A játékmester (könyvkritika)

Iain M. Banks: A játékmester
(The player of games, Agave 2003, Budapest)

Nagyon régen nem olvastam sci-fit, talán több mint tíz éve. Legalábbis olyat nem, ami nem Warhammer 40,000 vagy Star Wars környezetben játszódott volna. Azután egy cikk felkeltette az érdeklődésemet.

Bevallom ritkán fordul velem elő, hogy prekoncepcióval fogjak bármihez is, azonban egy általam hitelesnek tartott forrásban nem olvastam túl hízelgő véleményt A játékmesterről. Talán éppen ezért, amikor egy könyvtárban szembetaláltam magam vele, habozás nélkül kivettem és belefogtam az elolvasásába. Nos, egyszerre csalódtam kellemesen és láttam beigazolódni a kritika igazát.

A könyv rögtön az elején a dolgok közepébe csap és lassan, de biztos kézzel adagolva bevezeti az olvasót a ki-tudja-hányadik évezred emberi civilizációjának Kultúrájába (igen, így nagy k-val). A főszereplő Jernau Gurgeh szemén keresztül feltárul egy olyan világ, amelynek léte a könyv megjelenésekor (1988) rettenetesen távolinak tűnhetett. Banks azonban hihetetlenül kreatívan, mai szemmel is megdöbbentő dolgokat mutat be (egyetlen) nézőpont karakterének szemén keresztül. Ugyan számos fogalom (mint pl. plató, vagy orbitál) pontos definíciójával adós marad, azonban ez nem nagyon zavart lévén szeretem törni a fejem. Bár nem ad meg pontos kort néhány elejtett utalásból (pl. négyezer éves robot stb.) nagyjából sejteni lehet, hogy több (tíz)ezer évvel a XXI. század után járunk. Ugyan igazából ez sem derül ki egyértelműen, de a Kultúrának nevezett emberi civilizáció a környező galaxisok legfejlettebb faja, amely mintegy atyáskodva terelgeti a nálánál alacsonyabb technikai szinten álló fajokat, legyőzve és saját kultúráját ráerőltetve az ellenállókra. Az utolsó háború hétszázhatvan évvel a történet előtt befejeződött, így senki se várjon látványos űrcsatákat. Összecsapásoknak azonban nem leszünk híján, ugyanis a főszereplő a galaxisok legnagyobb társasjáték bajnoka.

Olvasás közben, a Kultúra lakóinak és életmódjuknak rövid bemutatása után, nagyjából itt kezdődött bennem megfogalmazódni egy érzés, ami csak a könyv befejezése után állt össze egy megfogható és kifejthető gondolattá, de erről többet később.

Visszatérve Jernau Gurgehhez, a főszereplő férfi egy konvenciók, hagyományok nélküli, minden szinten liberalizált társadalom tagjaként, határozottan konzervatívnak mondható és nemcsak Kultúrabeli, hanem mai szemmel is. Ragaszkodik otthonához és rossz néven veszi ha a távollétében mások is megfordulnak a házában, holott ez akkoriban teljesen normális dolog, gyerekkori barátja egy négyezer éves „elavult” robot, mirigyeivel nem termel gyönyört okozó, kizárólag koncentrálást segítő drogokat, illetve nemcsak hogy nem volt még homoszexuális kapcsolata, de még nemet sem váltott soha, arról nem is beszélve, hogy barátnőjét kizárólagosan azaz monogám módon „birtokolni” akarja. Nem akarom elrontani a felfedezés örömét, ezért csak annyit mondok, hogy amikor a fentieket tartalmazó részhez értem a már említett érzés tovább fokozódott. Ahogy haladt előre a történet beigazolódni láttam a kritika miatti előítéleteim jogosságát. Nem szeretném lelőni a poénokat, ezért maradjunk annyiban, hogy a főszereplő kapcsolatba kerül egy hagyományaihoz mereven ragaszkodó társadalommal, amelyet egy összetett játékról neveztek el. A játék győztesét császárrá választják. Jernau természetesen indul a versenyen, a hogyan és miért az egyik legjobb része a történetnek. A Kultúrabeli nagykövet segítségével az – amúgy idegengyűlölő – civilizáció nemcsak a vendégek számára fenntartott oldalát ismeri meg, számos váratlan és izgalmas fordulaton keresztül jut el a végkifejletig.
Philip K. Dickről mondta valaki, hogy nagyon jól ír, de nem tudja befejezni a történeteit. Nos ez A Játékmesterre is igaz. A fordulatos történet vége, a slusszpoén ellenére, annyira banális, hogy szinte fáj. Egy ekkora logikai hibát, sem egy ilyen kvalitású írótól, sem egy ilyen szintű kultúrától nem lehet elfogadni. Miért jobb, kultúráltabb vagy humánusabb a könyv végén bemutatott megoldás, mint egy nyílt katonai megszállás? Hatékonyabbnak sokkal hatékonyabb az újrakezdés szempontjából az biztos. De hogy civilizáltabb?
Arról nem is beszélve, hogy a végkifejletet a könyv felétől nem sejteni, hanem tudni lehetett megint csak a későbbiekben kifejtett ideológia nyomán, ami szintén elrontotta a befejezést, illetve az egész olvasás nyújtotta élményt.

