Keresztutak – 1. rész

Címkék

„…a kopott, ősi való, amit az emberek többsége nem tud felfogni, vagy – ha a korlátolt elme mégis mutat némi hajlandóságot arra, hogy megnyíljon – inkább nem vesz tudomást róla. Az elme ugyanis védekezik az ellen, amit nem tud befogadni. Formálja, alakítja a számára még valótlan, képlékeny valamit mindaddig, amíg az olyan testet nem ölt, hogy neveket aggathasson rá, elfogadhatóvá téve így a létezését. Olyan dolgok, fogalmak kerültek be a tudatokba, amik mögött nincs igazi tartalom. A legtöbben már nem tulajdonítanak jelentőséget nekik, csak elfogadják a létezésüket és egyszerűen elsiklanak fölöttük. Azt mondják: szerencse, véletlenek, „kicsi a világ”, és még lehetne sorolni a hasonló frázisokat. Egy valami azonban közös mindezekben a dolgokban: olyan eseményeket takarnak, amik meghökkentik, elgondolkodtatják azokat, akiknek része volt bennük. Krónikák számtalan fejezete – de néha csak egy széljegyzet úgy mellékesen – dolgoz fel olyan eseményeket, melyeknek akkor és ott egészen más jelentést tulajdonítottak. Utólag, évek, évszázadok vagy akár évezredek távlatából bizonyos tágabb értelmű gondolkodók könnyedén összefűznek belőlük egy valamikor volt történetet. Holott annak idején a vélt vagy valós történet szereplői mit sem tudtak önnön szerepükről, hatásukról vagy akár egymás létezéséről, és mit sem tudtak arról, hogy csak játékszerek. Talpasok egy senki által nem ismert szabályok szerint játszott sakkjátszmájában…”

