Írok, rítusok – ezúttal a Phantastesben!

Címkék

Ma még az rpg.hu, holnap már a világ. Legalábbis Kleinheincz Csilla számára (őt mi leginkább Hanna néven ismerjük), aki elindult, hogy Magyarország után újabb rajongókat szerezzen szerte a világban. A novellák közül – amelyeket először mi, az rpg.hu látogatói olvashattunk – most az Írók, rítusok című mű, Tiago Gama fordításában, kerül bele a portugál nyelvű Phantastes fanzin szeptemberi számába. Habár az itteni megjelenés után ezen írásokkal már csak az írónő első kötetében találkozhattunk, most, különleges ajándékként, visszakerül az Írók, rítusok című mű végleges változata az oldalra. Jó olvasást!

(És… hogy mondják azt portugálul, hogy gratulálunk?)


Nem én voltam az egyetlen, aki kamaszként hírnévről álmodott, és titokban babérkoszorú illatát érezte az iskolapadban ülve. A nagy, elképzelt megdicsőülésekből padtársam, Áron is kivette részét. Amíg mások feleltek, mi lázasan csillogó szemmel írtunk az asztal lapja alatt, kényszeresen és mégis ujjongva; ahogy a levegőt veszi az ember.
Áron olyan könnyedséggel írt, hogy amikor novelláiból kicsapott a jeges vödör víz, az ember úgy érezte, hogy átmosták a lelkét. Csodáltam ezért, és bukdácsolva követni próbáltam. A gimnázium után ez az út megszakadt. Áron elillant, s magával vitte a közös csíkos füzeteket, a tornaórai futás közben ellihegett történeteket. Eltűntek a barna pihék nőiesen fehér nyakán, a pad alatt összeszorult térdek, és csak a telefonszám maradt, amit soha nem mertem felhívni.
Visszagondolva úgy érzem, mégis szükségem volt arra, hogy egyedül maradjak a füzeteimmel. Áron sorvezető mondatai nélkül megtanultam a saját hangomra figyelni, mely egyszerre volt új és ismerős. Most, hogy már nem kísért a szigorú, koraérett őzbarna tekintet, mertem magamtól írni, és a barátom hiányából csapoltam tintát a verseimhez.
Újabb ősz jött, és Áron bekerült a megőrzött iskolai füzetek közé, a karácsonyi és húsvéti képeslapokkal együtt. Térdének és meleg kezének emléke még kísértett egy darabig, de ezeket az érzéseket is ugyanúgy le tudtam préselni, mint a közösen tépett faleveleket. Új életem volt: tanultam és írtam – egyedül.

