Roham 2. szám (kritika)

A Roham magazin az utóbbi idők egyik legszimpatikusabb kezdeményezései közé tartozik: adott egy ingyenes, szándéka szerint a hazai scifi (vagy inkább speculative fiction) életbe újat hozni kívánó, közönségépítő szándékkal született lap. Ingyenessége ellenére nem tartalmaz reklámot sem, ami külön jó pont – megjelenését egy állítólag stabil szponzori háttérnek köszönheti. Plusz, a szerzők még honoráriumot is kapnak munkájukért, ami még fizetős lapoknál sem mindig természetes.

Talán nem kell részleteznem, mekkora lehetőség lehet egy ilyen kiadvány a hazai, erősen belterjes, sőt, néha ijesztően kontraszelektált scifi-fantasy életben, szóval cinizmusomat pillanatra félretéve azt kell mondanom, hajrá gyerekek.

Eddig tartott a lelkesedős rész, következzen a szike.

A Roham második száma 1-2 hete jelent csak meg, az egyszerűség kedvéért elődjével nem foglalkozom – különben is, a www.roham.hu honlapról pdf formátumban ingyen letölthető. (A nézegetéséhez azonban sok sikert kívánok; szeretném azt hinni, hogy 1.8GHz-es Athlon gépem még nem teljesen elavult, mégis a Roham első számának olvasgatása a régi C64-es Dark Side című játékélményét idézte. Az ember nyom egy gombot, aztán türelmesen vár, hogy a gép kirakja a következő képernyőt…)

A második szám borítója nem feltétlenül szerencsés. Egyrészt a vörös háttéren nem túl feltűnő a logó, ami miatt nem biztos, hogy azonnal észreveszi az ember, ha meglátja… valahol. Arról ugyanis fogalmam sincs, hol lehet jó eséllyel megtalálni a magazint. És mikor, mivel a megjelenési időkre sincsen utalás sehol – bár ez nem kifejezetten a borító hibája. A másik gond meg az, hogy az ember haveri köréből ijesztő dolgokat hozhat ki a látványa. Nem akarom részletezni, hogy egyikük mire asszociált a borítón vigyorgó kiskölök/büszkén meredő ágyúcső/nagy fehér folt kombinációból…

A fenti hiányok – már az, hogy nem világos, honnét és mikor megszerezhetőek a lap további számai -, illetve a viszonylagos fiatalság lehet az oka a magazin viszonylagos ismeretlenségének. Talán még a potenciális szerzők sem mind tudnak a létezéséről és az általa nyújtott lehetőségekről. Valószínűleg ez, és az emiatti anyaghiány az oka annak, hogy kénytelenek voltak az egyik szerkesztőtől két írást is beválogatni a számba – remélhetőleg nemsokára már nagyobb választék áll a készítők rendelkezésére.

No de lássuk apránként az alkotásokat:

Somogyi György: Az üzenet

Egy fél oldalas szösszenet. Amolyan viczes darab. Sem stílusában, sem tartalmában nem egy durranás, viszont legalább nem lett üres ez a lap. És ezzel azt hiszem kimerítettem az összes elképzelhető pozitívumát.

Varga Illés: Lajos

Egy oldalas szösszenet. Amolyan frappánsh darab. Jó, oké, értjük a Jézus-Lajos dolgot. Ettől függetlenül egy kicsivel takarékosabb megfogalmazás – nem rossz teljesítmény egy oldalban túlírni valamit, persze egy elég lapos ötletet azért nem nehéz – talán jót tett volna az alkotásnak. Mondjuk egy egypercesbe lehetett volna sűríteni és akkor tán ütött is volna valamit, így csak helyet foglal.

László Zoltán: Az E

A hatoldalas hossz jelzi, hogy azért ezen talán többet dolgozott a szerző, mint a két előző alkotáson, ezzel együtt itt is akadnak hiányosságok. A minden magyarázat nélkül eltűnő emberek – szituációban vannak lehetőségek, még ha az ötlet nem is teljesen eredeti, lehetne hangulatot teremteni belőle. Sajnos az írás csak bele-bele kap a lehetőségekbe: a megmagyarázhatatlan jelenséggel szembekerülő emberiség reakciója kimerül valami Mad Max lightban, a személyes érzelmek tolmácsolása pedig a néhol kissé csikorgós párbeszédek miatt nem igazán sikeres. Utóbbiak főleg a vége felé fájdalmasak, ahogy kissé Szomszédok stílusú megmondom-a-tanulságot részben csúcsosodnak ki. Ettől függetlenül egynek elmegy, ha a szerző eldöntötte volna, mire szeretne koncentrálni, egészen pofás kis novella lehetett volna.