Részlet A valóság filozófiája c. elmélkedésből
P.sz. 2000 körülről

Hosszú utat tett meg, történeteket keresve, melyek a sors hálóját szövik szüntelen. Eleinte hitte, később biztossá vált számára: véletlenek léteznek ugyan, de vannak olyan helyek, ahol néha megmutatkozik a csillogó felszín alatti másik világ. A nem túl távoli múltnak is vannak történetei, legendái és többé-kevésbé összefércelt igazságtöredékei, melyekben ráakadhat az ember erre-arra. Sok éve már, hogy rájött: akármi történik is a leplen túl, vannak helyek, ahol megfoszlott a valóság szövete és áttetszik az igazság. Egy „véletlennek” köszönhetően kezdett kutatni a történetek után, amelyek helyekről szólnak, olyan helyekről, ahol a világ törvényszerűségei nem egyértelműek. Nyomokat, maradványokat keresve, a régi időkben épített alakzatok után kutatva járta be szinte egész Quironeiát. Volt, hol kőkörökre lelt, volt, hogy templomot, de volt, hogy csak egy-egy omladozó monolitot talált, látszólag minden rendszer nélkül szétdobálva a világban. Azonban az első élmény rádöbbentette: létezik egy mögöttes rendszer. Az életét tette fel arra, hogy megfejtse a rejtélyt, ami ezeket a helyeket körülveszi. Sokfelé sodorta a vágy és a sors szele, így jutott el ide, Keanorba, a zűrzavar városába is. Ez is egy fókusz, ahogy ő nevezte. És most végre megérkezett. A lábai immár nem térképeket vagy kutyafutta útbaigazításokat, hanem az ösztöneit követve vitték előre egészen addig, amíg úgy nem érezték, hogy megérkezett. Egyszer csak lelassultak a léptei, és megállapodott.
Koszlott utazóköpenye alól előhúzott egy meggyötört, foszladozó borítású könyvecskét, amiben gyors és berögzött mozdulatokkal oda-vissza lapozgatásba kezdett, míg meg nem lelte, amit keresett. Néhány gondolat erejéig még időzött a lapok fölött, majd gyors mozdulattal összecsapta a kötetet és visszasüllyesztette oda, ahonnét egy perce elővarázsolta.
– Ez lesz az a hely – mintha álomból ébredt volna, csak ekkor nézett körül.
A város – legalábbis az a része, ahol megállt – pont olyan volt, mint ahogyan alkalmi útitársai lefestették neki. Rejtélyes volt és nyomasztó, de ugyanakkor kalandra csábította. A maga nemében és egészében csodálatos lehet – gondolta. Ahogy körbenézett, észrevette, hogy lúdbőrözik.
– Varázsa van – hümmögött maga elé elismerően bólogatva, ahogy próbált minden részletet egyszerre magába fogadni.
Az utca. Sejtelmesen kanyarog lefelé… valahová. Minden kanyar mögött új dolgok rejtőznek. Lehet, hogy a gazdagsággal szembesül a kíváncsi utazó, de lehet, hogy csak a mélység rántja magával. Mit lehet tudni? Számtalan kis sikátor búvik meg a magas – itt-ott négy-öt emeletes – házak árnyékában, tövisekként tűzdelve a szélesebb utcák futórózsa-labirintusát. Pezseg az élet. A szagokból és a hangokból ítélve nem túl messze piac búvik meg az útvesztőben. Mert útvesztő ez egy idegennek, aki nem tudja, mit keres. Mosoly futott át az arcán a gondolatra: ez a hely nem idegen, neki nem. A fogadó, mely előtt állt, ősi törpe nevet viselt: „Tara Krest”. Ódon, szinte már művészi monstrum. A stílusa arról árulkodott, hogy Keanor első épületeinek egyike. Jól látszott, hogyan nőtte körül több kisebb társa, mint dudva az öreg fát. Körülnőtte, de elnyomni soha nem fogja tudni. Néhai törpe építőmesterek remekbe szabott alkotása, kellemes hely néhány történet meghallgatására.
A fogadó belülről semmiben sem különbözött azoktól a helyektől, ahol az elmúlt években megfordult. Kora délután lévén nem volt túl nagy forgalma. Néhány naplopón és megrögzött piáson kívül nem volt senki az ivóban, a bagó, a kiborított italok és a megizzadt testek beivódott szagelegye jellegzetes légkört kölcsönzött neki. Sok hasonlóban járt már, és egy valamit megfigyelt: egészen más nappal és este belépni egy ilyen helyre. Este melegség és jó érzés tölti el a vendéget, a szagok, az ízek, az egész légkör valahogy átalakul ilyenkor. Nappal pedig csak ez a gyomorfordító, hideg, savanyú miazma marad, ami inkább hányásra késztet. Talán reggelre elfárad a hely, és csak undok, taszító oldalát tudja adni a betérőknek.
Megfáradt. Sokat látott, sok mindent megélt. Talán túl sokat is. Az évek sokat kivettek belőle. A valamikori jókedvű, lantos vándor ma már csak önmaga rezignált árnyéka volt. Nem érdekelte többé a pózolás és az etikett vagy olyan csacskaságok, mint az elemi jó modor. Előfordult, hogy olyannal találkozott, akinek nem tetszett sallangmentes, szókimondó modora, ilyenkor – mint most is -, hogy ellenkezés ne essék, egy kövér erszény lett a biztosíték.
A választása elsőként az emeleti nagy lakosztályra esett. Egy szoba, ami a pinceszinttől a harmadik emeleten van, a fordulókkal együtt pont hétszer hét lépcsőfok vezet fel odáig. Tökéletes kezdőpont. A rövid berendezkedés után kényelmesen elhelyezkedett egy nagy, puha karosszékben és elmerült, keresve azokat a bizonyos felfesléseket…