Az irodalmi életbe egy felolvasóesten keresztül léptem be. Zsebemben ott izzott hat gépelt oldal, és amikor a zsúfolt kis terembe beléptem, izzadni kezdett a tenyerem. Már nem voltam biztos benne, hogy meg merjem-e szólítani a költőt. A fiú koccintó vendégek gyűrűjében állt félszeg mosollyal az arcán.
Nem ismertem senkit. A háttérbe húzódtam, egy kabátokkal megrakott pamlagra. A kávéházi belső sem oldotta fel a feszültségemet, fülledtnek éreztem a levegőt. Halántékom lüktetett.
Végignéztem a vendégeken, akik lassan teret engedtek a felolvasóestet megnyitó férfinak. Amerre elhaladt, elcsendesedett a terem, és a szemek várakozóan fordultak felé. Alighanem ő maga is költő lehetett, annyira áradt belőle az érzékenységnek és az elhivatottságnak az a lázas keveréke, amiről azt hittem akkor, hogy az írók egyedüli közös jellemzője. Magas volt, fekete hajú, de már megcsapta a dér. Szikár és szigorú arca ragyogott, s amikor magához ragadta a mikrofont, és beszélni kezdett, beleborzongtam bársonyos hangjának vonzásába.
A költő utána makogó hülyének tűnt, az ÉS-ből megismert mondatok színtelen kavicsokká hullottak szét. Csodálkozva és némi szánalommal néztem a fiatal, keszeg fiút, akinek szavai a füstös félhomályban, az unottan koccanó poharak között levetkőztek, és mögöttük nem láttam semmit, csak ugyanazokat az unalomig ismert csontvázakat, amelyeket minden kezdő író megpróbál felöltöztetni.
Észrevettem, hogy még mindig a verseimet gyűrögetem a zsebemben. Ránéztem a költőre, és kihúztam a kezem. Hátradőltem a pamlagon, és gunyoros mosollyal hallgattam a fiút, aki vékony hangjával és rossz hangsúlyozásával saját maga gyilkolta meg a verseit.
A háttérbe húzódott férfire tévedt a tekintetem, aki szeretetteljesen nézte pártfogoltját. Összerezzentem. Közvetlenül mellette, pogácsát majszolva barna hajú, sovány fiú állt, s láttára a lepréselt levelek feléledtek.
Áron megérezte a tekintetemet, és rám nézett. Az arcán átfutott a meglepettség és az öröm, és már meg is indult felém, átfurakodva a vendégek között. Felálltam. Amikor Áron odaért hozzám, hirtelen megtorpant, és sután felém mozdult, mintha meg akart volna ölelni, de az eltelt egy év megakadályozta volna ebben.
Mellém állt, és odasúgta: – Hiányoztál. Írsz még?
– Verseket – súgtam vissza. – Néha novellát.
– Vannak olyan jók, mint az övé? – intett a költő felé, és nem tudtam eldönteni, hogy gúnyolódik, vagy komolyan beszél. Egy év alatt elfelejtettem az arcából olvasni.
– Ezek kavicsok – mondtam rövid hallgatás után. – Szürkék, színtelenek… és még csak be se lehet verni velük egy ember fejét.
Azt hittem, nevetni fog, de elvörösödött.
– Nem értesz hozzá – sziszegte. – Ő most az egyik legnagyobb.
– Aha – bólintottam udvariasan, és megtapogattam a zsebemben a verseket. Talán nem voltak olyan csiszoltak, mint amik az esten elhangzottak, de tudtam, hogy jobbak, és emiatt már a terem sem tűnt olyan fülledtnek.
– Hídvéghy fedezte fel. Mint engem – A lehelete megcsiklandozott.
– Hídvéghy?
– Ő – mutatott rá az estet megnyitó férfire. Hídvéghy, mintha meghallotta volna, hogy róla beszélünk, felénk fordult, és hűvös, mégis nyugtalan tekintete egy pillanatra megállapodott rajtunk. – Ő nagyszerű fickó.
– Szintén költő?
– Nem. Nem művész. Ő csak segít. Mint egy múzsa, tudod? – nézett rám Áron kipirult arccal.
A vonásait fürkésztem.
– Azt mondtad, verset írsz. Megmutathatnád neki.
Hídvéghy hideg és mégis mohó pillantással méregetett bennünket a terem túlsó végéből. Bizsergett a bőröm tőle.
– Á, nem. Annyira nem jók – hárítottam el, magam sem tudom, miért. Zsebre dugtam a kezemet, és még mélyebbre gyűrtem a papírokat.
– Nekem sem mutatod meg őket? – kérdezte Áron.
– De csak neked – néztem a szemébe, és kedvem lett volna a vállára borulni. Az egy év elmosódott, megint ott voltunk ketten, akár az iskolapadban, és megremegtem, amikor arra gondoltam, hogy mindjárt hozzámér.
Amikor megérintett, mintha rövidre zárt volna egy áramkört. Összerándultam.
– Gyere – mondta, és megszorította a kezem. – Menjünk ki, itt nem lehet beszélgetni.
Kisurrantunk az utcára. Áron elengedte a kezem, és elővett a zsebéből egy doboz cigarettát. A gimnáziumban nem dohányzott, és most sem illett hozzá.
– Igazad volt – jelentette ki tárgyilagosan.
– Miben?
– Hogy Robi versei színtelenek. De régen nem ilyen volt. Miután megkapta az elismerést, elkezdett szétfolyni. Csak kínlódik – mondta Áron, és mélyet szippantott a cigarettából. – Nem zavar a füst?
– Majd odébb megyek – válaszoltam. – És veled mi van?
– Írok – mondta kurtán, aztán megint előbukkant régi őztekintete. – Hídvéghy szerint jókat. Nem tudom. Nem vagyok biztos magamban.
A hajába túrt, és nekem elszorult a szívem. Hiányzott az arcából valami, ami régen mindig ott játszott rajta. Űzött volt a tekintete, és ahogy a cigarettát szívva behorpadt az orcája, úgy festett, mint aki éhezik.
– Rémesen nézel ki – jegyeztem meg.
– Igen? – kérdezett vissza erőltetett nemtörődömséggel. – Sokat tanulok. Te viszont jól nézel ki – tette hozzá szomorkás mosollyal. – Pont olyan vagy, mint a gimiben. Ugyanaz a manóca.
Valami elviselhetetlen éhség lengte körül, szívfájdító hiány, ami engem is elkezdett fojtogatni. A fekete nagykabátban, amit magára kapott az ajtóban, kicsinek és elveszettnek tűnt, egy gyereknek, aki úgy próbál nagyobbnak látszani, hogy cigarettázva majmolja a nagyfiúkat.
– Valami baj van – suttogtam. – Miért hívtál ki?
Az ajtó megnyikordult, és fekete kabátban kilépett Hídvéghy.
– Áron, nem jössz be gratulálni? – kérdezte, majd felém fordult. – Nem is tudtam, hogy nem vagy egyedül. Bemutatsz a barátnődnek?
Első pillantásra láttam, hogy Hídvéghy csak és kizárólag miattam jött ki a hidegbe. Amikor kezet fogott velem, egy pillanatra felnéztem rá. A tekintete mély volt és sokat ígérő. Verssorok cikáztak át rajta, akár a halak. Belebódultam volna, ha nem látom válla mellett Áron beesett, ázottkutya-arcát.
– A kisasszony is művész? – kérdezte Hídvéghy, és felszikrázott fekete szeme.
Áron már szólt volna, de keményen kijelentettem: – Nem. Én nem. Én csak olvasok.
Amikor Hídvéghy elfordult tőlem, megragadtam Áron kezét, és figyelmeztetően megszorítottam. Akármi mást éreztem is Hídvéghyvel kapcsolatban, a legbeszédesebb az a megkönnyebbülés volt, amikor szemében megcsillant a csalódottság, s ez óvatosságra intett.

