézerpuskás-zblorgagyalós történetek (Nemere és társai…) pedig nagyjából semmi maradandót nem tesznek az asztalra. Kissé ironikus, hogy a nagyközönség inkább az utóbbit ismeri sci-fiként.
A lézerpuska helyett írhattam volna persze űrhajót, vagy számítógépet is. A hosszas bekezdés után rátérve Watson könyvére, ő is a már vázolt határokat feszegeti. Magyarországon az író nevét emlegetve azonnal a Warhammer 40000-ciklus juthat az eszünkbe, keveseknek a nem túl nagy visszhangot keltett Úr világa. Watsontól így egy moralizáló-dekadens művet vártam. Nem azt kaptam.
Szűk háromszáz oldalas, szabvány regényterjedelmével, és a hatásvadász borítójával semleges benyomást tett, de amúgy sem a borító alapján ítélek természetesen.
A poénokat nem akarom lelőni: Clare Conway, egy spirituális tudományokkal foglalkozó fiatal hölgy a főszereplőnk, aki leginkább valami ezoterikus-távgyógyítóként jön le, sajnos. A többi szereplőtől sem várhatunk túl sokat ezek után, nem is kell csalódnunk. Jack, amilyen sablonos nevű, olyan sablonos arcú szereplő, az őrült-prédikátor Gabriel Soul pedig szintén kliséhalom. A helyzetet rosszabbítja a rettentően sok, talán feleslegesen bevont vaktölténnyel tüzelő nagyágyú. Kapunk FBI-t, orosz ügynököket, tudományos nagyontitkos kutatókat, indián motorosokat, stb. A helyzetet talán csak a kvantumszámítógép dobja fel, a Kva.
A számítógépet egy jó ideig csak kikapcsolt állapotban láthatjuk. Azután egy feleslegesen nagyszabású, és erőltetett akció keretében összekerül majdnem az összes szereplő. És itt kapcsolják be, vészhelyzetben a Kvát. Nem túl nagy csattanóként vesszük tudomásul: igen, vannak párhuzamos univerzumok. Igen, a kvantumelmélet megállta a helyét. (a témában egyébként ajánlom Greg Egan: Karantén című művét, ő kellő mélységben boncolgatja a tudományos oldalt is).
Következzenek a mű pozitívumai is. Megjelenik a vesszőparipám, a társadalomkritika – az amerikai életformáról tudhatunk meg egyet s mást, igaz, nem túl aktuális formában (A könyv 1996-ban íródott, de a 80-as éveket idézi, legalábbis számomra). Kihegyeződik a néphülyítés, különösen a mindenféle megfoghatatlan pénzlopások köré – az „önbizalomnövelő tanfolyamok”-ról, a „nagy egyesülés”-ről egyből a csillogó szemmel tüntető, semmilyen észérvet figyelembe nem vevő csőcselékre asszociálunk. Az ilyeneket talán nem kell bemutatni: Tautologikus eszmerendszert hirdető – esetenként aprópénzes ócskaságokban értékesítő – idióták. Az emberiség legnagyobb ellensége, az emberi ostobaság a könyv egyik fő céltáblája, csak sajnos nem sikerül a közepébe találni. Ne várjon senki egy Inkvizítor-szintű moralizáló problémafejtegetést, sajnos attól a Nehéz Kérdések messze elmarad.
Szokásom a háromórás vonatútjaimon olvasással agyonütni az időt. Ez a könyv tökéletesen alkalmas volt erre – de semmi többre. Ian Watsontól ennél sokkal többet vártam.