Egy

Csak egyetlen gyertya fénye adott halvány derengést a szobának. Minden mozdulat, minden légáram megtáncoltatta a lángot, új életre keltve ezzel a helyiséget. A berendezés a legújabb abasziszi divat szerint készült: vaskos ébenfa bútorok finom fekete és fehér gránitberakásokkal, ami a legjobb aszisz mesterek hírnevét öregbítette. Vastag, puha, kissé túldíszített, drága szőnyegek borították a padlót,és ennek mintegy függőleges meghosszabbításaként a falakat a Quironeia leghíresebb művészei által készített festmények szinte tökéletes hamisítványai. De miért is ne. Keanor város kormányzójának alkalmi „fogadószobája” gazdagságot és eleganciát tükrözött, olyan volt, mint a gazdája. A hatalmas gránitlapos asztal egyik oldalán lustán nyújtózott párnázott karszékében a város teljhatalmú ura, pozíciójának és sérthetetlenségének teljes tudatában. Hosszú, fehér lófarkának végét babrálta szórakozottan, miközben aranyszín szemével alaposan végigmustrálta az asztal másik oldalán hangosan zabáló vendégét, majd nagyot sóhajtva lehunyta pilláit.
Késői volt az óra, amit a kormányzó és a gullagor választottak a találkozóra.
– Nem térhetnénk végre a tárgyra? Vagy reggelig akarsz „falatozni”? – kérdezte a kyr, miközben jókorát ásítva visszatért az álmodók világából.
A csámcsogás abbamaradt egy pillanatra és két hang válaszolt kánonban:
– Telli has, könnű az eeegyezni.
– Az már igaz, de ha elalszom, nem tudok alkudozni.
A válasz rövid volt: egy mély, torokhangú morgás, és ezzel egy időben egy rövid röffenés:
– Kezgyeeed!
– Azt csiripelik a buzgó kis csiripelőim, hogy nem vagy már vezér a falkádban.
A válasz erre az egyenes és egyszerű kijelentésre szintén egyenes és egyszerű volt: egy artikulálatlan, fröcsögő bömbölés.
Az asztal sarkán pislákoló láng is megrettenve húzódott össze, a fénye pedig a szoba sarkába menekült, amikor az ogár méretét meghazudtoló gyorsasággal ugrott fel ültéből és hajolt át az asztal fölött. Torz arcának vonásai még inkább eldurvultak, ahogy az indulattól remegő szájakkal fenyegetően tornyosult az „aprócska lény” fölé. Amannak izma sem rezdült, tudta: úgysem ér hozzá.
– Ssssh! – tette hosszú, csontos mutatóujját a szája elé, miközben barátságosan meleg mosolyt küldött az előtte álló torony felé. – Még a végén felvered az egész fogadót.
Amíg a másik valamelyest úrrá lett az indulatain, egy elegáns keszkenővel hanyag mozdulattal letörölte a fekete lapra csordult bűzös nyálat, mit sem törődve a származási helyének félelmetes kettős vicsorával.
– Hmmm, szóval igaz.- emelte fel a tekintetét, majd csendben várt.
– Nüm, mé’ nüm aaa – huppant vissza az ogár a számára korábban felkínált helyre, alaposan próbára téve annak teherbírását -, de tőőbb kő’ enné, tőőbb kő’ hooogy aaa egyesség memaraggyé’.
– Mennyit akartok?
– Ami most van meg még eccer, meg még eccer annyiiit.
– Mennyit?! – A félénk kis fényforrás most az ogár térfelére kényszerült menekülni. Az előbb még oly tiszta és nyugodt aranyszemekben düh lobogott, ahogy szinte odaszögezték a hatalmas, párnázott karosszék háttámlájához a mohó tekintetű óriást.
– Ennyi a ááára Guullagggoor fijajinak Ennyi a ááárunk, ennyi a nyugaaamattok ááára – húzódott kaján mosolyra annak mindkét szája.
A kormányzó válla megadóan megereszkedett.
– Az eddigi dupláját tudjuk adni, de idő kell. – Közben, hogy a másiknak is világossá váljon, mennyi az annyi, egyik kezén négyet mutatott, majd a másikkal úgy tett, mintha két ujját elvenné, aztán már csak kettőt mutatott.
– Idő?
– Aaa van, de nem feeeledd, ha megpróbbááál átalrááázni, „tisztelt kormányzó” – a megszólítást oly tisztán és gunyorosan ejtve, hogy az szinte ütött -, a falka ne’ feleeejtt.
Azzal lassan, kimérten felemelkedett, és mind a három és fél láb magasságával kihúzta magát.
– Igazán impozáns. Kár, hogy együgyű vagy, mint egy korhadt fatönk.
Gyűlölet lángolt a vad szemekben, ezzel még groteszkebbé és sötétebbé téve az amúgy is elég brutális vonásokat.
– Ezt a csatát megnyerted, de hidd el, egyszer rajtavesztett az arcátlanságodon.
– Neeem hinnééjm éééjn aaazt – fordultában még egy merészet kacsintott a kyr felé, majd miután egy embereset sercintett a padlóra, kipréselte magát az ajtón. – Kellünk néééktekk.
Miután csend telepedett a helyiségre, a kyr székét a hátsó lábain lassan hintáztatva elmerengve bámult az egyik sötétbe burkolózó sarokba.
– Érzem, valami jár abban a fondor eszedbe. Mire gondolsz, Silakur?
Az egyik árny testet öltött. Egy magas, vékony, kölyökképű alak bontakozott ki a feneketlen semmiből, kezében egy rövid, vékony, fekete pengét forgatva szórakozottan.
– Hülyébb, mint hittem – csóválta meg a fejét. – Azt hiszem, ideje egy kicsit felkavarni az állóvizet.
– Igen, én is azt hiszem. Több kell egyszerre, mint azt előre gondoltuk. Nagyon sok, de csak most az egyszer. Azt hiszem, ideje a falka élén vezért váltani.