Ábrai Barnabás: Választások után

Ez az egy oldalas képregény azt hiszem illusztráció lehetne egy lexikonban a „Gyorsan kellene valami erre az oldalra nyomdába adás előtt” címszó mellett. Se fül, se farok – esetleg valami fricska akart ez lenni a főszerkesztő-szponzor felé?

Spielmann István: Miért kiabálsz?

Valahol itt kezdtem el érezni, hogy a Roham magazinnak nem én lehetek a célközönsége, ugyanis többszöri átolvasás után is csak a Whiskey-Tango-Foxtrot szintjén tudtam kezelni az írást. Műveletlen vagyok és műszaki, no.

Irinu Artisjus: Nem is tudom

Az érzés erősödött: biztosan nem én vagyok a Roham magazin célközönsége. Elegántosan ferde hasábba szedett, egy oldalas, kissé dadaista stílusú agymenésről van szó, melynek elkészítési ideje nem nagyon léphette túl az öt percet.

Varga Illés: Porció parancsnok fejadagja

A hét oldalon elterpeszkedő írás az un „realista fantasy” egyik tipikus képviselője. Látszik a belefeccölt munka; a szerző valószínűleg kijegyzetelt egy néprajzi lexikont („Kenyér híján beértük bengyelével – juhászmogyoró, bösövény, ázsdó meg elecske s más gyökerek kerültek a tarisznyába.”), némi címertani alapfogalom-gyűjteményt (teljes egy oldalon elemezgeti a a témát a főszereplő), illetve izomból rágyúrt a brutálrealista elemekre, amelyek láttán a régi orosz szerzők is eldörzsöltek volna egy könnycseppet a szemük sarkában („Egy bajtársunk az ürülékét egyszerűen a ház elé szórta, a csikaszok meg rákaptak, és odaszoktak meleg szart nyalogatni a jégről.”)

A történet teljes céltalansága – igazából nem halad sehová -, a sematikus és tökéletesen arctalan figurák és a kimódolt párbeszédek miatt azonban a végeredmény egy hét oldalnyi üresjárat. Két-három irányban is elindul a sztori, de némi tétova toporgásnál nem jut tovább.

Németh Áron, Oroszlány Tamás, Brazil: Bürokraták

A tizenegy oldalas képregény talán az egyetlen, átlag halandó számára is élvezhető alkotás a lapban – a grafika dögös, a poénok többsége jól ül. Ezzel együtt itt is akadnak problémák: az első számban található epizódhoz hasonlóan itt se nagyon lehet érteni, ki kivel focizik, és egyáltalán, mi ez az egész. A kicsit Man in Black-beütéses bürokraták itteni sztorija ugyan egységesebbre sikerült, mint az első, de ideje lenne, ha az alkotókon kívül a közönség is megérthetné, mi folyik itten.

A dologban van még lendület, egy-két számot még elvisel az ember, ha a javuló tendencia fennmarad, de komoly az esély rá, hogy elfogynak és elfáradnak a beszólások – amelyek itt-ott azért már erőltetettnek hatnak -, és akkor az egész megy a levesbe. Kár lenne érte.

Somogyi György: Helikoptermonológ

Ismét egy fél oldalas, vitzes szösszenet. Helikopter-témájú Cyrano-monológ feldolgozás. Gondolom az első szám borítóján díszelgő gépről. Hát, hűha.

…

Egészen biztos, hogy nem tartozom a Roham magazin megcélzott közönsége közé. Vagy ezek még csak a kezdeti lépések és nemsokára javulni fog a tartalom, esetleg megjelenik némi jó értelemben vett profizmus is az összhatásban. A lap sajátos helyzete miatt azonban ez problémás lehet: más újságnál ott vannak visszajelzésnek legalább a fogyási adatok, itt viszont biztos hátterű, ingyenesen terjesztett lapról van szó. Hogy magára talál-e a magazin, vagy kényelmesen belterjes zárvánnyá alakul a jövőben, nem tudhatom. Mindenesetre sokat segítene némi aktivizálódás: a honlap tartalmára ráférne a bővítés (a kapcsolódó blog, a http://roham.freeblog.hu/ sem frissült már hónapok óta), hogy legalább a potenciális olvasótábor megtudjon valamit a dologról és meginduljon a lap és az olvasók egymást gerjesztése.

Egyelőre azonban a lap nem igazán nevezhető Rohamnak. A Harcérintkezés Bizonytalanul És Akadozva Történő Felvételi Kísérlete per pillanat passzentosabb elnevezésnek tűnik.