Visszaszédültem a régi meghittségbe. Antikváriumok poros könyvhalmai közé jártunk, akárcsak régen, és a tekintetem egyre gyakrabban időzött el Áron fehér, pihés tarkóján. Sietősen, kapkodva próbáltam behozni az évet, ami nélküle telt el, talán mert éreztem, hogy közben minden szívdobbanással lehullik egy levél, és egyre közeleg a tél.
Ahogy a levegő hűlt, úgy vált Áron egyre sápadtabbá. Nem mondta, mi baja, de abból, hogy egyre inkább vonakodva adta oda a novelláit, s egyre sajgóbb csillogással a szemében olvasta a verseimet, sejtettem, hogy elvesztett valamit, és ereket bontva kutatja torkában önmagát: a pogány, de tudatlanul is tiszta hangot.
November vége felé járt, amikor egyik találkozásunkról fél órát késett, és amikor végre megérkezett, zilált hajában vakolatszemcsék ültek. A szeme karikás volt, és tekintete űzötten cikázott.
– Valami történt – állapítottam meg.
Áronnak már kezében volt a cigaretta. Az ujjai remegtek.
– Üljünk le – mutatott egy padra, és menet közben lehajtotta a fejét, hogy a gyufa lángját eltakarja a szél elől.
Nyugodtan vártam, miközben legszívesebben addig szorítottam volna összekulcsolt ujjaimat, míg ki nem serked a vérem. Áron mély lélegzetet vett, és beleszívott a cigarettába.
– Robi… emlékszel Robira?
– A kavicsos költő – bólintottam növekvő nyugtalansággal.
– Meghalt – mondta Áron és a tér közepén álló, üres kőmedencét nézte meredten.
Csend támadt. Fejemben meglódultak a gondolatok, de nem mertem hangosan kimondani őket.
– Öngyilkos lett – folytatta Áron, és ismét elhallgatott.
– Nem tudok mit mondani.
– Persze, hogy nem tudsz mit mondani! – csattant fel Áron. – Ő sem tudott mit mondani! Írt még egy verset, utoljára, aztán fellógatta magát. És tudod… tudod, az a vers szar volt – Áron behunyta a szemét. – Ez a legrosszabb. Hogy még ez sem sikerült neki.
Hallgattam, mert nem voltak szavaim, de a csend ugyanúgy fájt.
– Hídvéghyvel felmentünk hozzá. Úgy találtuk meg, a galérián lógva – Áron továbbra is csukott szemmel beszélt. – És Hídvéghy… ő…
– Egyáltalán nem lepődött meg, mi? – kérdeztem hirtelen.
Áron kinyitotta a szemét.
– Ezt meg honnan veszed?
Vállat vontam, és kerültem a pillantását. Inkább a vakolatszemcséket néztem a hajában, és a létrát láttam, amire felmászott, hogy leoldja a barátját a csillár kampójáról.
– Te ugye nem teszel ilyesmit, ha nem tudsz írni? – kérdeztem.
– Úristen, ilyennel még viccelni is…! – meredt rám Áron.
– Csak mondtam. Felejtsd el.
– Nem hagynám itt az életemet, amíg nincs kész – mondta kis hallgatás után. – Meg téged se.
Tudtam, hogy egy hulla fölött csókolózunk, mégis perverz gyönyör volt véres verslábakat ízlelni Áron ajkán. És végre odatapaszthattam a számat a fehér, pihés nyakra.

Áron ismét írt – úgy, mint régen, ujjongva, könnyedén, és mégis nyugtalanítóan őszintén. Az ágyában fekve olvastam a sorait, és bár hajléktalanok, hidak, keserű szerelmek tobzódtak a lapokon költői képekből kimetszve, akár a kristálypohár, tudtam, hogy minden betű, minden szó, még a szóközök is miattam kattantak be a helyükre. A zakatoló mondatok mögül kiolvastam a vallomást, és megrészegülve faltam újra és újra a novellákat, miközben Áron az asztalnál írt, vagy a gerincemet csókolta.
A katarzis egybeolvadt a szerelmi borzongással, s mikor a papírok kihullottak ujjaim közül, és Áron megkérdezte, hogy tetszett-e, amit írt, hozzásimultam, mert a keserédes tragédiák és könnytiszta szó-pofonok után feloldozásra vágytam. Megkaptam. Csípőm alatt összegyűrődtek a novellák, hajszálak keveredtek a lapok közé.
Mikor Áronnal együtt elmentünk Hídvéghyhez, a mappába csúsztatott szavak között ott voltak a beléjük préselt közös percek, és legszívesebben meglobogtattam volna őket a világ előtt, akár egy szerelmi zálogot.