Kettő

A padlástér ajtaja nyikordulva, poreső kíséretében, nehezen nyílt a sok rádőlt lomtól. A férfi mégis úgy érezte, fel kell jutnia. Az ujjnyi porrétegből ítélve a fogadó ezen része már egy jó ideje elhagyatott volt. Szerteszét feltornyozott, fölöslegessé vált bútordarabok és használati tárgyak uralták az egész helyiséget. Az egyetlen szabad felület, amin semmilyen lim-lom nem terpeszkedett, az egyik sarokba tolt jókora ágy volt. A férfi nézelődve, szórakozottan rogyott le rá, szétkergetve a vastag pormacskákat. A nyugalom csak egy pillanatig tartott. Megfordult vele minden…

A férfi a nyitott ablak mellett támaszkodott a falnak. A hajnal fénye lassan folyta körbe az épületeket, meleg, nedves derengésbe öltöztetve az alant elterülő, még álmatag várost. Valahonnan éles kattogás, zúgás, tompa beszéd, néha ordítozás szűrődött át a reggelen. Éled a piac. Néhány szemközti épület zsalugáterei mögött is mozgás kélt. Lassan fokozódott a nyüzsgés, és olyannak tűnt minden, mint… – ezen a ponton egy pillanatra elmélázott, hogy a megfelelő hasonlatot illessze be épp formálódó kocsmafilozófiájába – …mint a legyek. Ez az. Mint a legyek a meleg évszak elején,amikor kábán kószálnak a napmeleg falakon és az ember minden erőfeszítés nélkül meg tudja fogni őket.
A távolban árboccsúcsok ringatóztak, hegyükön zászlóőrszemek szegezték tekintetüket egy irányba.
A férfi már régen megfigyelte, hogy a szél állandó, halk morajjal tölti ki a padlásteret, és hogy rendszerint a tengerszem felől fúj, s ezért olyan fura – kissé terhes – levegővel töltött ki mindent. Imádta az esőt és magát ezt az évszakot is. Valahogy úgy érezte, olyan, mint ő: mindig kissé borongós, de belül mégis melegség tölti ki.
Érezte, ahogy meztelen testén szokatlan ellentétet képez a szoba kandallómelege és a kinti hajnal hűvös, nedves levegője. Ahogy elégedett mosollyal vizslatta az éledő világot, megakadt a szeme az ablakpárkányon kirajzolódó kusza ábrákon.
– Nézd! Mintha emberkéz alkotta volna – szólt hátra hangjában gyermeki rádöbbenéssel, miközben a párkány sóvirágain siklottak végig ujjai.
Nem érkezett válasz. A lány édesdeden aludt a meleg prémek ölelésében, a pár perce még szerelmi csatatérként szolgáló ágyon. A férfi szerelemmel mosolygott a hibátlan, fehér arcocskára, ahogy csendesen lépkedve az ágy mellé térdelt. Egészen közel hajolva sem talált semmilyen…

Az idő szele ragadta magával. Őrült sebességgel száguldott el mellette a világ, hogy pár pillanat múlva ismét ugyanott legyen, csak – talán – napokkal később.

…szépséghibát. Talán csak a szemein látta: a halál már várt a lányra. Az kétségbeesetten markolta a férfi kezét, mintha az lett volna a fogódzó, amibe kapaszkodva még maradhat egy kicsit.
– Ereszd el, Mantis! – markolta meg az ágy mellet térdeplő férfi vállát egy erős kéz. – Itt már nincs menekvés, elüszkösödött a térde.
– Nem bírom… csak így itthagyni… – csuklott el a hangja. – Maradok. Amíg csak lehet.

Ismét meglódult minden. A férfi talán hálás is lett egy pillanatra, hogy nem kellet együtt várnia az elkerülhetetlent a látomás szereplőivel. Rövid utazás volt, és hamar visszatértek a képek.