A két teljesen különböző civilizáció összevetésénél megfogalmazódott bennem az, ami az elejétől fogva motoszkált a fejemben és őszintén bevallva rontotta az olvasás élményét. A könyvben bemutatott Kultúra valahogy nem áll össze egységes egésszé és ezek a hiányosságok csak az ellenpontjaként bemutatott másik civilizáció tükrében tűntek fel. Egy olyan társadalomnak szerintem nincs célja, mely „meghaladta” a vallást és az erkölcsöt, ahol az egyén teljesen szabad, ahol nincsenek se társadalmi, se vagyoni, se felfogásbeli különbségek; illetve nincsenek benne széthúzó, ezért nincsenek összetartó erők sem. Akkor mi viszi előre?
Mindenki nézzen egy kicsit magába, ki ne gondolt volna arra, hogy korlátok nélkül hódolhasson kedvteléseinek? Nos a Kultúrában ez elméletileg lehetséges lenne Banks azonban sajnos adós marad a válasszal, mi az ami meggátolja az embereket önmaguk és mások tönkretételében, szenvedélyeik teljes kiélése közben. Én személy szerint nehezen tudok bármit elképzelni, talán egy alapos és mindenre kiterjedő oktatás kivételével, ami egy létfenntartási nehézségek (értsd elvárások a munkahelyen), erkölcs (mely elméletileg a társadalom együttélésének szabályait tartalmazza) vagy vallás (spirituális élmény) nélküli életet tartalmassá és/vagy hosszú távon élvezhetővé tenne.
Azt meg végleg nem tartom valószínűnek, hogy egy küldetéstudat és/vagy cél nélküli, önmagáért létező civilizáció dominánssá válhatna. Ezeken felül Banks elegánsan kikerüli a bűnözés, illetve annak megelőzésének problémáját is egy homályos mondattal. A személyes hit, melyet, mint fogalmat, még a legnagyobb elmék is magától értetődőnek tekintettek (lásd Einstein: Tudni akarom, hogyan teremtette Isten a világot!) meglepő módon szintén teljes mértékben hiányzik a műből, az egyetlen utalás rá a Birodalom korrupt és kvázi kasztrendszerét kiszolgáló Egyház. Bár tény, hogy Tolkien is ügyesen megkerülte Középfölde vallásainak problematikáját, azonban ha ez a kérdés a nagy elődhöz hasonlóan teljes mértékben kimaradt volna a műből, úgy egy szavam sem lehetne. Így azonban kilóg a lóláb, azaz az írói szándék.

A már említett prekoncepciókat kiváltó cikk írója nagyon nem nézhetett utána a műnek, ugyanis a valóban zavaró neokonzervatív felfogás a könyv keletkezésekor még nem létezett. Mindazonáltal tény, hogy Banks abszolút mértékben hisz a liberális demokrácia felsőbbségében, ami talán nem is lenne akkora probléma, ha nem ismernénk a rendszer -Marxtól kölcsönzött kifejezéssel – uralkodó osztályának romlottságát, korrupciós és egyéb gyomorkavaró (pl. pedofil) ügyeit. Sajnos a világunk, élén a demokrácia exportőrével, nem az író által bemutatott Utópia felé halad, hanem éppen az ellenségként és eltipornivalóként beállított Birodalom perverz, kultúrrasszista, médiabutított és áthághatatlan kasztrendszerű társadalma felé.

A szerző írói eszközeit és írástechnikáját talán G.R.R Martinéhoz tudnám hasonlítani, ugyanis csak annyi információt közöl amennyit feltétlenül szükséges, és nem többet mint ami elengedhetetlen mondanivalójának teljes megértéséhez. Karakterábrázolása talán nem annyira biztos és határozott, azonban az újabb és újabb kreatív ötletek szószerinti folyama ezt könnyedén feledteti. A könyvet élvezet volt olvasni, a fordítás színvonala sem hagyott kivetnivalót maga után. Az élményt mindössze az a szellemi vonulat csökkentette, melynek jelenléte folyamatosan érezhető volt. Engem kifejezetten zavart az a felsőbbrendűség, melyet a nyugati kultúra „továbbfejlődéseként” kialakult civilizációról festett. A könyv végén komolyan elgondolkoztam azon, hogy Banks vajon anti- vagy tényleges utópiának szánta művét.

Összefoglalva A játékmestert ajánlom mindenkinek, aki színvonalas szórakozásra és egy kis agytornára vágyik, de nem olyan érzékeny a (nem) bújtatott propagandára mint én.