A felolvasóest óta akkor találkoztam másodszor Hídvéghyvel. Nyugodtan és szeretkezéstől még harmatos öllel léptem be a szalonba, oldalamon Áronnal.
A kis szobában, a századelőt idéző rekamién egy sovány, de erős kezű fiú ült. Kordbársonyt viselt, ahogy az a mai fiatal művészek között szokásos. Hídvéghy előzékenyen előreengedett bennünket, majd bemutatta nekem.
– Zsolt. Szobrász – és fanyarul elnevette magát. – Foglaljatok helyet. Áron? – mutatott egy bársonnyal bevont puffra. – Kisasszony? – húzott ki nekem egy fotelt.
Zsolt gunyorosan felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, ez a találkozó csak rólunk szól – fordult Áronhoz. Nem nézett rám.
Arcomba szökött a vér.
– Joga van itt lenni – mondta Áron ellenségesen, és megszorította a kezemet.
Hídvéghy letelepedett a szemközti fotelbe, és nyugodtan teát töltött nekünk.
– Minden művésznek joga van itt lenni. Azért, mert horzsakő a lelked, nem kell másokét felkarcolnod.
Zsolt hátradőlt a rekamién, és hanyagul keresztbetette a lábát.
– Új üdvöske Robi helyére?
Áron összerezzent, mint akit megütöttek. Csak utána tudatosult bennem, mit jelentettek a szavai.
Áronhoz hajoltam. – Megmutattad a verseimet másnak?
Áron szabadkozva megvonta a vállát. Hídvéghy elém tolta a teát.
– Nem szükséges rejtegetnie őket, kisasszony. Jók.
Ismét elvörösödtem. – Köszönöm, de…
– Igen, értem, mit akar mondani. Van még rajtuk csiszolnivaló. – Hídvéghy az asztal alá nyúlt, és előhúzott egy köteg papírt. Fekete betűim közé piros tollvonások fészkelték be magukat. Amikor átvettem a papírt, az megvágta az ujjamat. – Csak nézze át. Nem biztos, hogy egyetértünk.
Ujjamat a számba kapva átfutottam az első oldalt. A piros betűk sebészi pontossággal találták meg a gyenge pontokat, de engem nem a kritikus éles szeme nyűgözött le, hanem a zárójeles javaslatok, amiket tett. Jobban megértette a verseimet, mint Áron, vagy akár én magam. Mintha pontosan tudta volna, mit akartam mondani, és fekete tintás soraim közé csúsztatta mankóit. Felnéztem, és elvörösödve kikaptam a számból az ujjamat.
Hídvéghy mosolygott, de a szeme sarkából Áront figyelte, és a tekintete megtelt aggodalommal.
– Köszönöm – mondtam, és begyűrtem táskámba a lapokat.
– Nincs mit. Az a dolgom, hogy segítsek – felelte a férfi, és amikor Zsolt gúnyosan kuncogni kezdett a rekamién, felemelte a cukortartót. – Cukrot? – és puhán elmosolyodott.

A húgom kopogtatás nélkül nyitott be a szobámba.
– Téged keresnek.
– Ha Áron, mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon – fordultam vissza az asztalomhoz. Még mindig dühös voltam rá.
– Nem ő. Különben sem tudnálak letagadni, mer’ már megmondtam, hogy itt vagy.
Egy sóhajtással felálltam, és kimentem az előszobába. Leültem a zsámolyra, és kinyújtóztattam a lábamat.
– Halló?
– Hídvéghy Antal vagyok. Beszélnünk kell.
– Mit akar? – kérdeztem halkan.
– Feltétlenül beszélnünk kell, mielőtt késő lenne – a hangja recsegett a telefonban.
Hideget éreztem, és női ösztönömet követve rákérdeztem:
– Áronnal történt valami?
– Még semmi nem történt, de igen… neki is köze van hozzá. – Hídvéghy hangjából kihallottam a sürgetést. – Hajlandó találkozni velem?
– Miről van szó? – kérdeztem, és a szememmel intettem a húgomnak, hogy tűnjön el.
– Ezt így nem mondhatom el. Az esernyős szobroknál várom. Áronnak pedig ne mondjon semmit!
Rossz előérzetem támadt, és olyan szorosan markoltam a kagylót, hogy szinte összeroppant.
– Miért?
– Nem mondhatom meg – mondta Hídvéghy fáradt hangon. – Tényleg nem. Majd csak személyesen. Jön?
Ajkamba haraptam. A húgom a nappali ajtajában állva hallgatózott, és felrántotta a szemöldökét. Mi van? – kérdezte némán.
– Jó – mondtam. – Várjon meg.
Letettem a telefont.
– Ki volt az? – kérdezte a húgom.
– Nem mindegy? – vágtam vissza, és berohantam a szobámba, hogy felkapjak magamra valami utcai öltözéket.

Nem tudtam, hogy amint kilépek a házból, megváltozik körülöttem a világ. Ismert törvényei felborulnak, az igazság elveszti egyértelmű jellegét. Ha akkor tudom, hogy egy beszélgetéstől minden megváltozik, hogy meg kell védenem, amit olyan gondtalanul osztogattam eddig, vajon elindulok-e?
Azt hiszem, igen. Tudnom kellett, mitől más a világ, amiben az írók élnek.

A hosszú kabátos, esernyős szobrok mellett Hídvéghy állt, mintha maga is a csoport része lenne – csupán öltözékének feketesége ütött el a többi néma, mozdulatlan alaktól. A téren nem láttam mást, és vonakodtam közelebb lépni.
Amikor Hídvéghy meglátott, kihúzta magát, és felém indult.
– Köszönöm, hogy eljött – nyújtott kezet.
– Mondja, mi történt!
– Hinni fog nekem? – kérdezte, aztán megrázta a fejét. – Nem biztos. Nem baj. Nekem kötelességem önt figyelmeztetni. Hogy mihez kezd azzal, amit mondok, az már az ön dolga.
A baljóslatú szavak hidegen sziszegtek a fülembe.
– Tudja, miért változott meg Áron? – kérdezte. – Miért tud most egyszeriben írni, holott két hónapja még csak dadogott a papíron?
Elmosolyodtam. Én tudtam a választ. Ölem átforrósodott a lázas délutánok emlékétől.
– Ugyanazért, amiért Szilvási meghalt.
Összerezzentem, és ajkamról lehervadt a mosoly. Szilvási. Robi.
– Ennek mi köze van hozzá?
Hídvéghy rezzenéstelen tekintettel méregetett.
– Nem próbálnám meg megmagyarázni önnek, ha nem lenne veszélyben – jelentette ki szárazon. – Tudom, hogy nem fog hinni nekem. De mit szólna, ha azt mondanám, hogy az ihletet, a tökéletes mondatokat is ugyanúgy ki lehet szippantani egy emberből, mint egy tojásból a belsejét?
– Azt, hogy képtelenség – mondtam, és összehúztam magamon a kabátot. Kerültem Hídvéghy tekintetét.
– Nem mindenki képes rá, de Áron igen. Szilvási költészete volt az ár, amit a novelláiért fizetett. De ez a forrás nem fog sokáig kitartani. Ha nem vigyáz, kisasszony, a versei látják a kárát.
Döbbenten meredtem rá. Az ötlet annyira képtelennek tűnt, és annyira nem illett Hídvéghy komolyságához, hogy először azt hittem, tréfát akar űzni velem. De a jeges bizonyosság, ami a szemében csillogott, elbizonytalanított.
– Hagyja békén Áront – mormoltam.
– Békén hagyom. Én csak szemlélő vagyok – mondta.
Megrázkódtam.
– Ebből elég. Maga… – nem fejeztem be. Sarkon fordultam, és mintha üldözne, elsiettem.