A férfi az ajtóban állva nézett vissza halott kedvesére.
– Az Ércmívesek megfizetnek ezért, kedvesem. Esküszöm, hogy mindnek kitépem a szívét.

Három

Már jó ideje megtanulta elfogadni a láttatott dolgokat, így szinte gépiesen követte ösztöneit. Bízott abban, hogy most sem vezetik tévútra. Nem hagyta eluralkodni az érzéseit, és nem engedte, hogy a látottak megrémítsék vagy felkavarják. „Ezek mind csak látomások a múltból”- ismételgette gyakran, nyugtatva magát. Rengeteg szenvedést és halált látott már. Elfogadta: neki ez jutott. Így csak tette, amiről úgy érezte, tennie kell. Újabb éjszaka, újabb helyiség, újabb látomás, újabb darab a millió darabra tört mozaikból. A következő estére a legrosszabb szobába szállásolta be magát. A harmadik éjszaka. A helyiséget valóban csak egy pajtával lehetett egy napon emlegetni kényelem szempontjából. Egyetlen kicsi ablaka egy kacskaringós, mocskos kis sikátorra nézett. Úgy látszott, a legelfogadhatóbb pont a helységben az a kis rozoga dikó, ami közvetlenül az ablak alatt nyújtóztatta koszlott kis lábait. Rátérdelve kitámaszkodott a párkányra…

Az esős évszaknak is megvannak a szépségei. Csodás melankolikus költeményekre ihleti a poétákat… némelyeket gondolkodásra, ellenben másokat lustaságra és alvásra ösztönöz. Nagyrészt azért inkább az utóbbi a jellemző. Ebben az időszakban Quironeia az álmatag arcát mutatja a világnak. A keskeny kis sikátor világában is megállította az idő folyását a szűnni nem akaró együtemű kopogás, a már hetek óta hulló eső egykedvű dallama.
– Szar ilyen időben megdögleni, mi? – dörögte a törpe az egyre csak hátráló és botladozó lánytól, miközben közelebb lépett.
Az összecsapás rövid volt és a kimeneteléhez egy pillanatig sem fért kétség. Egy sarokba szorított, törékeny leány finom selyembe bújtatva egy vékonyka, cicomás tőrrel – egy míves mellvértű, csatabárdos törpe ellen. Egyenlőtlen küzdelem, bár ez Casius Kraxot soha nem zavarta. Egy pillanatra felcsillantotta a menekülés esélyét, tudva jól, hogy a küzdelem befejeződött, mielőtt elkezdődött volna.
Valóban. Ahogy abban a törpe biztos volt, a lány megpróbálta kihasználni a kínálkozó lehetőséget. Vesztére. Egyetlen elegáns mozdulat csapta szét a térdét. A találat ugyan nem volt tiszta, de azért a hatás nem maradt el. A csatabárd szikrázva sikkant a sikátor macskakövén, a tolvaj meg nyüszítve terült el a mocsokban. Merthogy az volt: tolvaj. Szakmájának feltörekvő büszkesége. Gyönyörű, kacér, finoman hízelkedő és ügyes, roppant ügyes. De nem eléggé. Most nem.
– Tharr lángoló vérében rohadj meg, te seggdugasz! – sziszegte a fájdalomtól fátyolos hangon, minden nőiességét levetkőzve, miközben mindkét kezével térde roncsait szorongatta.
– Ha én lennék ott lent, te meg itt fenn, én nem mondanék ilyeneket – eresztett meg a törpe egy bárgyú, üres mosolyt, ahogy letérdelt ellenfele mellé. – Van egy üzenetem a számodra: az Ércmívesek céhe továbbra is díjazni fogja a szolgálataitokat… általam.
Mondanivalóját színpadiasan, nyugodt tempóban adta elő, és a mondat végén, mint valami szent, kihúzta magát, arcát az ég felé fordította, mintha az eső lemoshatná a vétkeit. Élvezte a helyzetet: a hatalom ízét és azt, ahogy a koponyáján apróra törő cseppek végiggördülnek rövidre nyírt rőt haja és szakálla szálai között.
– És a kegyelemdöfés – mondta úgy, mintha az égből hulló áldás egyenest az ő szájába adta volna az istenek akaratát.
Amikor visszafordította tekintetét, ravasz mosoly ült az arcán. A szúrás gyors volt és pontos: orrhegyen bökte ujjával a földön fekvő, rettegő leányt.
A tolvaj jól tudta: ez az a hadüzenet, amitől már jó ideje tartottak. Egészen pontosan attól a naptól fogva, hogy megjelent a városban a törpe bányászklánok söpredéke. Kevés lett a terület és a bevétel két ilyen, hasonló tevékenységű szervezetnek.
– Ugye megjegyezted, és eljut az üzenetünk mindenkihez, akihez kell?
– Fulladj meg, te gané.
A reakció és a mozdulat az előbbinél is gyorsabb volt, és főleg kegyetlenebb. Casius jól tudta, hogy lehet meggyőzni azokat, akik nem akartak együttműködni vele. Egy erős, pontos ütés a sérült testrészre csodákat tesz.
– I-igen, igen, igen! – visította a lány a fájdalom nyelvén.
– Na látod, megy ez neked, megspórolhattad volna nekem a fáradtságot. Nos, azt hiszem, hagylak kicsit elmélkedni ezen a kies helyen, de ígérd meg, nem időzöl soká! Ebben az évszakban kellemetlen lehet, ha a hideg kőből a nyűg beléd fészkel.
Mire a tolvaj úgy-ahogy visszanyerte a teste fölött az uralmat, a fémbakancsok távolodó csattogása már semmivé enyészett a fölé boruló falak között. Ezután beletelt legalább egy órába, mire átkecmergett azon a visszataszító mocsokfürdőn, amivé az esős évszak változtatta a sikátorban a por és a szenny elegyét.
Vergődése közepette két hű kísérője is akadt. Az egyik egy „dögevő”, aki valami konc reményében közelített sebzett prédájához. A másik egy egyre gondterheltebben összehúzódó bozontos szemöldök tulajdonosa. A lány sebe miatt csak nagyon lassan tudta vonszolni magát, úgy tűnt, nem tudja már elérni a sikátor végét. Legalábbis az előtt nem, hogy az egyre szorosabban és bátrabban közeledő koldus rászánja magát a döntő lépésre.

Egy átlagos napon ilyesmi meg sem fordult volna a fejében. Eszébe sem jutott volna, hogy akár csak ránézzen a környék jól ismert és minden szempontból kedvelt alakjára. Ez azonban most nem hétköznapi helyzet volt. Ez egy alkalom volt, hogy végre bosszút állhasson és talán még némi pénzhez vagy más értékhez is jusson. Bosszúra szomjazott azért a sok rúgásért, ütésért, köpésért, amit az évek alatt kénytelen volt elviselni. Elviselte a most mocsokban csúszó-mászó lény barátaitól, „pártfogóitól” és néha a játék kedvéért még magától a lánytól is. Elviselte, mert az élete – bármily koszlott és hasztalan – mégiscsak a legdrágább kincse, és tudta, hogy ha kiszórakozzák magukat, békén hagyják, mert máskorra is kellett némi játék. De ez most más, most eljött az ő ideje. Már magában szépen el is tervezte, hogyan vonszolja odébb valami sötétebb, eldugottabb sarokba utálata tárgyát. Hogyan fog vele hosszan eljátszogatni, hogyan fogja élvezettel, nagyon lassan kínozni, majd gyöngéden, minél lassabban kiverni a maradék lelket ebből a gyűlölt kis testből.
Már csak harminc lépés.
Régen érzett utoljára ilyen vágyat. Valamikor, amikor még fiatal volt és csak az életért élt. Akkoriban vert így a szíve utoljára. Az elszegényedés és a megaláztatások már majdnem elfeledtették vele, milyen is ennyire vágyni valamire.
Már csak huszonöt lépés.
Megaláztatás, verés, húgyszagú, mocskos lyukak, ahol él, éhezés, fájdalom és nyavalyák. Ennyi jutott öregségére. Ennyi jutott?
Már csak húsz lépés.
Nem fog semmi változni, de tudta, legalább egy részét visszafizeti most mindannak, amit az emberek neki juttattak, mióta az utcán él. Némi kielégülést fog jelenteni számára a kínlódó halál látványa.
Már csak tíz lépés…

Útra kelt egy régi zarándok. Az a finom, tenyérbe simuló jó barát, aki már annyi viszontagságon átkísérte a korosodó törpét. Most sem tévesztett célt. A dobótőr szilárdan állapodott meg a rongyos tarkójában.
A száj néma maradt, a szemek pedig könnyek nélkül merültek el az elmúlásban. Csak az álmok és a vágyak üvöltöttek bele a mélységbe, tudatva minden lélekkel, hogy már soha nem válhatnak valóra.
A lány elérte a széles kocsiutat. Megmenekült?