Mégsem mondtam el Áronnak, mi történt, pedig a kibékülés után jólesett volna egy közös nevetés. Attól féltem, talán nem csatlakozna hozzám a gúnyos kacagásban. Mindig úgy hittem, hogy amiről nem veszek tudomást, az nem létezik, vagy csupán árnyéka önmagának. Ha nem tudom az igazságot arról, amit Hídvéghy mondott, talán az egész gyanú elmúlik a fejem fölül. Túl értékes volt az ismét megtalált közös meghittség, hogy elvesztegessem.
Éjszaka azonban arra riadtam, hogy félek. Az elillanó álom maradványai baljóslatúan tapadtak gondolataimhoz. Az ablakban tünékeny árnyékot láttam. Nem mertem megmoccanni, arra vártam, hogy eltűnjön, holott tudtam, hogy már ébren vagyok. Nem láttam az arcát a sötétben, de a feje állásából látszott, hogy engem néz.
Aztán a Hold kikacsintott a felhők közül, és az árnyék eltűnt az ablakból.
Kiugrottam az ágyból, és odasiettem. A kilincs csak nehezen engedett, fel kellett tépnem az ablakot. A hideg éjszakai levegő arcomba csípett, és a szél beletúrt a hajamba. A gang már üres volt, de a lépéseket még hallani lehetett a lépcsőházban. Valami mást is hallottam: mintha halvány nevetés hangját hozta volna felém a szél.

Hamarosan felvirradt a nap, amikor először fordult ki kezemből a papír. Az áthúzott és újraírt sorok elmaszatolódtak. A tollat szorongatva meredtem az asztal lapjára, fejemben őrülten száguldoztak a gondolatok, keresték a képeket, amiket eddig mindig sikerült megragadnom.
Éreztem, hogy a szavak, amik előbukkannak a tudatalatti tengeréből, szürkék. Akár a kavicsok. Mintha valaki gátat emelt volna az ihlet forrása és a tudatom közé. Máskor is előfordult már ilyesmi, ha túl zaklatott voltam ahhoz, hogy letisztult formába öntsem a gondolataimat. De ezúttal nem a tulajdon érzelmeim béklyózták meg a szavaimat. Az éjszakai látogató árnyéka vetült a papírra.
Visszaolvasva minden sor hamisnak, hivalkodónak tűnt. Hol voltak a gyöngyfényű mondatok, a tisztán csengő rímek? Letaglózva néztem az ölembe hullott papírt.
Csengő hangja riasztott fel. A bejárati ajtóhoz siettem, és leakasztottam a láncot.
Áron nem kérdezte, mi bajom, amikor a nyakába ugrottam, és vállába fúrtam az arcomat. Amikor a szobámba léptünk, a földre hullott papírra nézett.
– Írtál? – mosolygott.
Elpirulva felkaptam a papírt, és a fiókomba gyűrtem.
– Ráér.
– Kis költőm – borzolta meg a hajamat, és tekintete az enyémbe akadt.
Akkor délután kétségbeesetten, éhesen szerettem, mintha ez lenne az egyetlen nap, ami még megadatott nekünk. Körmeim nyomát a hátába véstem, s néztem őzbarna szemét, hogy az emlékezetembe véssem a tekintetét, amikor megperzseli a testén átsöprő erdőtűz. Bár éppen akkor volt hozzám a legközelebb, amikor a köldökünk farkasszemet nézett egymással, mégis úgy éreztem, hogy valahová messzire sodródik, ahová nem tudom követni. Összepréseltem az ajkamat, hogy ne kiáltsak fel, ne próbáljam visszatartani, ne juttassam eszébe, hogy valami megváltozott.
A vállába haraptam a kérést, hogy ne menjen el, mert a szavak már elhagytak.
Mikor Áron elment, még üresebb voltam, mint korábban. Az ágyról kihajolva elővettem a papírt, amin délben dolgoztam, és végigfutottam. Nem bírtam elolvasni a mondatokat, a kézírásom értelmetlen mintákba ugrott össze, és fejemben csak a szavak betöltetlen helye visszhangzott tompán.