Négy

Az első emelet. Három szoba. Mindegy, melyiket választja. Annyi aranyat adott a fogadósnak, amennyit az életében nem látott egyben, így most hét napig csak az övé az épület az utolsó egérlukig. A férfi megállt a kiszélesedő, de még így is apró lépcsőfordulóban, ahonnét a három ajtó nyílik. Lehunyta a szemét egy pillanatra, majd – mint aki tudja, miért – határozottan lépett be a jobb oldalin.
Aprócska lakrész volt egyetlen ablakkal és szegényes, de kényelmes berendezéssel. A falak koszlottságát enyhítendő körbe mellmagasságig faliszőnyegek garmadáját aggatták. Szűkösen akár ketten is megférhetnek itt – állapította meg körültekintve, miközben leült a szoba sarkába állított székre…

Az öt törpe meglehetősen szűkösen, a szobát szinte teljesen betöltve, egyre lankadón figyelte a formálódó művet.
– Istentelenül fáááj! Hagyd abba! – rántotta el a vállát Torpin. – Biztos tudod, mit csinálsz? Ha elbaltázod, megígérem, a maradék kezemmel letépem a tökeidet.
A vén tetoválómester mosolyogva lökte hátrébb a kis háromlábú sámlit, amin eddig görnyedt
– Kapsz pár percet, míg kinyújtóztatom a tagjaimat, aztán folytatjuk. – Miután recsegve-ropogva talpra kászálódott, óvatosan lerakta az érzékeny kis műszert, amit a minap szerzett be egy gnómtól. A tetoválókészlet így vált teljessé a mellé állított kis asztalon.
A szoba úgy ki volt világítva, mint a bordély karnevál idején. Legalább kétszáz gyertya árasztotta fényét, tökéletes viszonyokat biztosítva egy ilyen kényes és kifinomult művelethez.
– Kell ez a rengeteg bódító füstölgő? Már hányok a szaguktól.
– Azt mondja az öreg, ezé’ nem kortyan meg a seb. Én, ha neked lennék, nem akadékoskodnék ennyit – mondta kissé dorgálón Hordorgó, akit az Ércmívesek céhében mindenki mint elsőt ismert.
– Verőfény, „kellemes” bódulat és ha bele nem döglök, a végén micsoda megkönnyebbülés. Olyan, mint egy fedetlen budin a nyár derekán egy kiadós szorulás.
Egymást túlharsogva röhögtek a velős poénon, amíg a sarokba tolt ágyon meg nem mozdult valaki.
– Szép jó reggelt, Bógris, bár már lassan éjközép – parolázott Hordorgó félszeg mosollyal és érezhető gúnnyal a lélekben még az álmok útján járó papnak.
A válasz azonban csak egy hangos, ébredés utáni megkönnyebbülés volt. A pap feltápászkodva valamelyest helyrerángatta magán hosszú fémfonatokkal díszített göncét, bőszen megvakargatta kérges, bütykös talpát, majd a mozdulatsor végén újra összefogta számtalan csimbókból álló varkocsát. Miután a procedúrával végzett, odasétált az egyre jobban vérző Torpinhoz, és mint egy kupec – mit sem törődve a másik fájdalmas arckifejezésével -, minden irányból megvizsgálta, megnyomkodta a félig kész tetoválást.
– Lassan halad – szögezte le. – Lemegyek, eszem valamit. – Azzal sarkon fordult, és gyors léptekkel kikacsázott a szobából.
– Nyugodj meg, testvér. Az a fájdalom, amit most érzel, semmi a feltöltéshez képest.
– Igaz, hogy ha egy kunkort is elront ez a vén tróger, az megtöri a delejt és nekem harangoztak?
– Csak egyszer fordult elő ilyen, hát nem vót szép látvány, az már szent. Bógris azóta is emlegeti. Néki is ráment két ujja.
– Hát most megvigasztaltál. Ha tudom, hogy ilyen hentes ez a nyavalyás, soha nem engedem, hogy kivarrjon, mint egy bőrzekét. Törpebőr zeke. Na szép – dohogott magában
– Ne törődj vele! Igyál még, úgy enyhül a kín, vagy ha nem, hát egy idő után már az sem érdekel, ha levágják is a karod – dugta a butykost a másik orra alá -, úgy megüt.
– Húú az anyját! – szisszent föl Torpin, amikor megcsapta az orrát a jól ismert aroma. – Hát talán ez az egyetlen előnye annak, hogy csatlakoztam hozzátok.
– Ha az Ércmívesek közé tartozol, több kiváltságban is részed lehet, nemcsak a Bógris-féle „gyógyírben”.
– Igaz is. Ott van mindjárt példának a védők nagyhatalmú tetoválása? – bökött Torpin gunyorosan flaskát markoló hüvelykujjával az egyre rondább színeket öltő vállára. – Nagyszerű, de tényleg.
– Ha elkészül és túléled – ejtette el a másik csak úgy „mellesleg” -, erőt ad a harcban, olyan erőt, amit nem is sejtettél, hogy benned van. Olyan erőt, ami csak annak engedelmeskedik, aki kimondja azt a szót, ami felszabadítja.
– Francokat – pöffentett halkan, csak úgy maga elé az eddig csendes harmadik.
Már majdnem el is feledkeztek róla. Órák óta egy szót sem szólt, csak fejét és hátát a falnak vetve csendesen kuporgott az egyik sarokban. Arról, hogy él és nem is alszik, csak a nagy néha útjára bocsátott füstpamacsok árulkodtak. A csípős paprikás almadohány átható illata ilyenkor még a füstölők erőteljes szagát is elnyomta…

Még érezte az orrában az illatot, amikor lelassult körötte az észvesztően felgyorsult időáram. A nap első sugarai már felváltották a gyertyák pislákoló fényét, a törpék arcát pedig jelentősen megviselték az ébren töltött, már-már bódult órák.

Torpin arcán az eddiginél is kényszeredettebb és fájdalmasabb vicsor terült szét, miközben a pap, valamelyik tárnamélyi istenség koszlott helytartója mellette állt kőmerev arccal és felakadt szemekkel. Bógris ujjainak végéből – mint a folyékony acél – tapadva, nyálkás csápként áramlott az izzó energia a hosszú órák alatt készült, művészien kusza mintázatba, ami teljes egészében birtokba vette Torpin vállát. A folyamat hosszabb és kínzóbb volt, mint azt bármelyikük is előre gondolta volna. Amikor végre abbamaradt a hús pattogó sercegése, a pap holtfáradtan ejtette le karját.
– Kész – nyögte alig hallhatóan, majd egész közel hajolt és egy szót súgott az elgyötört Torpin fülébe. Aztán sarkon fordult és arccal a mögötte lévő ágyra dőlt. Talán már azelőtt elaludt, hogy a feje a szalmazsákra ért volna.

A törpe pipáját a végletekig megunva és a koncentrálástól teljesen kimerülve tápászkodott fel a sarokból és egy szó nélkül indult ki a szobából.
– Hová mégy, Casius? – szólt utána fáradtan egyik virrasztótársa.
Mintha mennydörgés kélt volna a fejében, olyan erővel üvöltött a suttogás felélesített érzékein keresztül. Nem méltatta válaszra. Már megtudta, amire egész éjjel várt.

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Zajec

    2006-03-27 11:35:57

    Eddig nem rossz, bár van néhány részlet, amit nem nagyon tudok még öszerakni, és itt-ott a mondatszerkezetben is találtam hibát. De gondolom, a jobb megértést szolgálja majd a többi rész és semmi nem tökéletes. A leírások, a hangulatteremtő részek pedig kifejezetten kellemesek. Csak tudnám, honnan van egy történésznek ennyi rengeteg pénze? :)Na mindegy. Várom a folytatást, a törpék amúgy is az egyik kedvenceim.



    Kyberman

    2006-03-27 13:06:06

    zsír, remélem ez lesz még jópár rész



    Kerecsen

    2006-03-27 19:22:18

    Üdv!

     

    Végre törpék... :)

     

    Kerecsen



    Vendég Yghrias

    2006-05-25 19:23:28

    Szerintem nagyon színvonalas mű. Több részt is írhatna az író. igaz, hogy mégcsak vagy 30-40 novellát olvastam ebben a műfajban, de szerény véleményem szerint ez a legjobb.

    Yghrias




belépés jelentkezz be    

Back to top button