Gyökeret vert bennem a gondolat, hogy nem lehet-e mégiscsak igaza Hídvéghynek, nem valaki más-e az oka annak, hogy akadozó, suta versek születnek meg a kezem alatt. Minden nap próbálkoztam, de egyre gyűlt szívem táján a hideg, ahogy lassan felismertem a sorokat, amiket a papírra vetettem: Robi írt így, a kavicsos költő.
Végül a feszültség felgyülemlett bennem, és Áron kezébe nyomtam a maszatos lapokat. Kimentem a konyhába teát főzni, mert nem akartam az arcán látni, ahogy a kezdeti kíváncsiságot és mohóságot felváltja az undor és a hitetlenség.
Amikor végül a bögrékkel visszatértem a szobába, Áron lassan felnézett rám.
– Nálad is elkezdődött – mondta halkan.
– Micsoda? – kérdeztem, bár tudtam a választ.
– Te is kezded elveszíteni azt a lángot, amitől jó voltál. Mint én.
Összenéztünk, sorstársak egy süllyedő tutajon. Az ijedtség és a reményvesztettség összeölelkezett pillantásunkban. Áron megint olyan lett, mint amikor először megláttam a felolvasóesten: beesett arcú, sápadt kísértete a néhai pad alatt írónak. A tekintetében megláttam magamat. Kerekre tágult, halálra sebzett szempár nézett vissza rám.
– Mi történik velünk? – suttogtam.
– Nem tudom. Még megváltozhat… időnként visszatér az ihlet. Csak nincs velem mindig – mondta Áron, és megfogta a kezem. Az ujjai jéghidegek voltak. – Nálad is csak időszakos.
Megráztam a fejem. – És Robi?
Áron ajka késélűvé keskenyedett.
– Ő örökre elvesztette. Azt hiszem…
Vártam, és szorongattam hideg kezét.
– Azt hiszem, mi is elveszíthetjük – szólalt meg nagy sokára. – Eddig túlságosan is készpénznek vettük, hogy tudunk írni. Most aztán láthatjuk, hogy csupán a múzsa szeszélyeitől függünk. – Az ajka keserűen megrándult.
Áron keze volt az egyetlen, ami megtartott a hirtelen támadt ürességben. Teremtményeim, a verslábakban lakozó lények, a könnyű mondatok, amik valaha egyértelműek voltak, akár a lélegzetvétel, fal mögé költöztek, és bár a szerelmem ott ült velem szemben, életemben először igazán magányosnak éreztem magamat.

Aki maga nem írt soha száguldozó, kigyulladt mondatokat, aki nem tudja, milyen éjszaka arra riadni, hogy egy verssor kísérti, vagy végre megértette egyik kitalált lénye gondolatait, az nem érezheti át, milyen volt hirtelen tehetetlennek lenni. A tanulás, a táncházba járás, a családdal való szerető-ellenséges kapcsolat csak úgy volt elviselhető, ha mögötte ott vibrált a tudat, hogy saját világom van, amibe bármikor elmerülhetek. Soha nem voltam kirekesztett, soha nem kellett beérnem azzal, ami van.
Áron megpróbált vigasztalni, de igyekezetébe keserűség vegyült, mert ő maga új életre támadt, és kezdetben bátortalanul, de egyre erősebb hangot megütve ismét ontani kezdte magából a novellákat. Az én kezem azonban nem akart rátalálni a mondatokra.
Minden éjszaka szerelmem hiányát öleltem a lepedőn. Magányosan, elveszve figyeltem az ablakban a fekete alakot, aki lassan már egészen odaszokott a párkányhoz, és árnyékba rejtett arcából kivillogott mohó, éhes tekintete. Miközben figyeltem, egyre inkább rám telepedett a szürkeség, és éreztem, hogy soha nem tudok majd írni, ha éjszakánként kilopja gondolataimat a leskelődő árny.
Megpróbáltam kivenni az arcát a felhajtott gallér takarásában. Sötét, rövid haja, szemöldöke ismerősnek tűnt. Ahogy éjszakáról éjszakára álmatlanul lestem, egyre bizonyosabb lettem benne, hogy ismerem. Nem láttam tisztán, de kicsírázott bennem a sejtelem.
Áronra hasonlított.

A húgom tétován megállt az ajtóban, kutyás papucsát bokája mögé húzta.
– Áron megint téged keres.
– Nem vagyok itt – mondtam. – Nem érdekel.
A húgom vállat vont. – Mit mondjak neki?
– Amit akarsz. Nem akarom látni.
Hason feküdtem az ágyon, és egy felütött könyvbe meredtem. A betűk összefolytak a szemem előtt, de tovább bűvöltem őket. El akartam veszni a biokémia tankönyv tételeiben, hogy ne térjenek vissza a kétségeim, ne töprengjek azon, hogy vajon Hídvéghynek igaza volt-e, vagy csak én látok rémeket, s ne kívánjam vissza azt, akivel egyszerre osztottam meg szerelmet és ihletet. Ez a fajta bizonytalanság a kínzó kételyek ellenére is kellemesebb, felszabadultabb volt, mint az a másik, amikor Áron arcát fürkészve kerestem az éjszakai látogató nyomát, és minden csókra összerezzentem, mintha mindért ezüstpénzzel fizettek volna.
A húgom megint belépett a szobába.
– Azt mondja, hogy szüksége van rád – mondta komolykodva.
– Azt elhiszem – ujjaim kifehéredtek a könyv kemény borítójára szorulva.
A húgom eltűnt az ajtóból, hallottam, ahogy vékony hangja halkan beleszól az előszobában a kagylóba.
Vajon ha Áron eltűnik, visszakapom-e a régi világomat? Ha igen, akkor elvesztettem egy szerelmet. Ha nem, akkor még talán visszatérhetek a fájdalmas, de legalább megosztott magányba. Egy hét, formálták ajkaim. Egy hétig várok. Ha nincs változás, felhívom Áront. Nélküle nem tudom elviselni a semmit.
– Azt mondja, hogy valami szörnyű dolog fog történni – rohant be a szobámba a húgom. – Olyan furcsa a hangja… gyere már ki!
– Mondd meg neki, hogy egy hét múlva találkozom vele. Most tanulnom kell – a hangom majdnem cserbenhagyott. – Egy hét múlva, a szokott helyen. Délután háromkor.
A húgom bizonytalanul bólintott, és visszafutott az előszobába.
Megfordultam, és a sarkammal behajtottam az ajtót. Nem akartam hallani, ahogy a húgom lelkendezik, amiért mégis elsimította a mosolyszünetet. Nem tudott semmit, és tudatlansága elviselhetetlen volt.

Éjszaka az ismeretlen továbbra is ott gubbasztott a párkány mellett, tenyerét a hideg üvegre tapasztotta, és hátborzongató mozdulatlanságban figyelt.
Nappal is éreztem a tarkómon a tekintetét, és a szavak továbbra is kigurultak elernyedt ujjaim közül. Semmi nem változott meg attól, hogy Áronnal már nem beszéltem. Minden ugyanolyan értelmetlen és sivár volt, mint mikor megérett bennem az elhatározás, hogy mindent felteszek Hídvéghy sejtésére. Talán mégis tévedett. Talán az egész nem több mint óhatatlan következménye annak, hogy felnőttünk. Nem lesz mindenkiből író, aki az iskolában még kockás füzeteket bűvöl tele a krikszkrakszaival. Talán mi is csupán levedlettük magunkról a tehetséget, mint a kígyók. Talán nem is voltunk soha jó írók.
Elhatároztam, hogy elmegyek a találkozóra.

Áron késett. A hideg szél keresztülfújt szövetkabátomon, ujjaim bizsergősre dermedtek a zsebemben. A pad, és előtte a téliesített szökőkút szürkén csillogott a ráfagyott hólétől. A szívem zakatolt, vártam a könnyű lépteket, a megbocsátó csókot a fülem tövében, a meleg, barna tekintetet, amely befogad.
Autóduda riasztott fel a lázas várakozásból. Egy kispolski állt a járda mellett, ajtaján át egy fekete fürtös fej fordult felém. Az a fiú volt, Hídvéghy szalonjából. Zsolt.
– Gyere! – kiáltotta oda nekem.
– Áronra várok.
Lábával kitámasztotta az ajtót, hogy be ne csukódjon.
– Tudom. Tőle tudtam, hogy itt leszel. De nem csak nekem mondta el… gyere!
Körülnéztem, de sehol nem láttam Áron fekete kabátját és lila sálját. Behuppantam a Polskiba, és megrántottam az ajtót.
– Erősebben – hajolt át fölöttem Zsolt, és úgy becsapta az ajtót, hogy megremegett az autó. – Bocs – vetette oda foghegyről, és beindította a motort.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Jó, hogy megkérdezted – morogta, és elindult a főutcán. – A kesztyűtartóban van az autóstérkép. Valami Salgóbánya.
Döbbenten meredtem a keskeny arcélre, amely sápadtabb volt, mint a hideg indokolta volna. A fiú szeme alatt karikák sötétlettek.
– Hogy hová? – kérdeztem, és felemeltem a hangomat.
– Mielőtt megkérdeznéd, nem, Áron nincs ott – mondta, és lehúzódott a járda mellé. Görcsösen szorongatta a kormányt. Nem nézett rám.
– Akkor hol van? – kérdeztem halkan.
– Ahol Robi – mondta Zsolt, és az ajka megfeszült. – Gyerünk.
Behunytam a szemem, és tehetetlenül az ülésbe süppedtem. A szavak elzsibbasztottak. Ahol Robi. Hirtelen azon kaptam magam, hogy folyik a könnyem, és halk, vinnyogó hangok szakadnak ki belőlem.
Zsolt sokáig hallgatott, és kigördült az útra, hagyta, hadd sírjam ki magamat. Amikor zokogásom elcsitult, és csak időnként tört fel hevesebben, megint megszólalt.
– Nem miattad – mondta. – És nem hiszem, hogy segíthettél volna rajta. Ahol ő volt… onnét már nem lehetett visszatérni.
– Miről beszélsz? Mi a jó francról beszélsz? – sikoltottam hisztérikusan.
– Nyugodj le, kisanyám, különben kiraklak, és akkor neked is annyi – mondta Zsolt váratlan kegyetlenséggel. – Semmi közöm hozzád, és nem vagyok egy különösebben altruisztikus alkat. Ha velem jössz, akkor ne hisztizz.
Megint eleredtek a könnyeim, de ezúttal lenyeltem őket.
– Kerülnünk kellett volna Hídvéghyt, mint a pestist – sziszegte Zsolt, és erősen megszorította a kormányt. – Még hogy múzsa! A régiek mennyi mindent összehazudoztak a fajtájáról! Csak azt felejtették el, hogy ami ihletet ad, az el is veheti – Zsolt rám pillantott. – Vedd ki a térképet! Remélem, el tudsz rajta igazodni.
Bénult ujjakkal kikotortam a kesztyűtartóból a gyűrött autóstérképet, és kihajtogattam. Nehezemre esett akár a színes vonalakra, akár Zsolt szavaira figyelni, mert tudatomban, mint valami ár, Áron emlékei morajlottak.
– Már Robinál gyanús volt a dolog. Nem ő volt az első, aki öngyilkos lett, azt tudod?
Megráztam a fejem.
– Amióta én Hídvéghyt ismerem, ő volt a második. Valahogy az alkotásvággyal együtt az életkedvet is kiöli az emberből. Tudod, miről beszélek, nem? – nézett rám áthatóan. Bénultan intettem a fejemmel. – Nem? Te nem látod éjszakánként az ablakod alatt?
– Kit? – kérdeztem halkan.
– Hídvéghyt – vetette oda Zsolt.
Élesen beszívtam a levegőt, és kezemben összegyűrődött a térkép. Ezért volt ismerős… és mégsem Áron volt. Szerettem volna én is ott lenni, ahol a kedvesem, és a kilincs után nyúltam.
– Hé! – Zsolt a galléromnál fogva megrántott. – Nem a te hibád – jelentette ki keményen. – Ne könnyítsd meg a dolgát. Amikor már teljesen végzett veled, úgyis elmenekülsz majd – a tekintete zavarossá vált. – De addig is…
– Mit számít? Semmi nem érdekes – motyogtam, és arcomra szorítottam jéghideg tenyerem.
– De, számít. Figyelj, rájöttem valamire. Ha nincs a közelünkben, akkor megszűnik a befolyása.
Felegyenesedtem az ülésen.
– Miről beszélsz? – kérdeztem, remény és halálvágy között ingadozva.
Zsolt bosszúsan csettintett a nyelvével.
– Az utolsó műről beszélek. Úgyis megtalál… Eddig mindig sikerült neki. De addig…
Ekkor vettem észre a hátsó ülésen a műanyag zsákokban álló agyagot, és a koszos szerszámosládát, aminek kopott és összekaristolt plexi tetején át vésőket és kanalakat láttam. Visszanéztem Zsoltra, és az arcában most már megláttam a sarokba szorított vadállat utolsó dühét, a reményvesztettségből kicsírázott dacot, s ebből megértettem, hogy ajándékot ad nekem: még egy napot, hogy alkothassak, mert utána beér minket a sötét múzsa, és mindent visszavesz.
A kilométerek elszaladtak alattunk, és a szívemen enyhült a szorítás. Mintha még a szavak is mocorogni kezdtek volna bennem.
Zsolt hallgatott, kimerítette a menekülés. Szemét a távoli horizontra szegezte, és hajtotta, hajtotta a remegő Polskit, hogy minél messzebb kerüljön az üldözőtől.
A hangom idegenül, de határozottan csengett, amikor végül megszólaltam:
– Van egy tollad?
Zsolt ajkán megrebbent egy mosoly.

Most pedig itt vagyok, a jéghideg falak között, az ürességből kiszakított menedékben. Mögöttem Zsolt lázasan simogatja az agyagot. Nem öltözött át, tudja, hogy felesleges. Ezután igazán mindegy lesz, hogy mit hord. Nem áll meg, egy pillanatra sem hagyja abba a munkát. Fázunk. Sajnáljuk az időt, amíg a teát feltesszük.
Beállt a sötét. A szívemben, a csontjaimban érzem, hogy csökken a táv múzsánk és a ház között. Nem beszélünk, mert tudjuk, hogy a felszabadultság és az ihlet csak rövid ideig tart ki, és nemsokára megint megbéklyóz a tehetetlenség. Nem vesztegetjük az időnket egymásra. Pedig talán kéne.
Amikor majd leteszem a tollat, megköszönöm neki, hogy elhozott. Ő talán megmutatja a szobrát. Talán még látni is fogom.
A tollam lassan kiapad, és a papírok elfogytak. A margóra csúsznak fel betűim. Búcsúzom. Érzem: lábnyomomat Hídvéghy követi, s ujjára tekerve Ariadné-fonál: üsző-szívemig elvezet.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Igor_gyi

    2006-04-25 08:13:47

    Nagyon jó.

     

    Fogadd öszinte gratulációmat!

     

    gy.i.



    Hram

    2006-04-25 10:36:18

    Hanna újat fogok mondani! nagyon jó! :) Nekem nagyon tetszett, így tovább!



    VIC

    2006-04-25 14:01:25

    Gratulálok a nemzetközi porondra lépéshez!

     

    A novella tetszett, nagyon szépen van megírva. Azt hiszem egy Star Trek: Deep Space 9 epizódban láttam valami hasonlót, csak ott kicsit röhejesre sikeredett az egész, nem igazán illett abba a világba.



    MailMan

    2006-04-25 15:48:18

    Hát, Hanna... gratulálok. Remélem, ez még csak az első lépcsőfok volt. A könyv nagyon tetszett, alig várom a következőt!

     

    Máté a DM-ből



    VIC

    2006-04-26 06:11:55

    Amit hiányolok, az az, hogy nem tudjuk, miféle ember...(?) izé, élőlény ez a Hídvéghy. Miért is jó/kell neki, amit csinál. Persze ez pusztán szubjektív érdeklődés, semmiképpen nem megy (ennek)a novellának a rovására.

     

    Viszont esetleg megírhatnád a folytatást/előzményt... :)




belépés jelentkezz be    

Back to top button